Bakos András: Most csak aludjak; Véreink

 

 

Most csak aludjak

 

 

Rémálom, kocsmatöltelékeké:

mély nyomokkal vagdalt földút

fagyban, erős lámpafényben.

Hegyélek, amelyeken dér csillog,

a völgy mélye árnyékba borul

reggelig. Valahol át kell kelni

rajta szépen, ami lehetetlen.

Én is itt tartok, vagy még nem,

ez most nem derül ki.

Milyen szép másnap kora

délután esőre ébredni, otthon,

nyugodt gyomorral, egyedül.

Úgy rémlik, reggel mindenki

elköszönt, visszamentek

a lakodalmas házhoz, segíteni.

Azt mondták, most csak

aludjak nyugodtan, lesznek ott

elegen, nélkülem is boldogulnak.

 

 

 

 

 

 

Véreink

 

 

Ötkor kelünk az idegen kaszárnyában,

hamarabb, mint az itteniek. A tükrök

előtt sötétben kenjük magunkra a habot,

az ajtórésen se szűrődjön ki fény. A víz

valahogy mégis egyre hangosabban

csobog, páran fölébrednek. Csoszogás

a folyosón, dünnyögés; most már ők

jönnek, húzzunk el. Sietni kell, pedig

ezt nem szabadna elkapkodni: a penge

nyomán egyre több helyen ég az ember

képe. Minden reggelünk így kezdődik;

szépen, fegyelmezetten vérzünk,

mint régi hőseink. Mondták már,

hogy hitvány a bőröd, szépöcsém?

 

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Bakos András: Záróra Bakos András Záróra Most és itt dől el, mi...

Bakos András: Színjáték Bakos András Színjáték Fogadkoztunk, hogy ha tényleg meg bírjuk...

Bakos András: Előkert; Fényes papíron; Régi fény A sötét sövényből kinőtt világos hajtások az utolsó pillanatig libegtetik...

Bakos András: Költözés Bakos András Költözés A tengerzöld üvegajtó előtt állva figyelmeztet,...

Bakos András: Repce Szomolyában; Régi kályhák Nem megy el hazulról. Tálcán melegíti a vizet a méheknek,...

 

 

Cimkék: Bakos András