Aczél Géza: (búcsú)galopp – tétova utószinkron – 16.

(búcsú)galopp

tétova utószinkron

 

 

16.

 

 

a fű eső után élénk zölden nő a kecske potyogtatja a drazsét mi pedig kifáradt gyerekek olykor sózott vajas kenyeret majszolunk piros retekkel lám a létezés különös komponensei korábban mily biztosan betapadtak ezeket a képzeteket tükrözi most vissza fél évszázad után a fényben vibráló ablak ha föl akarom stilizálni a test fölényét a biológiai alapot később már könnyedén hódítottak az anyaghoz ragaszkodó mechanikusok magam is gyanítom néha be akartok csapni hogy az óceánok lüktetése a csillagok mögötti fekete lyuk vagy a széptan kiagyalt birodalma nem egyetemes hakni a kongó kemény koponyákban

koncentrálódott fehérje pedig matérián túli birodalmakat tenyészt nem tudom én némi merengés után a másikból az állatot hamarosan kihúztam ahogy közeledett szemhéja rezgett a kívánni valóknál nyelni kezdett netán nagyokat fingott az egészre a mellébeszélésben heherészve a félelemtől riadtan besokkolva felturbózott előkelőségek előtt ugrálva mint a bolha majd a levizelt felségterületekre rátenyerelve miként áldozatára a cammogó medve ragacsos nyálát fújva aztán egy idő után kezdtem újra tétován tapintani a szellemet figyeltem a széles gesztusokkal manipuláló szónokokat kiknek zaklatott hangfoszlányaiból felremeg a tömeg áhítatos arca a bizonytalan homályban kutakodó elvont méregkeverőkig ugyan nem érhettem sarcra ám mindig gyanús volt magabiztosságuk placébó piruláikból éppoly gőgösen állt ki a múlás mintha pörkölt tökmagot eszegetnél abban legalább tudtommal nincsen festék és kontrolálatlan hanyag mérges anyag bizony ez az állandó sürgős vonulgatás az egekig érő krepp-papír alatt örök rohasztó élmény maradt és nem a pártok miatt mióta van belőlük szatyorral jól tudjuk egymástól ők alig különbek inkább ahogy a fényesnek hitt elmék szánalmas pózokban eszméknek ütődnek s mögöttük nincs csak a hatalom üvöltöző vagy sunyi akarása ahogy erkölcsileg gyilkolják egymást rakásra és lopna mind ha tudna egy idő után már el sem érve odáig hol a lét kivetett barma fázik és csorgatja nyálát tömött kirakat előtt bizony a kifényezett állatokkal sem sokkal

vigasztalóbb a depresszióval tűzdelt délelőtt csak hát a sorban néha el kell helyezned magad ekkor persze se a tökély se a korbács melynek érzékeny hátadon véres nyoma van ha pedig hosszasan kutakodsz lelked ragacsos mélyében nem csak a bölcsességbe ojtott gyávaság hintázik de ott lapul a magány a kis bűnök magánya mely ahhoz éppen elegendő hogy piedesztálra felismerő szomorúságod sose emelkedjék lám jön aztán megint valamiféle önszínező festés és a múlás nyomora a hiányaival küszködő férfi karikás szemei előtt most van távozóban anya kit apró földi gyarlóságai után kezd csöndesen körbekeríteni a jóság mely már csak félig valóság döbbenetes és zavaró lebegés a te matériára hangszerelt vegetációdban már érinthetetlen legfeljebb szorongva nézed a bomlásnak fekélyes tünetei miként suhannak át a drága testen miközben a fátyolos szemek egymásnak kódolatlan jeleket postáznak mivel sehol sem találod beprogramozható nyelvét a halálnak csak a görcsöt mely benne ragad a kézszorításban félig az itt maradni vágynak kövületeként félig már éterien tiszta zenére fülelve hogy ebből már elég s eljött ideje az érzelmi kötésekből kivonulni miként néhány intelligensnek tűnő vadállat mely a bozótok mélyébe rejtezik s csak a süket csönd neki a feloldozás anyuka is még ősszel megeszegette az utolsó jeges torzsát s örökre fáradt búcsút intett a görögdinnyének mely legalább olyan élménye volt mint egykor a szomszéd hegyoldal lankáin a nagybányai festőiskola akkor hogy is lakozik bennünk az élmények sora megannyi összehasonlíthatatlan vágy menedéke ha egyre csak nő az űr s kétségbeesve fordul ellentétébe a béke mely már mozdulatlanság s körülötte komoran meghosszabbodnak a tekintetek s nem marad mögöttük csak a közhelyszerű ég veletek erőtlenül alulról induló majd magasba kúszó sikolya hát elment ő is s mikor a református pap rutinosan eltemette a rozogaság lett filozófiai tette a már áthidalhatatlan hiánynak a megmaradtak pedig bizonytalan egymásra várnak hátha kitalál közülük valaki valamilyen csodát de csak tikkasztó nyár jön lecsupaszodott fák elapad a könny kopik a gyász szorongva lesi a család az újabb áldozatot hiszen nincs még elég halott miközben mint egy ködgomolyban napi tetteid bomolnak egykedvűen eléd más dimenzióban gyerekek feleség és a munka mely valahogy benned örök rejtelem itt is mindig az anyag volt a fontos ahogy az utcán megemeli az elnyűtt melós a követ ássa leégett háttal az árkokat vagy feljön szénporosan a föld alól aztán persze a szellemi is ott inogott valahol de még erősebben akik csak ebből éltek a politika adta mindig a fő csapást az ember kételyének a kerekedő fejű hordószónokok hogy ezek hogy is viszonyulnak s a tág egyetemekre beömlő kontraszelektált halom ám mielőtt a csalódás benned rangra emelkedne mindig jön néhány imponáló elme aki megvédi a homo sapienst mert azért körben hidak épülnek magasba törnek sosem látott fém és üveg paloták az áttekinthetetlen vegetatív mozgásokat némi elmélettel csak áttöri valami társadalmi törvényszerűség melynek néma paneljeivel jobban érted ha aláznak vagy tesznek érted valamit fejed felett a szélhámia tengerén kalandozó öntelt tengerészek kiknek túlélted már több rohamát s nem is sejted azok most sírnak vagy vigyorognak odaát mert megvezették a béna népet és jobban adóznak a feledésnek mint később gonosz adóztatók azt hiszem életem groteszk delén ekképp sodortam a szót ha néhány félkész verssel az esti korcsmákban leültem persze akkor már a laza tudománynak is hegedültem néhány passzust de az igazi még is csak az volt ha erjedt bennem mint a friss must a kicsit öncélú háborgás és a szeretetre vágyás éhes fohásza mert hiába tértem haza minden éjszakára s boltoztam be a házban az amúgy népinek induló boltozatot mely szánalmas plázával lesöpörve ma már nincsen ott több volt a spontán gesztusban a kötelesség mint a lelki egység melynek mozgását hiába bízza a világ gyanúsan billegő pszichológiára a magányosságnak nincsen tétje és nincsen ára hol sok a szabadságnak súlya benned hol fullaszt a szabadság hiánya s éjszakánként haza felé menet csüggedt lélekkel titokban eszed a maradék zsíros gulyáslevest a közeli sarki vendéglőben igaz még

diktatórikus a rend a maffiózók sem lőnek be a homályos ablakon a legnagyobb horror kis orrvérzés vagy egy meglazuló álkapocs melynek recsegését fölül húzza kopott hegedűjével néhány ravaszul kontrázó cigányzenész a tisztes vendégsereg fogyaszt és heherész s a szexből kiesettek éhesen mustrálják az alpári dizőz valagát érett szemekkel látod ez roncs mind valahány ám a boldog életre neked sincs recepted fizeted mit meg kell fizetned és elkallódsz az idők szűk alagútjain

 

 

Kapcsolódó írások:

Aczél Géza: (búcsú)galopp tudom a vég még érthetetlenebb a tudat feketén billeg a...

Aczél Géza: (kontra)galopp Aczél Géza (kontra)galopp javított utószinkron 7. kis diákból nagy...

Aczél Géza: profán lesem a vibráló masina sarkában a digitális órát érdemes-e még...

Aczél Géza: (szino)líra lennék csak körülményesen érzelgős autós most aztán zuhognának rám a...

Dalos György: Aczél, Kardos és egy albán atomfizikus Dalos György Aczél, Kardos és egy albán atomfizikus Berlin-Tirana,...

 

 

Cimkék: Aczél Géza