Kőrizs Imre: Hibahatár-átlépés

Minden tiszteletem a csillagászoké meg a hadronütköztetőké, de azt hiszem, a világ vonatkozásában azon kívül is lehet mély értelmű kérdéseket feltenni, hogy az nagyjából hogyan is jött létre 10-20 milliárd ével ezelőtt.

De távolabbról kell kezdenem. Eltelt az év hat-hét százaléka, ami már több, mint a hibahatár. Öt-hat nap híján ez volt idén a január, ebből nem lesz több: ami történt, megtörtént. De lehet-e ebből a három és fél hétből következtetést levonni az év egészére nézve? Ami eddig intellektuális tartalmat jelentett, az főleg két könyv elolvasása volt: Mark Lillától (ez nem egy magyar nő, hanem egy amerikai férfi neve) A zabolátlan értelem és Alföldi András késő ókori tárgyú tanulmánygyűjteménye: Keresztény császárok, pogány Róma. Az első könyv a valamelyik 20. századi politikai szélsőségnek hosszabb-rövidebb időre uszályába került gondolkodókról szól, Heideggertől Derridáig, a másik főleg Nagy Konstantinról. Több mint érdekes, amit Alföldi, ez a szinte napra pontosan harminc éve Princetonban elhunyt ókortörténész professzor írt Constantinusról 1945 körül, egyébként egy olyan nyelven, amely kifejező és hajlékony ugyan, de beszélője érezhetően a Nyugat felszabadító stílusforradalma előtt sajátította el. Így ír például a történelmi személyiségekről: „az egyiket valóban a saját, rendkívüli nagysága emelte a trón szédítő magaslatára, a másikat csak a nyers energiatöbblete vagy a tömegszenvedély hullámai, sőt esetleg csak valami kívülálló körülmény állított a döntő pillanatokban a kormánykerékhez, s úgy jutott szerepéhez, akárcsak a csatahajókat vízrebocsátó hölgyek, akiknek csak a villanygombot kell megnyomni, hogy az óriás vaskolosszus szép simán a tengerre fusson”. Olcsó, de szórakoztató dolog – egyfajta szellemi vakarózás – lenne azon morfondírozni, hogy a legutóbbi évek állami vezetői közül ki melyik csoportba tartozik. A könyv ennél sokkal becsesebb tanulságokkal szolgál. Ahogy a köztársasági Róma történetét lezáró Augustus politikáját látja – „az egyeduralom tartóoszlopainak beépítése a respublika öreg épületébe” –, az számos végiglábjegyzetelt oldallal felér. A 4. század első harmadának története, vagyis a kor, amelynek során a politeista Római Birodalomból Nagy Konstantin egyre mélyülő belső meggyőződése, ravasz manőverei, kényszerű cselekedetei és nyers akarata nyomán keresztény állam lett, ugyancsak érdekes: ilyen mértékű politikai átalakulásra Augustus óta nem volt példa, de az olvasó arra is furcsa késztetést érez, hogy a mai világot illető saját tapasztalatait is egybevesse az ezerhétszáz évvel korábbi eseményekkel.

 

 

A klasszika-filológia éppoly modern tudomány, mint a magfizika vagy a csillagászat: általa megértünk valamit abból, ami vagyunk. Ez nyilván elmondható minden komoly tudományról, így a filozófiáról is. Már csak ezért is otromba és szemtelen svihákság az a támadás, amit a sajtóban idén januárban egyes filozófusok ellen indítottak, bizonyos pályázati pénzek elnyerése miatt. Úgy látom, koholt kabátlopási ügyek ezek, amelyek közül az ELTE Esztétika Tanszékéé van a sértett fél oldaláról a legjobban dokumentálva, és amelynek fő kérdése, hogy hogyan merészeltek az érintettek három évre bruttó kilencven, voltaképp körülbelül negyvenöt millió forintot – de átszámolom euróba, mert az infláció révén egyre nevetségesebb mértékeket ölt az elmilliomososodásunk –, azaz mintegy nettó százhatvanezer eurót elnyerni egy olyan pályázaton, amelynek feltétele volt, hogy „egyrészt a mértékadó európai tudományosság kereteit máig meghatározó témákat, másrészt a jelenkor alapvető humántudományi kérdéseinek integrációját igyekezzen szem előtt tartani”. És ezt az ügyet felkarolta az elszámoltatási kormánybiztos is! (Tényleg ez volna a neve a beosztásának?) Ahogy egy barátom mondja, ha akkora orbitális hülyeség hangzik el a füle hallatára, hogy megáll a levegő: „Köszönjük. Stúdió.”

 

 

Ma beszéltem egy nagy biztosító első vezetőjével. Azt mondta, szerinte nem fenyeget az a veszély, hogy a hazai piacon zömmel zrt. formában működő, külföldi tulajdonú biztosítótársaságok fiókosodnának, azaz magyarországi jelenlétük az önálló cégforma helyett a kevésbé elkötelezett, fióktelepi formában folytatódna. (2009 elejétől például a Citibank működik így, „Citibank Europe plc Magyarországi Fióktelepe” néven, egyébként az anya – vagy ebben a metaforikában maradva: inkább tojó? – cég többi kelet- és közép-európai bankjához hasonlóan.)

A biztosítási szakember a kötelező magánnyugdíj-pénztári rendszer állami felszámolásával kapcsolatban azt mondta: a kormány nyilván a befolyó pénzből fedezi az adócsökkentést, ennek révén pedig végső soron több jövedelem marad az embereknél. Ez a többlet, amellett, hogy serkenti a fogyasztást, a megtakarítások növekedésével is járhat, még ha természetesen messze nem kerül vissza annyi pénz az öngondoskodási rendszerbe, mint amennyit kivesznek belőle. Ma mindenesetre a számok a következő képet mutatják (hogy ne csak filozófiáról, holdfényről meg Nagy Konstantinról beszéljek): a válság által nem érintett utolsó év, 2007 első három negyedévében a biztosítótársaságoknak az úgynevezett életágból származó díjbevételei 355 milliárd forintot tettek ki, míg ez az érték 2010 megfelelő időszakában – újabb adatok még nincsenek – 43 milliárd forinttal kevesebb volt. Ennyivel, azaz tehát éves szinten durván 50-60 milliárddal kevesebbet költünk biztosítási formában előtakarékosságra, mint négy éve. És nyilván nem azért, mert az anyagi biztonság kilátásai időközben annyit javultak volna.

 

 

Filozófia volt, Konstantin volt, de mi van a holdfénnyel? Gyerekkoromban a szobánk falán a családi képeken kívül két reprodukció lógott. Az egyik kerek kép volt, és Szűz Máriát ábrázolta a kis Jézussal és egy angyallal. Később visszamenőleg felismerni véltem Márián Raffaelo egyes nőalakjainak elefántcsont bőrét és cseresznyeajkait, de a kör alakú képet – vessetek meg, de csak valamelyik tavalyi Mozgó Világból tudtam meg, hogy az ilyet tondónak hívják a háta mögött – hosszú idő után a Született feleségekben láttam ismét, könnyen kitalálható, hogy a latino, tehát katolikus Solis házaspár enteriőrjének darabjaként. Van a kép bal oldalán egy furcsa, bíbor-arany színű, buzogányszerű tárgy: a teljes gyermekkorom anélkül múlt el, hogy rájöttem volna, mi az; illetve lehet, hogy néhányszor rájöttem, de akkor szinte nyomban el is felejtettem. Különben egy szék szövettámlájának a tartóoszlopáról, alighanem az egyik hátsó láb meghosszabbításáról van szó, hiszen a kép címe is „Madonna della seggiola” vagy „sedia”, azaz Székes Madonna. A címet csak ma tudtam meg, ahogy azt is, hogy a kép jobb oldalán nyilván a kis Keresztelő Szent János van, amit a már zsenge korában viselt szőrcsuha és a kezében tartott vékonyka kis játék kereszt is bizonyít. (Gyerekkorom sötét reprodukcióján se a kereszt, se a ruha anyaga nem volt kivehető.) De ezt csak az érdekesség kedvéért. A másik kép Jézust ábrázolta az Olajfák hegyén. Ebben a témában később birtokunkba jutott egy igaz képóriás is, amely a hegyet mintha a maga extenzív totalitásában kívánta volna ábrázolni, de a gyerekkori változat kicsi volt, akkora, mint egy álló képeslap. Talán sütött rajta a hold, de az is lehet, hogy csak Jézus glóriája meg az éjszakai ég márványos fátyola miatt emlékszem így. Ez a kép jutott eszembe a múlt héten. Teliholdkor épp Miskolcon töltöttem az éjszakát: én ilyen szépet az égen még nem láttam. A hold udvara egészen szabályos, legalább tíz-tizenkét holdátmérőnyi kör volt: belül kékes, a szélein rozsdás vörösbe hajló. Az eget nappal bizonyára szinte áttetsző fátyolfelhők borították egyenletesen, amelyeken a hold zavartalanul át tudott sütni, úgy, hogy az udvara előterében már látszottak a felhők, amelyek az ég maradék egészét aztán egyenletes, hideg lávaként hömpölygő bodrossággal borították be. Mint egy óriás szem, olyan volt a hold, vagy még inkább mint egy olyan tárgy, amire váratlan, szinte csőszerű rálátás nyílt, miközben világos volt, hogy a mögötte lévő térben nincs semmi, illetve hogy nincs is mögötte lévő tartomány. Szinte „süvített be az ablakon”.

Ha az erkölcsi törvény bennem és a csillagos ég fölöttem, akkor, ha a holdas ég fölöttem, mi bennem?

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Kőrizs Imre: Tíz bor tízért Van egy kedves barátom, egy igazi Stimmführer, vagyis az énekkar...

Kőrizs Imre: Folyóméter A címlap belső oldalán olvasható kis életrajzi összefoglalást nem kívánnám...

Kőrizs Imre: A kék halál Nem tudom, más hogy vág csirkét, igaz, a múlt hétig...

Kőrizs Imre: Étteremkritika „Forrott e haza mindenütt – mondja a költő egy történelmi...

Kőrizs Imre: „Az elefántcsonttoronyból” Év elején rendszerint eszembe jut: hogy alakul majd idén a...

 

 

Cimkék: Kőrizs Imre