Végel László: Hétköznapok és szimbólumok

A szerbiai kormánykörök meghirdették az optimizmust.

A felelős politikusok sérelmezik, hogy a tömegekben erősödik a kétely, növekszik a bizalmi válság, a depresszió. Annak ellenére, hogy javult az ország nemzetközi megítélése, közelebb került az Európai Unióhoz, megszűnt a vízumkényszer, háttérbe szorult a nacionalista retorika, helyreállt a jószomszédi viszony Horvátországgal, a Koszovó-kérdés elmozdult a holtpontról, ellentmondásokkal terhesek, de születőben a kormányzatot ellenőrző intézmények.

A kormány megrökönyödésének van némi alapja, csak nem akarja észrevenni, hogy a be nem váltott ígéretek tömkelege idézi elő a depressziót. A kormánykörök viszont a sajtót hibáztatják, mert gerjeszti és terjeszti a rossz közérzetet. Válaszként az újságírók egyre nyíltabban teszik szóvá a sajtóra nehezedő politikai nyomást. A tömegek is elégedetlenek, nem is a sajtószabadsággal, hanem az egyre nehezebb életfeltételekkel. Az árak szinte naponta kúsznak felfelé.

Kétségtelen, részben ezzel is magyarázható, hogy a szerb sajtóban sajátos visszhangra talált a magyar médiatörvény nyugati fogadtatása. Az újságok rendre beszámoltak a nyugati sajtóban elhangzott bírálatokról, a német és a francia kormány kifogásairól, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a saját kormányukat figyelmeztessék: nehogy ezt az utat kövessék.

A helyzet pikantériája, hogy a vajdasági kisebbségi sajtómunkások mindeközben elégedettek a sajtószabadsággal. A tartományi kormány ugyanis átengedte az alapítói jogokat a kisebbségi nemzeti tanácsoknak, ezért a Magyar Nemzeti Tanács kezében összpontosul a magyar kisebbségi médiahatalom. A testület első dolga volt, hogy még az MSZP, illetve Kostunica kormányzata idején Szabadkára telepítse át a Magyar Szó napilap szerkesztőségét, továbbá felkarolta a Szabadkát és környékét lefedő, magántulajdonban lévő Pannon Rádiót és Televíziót. Ugyancsak Szabadkán székel a Magyar Nemzeti Tanács által támogatott Hét Nap nevű hetilap is.

Az említett médiumok újságírói elégedettek a sajtószabadsággal, s állítják, hogy nem befolyásolják őket a kisebbségi politikusok. Kivételes jelenség a mai Európában! Ennek függvényében értelmezhető, hogy cseppenként számoltak be, illetve adtak hírt a magyarországi médiatörvény nemzetközi visszhangjáról. Groteszk helyzetek születtek eközben. „A magyar polgároknak – nézőknek, olvasóknak – tartozunk annyival, hogy a tájékoztatásukat veszélyeztető elemeket eltávolítjuk a médiatörvényből. Elégedjünk meg annyival, hogy hazánk uniós elnökségének kezdetét sikerült elszúrni vele; ne simogassuk tovább a kaktuszt” – olvasom a kormányhoz közel álló Heti Válaszban. Nos, a vajdasági szabad, kisebbségi sajtóban ilyen saját kommentárok nem jelennek meg, mivel nem csak eretnekségnek, hanem veszélyesnek számítana arról írni, hogy a magyar kormány a kaktuszt simogatja.

A „szabad sajtónak” továbbra is vannak gondjai, természetesen anyagi jellegűek. A szerbiai közszolgálati televízió és rádió magyar nyelvű műsorainak működtetéséről felemás mód ugyan, de a szerb állam gondoskodik. A vajdasági kormány támogatja a magyar nyelvű sajtót, de az alapítói jogok a nemzeti tanácsé. Ebben a keretben azok a médiumok járnak jól, amelyek Magyar Nemzeti Tanács fennhatósága alá tartoznak, mert egyaránt élvezik a szerbiai meg az anyaországi támogatást is. Igen ám, csakhogy az említett elektronikus médiumok legfőképp Szabadkára és környékére korlátozódnak, a szórvány kívül esik hatósugarukon.

A szórványban pedig napról napra romlik a helyzet, mindenekelőtt Bánátban, valamint Dél-Bácskában. Az elmúlt években több helyi adó szüntette meg a magyar nyelvű műsorok sugárzását. Évekkel ezelőtt történtek kezdeményezések magánlapok kiadására, amelyek, mivel nem tartoznak a Magyar Nemzeti Tanács fennhatósága alá, nem számíthatnak az anyaországi támogatásra, ergo túlélési esélyük sincs, legfőképp a jelenlegi gazdasági válságban. Ez idő szerint csak egy meglepően magas példányszámú magánhetilap működik, de a megszűnés határán. Versenyhelyzet tehát nincs, nem is lehet, mert az anyaországi költségvetésből támogatott sajtó jóval olcsóbb; szerbiai viszonylatban dömpingáron kerül a szabad piacra. Nem tudni, hova vezet ez a zűrzavar, annál is inkább, mert a magyar, illetve a szerb állam által támogatott lapok példányszáma évről évre vészesen apad.

A csökkenés aránya lényegesen számottevőbb a magyarság lélekszámának fogyatkozásánál. Bizonyára a délvidéki magyar olvasók tudják leginkább, miért mondanak le saját sajtójukról, melynek munkatársai mellesleg elégedettek a sajtószabadsággal, és (esetleg) miért vásárolják helyette a szerb sajtót, melynek munkatársai kevesellik a sajtószabadságot.

A zűrzavaros szituációt csak fokozza, hogy a nemzeti tanácsban koncentrálódik a média feletti hatalom, miközben hihetetlenül merész érdekellentétek merülnek fel. Az ügylet jobb megértése végett gondoljunk csak arra, például, hogy mi történne, ha a magyar országgyűlés elnöke és a kormány néhány tagja magántelevíziót meg magánrádiót bitorolna, melyeket – egyebek mellett – a költségvetésből finanszíroznának. Lehetetlen, mondaná valaki pártállástól függetlenül, ám nálunk a kisebbségben lehetséges.

Nincs új a nap alatt. A kisebbségi politikai elit, akár csak a többségi, nem akarja elmulasztani az elsődleges tőkefelhalmozás esélyeit. Sokkal nagyobb gondot és keserűséget okoz, hogy az erősen centralizált kisebbségi közösségben a vajdasági szórványmagyarság sorsa dől el, hiszen ezekben egyre-másra szűnnek meg a magyar nyelvű műsorok. A következmények beláthatatlanok, hiszen a Délvidéken a szórvány képezi a közösség közel 40 százalékát. „Mert mi, »szórványmagyarok« – olvasom a Vajdaság Ma portálján – megörülünk, ha valaki elhúzza a nótánkat, megörülünk egy izzadt csárdásos, pörköltös estnek, egy-két szónoklatnak, szép, melldöngető magyar szavaknak – nekünk ennyi elég.”

Ki tudja, hányadszor hangzanak el az ilyen és hasonló keserű szavak a szórvány elhanyagolásáról, ami ma meghökkentő, hiszen a magyar kormány egyre határozottabban veti fel a szórvány sorsát. Nyilvánvaló, hogy előbb vagy utóbb ezzel is szembe kell nézni – csak nehogy késő legyen.

A vajdasági magyarok figyelmét azonban jelenleg más köti le. Nem a média, nem a kisebbségi politika, hanem a kettős állampolgárság bevezetése. A letelepülés nélküli állampolgársági törvény lelkes fogadtatását igazolják egyrészt a törvény hatásos szimbolikus ereje, másrészt a kilencvenes évek szörnyű tapasztalatai. Konrád Györggyel együtt még akkoriban javasoltuk a kettős állampolgárság lehetővé tételét, azonban a magyar parlamenti pártok nem támogatták javaslatunkat, később viszont a pártviszályok középpontjába került. Annak idején nemcsak az anyaországi pártok, hanem a kisebbségi politikai elit sem fogadta egyértelmű helyesléssel. Egyes kisebbségi vezetők a magyarországi népszavazás előtt a „kegyes nemzethalált” jósolták, mások helyzettől függően váltogatták a véleményüket. Akadtak természetesen olyanok is, akik következetesen síkraszálltak a kettős állampolgárság mellett. A Fidesz győzelme után azonban a kettős állampolgárság lelkes hívei lettek azok is, akik előzőleg a kegyes nemzethalált jósolták.

Örvendetes persze, hogy megkésve ugyan, közel két évtized elmúltával, a parlament mégis megszavazta a törvényt. A célszerűség érdekében azonban figyelembe kellene venni az elmúlt másfél évtized tapasztalatait. Nemcsak azt, hogy időközben Románia és Szlovákia is az EU tagja lett, Szerbiával szemben megszűnt az EU által kirótt vízumkötelezettség, hanem – s ez a legfontosabb!! – a kettős állampolgárság elismerésével párhuzamosan újra kellene fogalmazni a maradás politikáját is. Mindeddig minden kormány elégedett volt a kisebbségtámogató politikával, ám ennek ellenére a Kárpát-medencében csökkent a magyar kisebbség lélekszáma. Sajnos ezt nehéz elismerni; nehezebb, mint az államszocialista korszakban.

A vajdasági példánál maradva kiderült, hogy a kilencvenes években távozott, kettős állampolgársággal rendelkező értelmiségiek és szakemberek jelentős része nem tért vissza, holott köztudott, hogy Szerbiában a szakemberhiány vészes méreteket öltött. A munkaközvetítő hivatalos adatai szerint a munkaerő-felesleget a szakképzetlenek képezik, a magas szakképzettségűekből nagy hiány mutatkozik. Egyre több Szerbiában az olyan multi, akiknek a szakemberhiány okozza a legnagyobb gondot. Az eddigi tapasztalatok ugyanakkor arról tanúskodnak, hogy az anyaországba is nagyrészt az értelmiségiek és a magas szakképzettségűek települnek át, a nincstelenek meg a képzetlenek maradnak. Ez zajlott a kilencvenes években, és ez zajlik napjainkban is. A magyarországi egyetemeken diplomázott vajdaságiaknak mindössze 15 százaléka tér vissza, 85 százaléka a végleges áttelepülés mellett dönt.

Az új állampolgársági törvény kitöltötte a nemzeti hovatartozás meg identitás szimbolikus terét. Nem az a döntő, hogy az elkövetkező egy-két évben hányan kérelmezik a magyar állampolgárságot, ennél sokkal fontosabb, hogy a feltételek adva vannak. Most kellene sort keríteni a hétköznapi élet nemzetpolitikájára. Vajon kisajátítja-e az „identitásvédő lobbi”, vagy kellő szociális érzékkel és a mai kor követelményeivel összhangban megszületik az eddiginél rugalmasabb és korszerűbb identitásvédelmi stratégia? Ennek fontos eleme a szociális érzék lenne. Bár a kisebbségben is, részben az anyaországi támogatásnak köszönve, létrejött a rendszerváltás nyerteseinek szűk köre, mégis figyelembe kell venni, hogy a vesztesek jelentős része nem saját tehetetlensége miatt került oda, hanem az általános etnikai alapú protekcionizmus, vagyis nemzeti hovatartozása miatt, ami sajnos nemcsak a mostani, hanem a jövendőbeli generációk sorsát is meghatározza. A szimbolikus nemzetpolitika támasza lehet a hétköznapi nemzetpolitikának, de ha az utóbbi hiányzik vagy elavult, akkor a szimbolikus nemzetpolitika megreked a szépen csilingelő, hatástalan szavaknál. Mindhiába az egyre erőteljesebb nemzeti retorika, a kisebbség lélekszáma progresszíven csökken. Hasztalan ismételgetik a sajtómunkások, hogy a nemzeti érdekeltségű újságírás hívei, a hallgatottság, illetőleg a példányszám csökken. Ezek a példák azt mutatják, hogy a legjobb szándékkal is a pokolba lehet jutni.

A szociális programmal szorosan összefügg, hogy a mai kisebbségi identitásvédelem kapitalista környezetben játszódik le. Bármennyire szeretné elkerülni a kisebbségi elit ezt a fogalmat, hiszen részese ennek a rendszerépítésnek, mégsem folytathat struccpolitikát. A kisebbségvédelem a kapitalizmusban játszódik le, és nem a szocializmusban, amelyben a jelenlegi elit egy része szocializálódott. Nem is a második világháború előtti időszakban, amelyből meríti a példát. Románia is, Szlovákia is olyan kapitalista ország, amelyek demokratikus berendezését az EU pozitívan ítélte meg. Szerbia még nem EU-tagország, de az európai fórumok példamutatónak minősítették a kisebbségi törvényét, köztük az új magyar kormány is. A demokráciát illetően lehetnének fenntartásaink, azonban az EU-ban senki sem kérdőjelezi meg a demokratikus állapotokat az illető országokban. Így hát be kell vallani, hogy a kapitalista (és nem szocialista!!) és demokratikus (nem diktatórikus!) keretekben szerveződik az identitásmegőrzés, ami más módszereket igényel, mint amilyen a szocialista rendszerben vagy a két háború közötti korszakban megfogalmazódott.

A 2001-es népszámlálási adatok az asszimiláció, valamint a lélekszámcsökkenés felgyorsulásáról szóltak. Ez azt jelenti, hogy a többpárti parlamentáris demokrácia, a szabadpiac bevezetése után a kisebbség nem volt képes alkalmazkodni az újsütetű helyzethez. Az új korszakban régi stratégiával élt. Az előzetes adatok arra figyelmeztetnek, hogy a 2011-es népszámlálás hidegzuhanyként fog hatni, az eddigi politikák mind rosszul vizsgáztak.

 

 

Kapcsolódó írások:

Végel László: Hétköznapok 2010-ben Az ablakomból többé nem nyílik kilátás a Duna-parti erdőszélre. Az...

Végel László: Zárszámadás Didergő májusunk lesz, hallottam a szomszédoktól. Kezdtem rájönni, hogy városban...

Végel László: Kisebbségi referendum A szerbiai tévéstúdiók egy év távlatából is elevenen ontják az...

Végel László: Közép-európai eszkimók Végel László Közép-európai eszkimók A Savigny platzi S-Bahn peronján...

Végel László: Szlovák kolbász, magyar pántlika Szerbiában mind hangosabbak az ellenzéki pártok, akik rendkívüli parlamenti választásokat...

 

 

Cimkék: Végel László