Dalos György: Mong Attila csöndje
Berlin, 2011. január 11.
Engedtessék meg, hogy egy német verssel, Christian Morgenstern költeményével kezdjem:
Fisches Nachtgesang
–
υ υ
– – –
υ υ υ υ
– – –
υ υ υ υ
– – –
υ υ υ υ
– – –
υ υ υ υ
– – –
υ υ
–
A hal éji éneke
υ υ
– – –
υ υ υ υ
– – –
υ υ υ υ
– – –
υ υ υ υ
– – –
υ υ υ υ
– – –
υ υ
–
(Szabó Lőrinc fordítása)
Amikor azon a decemberi hajnalon Mong Attila műsorvezető Bogár Zsolt szerkesztővel egyetértve percnyi hallgatással nyugtázta a parlament által elfogadott médiatörvényt, nekem először Brecht Rádióelméletének (1931) aforisztikus mondása jutott eszembe. Eszerint a beszélő doboz feltalálásával „hirtelen lehetővé vált, hogy mindenkinek mindent elmondjunk, de az is, hogy ha belegondolunk, ne mondjunk semmit”. A rádiómédiumnak ez a kétféle felhasználása itt Brecht által nem sejtett módon egybevágott. Minthogy a Kossuth rádió műsorkészítőinek szabályzatszerűen nem volt joga kommentálni az aktuális híranyagot, ezt a tilalmat próbálták megkerülni a hatvan másodperces csönddel. És valami módon ez is rárímelt a német író korai médiakritikájára. Brecht ugyanis azt kifogásolta az új műszaki tömegtalálmányon, hogy disztribúcióra, nem pedig kommunikációra épül, a hallgatót nem bevonja, hanem elszigeteli a készen tálalt történésektől. Lehet-e klasszikusabb esete ennek az egyoldalúságnak, mint egy hatalom, amely önmagán kívül senkivel se akar szóba állni, és külön hatóság révén, rendeletileg dönti el, hogy hány obszcén kifejezés jusson el fülünkhöz kora este, angol nyelven illetőleg, mert most már korszerűbbek vagyunk, és képernyőnk van, mennyi vérfoltot szemlélhetünk meg jogosan egy széklábon az időbélileg szintén szabályozott bűnügyi adás keretében?
Van persze Mong Attila csöndjének más közlendője is. Egy kontinensszerte agyoncsócsált és kibeszélhetetlen téma végtelen folyamát vágta ketté ez a perc. Brecht két pech találkozásáról beszél: „Az az ember, akinek van mit mondania, és nem talál hallgatóra, rosszul jár. Még rosszabbul járnak azok a hallgatók, akik nem találnak senkit, aki mondana nekik valamit.” Itt most végre hallottak egy tartalmas igazságot: a csöndet. Ami azért fontos, mert a médiavita kezd a maga jellegzetesen magyar képzettársításaival, a süketek és a némák párbeszédévé válni. Már rég tudjuk, ki az igaz magyar, ki az idegen szívű, a hazaáruló, miféle európai összeesküvés zajlik országunk ellen és milyen csúnyán bánnak köztiszteletben álló vezetőnkkel. És mert eszmecsere nem folyik, tulajdonképpen akár az egész ország tátoghatna, tízmillió, pardon, lélekben tizenötmillió magyar tátoghatná kórusban a Hal éji énekét. Maga a mű egyes Morgenstern-kutatók szerint valójában Goethe remekének, a Vándor éji dalának hang nélküli átirata: „Immár minden bércen csendül, / halk lomb, alig érzed, lendül, / sóhajt az éj. / Már búvik a berki madárka, / Várj, nemsokára, / nyugszol, ne félj…” Azt hiszem, ez is stimmel a helyzetre.
Keresztlányom, Beate-Carmen csecsemőkorában örökbefogadott magyar cigánylány tizenhat éves lett. Ez alkalomból őt és anyját, Elsbethet meghívtam a helyi Paszternak étterembe, ahol a hamisítatlan orosz koszton kívül az a jó, hogy nemcsak a névadó néz ránk a falról, hanem Bulgakov, Cvetajeva, Ahmatova és Majakovszkij is irigykedve figyeli falánk dorbézolásunkat. A szomszéd asztalnál a közeli zsidó kultúrházból átjött vendégek rendelnek gefilte fisht, mert van itt kóser konyha is, s ami összeköt bennünket, az a nevezetes szto gramm, amelynek kihörpintését Beate-Carmen elnéző tisztelettel veszi tudomásul. Szüleitől a nagy napra egy laptopot kapott, én pedig Mikes Kelemen Törökországi leveleinek német kiadásával prezentáltam meg.
Hogy miért éppen ezzel a neki talán még korai könyvvel? Azért, mert február elején iskolacsere keretében Izmirbe megy, és ott párhuzamosan tanul egy német és egy török gimnáziumban. Gyűjti a török szavakat, és szerintem máris meghaladja az én Egri csillagokon iskolázott tudásomat. Szerintem egyébként sem lesz ott dolga sem defterdárral, sem pedig beglerbéggel. Persze megeshet, hogy egyik osztálytársa a büszke Jumurdzsák névre hallgat majd. Megvallom, nekem tetszik ez a keveredés. S miközben a kávét szürcsöljük, Jacques Delille abbé verse jut eszembe, amelyet apám fordított le elég csúf időben, 1940-ben. „Jöjj nektár, jöjj csodás amerikai méz, / Mit nád nedvéből sajtolt afrikai kéz, / Ömölve kell vele japán csészébe menned, / hogy összeforrjon mind az öt világrész benned.” Ekként lelkesedett a felvilágosodás csuhás apostola. Mi ez, ha nem a kultúrák összenövése, amelyről Angela Merkel nemrégiben azt állította, hogy „kudarcot vallott, teljesen kudarcot vallott”. Kedves Frau Merkel, ezt nem tudom megítélni. Mindenesetre olvassunk gyakrabban Morgensternt.
Kapcsolódó írások:
Dalos György: Vulkánok és választások Berlin, 2010. május 6. Eyjafjallajökull – alig tudom elképzelni, hogy...
Dalos György: Gépi és kézi fordítások Bécs–Berlin–Frankfurt, 2009. október 4. „Miklos Tamas Gaspar schützt Jobbikot”, olvasom...
Dalos György: Sztrájkközi ejnyebejnye Dalos György Sztrájkközi ejnyebejnye Manapság annak, aki akár családi okból...
Dalos György: Zsűrihelyzet Dalos György Zsűrihelyzet Berlin, 2008. április 6. Tagja lettem...
Dalos György: Szvatopluk és vidéke Dalos György Szvatopluk és vidéke Berlin, 2008. január 14....
Cimkék: Dalos György