Farkas Zoltán: Mégis, kinek a programja? – A radikalizálódó Fidesz

 

 

„A Fidesz nem fog alkotmányozni, mert nem érdeke. Az új alkotmány a Jobbik tematikája.” (Orbán Viktor egyik tanácsadója, 2010. március)

„Nem hittem, hogy a Fidesz a Jobbik programját fogja megvalósítani.” (Fidesszel rokonszenvező közgazdász, 2010. december)

 

Nincs mókásabb, mint meg nem nevezett személyek nyilatkozatait idézőjelbe tenni. Hiszen ha nincs pontos forrás, mitől szó szerinti idézet az idézet? Ám mégsem tehetek úgy, mintha magamtól merültem volna el a tavalyi választási programok újraolvasásában. Nem tagadhatom, talált ötletből dolgozom: a mottóul választott megállapításokat ugyanis a mondott Fidesz-tanácsadó és a Fidesz-szimpatizáns szűk, bizalmas körben tette meg, nyolc hónap különbséggel. Az én érdemem legfeljebb annyi, hogy decemberben még emlékeztem arra, mit hallottam márciusban.

 

 

I. A fülkeforradalomtól
az alkotmányozásig

 

 

Feltehetően a Fidesz támogatói közül is sokakat váratlanul ért, amikor a győzelem éjszakáján megtudták, hogy forradalmat hajtottak végre a szavazófülkében. Azóta is az a 2,7 millió voks legitimálja a parlamenti többség alkotmányozó jogait (holott a választásra jogosultak száma meghaladja a 8 milliót). A dolgok jelenlegi állása szerint azonban még nekik sem lesz joguk az új alaptörvényt szavazataikkal megtámogatni, mert azt a parlamenti képviselők kétharmada fogja szentesíteni, nem lesz róla referendum. Mert a kétharmad – pontosabban arra hivatkozva Orbán Viktor – ezt is eldöntötte.

Ez amúgy nem volna égbekiáltó bűn, ha a Fidesz választási programja tartalmazta volna a párt elképzeléseit az új alkotmányról. De nem tartalmazta még a szándékot sem.

A Nemzeti ügyek politikája című programban Orbán Viktor csak azt hirdette meg, hogy túl kell lépni „az elmúlt nyolc esztendő kudarcain”. Szó sem volt benne húsz év kudarcairól, sem arról, hogy „új politikai, gazdasági és társadalmi rendszert” kell megalkotni, a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, és hogy az új Országgyűlés „alkotmányozó nemzetgyűlés és rendszeralkotó parlament” lesz; utóbbi megfogalmazások csupán a kormányprogram bevezetőjében szerepelnek. A fülkeforradalom ideája a Jobbik Radikális változás című programjában bukkan fel: „az elmúlt 20 év legfontosabb választása vár ránk”, a tét „a nemzet jövője”, „valójában népszavazást tartunk az elmúlt 20 évről” – írta annak előszavában Vona Gábor pártelnök. Ő amúgy az Országgyűlés honlapján közölt életrajzában emlékeztet rá, hogy „2002-ben Orbán Viktor meghívására tagja lett a Szövetség a Nemzetért Polgári Körnek, amelyből 2003-ban saját elhatározásából kilépett”, és 2006-ban már a Jobbik elnöke, 2007-ben pedig a Magyar Gárda Egyesület alapító elnöke volt.

„Gyökeres alkotmányreformot” csupán a Jobbik ígért, a Fidesz-program belügyi és jogi alapvetéseit összefoglaló Lázár János, illetve Navracsics Tibor ezt meg sem pendítette. Lázár a mai törvények alapján megvalósítandó „jogszerű elszámoltatást” helyezett kilátásba az előző kormányzat visszaéléseivel kapcsolatban – a választási programban, korántsem mellesleg, a végkielégítések visszamenőleges megadóztatásáról sem esik szó –, Navracsics pedig később oktalannak bizonyult bizakodást keltően úgy fogalmazott, ha csak a megelőző kormányokat minősítve is: „elfogadhatatlan, hogy parlamenti többsége birtokában a kormány alkotmánysértő törvények sorával bizonytalanítsa el állampolgárait, sodorja veszélybe a jogbiztonság alapelvét”.

Márpedig veszélybe sodorta.

A kétharmados többség eddig kilencszer módosította az alkotmányt, olyan súlyos és távlatos döntéseket meghozva, mint hogy a parlament a jövőben 200 fős legyen, további 13 személy pedig a nemzeti és etnikai kisebbségeket képviselje; aminek amúgy semmi teteje nincs, ha tavasszal új alkotmányt írnak. A kétharmad módosította az Alkotmánybíróság jogkörét is. E szerint a költségvetésről, az adókról, illetékekről, járulékokról és vámokról szóló törvényeket az Alkotmánybíróság csak akkor semmisíti meg, „ha azok tartalma az élethez és emberi méltósághoz való jogot, a személyes adatok védelméhez való jogot, a gondolat, lelkiismeret és vallás szabadságát” vagy a magyar állampolgársághoz kapcsolódó jogokat sérti meg. Ez különösen sajátos gesztus attól a párttól, amely alkotmánybírósági döntéssel jóváhagyott népszavazással gátolta meg a vizitdíj és a tandíj bevezetését, szervezte meg győzelemre esélyes választói bázisát. A nyertes pozíciójában azonban a jogbiztonság elvénél fontosabbnak bizonyult a pénzügyi megtorlás igénye, vagyis hogy visszamenőleges adót lehessen kivetni a végkielégítésekre – holott a szélsőséges és nyilvánvaló aránytalanságot mutató esetekben azok egy részét vissza lehetett volna perelni.

Az ötlettel a Fidesz egy rövid időre jogi pofozógéppé vált.

A visszamenőleges adóztatás és az annak előfeltételeként végrehajtott alkotmánymódosítás szándéka láttán ugyanis a magyar jogásztársadalom már-már megrendítően egységesen zúdult fel. A konzervatív irányzathoz tartozó egykori alkotmánybíró, Zlinszky János nyílt vagy nyilvánosságra került levélben fogalmazta meg aggályait: bár ő maga is szükségesnek tartja a jogosulatlanul felvett állami juttatások visszakövetelését, de nem az alkotmány megsértése árán, hiszen az alapjogok még a széles választói felhatalmazás birtokában sem szűkíthetők. „A korlátlan parlamenti hatalom veszélyeire Hitler uralma is, a népi demokratikusnak mondott osztályállam is ijesztő példákkal szolgál” – érvelt Zlinszky. A Németh-kormány igazságügyminiszter-helyetteseként országos ismertséget szerzett Kilényi Géza – aki szintén az első Alkotmánybíróság bírája volt – egyenesen azt állította, hogy Magyarország megszűnt jogállam lenni. Zlinszky és Kilényi egykori főnöke, Sólyom László – akit, korántsem mellesleg, a Fidesz emelt köztársasági elnöki pozícióba, majd megválasztásához hasonlóan méltatlan, megalázó körülmények közt pártolt el tőle – ehhez azt fűzte hozzá: ezen a lejtőn nehéz lesz megállni.

Nem is sikerült. A tiltakozás ellenére mind az alkotmánymódosítást, mind az Alkotmánybíróság jogkörének megcsonkítását elfogadták a kormánypárti képviselők. Lelkük rajta.

Az alkotmány toldozgatása-foldozgatása az elmúlt kilenc hónap során napi parlamenti rutinná vált. Alkotmányba iktatták a kormánypárti képviselők, hogy a polgármesterek alpolgármesternek „választhatják” maguk mellé azt is, aki nem tagja a képviselő-testületnek, és hogy helyi bírósági ügyekben bírósági titkár is eljárhat. Alkotmány rögzíti az új médiarendszer kereteit. A Költségvetési Tanács új összetételét viszont még nem, bár már ilyen előterjesztés is született. Ezt vagy azért nem fogadták el, mert tavaly decemberben az Országgyűlés kifutott az időből, vagy azért, mert azzal megvárják az új alkotmányt. Ettől függetlenül a „régi” Költségvetési Tanácsot már megszüntették a kormánypárti képviselők, szakértői csapatát pedig szélnek eresztették, így torolván meg, hogy a büdzsé fölött őrködő testület kényelmetlen kritikákkal illette a kormánypárti költségvetési javaslatokat.

Azt mikroszkóppal sem lehetett kiolvasni a Fidesz választási programjából, hogy az új kormány ennyire haszonelvűen fog viszonyulni az alaptörvényhez. Ellenkezőleg: „a legjobb kormányzás csakis demokratikus kormányzás lehet, minden olyan kezdeményezést támogatni kell, amely erősíti az átláthatóságot, elősegíti a hatalom ellenőrizhetőségét” – írta a programban Navracsics.

Azóta az átláthatóságnak és az ellenőrizhetőségnek is lőttek.

Nyíltan új alaptörvényt akart viszont a KDNP, amelynek 2008-as keltezésű programja szerint „a rendszerváltás lezárulása lehetővé teszi új alkotmány megalkotását”, ennek részeként pedig újra kell szabályozni az Alkotmánybíróság státusát és a testület eljárási szabályait. Csakhogy a Fidesz-vazallusnak tekintett, a közvélemény-kutatásokban nem mérhető támogatottságú kereszténydemokraták eddig vajmi kevés elemző érdeklődését váltották ki. Ráadásul az Orbán Viktor fényképével fémjelzett választási programba a kereszténydemokrata Soltész Miklós is bedolgozott, amivel a szövetségesek azt a benyomást keltették, hogy közös választási programról van szó.

Pedig a KDNP külön is kiérdemelt volna némi figyelmet, hiszen az ő programjában bukkan fel az alkotmányos alapelvek között „az emberi élet teljes körű védelme”. A párt politikai alapelvei szerint az emberi élethez való jog nem tagadható meg. „Az emberi élet érték a fogamzástól a természetes halálig, állapottól függetlenül: így a beteg, a fogyatékos vagy a nem kívánt élet is.” Az ebből is kiolvasható abortuszkorlátozás igénye jobbikos megfogalmazásban ennél jóval nyíltabb: „az orvosi és a keresztény etikai szempontból is elfogadható magzatvédelmi törvényt alkotunk”. A KDNP-s, jobbikos radikális felvetésekkel szemben az Országgyűlés alkotmány-előkészítő eseti bizottsága egyelőre egy óvatosan általános szövegváltozattal állt elő: „Alapvető emberi jogként minden ember életét fogantatásától kezdve védelem illeti meg.” Az eddigi alkotmányozási fejlemények fényében egyáltalán nem zárható ki, hogy a kereszténydemokrata felfogás az alaptörvénybe is bekerül.

Jellegzetes a fontossági sorrend is.

A kormány megalakulását követően az Országgyűlés először, minden más teendőt megelőzve, a magyar állampolgárságot terjesztette ki. E szerint „születésénél fogva, leszármazással magyar állampolgárrá válik a magyar állampolgár gyermeke”, és „kedvezményesen honosítható az a nem magyar állampolgár, akinek felmenője magyar állampolgár volt vagy valószínűsíti magyarországi származását, és magyar nyelvtudását igazolja”. Bár a kettős állampolgárság a Fidesz választási programjában nem szerepel, a párt által kezdeményezett korábbi népszavazás alapján evidenciának számított, hogy ezzel a javaslattal előbb-utóbb előáll. Emlékeztetőül: 2004 decemberében 2 949 849 leadott szavazatból 1 521 271 támogatta csupán a kettős állampolgárságot, ami 51,57 százalékos aránynak felel meg. Még brutálisabban: a választásra jogosultak ötöde sem mondott rá igent. Ennek ellenére a Fidesznek nem kellett kemény ellenállásra számítania, hiszen a KDNP is támogatta a „magyarság újraegyesülését”, a Jobbik pedig mert még nagyobbat álmodni: „Minden magyarnak magyar állampolgárságot és a magyar közügyekbe való beleszólást biztosítunk.”

Meglehet, a honosított személyek az új alkotmányban akkor is megkapják a választójogot, ha nem Magyarországon élnek, nincs itteni lakcímük. Az állampolgárság egy és oszthatatlan, együtt jár a választójoggal – jelentette ki január 20-án Kövér László, az Országgyűlés elnöke, a Fidesz politikai irányvonalának meghatározó alakja, arra kérve a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának tagjait, kapcsolódjanak be ők is az alkotmányozásba.

Semmi kétség, megteszik.

„Magyarország keresztény gyökereit az alaptörvénybe foglaljuk”, ígérte programjában a Jobbik, és valószínűleg ezt is megteszi helyette a Fidesz és a KDNP frakciója. A megújult alaptörvény valamilyen módon hivatkozik majd a Szent Koronára is, ami eredetileg a radikális jobboldal klasszikus – és kirekesztést sejtető – követelése. A Jobbik programjában különösen hangsúlyos, ám a gondolat idővel a stréberségre hajlamos Schmitt Pál köztársasági elnöknek is szívügye lett. Csakúgy, mint a tervezett alkotmányban a kereszténységre való utalás. Hiába bizonyult sutának a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény megfogalmazása, ha a dokumentumban Isten a történelem uraként bukkan föl, hasonló ügyetlenség az alkotmányozási folyamatba is becsúszhat. „Az Alkotmány praeambuluma utaljon legfontosabb alapértékeinkre, a demokrácia, a jogállamiság és az alkotmányosság értékeire. Méltassa ezeréves történelmi múltunkat, a kereszténység szerepét történelmünkben, történeti alkotmányunk értékeit és szerepét. Ezzel kapcsolatban utaljon a Szent Koronára mint a magyar államiság kifejezőjére” – olvasható a Magyarország Alkotmányának szabályozási elveiről benyújtott országgyűlési határozati javaslatban.

Nem biztos, hogy egy ilyen szövegezésű alkotmány kiállná az országos népszavazás próbáját.

„Az emberek véleménynyilvánítása elől egyetlen felelős, demokratikus erő sem menekülhet (…) A választópolgárok bizalmának visszaszerzéséhez az első lépést úgy tehetjük meg, hogy lehetőséget adunk nekik a közügyeinkbe való beleszólásba” – írta némi ragozási hibával (beleszólásba-beleszólásra) Navracsics a Fidesz programjában.

A véleménynyilvánításba a referendum már nem fér bele.

 

 

II. A függetlenségi harc sáncai

 

 

A lagymatag gazdasági program három hónap alatt vad függetlenségi harcba torkollott.

Erre sem lehet azt mondani: miként az írva vagyon…

A választási program szinte egyetlen számszerű ígérete az volt, hogy tíz év alatt egymillió új, adózó munkahelyet kell teremteni. A szöveg még arra a propaganda-hadjáratra sem rezonált, hogy választási győzelme esetén a Fidesz új költségvetést készít, amelyben véget vet a megszorításoknak, új megállapodást köt a Nemzetközi Valutaalappal, amelyben nagyobb fiskális mozgásteret harcol ki magának, mint elődei, és azonnali radikális adócsökkentést hajt végre. Pedig a párt gazdaságpolitikusai mindezt komolyan gondolták: a választások után Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter és Szapáry György, Orbán Viktor tanácsadója egyaránt úgy nyilatkozott, Magyarország 10-20 milliárd eurós elővigyázatossági hitelről készül megállapodni az IMF-fel. Eltekintve attól, hogy a fegyelmezett fiskális és pénzügyi politikát folytató országoknak felkínált új hitelfajta bevezetéséről az IMF igazgatótanácsa csak tavaly kora ősszel döntött, jóval a magyar kormánnyal történt szakítás után, a Bajnai-féle megállapodás újratárgyalására nem volt esély, mivel azt a nemzetközi szervezetek sikertörténetként könyvelték el. Ezzel értelmét veszítette az új költségvetés összeállítása is.

A korrekciós szándékból totális bukta lett.

A konfliktust kormányzati körökben igyekeztek bagatellizálni. A 2008 őszén kötött IMF–EU-megállapodás tavaly júliusi, kudarcos felülvizsgálata után, a delegációk távozását követően Matolcsy még azt nyilatkozta, a tárgyalás nem szakad meg, az ősszel folytatódik, csupán egy forduló zárult le. Orbán erre rácáfolva jelentette ki, hogy a kormány elindul a pénzügyi függetlenség útján, köszöni az IMF eddigi segítségét, a továbbiakban nem kér belőle. Egyúttal felvetette, hogy Magyarországnak nem is az IMF-fel, hanem az unióval kell megállapodnia a gazdaságpolitikáról, amit meg is fog tenni. Csakhogy az IMF és az Európa Bizottság kéz a kézben jár, emiatt a függetlenségi harcot a kormány idővel az utóbbira is kiterjesztette.

Az esélyeket nem érdemes latolgatni.

A függetlenségi harcot sem a Fidesz, hanem a Jobbik programja hirdette meg, a „nemzeti önrendelkezésünk visszaszerzése” hangzatos, már-már kossuthi jelszavával. „Vágyom, hogy a magyar nemzet ne legyen a nagyhatalmak és a nemzetközi nagytőke kiszolgáltatottja” – írta a program bevezetőjében az alaphangot megadva Morvai Krisztina, a párt államfőjelöltje és európai parlamenti képviselője. A Jobbik programjában szerepel az uniós csatlakozási szerződés és más nemzetközi kötelezettségek felülvizsgálata, sőt a párt az államadósság csökkentésére is radikális megoldást javasolt: „tárgyalásokat kezdeményezünk a törlesztés és visszafizetés feltételeinek újbóli meghatározása céljából, a növekedést lehetővé tevő könnyítésekkel, beleértve az adósság egy részének leírását is”.

Az Orbán-kormány eddig azért nem merészkedett, ami nagy szerencse, különben kiközösítették volna Magyarországot a nemzetközi szervezetek, leírták volna a hitelminősítők és a befektetők. A vége nem nagyobb növekedés, hanem összeomlás lett volna. Attól viszont újabban már nem idegenkedik a kormány, hogy az európai integrációban „érdekeinket sokkal keményebben érvényesítve” vegyünk részt, ami szintén originális jobbikos igény, csakúgy, mint gátat vetni „a multinacionális, globalizáló törekvéseknek”.

Javában folyik a gátvetés.

Az eseményeket utólag rekonstruálva erre az útra feltehetően spontán módon tévedt a kormány. Meglehet, az IMF-től és az EU-tól kapott pofonok hatására, ám a szerepet mára túlzottan megkedvelte, mivel inkább hozza, semmint vinné a támogató voksokat. Választási programjában a Fidesz még beérte a közbeszerzési fordulat ígéretével, vagyis hogy „a magyar közbeszerzési eljárásoknál legalább 70 százalékos legyen a hazai cégek aránya”, továbbá a magyar termékek, áruk, termelők és fogyasztók védelmével, illetve a kartellszerű, erőfölényen alapuló piaci helyzet elleni küzdelem meglebegtetésével. Az a program még, a benne megnyilvánuló piacvédelmi célzások és sejtetések ellenére, EU-konform volt. A kormány politikája azonban már nem tekinthető maradéktalanul annak; bár a brüsszeli megítélésére még várni kell.

A nyár végére Orbán rákényszerült, hogy fogadalmat tegyen: tartja a Bajnai-kormány által vállalt idei és jövő évi deficitcélt. A fiskális lazítás szándékából fiskális szigorítási kényszer lett, az adócsökkentés lehetősége elszállóban volt. Ezzel az utolsó markáns ígéret is veszélybe került. Az őszi önkormányzati választások előtt a nemzetgazdasági tárca szakapparátusa pedzegette, hogy a beígért radikális adócsökkentés az államháztartás kifeszített helyzete miatt csak többéves átmenettel valósítható meg, ám Orbán nem tűrte a halogatást. Eldöntötte, hogy 2011-től a személyi jövedelemadó egykulcsos, 16 százalékos lesz (ezt az Oszkó-féle „szuperbruttó” alapján vetik ki, amely a béren kívül a munkáltató által fizetett társadalombiztosítási járulékot is tartalmazza), a szülők a gyermekek után adókedvezményt vehetnek igénybe (ami a családi adózást szorgalmazó KDNP-nek is megfelel), a társasági adó pedig 500 millió forint árbevételig csupán 10 százalék (ez a magyar kis- és középvállalkozói körnek tett engedményként is felfogható). Az egykulcsos adóra való áttérés kormányzati becslések szerint 315 milliárd forint, a társasági adó csökkentése csaknem 200 milliárd forint kiesést jelent a költségvetésben. Ezeket más adókkal fogják pótolni: a brutális bankadóval, az ágazati különadókkal és a magánnyugdíj-pénztári tagdíjak visszatartásával. A bankadó 180 milliárd forint pluszbevételt jelent, az ágazati különadók 150 milliárdot, a magánnyugdíj-pénztári tagdíjak visszatartása mintegy 360 milliárdot (ehhez jön még a korábbi pénztári megtakarításokból idén a költségvetésbe csatornázott 530 milliárd forint).

Adó nem vész el, csak átalakul.

„Pénzt csak onnan lehet elvenni, ahol van” – nyilatkozta a kormányfő az IMF-fel történt szakítás után a Magyar Nemzet című napilapnak, megerősítve, szerinte „az emberekről nem lehet még egy bőrt lenyúzni”. Majd kifejtette a döntéshez eszkábált ideológiát is: a Nemzeti Együttműködés Rendszere a gazdaságban annyit tesz, hogy aki teheti, járuljon hozzá a stabilitáshoz, a bankadó „ennek tiszta megnyilvánulási formája”. Határozottan külfölditőke-ellenes programjában a Jobbik ennél szerényebb és visszafogottabb volt, ágazati különadókra nem is gondolt, beérte volna a Magyarországon lévő multinacionális cégek adókedvezményeinek felszámolásával, háttérbe szorításukkal, indokolt esetben a privatizációs szerződések felülvizsgálatával, a csalárd módon elidegenített nemzeti vagyon visszaszerzésével, a magas tarifákkal működő közszolgáltatók visszaállamosításával. Utóbbi a KDNP gazdaságpolitikai felfogásától sem idegen. Sőt a Fidesz praxisától sem, lásd a pécsi vízszolgáltatás körüli háborút az önkormányzat és a Suez Environnement között.

A minden előzmény nélkül már a 2010. évre kivetett különadók meghökkentették a magyarországi befektetőket. A Magyar Telekom fő tulajdonosa, a Deutsche Telekom a parlamenti szavazást követően azonnal bejelentette, hogy az „önkényes döntés” ellen uniós szerződésszegési eljárást kezdeményez. Vele szövetkezve más konszernek is szankciókat követeltek az Európai Bizottságtól Magyarország ellen. Brüsszel vizsgálni fogja, hogy a különadók nem érintik-e hátrányosan a külföldi tulajdonú cégeket, kivetésükkel nem jutnak-e tiltott állami támogatáshoz mások, például az adott ágazatok magyar tulajdonú vállalkozásai, Magyarország nem sérti-e meg a szolgáltatások szabad áramlásának elvét, illetve az adóztatás szabályai megfelelnek-e a brüsszeli direktíváknak. A kutakodás nem teljesen alaptalan: a távközlési szektorban az uniós előírások szerint a különadók például csak meghatározott, például szabályozási célokat szolgálhatnak, és a bevételeket az ágazaton belül kell felhasználni; ezzel szemben az Országgyűlés akképpen módosította a tavalyi költségvetést, hogy a távközlési cégekre kivetett, 2010-ben 60 milliárd forintot meghaladó különadóból származó bevétel a költségvetés általános tartalékait hizlalta.

A kormányzati törekvésekből és nyilatkozatokból a protekcionizmus jól kiszűrhető. A pénzintézeti különadót a kormány úgy konstruálta meg, hogy a legnagyobb magyar bank, az OTP a profitjához viszonyítva keveset fizet, és két magyar magánbiztosító is csak szerényen járul hozzá a közkiadásokhoz: az egyiket a jegybank egykori elnöke, Orbán tanácsadója, Járai Zsigmond gründolta, a másikat a fuvarozási sztárvállalkozó, Wáberer György. A pénzintézeti különadót júliusban az IMF éppen a diszkriminatív jelleg és a nemzetközi összehasonlításban is rendkívül súlyos mérték miatt bírálta. Elsősorban a külföldi tulajdonban lévő láncokat sújtja a hipermarketadó is, a franchise rendszerű magyar CBA és Coop terhei nem ugranak meg számottevően. Orbán egyik fő támogatója, Demján Sándor nagyvállalkozó a Coop üzletlánc megalapításának 15. évfordulóján tartott ünnepségen – amelyen a kormányfő is megjelent – nyíltan megfogalmazta, mielőbb magyar hipermarketeket kellene létrehozni. A beszállítók érdekében „alternatív, versengő kereskedelmi láncok” létrehozásának támogatásáról a Fidesz programja is említést tett, amit azonban a felvetés abszurditása miatt aligha vett bárki is komolyan. Hiba volt.

Hasonló patrióta szándékot vázolt fel tavaly október közepén a pénzintézeti szektorra Orbán is: kijelentette, kívánatos volna, hogy a száz százalékban magyar tulajdonú takarékszövetkezetek piaci részesedése a következő tíz évben a mai 5-6 százalékról a kétszeresére-háromszorosára nőjön, s ehhez a kormány hosszú futamidejű kölcsönöket fog nyújtani. Ez is kísértetiesen rímel a Jobbik ötletére: létre kell hozni az állami vagy szövetkezeti tulajdonú Vidék Bankját.

„Az országból esetleg kivonuló multinacionális vállalatok helyét a versenyképessé tett magyar vállalatok hónapokon belül betölthetik” – állítja a radikális párt programja. Jó okkal feltételezhető, hogy voltaképpen a Fidesz berkein belül is így vélekednek.

 

Betöltetlen hely aligha marad.

 

 

III. Megleckéztetések
és dacreakciók

 

 

„Húsz évig erre a pillanatra vártam” – mondta január 12-én a Dow Jones és a The Wall Street Journal közösen készített interjújában Orbán Viktor, és meg is magyarázta, mire: arra, hogy kompromisszumok nélkül megújíthassa a politikát.

Ősszel az események őrületesen felgyorsultak.

Kompromisszumnak se híre, se hamva.

A kezdeti kormányzati nyilatkozatok alapján még mindegyik különadó átmeneti jellegű lett volna, amelyekre csak két-három évig lesz szükség, addig, amíg a gazdaság fel nem pörög. Ennek ellenére a 2011. évi költségvetés tervezetének középtávú kitekintéséből kiviláglik, hogy a bankadó 2012 után, a többi ágazati különadó pedig még 2013 után is benne marad a rendszerben (bár az ezekből tervezett költségvetési bevétel akkor már a fele lesz a mostaninak). A hosszabbítási szándékot kormányzati körökben elhallgatták, arra a Költségvetési Tanács irányította rá a figyelmet. Ez a dolga… A túlzott éberségnek mindazonáltal nagy ára volt: a Költségvetési Tanács stábját tavaly december 31-ével felszámolták, két éve csaknem egyhangú szavazással megválasztott tagjait gyakorlatilag leváltották. Bármennyire sokkoló volt is a döntés országhatáron belül és kívül, annak legalább van valamiféle előzménye: a Fidesz 2007. decemberi Erős Magyarország című alapprogramja háromtagú Költségvetési Tanácsot tervezett, amelyben az Állami Számvevőszék és a Magyar Nemzeti Bank elnökén kívül a köztársasági elnök jelöltje jutna szerephez. Ellenzékben a Fidesz be is nyújtott ilyen tartalmú indítványokat, ám hiába.

A kormánypárti többség a Költségvetési Tanács megszüntetésekor arra hivatkozott, végre visszatérhet az eredeti elgondoláshoz. Azt azonban, hogy ez mennyire álságos érvelés, Matolcsy maga leplezte le a Heti Válasznak adott interjúban: szerinte a tavalyi költségvetés valóságos hiánya nagyobb volt, mint amit a számok mutattak, ez pedig „csalás volt, amihez a Költségvetési Tanács is segédkezett”. A véleményből rapid ítélet született. A gyors végrehajtás során azonban egy lényeges szempontról megfeledkeztek a fideszes és KDNP-s képviselők: az Erős Magyarország programja a háromtagú Költségvetési Tanács létrehozásán kívül a pénzbüntetést is bevetette volna a fiskális fegyelem betartatása érdekében. Ha a tényleges hiány a tervezettet legfeljebb 0,5 százalékkal haladja meg, akkor a kormány tagjai egyhavi, ha legfeljebb 1,5 százalékkal, akkor háromhavi, ha több mint 1,5 százalékkal, akkor hathavi illetményükkel bűnhődjenek. Ezt a szellemes programpontot azonban mára ejtették.

Sem szankció, sem kontroll.

Sarkalatos része volna a Fidesz gazdaságélénkítő terveinek az exportösztönző, gyenge forint, némi infláció és az olcsó hitel, ám a párt programírói a monetáris politika tekintetében önfegyelmet tanúsítottak. Vagyis hallgattak róla. Nem úgy, mint a Jobbik, amely nyíltan megfogalmazta az alapkamat csökkentésének igényét, a jegybanki önállóság, pontosabban „a törvények feletti jegybanki állapot” megszüntetését. Ezt az elgondolást választási győzelme után Orbán Viktor készségesen átvette: nyíltan megüzente a Magyar Nemzeti Bank elnökének, Simor Andrásnak, hogy nem bízik benne, vagyis hogy mondjon le. Felszólításához talált ürügyet is, történetesen hogy Simor a CA IB Investmentbank igazgatójaként megkeresett jövedelmét egy ciprusi cégbe fektette, holott a bizalmatlanságnak voltaképpen tartalmi oka volt: a monetáris lazítás igénye. A nyomásnak a jegybanki vezetés ellenállt, a GDP csaknem 80 százalékára rúgó államadósságra való tekintettel a kamatcsökkentést túl kockázatosnak és felelőtlenségnek tartja, az inflációs cél átértékelésére pedig nem hajlandó.

A hadviselés azzal folytatódott, hogy a kormányfő valósággal uszítani kezdett a jegybank elnöke ellen: a honi válságos viszonyok között erkölcsileg megengedhetetlen, hogy kiemelkedően magas fizetése van. Mivel az elnök bérét a jegybanktörvény alapján állapítják meg, Orbán Viktor első akcióterve keretében rögvest meg is változtatta az Országgyűlés. A döntést az Európai Központi Bank a magyar jegybank függetlensége és az uniós jog megsértésének tekintette. A nyomásgyakorlás a fizetésnegyedelés után is folytatódott: a jegybank felügyelő-bizottsági elnökének Simor elődjét és ellenlábasát, Orbán tanácsadóját, Járai Zsigmondot nevezték ki, most pedig azon ügyködik a kormánypárti kétharmad, hogy a monetáris tanács összetételének megváltoztatásával érjen el fordulatot. Az akciózás annak ellenére folytatódik, hogy a jegybankok függetlensége uniós tabunak számít, és hogy az Európai Központi Bankkal való konfliktus sem megnyugtató; a pénzintézet ugyanis komoly szerepet játszott a magyar válságkezelés támogatásában – bár nem elégségeset.

Márciusban az utolsó független intézmény is fideszes gyámság alá kerülhet.

Dacreakció benyomását kelti a legbrutálisabb kormányzati döntés, a kötelező magánnyugdíj-pénztári rendszer felszámolása is, amit a Dow Jones hírügynökség Orbán Viktort meginterjúvolva „de facto államosításnak” minősített. A döntést megelőzően a magyar kormány nyolc tagállammal összefogva azt kérte Brüsszeltől, hogy a kötelező magánnyugdíj-pénztári befizetéseket állami bevételként számolhassa el, amivel a GDP csaknem 1,5 százalékával mérsékelhette volna az államháztartás hiányát. Az előzetes válasz nemleges volt, amire Orbánék szemlátomást bedühödtek, rögvest eldöntötték, hogy a nyugdíjrendszer 1998-ban létrehozott második pillérét felszámolják. Az öngerjesztő haragra a közjátékok utalnak. Matolcsy előbb azt hirdette meg, hogy a következő 14 hónapban (2010 novemberétől 2011 végéig) az állam megtartja magának a magánnyugdíj-pénztárakba továbbutalandó summát, havi mintegy 30 milliárd forintot. Néhány napra rá Orbán Viktor már úgy fogalmazott, az állam soha többé nem továbbítja a tagdíjakat a pénztáraknak. (A jelenlegi rendszerben a nyugdíjjárulékot az állami adóhatóság szedi be, annak törvényben rögzített hányadát ő továbbítja a befizető pénztári számlájára.) Majd az Országgyűlés sürgősséggel elfogadta azt a törvényt, amely a magánnyugdíj-pénztári tagok számára lehetővé, sőt visszautasíthatatlanná tette a visszalépést a tisztán állami rendszerbe. Aki visszalép, viszi magával azt a vagyont, amelyet eddig a saját számláján felhalmozott, és amelyet a pénztár állampapírokba, kötvényekbe, részvényekbe vagy ingatlanokba fektetett. A törvény a visszalépést automatikussá tette, a maradást pedig szinte lehetetlenné, egyebek mellett azzal, hogy a magánnyugdíj-pénztár mellett kitartó személyek Nyugdíjbiztosítási Alapba fizetett járuléka után idővel nem jár majd állami nyugdíj.

Ezt az opciót is illő lett volna a választási programban feltüntetni.

Abban azonban csupán az olvasható, hogy a nyugdíjak vásárlóértékét meg kell őrizni, illetve hogy „nem engedjük, hogy az állami nyugdíjak mellett szolgáltatást biztosító magánnyugdíj-pénztári rendszer megtakarításai veszélybe kerüljenek”. Akinek jobb a memóriája, emlékezhetett rá, hogy az Erős Magyarországért felvetette: „biztosítani kell a magánnyugdíj-pénztárakból való viszszalépést az állami nyugdíjrendszerbe”. Kényszerről azonban szó sem volt benne. Aki viszont belelapozott a Jobbik programjába, rábukkanhatott az irányadó megállapításra: „Lehetővé tesszük a szabad nyugdíjpénztár-választást, megszűnik a kötelező magánnyugdíj-pénztári tagság.” Arra feltehetően még a Jobbik sem gondolt, hogy a pénztári vagyonból, vagyis a korábbi megtakarításokból kellene az államadósságot csökkenteni, amint azt most kormányzati körökben tervezik.

Ez egyébiránt nem kunszt, csak felelőtlenség.

Bár a mai helyzet kialakulásához rögtönzések és dacreakciók vezettek el, azok kétségkívül egy irányba mutatnak. A rögtönzéseket az egyensúlyi kényszerre lehet visszavezetni, a dac egyszerre szól az előző kormánynak és a nemzetközi közösségnek. Előbbinek azért, mert Orbán be akarja bizonyítani, ő jobb és gyorsabb utat tud a gazdaság felzárkóztatásához, mint az európai közéletben sikeresként elkönyvelt Bajnai-kormány. Utóbbinak pedig azért, mert sem az IMF, sem az Európai Bizottság nem volt vevő az innovatív elgondolásra, a gazdaság felfűtésével végrehajtandó adósságcsökkentésre, amihez az adók radikális megnyirbálására, a fiskális játéktér átmeneti bővítésére lett volna szükség. Ezt az esélyt megtagadták az új kormánytól. Sőt Brüsszel még a kötelező magánnyugdíj-pénztári járulékokat sem volt hajlandó állami bevételnek tekinteni, és nem járult hozzá, hogy azokkal – vagy azok egy bizonyos hányadával – a deficitmutatót szépíteni lehessen; ez a meccs egyébként nincs még lefutva, Lengyelországnak van esélye a korrekció kiérdemlésére. Ha Brüsszel megengedőbb, talán a kétpilléres nyugdíjrendszer sem került volna veszélybe. Ami pedig az irányt illeti, az eddigi változtatások egy paternalista, protekcionista jellegű, az állam jogi lehetőségeit a végletekig tágító gazdasági rendszer kiépítése irányába mutatnak, amelyben a közérdekre való hivatkozás szolgál alapul a radikális piaci beavatkozásokra, a magántulajdon feletti rendelkezés korlátozására.

Amikor január 1-jével Magyarország fél évre átvette az EU-elnökséget, már négy súlyos konfliktusa volt az uniós intézményekkel: a gazdaságpolitika egésze, a válságadók és a médiatörvény miatt az Európai Bizottsággal, a jegybanktörvény megváltoztatása miatt az Európai Központi Bankkal. Lesznek még újabbak is, például az Eurostattal a magánnyugdíj-pénztári vagyon átvételének elszámolásáról, és szemlátomást nagy az ellenzéke az unión belül annak is, hogy a határon túli magyarok az állampolgárság mellé megkapják a választójogot is. Azt sem fogadják kitörő örömmel, hogy az elnöki feladatai között az euróövezet védelmét irányítani hivatott magyar kormány még egy évtizedig nem lát esélyt a közös valuta honi bevezetésére. A választások előtt Orbán még 2014–2015-ös céldátumot tippelgetett. Kormányzása kezdete óta tehát vagy az esélyek romlottak, vagy meggondolta magát. Brüsszelben egyik változatot sem fogadják kitörő örömmel.

 

 

IV. A vasárnap szentsége és más apróságok

 

 

„Ha valaki megismeri az elképzeléseinket, rájön, hogy végső soron mindig is jobbikos volt, csak eddig nem tudott róla” – büszkélkedett a program bemutatásakor Vona Gábor.

Ha a Fidesz netán azért oroz el ilyen feltűnő mennyiségben jobbikos ötleteket, hogy ellenzékét dühítse, akkor tökéletesen működik. Ám ha azért teszi, mert a párt vezetői valójában igazat adnak Vonának, akkor régen rossz.

Mindenesetre a Jobbiktól kölcsönzött ügyek listája felettébb hosszú, a vasárnapi pihenőnap kötelező kiadásától (ami a KDNP-nél is hittételnek számít) az elszakított magyar területekre szervezendő osztálykiránduláson át a 2006-os „rendőri brutalitás és ügyészségi-bírósági jogsértések” kivizsgálásáig, az áldozatok kártérítéséig; ezek egyikét sem tartalmazza a Fidesz választási programja. Meglehet, csupán azért, mert a Fidesz tódításokra és lódításokra, ígérgetésekre, ámításokra és csábításokra hajlamos vezérkara annyira félt az Őszöd-jelenségtől, hogy lelazsálta a választási program megírását, nehogy később hazugságokon csípjék. Majd pedig lelazsálta a kormányprogramét is, amennyiben Orbán Viktor csupán egy harcias és diadalittas előszóval látta el a választási programot.

Így állt össze hazugsággá az egész.

„Felelősen, az emberek bizalmára építve csak úgy lehet kormányozni, ha az ígéretet valóságos tettek követik” – írta a Fidesz-programnak a demokratikus normák helyreállítását ígérő fejezetében Navracsics.

Arról azonban nem tett említést, hogy kinek az ígéreteit.

 

 

Kapcsolódó írások:

Farkas Zoltán: Önkénygazdaságtan – A Fidesz erőltetett menete In memoriam Antal László Önmegváltók Nem tudni, történelmi vagy keresztény...

Farkas Zoltán: Ámítási mesterkurzus Egy a tábor, egy a zászló – ezt sugallja Szijjártó...

Balogh Róbert – Kiss Orsolya – Török Zoltán – Gáll Attila – Hampuk Richárd: Valóságshow – A Fidesz kommunikációjáról A Fidesz nem állt készen. Ez jelenleg legalább annyira nyilvánvaló...

Farkas Zoltán: Kényszerek és képzetek – A Bajnai-kormány öröksége Orbán Viktornak alaposan keresztbe tettek a görögök. Ha voltak is...

Farkas Zoltán: Szemináriumi óra jövendő népszavazóknak Tisztelt Hölgyeim és Uraim, a 2008-as esztendőben népszavazás lesz. Referendum...

 

 

Cimkék: Farkas Zoltán