Kende Péter: Szellem és hatalom

A filozófiai kutatómunka ezoterikus birodalmában történő dolgok már 2010-ben is sok port vertek fel – nem is egyszer – a magyar közéletnek abban a szegmensében, amelyhez ez a folyóirat is tartozik, s amelyet úgy hívnak, hogy balliberális értelmiségi közvélemény. Igazgatóváltás volt az MTA filozófiai intézetében, ezt megelőzően (illetve ezzel párhuzamosan) pedig egy olyan személyi konfliktus, amely mögött nem csupán tudományos nézeteltérések húzódtak meg, hanem ellentétes karrierkoncepciók, sőt (egyesekre nézve úgy tűnik) rasszista indulatok is. Ezt követően a naptári évet úgyszólván kitöltötte az a minősítési és munkaügyi vita, amelynek során a nevezett intézet kutatóinak tekintélyes hányada került előbb egyfajta B-listára, majd (néhány notórius kiteendőt kivéve) vissza az érdemesek és megtartandók kategóriájába.1 Mindezekkel kapcsolatban voltak aztán petíciók, tiltakozások, sajtópolémiák, interpellációk az Akadémia elnökségénél (és így tovább). A magyar filozófiai élet e nem mindennapian mozgalmas fejezete, amelyről a sajtó bőségesen adott hírt (alkalmilag a Mozgó is), egész évben izgalomban tartotta a szoclib értelmiség szellemi értékekre és jogtiprásokra érzékeny részét.

2011 januárjában újabb s talán még az előbbieknél is szokatlanabb fejlemények zaklatták fel a közvéleménynek ezt az elemét. Kiderült, hogy – az illetékes akadémiai testületektől függetlenül – megmozdult az ügyben egy számonkérési kormánybiztos, sőt (az utóbbi által tett feljelentést követően) maga a rendőrség is. Erről onnan lehet tudni, hogy meg nem nevezett forrásból a legszolidabb kormánylap „birtokába került” néhány „dokumentum”, amelyeknek tanúsága szerint a Heller Ágnes és Steiger Kornél nevű, bölcsészkedő álcák alatt működő bandavezérek 2004 óta félmilliárd forintot térítettek el az ország európai integrációját célzó kutatási pénzekből.2 Vettem magamnak a fáradságot, s belemélyedtem az Interpol neten elérhető honlapjaiba, ahol azonban egyik bandavezér nevére sem bukkantam. Mily meglepetés ért azonban, amikor bibliográfiákba is belenézve a 2004 óta eltelt időszakot illetően mintegy húsz könyv és ötven filozófiai szakcikk szerzői minőségében találkoztam a nevükkel! Minthogy a kormánybiztos számonkérési listáján ilyen adatok szemlátomást nem szerepelnek, gondoltam, lojális állampolgárként csak tájékoztatom róluk a rendőrséget!

Az elmúlt évben megjelent tollgyakorlatok szellemében itt most stílusos volna az ügy kezdetéig visszamenni s felidézni annak intézményes hátterét és változatosabbnál változatosabb fejleményeit. Erre azonban nem vállalkozom: nem csupán azért, mert ez utóbbiak lassan áttekinthetetlenek, hanem azért sem, mert amiről itt szó van, a szellemi élet belső viszonyaival kapcsolatos akadémiai ügy, amelynek nem minden részlete tárgyalható (hasznosan) a nyilvánosság bevonásával, mondjuk úgy, mintha színházi vagy politikai eseményről volna szó. (Felfogásom szerint ez még az ügy kezdetén álló igazgatói kinevezésre is vonatkozik, hát még az új igazgató botladozásai körüli hajcihőre.)3 Állampolgári és közírói minőségemben azonban nagyon is indokoltnak tartom a filozófiai kutatás körül kirobbant vitát és botránykeltést mint válságszimptómát szemügyre venni.

Szimptóma volt már az is, hogy a történetünkben szereplő új intézetigazgató helyét, kinevezésének körülményeiből ítélve, az ügyre figyelő közvéleményszegmens eleve és már-már mechanikusan a bal–jobb skálán határozta meg, ami sem a tényeknek nem felelt meg, sem a bölcseleti/eszmetörténeti szféra ennél jóval finomabb belső megoszlását nem fedte le. Ugyancsak szimptóma volt jó fél évvel később a kutatók egy csoportjának elbocsátása ellen indított nyilvános petíció elképesztő sikere, amely nézetem szerint (s ezt nem azért mondom, mintha bajom lett volna a petíció munkaügyi érvelésével) aligha magyarázható másképp, mint az adott ügyön túlmutató politikai félelmekkel. S szimptóma természetesen a Magyar Nemzet minapi feljelentő hadjárata, amelynek érvelése és hangneme az 1930-as évek antiliberális és zsidóellenes sajtóorgánumainak stílusára emlékeztet. (Gorombasága még a pártállami évtizedeket is felidézi, annyiban azonban mégsem, hogy a politikai célpont azokban nyílt volt, itt meg rejtett.)

Mindezeket együttesen szemlélve mit képeznek le ezek a szimptómák? Egy olyan kultúrharc jelentkezését, amelyről gyanítható, hogy az elmúlt évek belpolitikai földcsuszamlásának legmélyebb rétege. Jobboldalról nézve ez a kulturkampf „osztályharc”, amelynek révén a berendezkedő új rezsim mögött felsorakozó, sok évtizedes mellőzöttség képzetében tetszelgő értelmiség (a Pozsgay Imréket is ideértve) a vallás és a nemzeti kultúra jegyében próbálja kiszorítani a korábban preferált „kozmopolitákat” (olyan szó ez, amelynek fogalmi keretében marxisták, liberálisok és posztmodernek, hogy más súlyosabbat ne is említsünk, könnyedén összemoshatók). Balról szemlélve ez a harc a kezdők, tudatlanok és közöttük is az osztatlan uralomra törekvők „kiszorítósdija” mindazokkal szemben, akik a magas kultúrában értéket és folytonosságot képviselnek. Nem most, hanem az ezerkilencszázas évek vége felé robbant ki ez a párharc. Nyílt sisakkal húsz éve folyik (sőt latensen már a Kádár-rendszer utolsó éveit is színezte), csak éppen komplexebb volt az 1989-et követő első évtizedben, amikor a visszaszoruló államszocialista értelmiség mellett többféle ellenelit is kereste a helyét az intézményekben vagy azokon kívül. A média körüli csatározások tulajdonképpen már 1990 óta erről szóltak. De most, hogy a Fidesz által egyesített jobboldal vitathatatlan politikai szupremáciára tett szert, ez az addig – egészen a közelmúltig – még álmodni sem mert hatalmi fölény szárnyakat ad az új-régi „nemzeti elit” tagjainak.

Szárnyakat igen, de tehetséget nem föltétlenül. A politikai „őrségváltás” játszmájában ugyanis világosan csak az van adva, hogy kit és minek a nevében kell kiszorítani, de hogy a távozásra vagy pusztulásra ítéltek helyét pontosan kikkel kell betölteni, sem tisztázva nincsen, sem nem különíthető el a hatalmon lévők személyes választásaitól. Minden őrségváltás valamiképpen az önkény és az ügyeskedés terepe. Most sincs másképp. Kivételt csak olyan intézmények képezhetnének, amelyekben – valamilyen csodás egyetértés folytán – érvényben maradnak és politikai preferenciákat is felülírnak a szakmai kiválasztás elvei. Vannak ilyen intézmények a kétezres évek Magyarországán? Nem tudom, hiszen az elmúlt fél év kormányintézkedései elvehetetlennek hitt bizonyosságokat rendítettek meg. Ezek közé számított az akadémiai kiválasztás politikamentessége is, amelynek elveit (például a „forradalmi” tisztogatástól való tartózkodást) még Kosáry Domokos iktatta szokásba 1990-ben kezdődő elnöksége idején. A következő hónapokban fog eldőlni, hogy érvényben van-e még ez a szabály.

A szellemi elitet jobboldalról érő támadások nemcsak az imént idézett hallgatólagos elveket hagyják figyelmen kívül, hanem azt a nem elhanyagolható történelmi tényt is, hogy 1989/90 „forradalmi” törés nélkül ugyan, de cezúra volt. Nemcsak annyiban, hogy megkezdődött a korábbi rendszer kedvezményezettjeinek fokozatos kiszorulása a szellemi életből, hanem annyiban is, hogy a tisztségek betöltésénél a tehetség vagy a szakmai hozzáértés fontosabb lett, mint a politikai hovatartozás. 2011-ben tehát álságos dolog úgy tenni, mintha az elmúlt húsz évben kialakult szellemi-igazgatási elit teljes kontinuitásban maradt volna a megelőző évtizedek hatalmi elitjével, vagyis mintha ezt a folytonosságot most kellene megszakítani. Hogy a mai magyar állapotoknak ilyen beállításával néhány éve éppen olyan művészek, írók és tudósok (sőt politikusok is!) kísérleteznek a Fidesz égisze alatt, akikről köztudomású, hogy a Kádár-rendszer kedvezményezettjei, olykor oszlopai voltak – ez bizony komikusnak volna mondható, ha csak szavakról volna szó, nem pedig egy erőszakos elitváltás igazolásáról. És ha a boxból kiszorítandók ellen kidolgozott – már-már karikaturisztikus – vádak csak úgy mellesleg nem céloznák egy egész szellemi diszciplína lejáratását. Hadd idézzek itt néhány markáns szót az egyik megvádolt jeles esztéta – Radnóti Sándor – egy januári interjújából: „Ami nyomaszt, az nem a bértollnokok munkavégzése, [hanem] a közvélemény egy részének (…) irigysége és rosszindulata. A hecckampány áldozatává válik a filozófia mint gazdasági hasznot nem hajtó luxustevékenység, amelyért lám, milliókat lehet szakítani. A meggyőződés, hogy mindenki tolvaj, kombinálódik a frusztrált értelmiséggyűlölettel.”4

S nem elég, hogy a megvádoltak személyében a szellemi munka egy egész ága állítódik pellengérre. Sokaknak (nem tagadom, nekem is) feltűnt, hogy „a társadalmi megtorlásnak kiszolgáltatott értelmiségiek többsége zsidó származású, és ez a kampány rájátszik az antiszemitizmus régi reflexeire”. Ez a lesújtó megállapítás a Libération című párizsi napilapban jelent meg január 21-én, s szerzője nem magyar, hanem francia újságíró.5 De jó, hogy kimondott valamit, amit magyar kollégái restellnek szóvá tenni.

A rezsim hivatalos szóvivői azzal áltatják magukat, hogy a nyugati sajtó, sőt a politikustársadalom is a választásokon megbukott magyar szocialisták befolyása alatt kritizálja a Magyarországon 2010 óta formálódó viszonyokat. Ez kapitális tévedés. A Nyugatot úgy általában nem a szocialisták tájékoztatják, hanem saját diplomatái és utazó szellemi vagy gazdasági szakemberei, továbbá azok a magyarok, akikkel külföldi partnereik rendszeres munkakapcsolatban állnak. Márpedig ez a kör sokkal inkább kozmopolita (azaz nyugati nyelveket beszélő, világra nyitott) értelmiségiekből áll, mint nép-nemzeti fajvédőkből és archaikus nacionalistákból. Ha a tavaly győztes politikai tábor csakugyan jó viszonyt szeretne ápolni a nyugati demokráciákkal, mint ahogy hirdeti (és e ponton nincs ok arra, hogy kétségbe vonjuk szándékai őszinteségét), akkor jobban tenné, ha még a látszatokban is tartózkodnék attól, hogy maga ellen hangolja azt a bizonyos, kozmopolitának titulált értelmiséget. Ehhez persze hozzátartozna egyes túlbuzgó őrjöngők elhallgattatása.

Orbán Viktor kormányzatának egyszerre előnye és hátránya, hogy – a világosan lefektetett elvek értelmében – nincsen ideológiája. Ez azért hátrány, mert kiszámíthatatlan. Előny viszont, hogy nincsen megkötve a keze. Bármikor olyan személyeknek és koncepcióknak nyithat teret, amelyeket (akiket) politikai céljai szempontjából hasznosaknak ítél. Üdvös volna, ha ezek kiválasztásából kiküszöbölné az országra nézve káros egyoldalúságokat.

A modern világ demokratikusan működő rendszereit egyebek között az is jellemzi, hogy sem a politika nem kívánja magába olvasztani a szellemi alkotások szféráját, sem megfordítva. Az elkülönüléseknek ez a modern rendszere természetesen mindkét oldalnak önkorlátozásokat ír elő. A politikai szféra döntéshozóinak azt, hogy a tudomány, a művészet és a közművelődés területén ne akarjanak legfőbb ítéletkezőként fellépni. A szellem embereinek pedig azt, hogy ne képzeljék magukat politikai döntéshozónak. Ez nem jelenti azt, hogy közügyekről nem lehet véleményük, vagy hogy annak nyílvánosan nem adhatnak hangot. Amíg demokráciában élünk, ez mint feltételezés is nevetséges – miközben az is nyilvánvaló, hogy a szellemi szférában megfogalmazódó véleményekre a mindenkori hatalomnak illik ráfigyelnie. És ami e munkamegosztásban talán a legfontosabb: a Hatalomnak bele kell nyugodnia, hogy nem ő határozza meg, ki a legjobb közgazdász, a legtudósabb alkotmányjogász, a legértékesebb író és a legnagyobb megbecsülést érdemlő filozófus. (Legalábbis ha demokratikusnak akar látszani.)

Kiindulópontunkhoz visszatérve úgy gondolom, hogy meg kellene takarítani az országnak azt a kárt, amellyel a kibontakozóban lévő kulturkampf fenyegeti. S ha már elkezdődött, legalább eszkalálódni ne hagyjuk. Az akadémiai ügyek rendezését bízzuk az Akadémiára, másfelől viszont ne rendőrségi vizsgálat döntse el, hogy a filozófiai ösztöndíjakat helyesen osztották-e ki.

 

 

Jegyzetek

 

 

 

1 Nekem magamnak módomban volt betekinteni az MTA Filozófiai Kutatóintézete egy jeles (itt megnevezni nem kívánt) munkatársának három, egymást csupán néhány hónappal követő igazgatói minősítésébe, amelyek közül az első az illetőt „alkalmatlannak”, a második feltételesen alkalmazhatónak, a harmadik pedig tudományos kutatásra „teljesen alkalmasnak” nyilvánította. Mind a három alatt ugyanaz az aláírás olvasható.

2 Magyar Nemzet, 2011. január 8. és az ezt követő két hétben még legalább öt terjedelmes leleplező tudósítás.

3 Itt jegyzem meg, hogy mint az MTA elnöke által a Filozófiai Kutatóintézet mellé kirendelt Külső Tanácsadó Testület tagja, annak belső dolgait illetően engem hivatali diszkréció is köt. Szakmai vagy deontológiai vitát, amely ezekre vonatkozik, csak az érdekeltekkel vagy az illetékesekkel kívánok folytatni.

4 168 Óra, 2011. január 20., 28. o. Az interjút Karácsony Ágnes készítette.

5 A mondatot a Népszabadság január 22-i tudósitása alapján idéztem. A cikkíró Florence La Bruyère jól ismeri Magyarországot, ahol sok éven át mint a La Croix katolikus napilap kiküldött tudósítója tartózkodott. Állítását egyébként nem baloldali forrásokból vette át, hanem Gulyás Gábor debreceni filozófus és múzeumigazgató egy megjelent nyilatkozatából.

 

 

 

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Kende Péter: Nagy Imre és az 56-os magyar forradalom dinamikája [1] Ötvenöt éve, hogy forradalom tört ki Magyarországon, de Nagy...

Kende Péter: Fragmentált államok, fragmentált nemzetek 2007 novemberében a nagy múltú lotaringiai városban, Nancyban meghívott előadóként...

Kende Péter: A szabadkőművességről a Martinovics-páholy 100. évfordulóján Kende Péter A szabadkőművességről a Martinovics-páholy 100. évfordulóján Nem...

Rainer M. János: Újragondolni ötvenhatot (Kende Péter: Eltékozolt forradalom? Budapest, 2006, Új Mandátum Könyvkiadó, 238 oldal, 2680 forint. ) Rainer M. János Újragondolni ötvenhatot Fél évvel 2006. október...

Tandori Dezső: “Az elemi szellem” Tandori Dezső “Az elemi szellem” E. T. A. Hoffmann-mesék...

 

 

Cimkék: Kende Péter