Ormos Mária: Zavaros oldalak

Az ember könnyen azt hiheti, hogy a bal- és a jobboldali politikai áramlatok elhelyezkedése a parlamentekben és a közvéleményben öröktől való, és ugyanaz marad az idők végezetéig. Ami azonban a kezdeteket illeti, sokkal valószínűbb, hogy az államrendszer átalakításának, a reformoknak a hívei véletlenszerűen foglalták el a tárgyalóterem bal oldalát 1789. augusztus 23-án Párizsban, a francia forradalom e nevezetes napján. S ha a haladáspártiak a bal oldalon tömörültek, magától értetődik, hogy a régi, szerintük az „ősi” rendszer védelmezői a terem jobb oldalán helyezkedtek el. Ettől kezdve még jó ideig eltartott, amíg ez a rendszer általánossá vált Európa államaiban.

Mindenesetre a francia példa jó ideig nem csinált divatot. Még magában Franciaországban sem, mivel a nevezetes 1789-es lépést követően hamarosan arról értesülhetünk, hogy a radikális reformereket „hegypártnak” nevezik – egy másik teremben ugyanis, ahol a széksorok emelkedő rendben voltak elhelyezve, a legfelül található padsorokban ültek. Az elkülönülés elméleti alapjai viszont hamar kirajzolódtak. A felvilágosodás tanai nyomán megfogalmazták a liberális alapelveket, és a francia forradalom megpróbáltatásait követően mind Angliában, mind Franciaországban kidolgozták a konzervativizmus alaptanait. Mindazonáltal bal- és jobboldalról még mindig nem volt szokás beszélni.

Valójában nem lehet pontosan nyomon követni, hogy a „bal–jobb” elhatárolódás mikor, hol, milyen ütemben terjedt el Európában, de az biztos, hogy a politikai áramlatok meghatározására, a pártok elnevezését is ideértve, elsőként a skandináv államokban használták rendszeresen e kifejezéseket. Dániában, Norvégiában és Svédországban a 19. század utolsó harmadában a reformokat követelő párt mindenütt „Venstre” (bal) néven jegyezte magát, ellenzőit pedig a „Hoyre” (jobb) néven tartották számon. Ez a szokás azonban ott is viszonylag hamar elenyészett. A „baloldal” politikai tudatosodásában vélhetően nagy szerepet játszott a liberális áramlatok szervezeti megszilárdulása, majd a szocialista, szociáldemokrata pártok és nemzetközi szervezetük megjelenése, amelyre mintegy válaszolva megjelent a jobboldal identitástudatának kialakulása is a megfelelő pártokban. Amikor egy-egy szociáldemokrata vagy szocialista, illetve munkáspárt megjelent a parlamentben, mert ezt egyfelől szervezettsége, másfelől az érvényben lévő választójogi törvény lehetővé tette, már magától értetődött, hogy a baloldali széksorokban van a helye.

A 19. század végén a parlamentáris elhelyezkedés egyértelművé vált. A parlamenti patkó bal oldalán a munkáspártok képviselői ültek azokban az országokban, ahol támogatóik választójoghoz jutottak, és többnyire a közelükben helyezkedtek el a polgári reformerek: liberálisok, radikálisok, demokraták. Az utóbbiak azonban máris bomladoztak, mert egy részük kezdte magát „nemzetinek” nevezni, vagy ha nem is így nevezte, egyértelműen nacionalistává vált, ami egyet jelentett az állam kül- és katonapolitikai céljainak támogatásával, vagy egyenesen azok megfogalmazásával és képviseletével. A jobboldalt ebben az időben már szintén több áramlat képviselte. A jobboldali padsorokban helyezkedtek el a számban többnyire, de nem mindenütt visszaszoruló ókonzervatívok, a lassan haladó, megfontolt, a hagyományokat tiszteletben tartó, de a változás elvét elfogadó mérsékeltek, de már feltűntek az úgynevezett új-konzervatívok is, akik türelmetlenül bírálták nemcsak a szocialistákat, de a liberális és demokratikus elveknek áldozó áramlatokat is. Erős államot követeltek, a radikális nacionalista politika híveiként jelentek meg, és ostoroztak minden idegent, idegen eredetű szervezetet és szokást. A célkeresztbe bekerülhetett az ország területén élő bármilyen kisebb nemzet vagy nemzettöredék (nemzetiség), de szinte mindenütt bekerültek a zsidók, úgy is, mint a „rabló kapitalizmus” megtestesítői, és úgy is, mint a „nemzetáruló” szocializmus (többnyire egyúttal a liberalizmus) vezéralakjai. Az utóbbi áramlat nem mindenütt tudott képviseletet biztosítani magának a törvényhozásban, de szervezetei több országban jelentős befolyást kezdtek gyakorolni. Megfigyelhető volt, hogy ez az áramlat a 19. század végén, de főként a 20. elején erősen radikalizálódott, és a változást már erőszakos úton is követelni kezdte.

1871-ben, röviddel a német egység kimondását követően, új szín jelent meg a politikában. Németországban megszervezték a Centrumot mint pártot, amelynek a felfogása több vonatkozásban megegyezett ugyan a mérsékelt konzervativizmussal, de attól mégis elhatárolódott annyiban, hogy hangsúlyosan hirdetett szociális elveket a 19. század derekától formálódó keresztényszocializmus szellemében. Ettől kezdve Európa legtöbb országában – természetesen más és más néven – megjelentek a centrumpártok. Később majd, néhány kivételt leszámítva, egyértelműen elfoglalták a hagyományos konzervatív pártok helyét.

A 20. század elején kiformálódott egy meglehetősen stabilnak látszó képlet, amelynek értelmében a baloldalon tömörültek a szocialisták (szociáldemokraták, munkáspártiak), valamint a polgári demokraták és liberálisok egy része, a jobboldalon foglaltak helyet a csoportokra tagolódó konzervatívok, és a két szél között a közepet foglalta el mindenki más: centristák, nemzeti liberálisok, mérsékelt demokraták stb.

Ez a formátum azonban az első világháború után szétrobbant. A robbantást kétfelől hajtották végre: a szélsőbalon és a szélsőjobbon. Mindkettőnek voltak bizonyos előzményei. Eredetileg a szocialista/szociáldemokrata pártok többnyire (nem mindegyik) forradalmat hirdettek, ám a vezető csoportok egy része a 19. század végétől kezdte meggondolni magát, és úgy vélekedett, hogy az általa képviselt munkás (esetleg más dolgozó rétegek) jobb egzisztenciális helyzetének megteremtését és jogaik kiterjesztését parlamentáris eszközök segítségével is biztosítani lehet, és ezért a forradalmi célkitűzést bízvást el lehet ejteni. Ennek az álláspontnak megvolt a maga filozófiai és történelmi érvrendszere is, amely lényegében Marx alapvető téziseinek a bírálatát és elvetését foglalta magába, de ezzel a kérdéssel ezúttal nem foglalkozom. A dolog lényege, hogy ezzel a fordulattal a szocialista/szociáldemokrata vezetők nem csekély része messzemenően nem értett egyet. A pártokban napirenden voltak az elkeseredett viták, sor került kizárásokra, és olykor a „balosokat”, máskor a revizionistákat távolították el a pártból. Ezek a „balos”, az eredeti marxi elveket fenntartó, a forradalmi gondolatnak elkötelezett szocialista/szociáldemokrata csoportok lettek a pártrobbantás élharcosai, és közöttük a legjelentősebb szerepet az oroszországi szociáldemokrácia balszárnya játszotta el, amely Vlagyimir Iljics Lenin körül gyülekezett. Egyébként a világon senki sem hitte még 1917 elején sem, hogy a nemzetközi terepen elég jelentéktelennek vélt Leninnek Európa legelmaradottabb országában sikerülhet végrehajtania egy olyan rendszerváltást, amelyet a proletariátussal alig rendelkező országban „proletárforradalomnak” mer elnevezni.

Mindazonáltal ez mégiscsak sikerült, és ezáltal megkezdődött a nyugati munkáspártok felbomlása. A balra tartók Leninre, illetve Oroszországra szegezték a tekintetüket, előbb vagy utóbb kiváltak anyapártjukból, létrehozták a nemzeti kommunista pártokat, Lenin pedig e pártok nemzetközi szervezetét, a III. Internacionálét vagy Kominternt. A bolsevik ideológia szóvivői mit sem törődtek azzal, hogy az oroszországi siker eleven cáfolatát jelentette a társadalmak dialektikus fejlődéstörvényének. A baloldalon az új frontok tisztázódása három-négy évet vett igénybe, és ez a körülmény az első világháborút követő zavaros időkben olykor kifejezett tragédiához vezetett. Tragédiához vezetett például 1919-ben Magyarországon. Számos szociáldemokrata vezető saját magával sem volt képes ekkor még tisztázni, hogy vajon mi több. Az-e, ami az új kommunista párt tegnap vagy tegnapelőtt még szociáldemokrata vezetőihez köti, vagy ami elválasztja tőlük. Jóllehet szakítások után a szocialista/szociáldemokrata pártok hamarosan összeszedték magukat, és továbbra is jelentős befolyással (Skandináviában az 1930-as években már döntő befolyással) rendelkeztek saját társadalmukban, a lenini (majd Sztalin által képviselt) siker mégis nagy csapást mért az európai baloldal egészére.

Először is megoszlott a társadalmi bázis, és voltak olyan évek, sőt hosszabb időszakok is, amikor nemcsak az alsóbb néposztályok jó része szavazott a kommunistákra, de támogatta őket a felső értelmiség nem jelentéktelen csoportja is, amely kiábrándult az eredménytelen, szómágiában szenvedő parlamentarizmusból, a szocialistákat megalkuvóknak vélte, és határozottabb, radikálisabb politikai áramlatot keresett. Sztalin dörzsölhette a tenyerét, amikor 1934-ben sikerült Nyugat-Európa leghíresebb íróit begyűjtenie a moszkvai írókongresszusra. Ugyanakkor a szocialistáknak szembe kellett nézniük a rágalomhadjárattal, amelyet a kommunisták zúdítottak a fejükre, majd megpróbálhatták értelmezni Moszkva feléjük való közeledésének 1935-től láthatóvá váló jeleit, hogy azután 1939-ben végleg kétségbeessenek a német–szovjet paktum árnyékában, majd mégis együttműködésbe kezdjenek a kommunistákkal attól kezdve, hogy Hitler elindította a keleti hadjáratot. Ezen a nyomvonalon úgyszólván lehetetlen volt stratégiát kidolgozni, vagy egyáltalán következetes politikát folytatni azokban az országokban is, amelyekben a nemzetiszocializmus még nem számolta fel a baloldalt. Az elbizonytalanodást természetesen érzékelték a többi pártok is, ami részben magyarázta, hogy a baloldalon többnyire nem tudott kialakulni demokratikus védelmi szövetség. (Ennek természetesen egyéb okai is voltak.)

Robbantás zajlott le a jobboldalon is. Ennek előzményét az új vagy radikális jobboldal által létrehozott szélsőjobboldali szervezetek jelentették, mint amilyen Franciaországban az Action Francaise, Németországban az Alldeutscher Verband volt, hogy csak a legismertebbeket nevezzem meg. A robbantás első fázisát az új, gyökeres társadalmi átalakításra, kvázi forradalmi megmozdulásra készülő pártok megalakítása és mozgásba hozása jelentette. Az első nagy sikert Benito Mussolini és az ő fasiszta pártja érte el, majd a nyomába eredtek más, magukat autentikus nemzeti szélsőjobboldalinak tekintő alakulatok, amelyek azonban kisebb vagy nagyobb mértékben mégis hasonlítottak az olasz rokonhoz. A nagy áttörést végül 1933 elején a német nemzetiszocialisták érték el, és ettől kezdve sorra alakultak az egymástól sokban különböző, de a parlamentáris demokráciát egyformán felszámoló államrendszerek.

Mi állt a háttérben? Egyes történészek szerint a legfőbb mozgató erőt a bolsevik kihívás alkotta, de a valóságban 1922-ben Olaszországban ennek egyáltalán nem volt szerepe abban, hogy az elitek, beleértve a hadsereget és a királyt is, utat adtak a Mussolini által kezdeményezett kísérletnek. Mussolini a nagy tömegbefolyású szocialista párttal volt elfoglalva, és nem törődött a jelentéktelen kommunistákkal. Ő – akkor – a nemzetet akarta felemelni, és ennek érdekében a nemzeti egységet próbálta kialakítani, ha lehet, kompromisszum, ha nem, úgy a baloldal, mindenekelőtt a szocialista párt marginalizálása, majd felszámolása segítségével. A kommunistákkal – jóval később – annyiban törődött, hogy egy per útján eltávolíttatta legjobb teoretikusaikat a közéletből. Ami Hitlert illette, őt viszont a Mein Kampf és minden más megnyilatkozása szerint a bolsevizmus mint állami-társadalmi képződmény kizárólag annyiban érdekelte, hogy megítélése szerint a zsidók állami szerepének biztosításával a bolsevizmus aláásta az orosz államot, ami lehetővé teszi – vélte –, hogy hatalmas termőterületeit és ásványkincseit Németország könnyedén megszerezze. Bolsevikellenes propagandával 1933 és 1939 között, majd 1941-től kezdve elsősorban külpolitikai-taktikai okokból élt, miközben leste, hogy milyen társadalombénító trükköket tanulhat el Sztalintól (különösen tetszett neki a kolhozrendszer, valamint az államilag irányított vezetékesrádió-hálózat).

A szélsőjobboldal fasiszta, nemzetiszocialista és más diktatórikus sikereit a valóságban először az első világháború után kialakított békerendszer irracionális volta, majd az 1929-ben kirobbant gazdasági világválság segítette elő. A békeszerződések nemcsak etnikai értelemben voltak durván igazságtalanok, és nemcsak a vesztesek megalázását viselték az érintett nemzetek fogcsikorgatva, de olyan pénzügyi és általános gazdasági feltételrendszert hoztak létre, amelybe be volt kódolva egy olyan elviselhetetlen feszültséghálózat, amelynek előbb-utóbb csakis kisülés, csőd és öszszeomlás lehetett a vége. Az 1920-as évek során tettek ugyan lépéseket annak érdekében, hogy elviselhetővé tegyék az elviselhetetlent, de mielőtt ennek különösebb pozitív következményei lehettek volna, 1929 őszén kirobbant a válság. Mivel ez egy amerikai tőzsdekrach formájában kezdődött, hihetnénk, hogy a fejleményeknek nem volt közük ahhoz a rendszerhez, amelyet a békerendszer alakított ki. Ha elfogadjuk, hogy a piac kizárólag a saját törvényeinek engedelmeskedik, akkor ez a hitünk csak elmélyülhet.

Az események közelebbi vizsgálata azonban ellentmond e feltevéseknek, és azt sugallja, hogy a válság kezelhetetlenségében és elmélyülésében nagy szerepe volt annak a politikának is, amelynek gyökerei a békerendszerbe nyúltak. Pénzügyi szempontból elsőrendű jelentősége volt annak, hogy az Egyesült Államokkal szemben a háború alatt eladósodott államoknak (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország stb.) a tartozásait az amerikai pénzvilág hogyan kezeli, és ettől erősen függött, hogy az érintettek mit tehetnek a jóvátételi kötelezettségek terén: elengedik, csökkentik vagy fenntartják. Az eleinte szisztematikusan ismételt amerikai „nem”, majd a bizonytalankodás, ingadozás növelte az európai adósok költségvetési gondjait, a jóvátétel fenntartása viszont olaj volt a német és más jóvátételi adósok háborgó érintettjei által rakott tűzre. Amikor végre az amerikai elnök 1931 júniusában ideiglenesen felfüggesztett minden adósságtörlesztést, egy másik politikai ok miatt már késő volt.

Ezzel az összefüggésrendszerrel kapcsolatban meg kell említeni, hogy bizonyos esetekben majdnem mindegy, hogy valamilyen intézkedés, kötelezettség vagy jelenség reálisan mekkora károkat okoz, mert nagyobb súllyal esik a latba, hogy arról az érintettek mit gondolnak. A de facto kifizetett jóvátétel távolról sem jelentett akkora terhet, mint amekkorának a gazdaság közvetlenül érintett képviselői igyekeztek kimutatni, és amekkorának a közvélemény hitte, de a hiedelem mindenesetre elég volt ahhoz, hogy hisztériát váltson ki. Hozzájött ehhez, hogy a gazdasági világválság kitörése miatt még a viszonylag csekély pluszteher is óriásivá dagadt, és ráadásul ekkor még egyetlen esetben sem lehetett tudni, hogy mekkora lesz a jóvátételi végösszeg. Márpedig a gazdasági életben semmi sem irritálóbb a bizonytalanságnál. A hasonlóság okán érdemes megemlíteni, hogy manapság sem számít sokat, hogy vajon mekkora a nagybankok évi nyeresége, vagy hogy a nagy áruházláncok gyakorlatilag mennyiben és hogyan élnek vissza a terjedelmükből adódó előnyökkel. A hangulatkeltéshez elég a meggyőződés, hogy minden „multi” rabló.

A válság európai elmélyülésének és már kezelhetetlenségének oka kifejezetten egy bizonyos politikai lépéssel állt kapcsolatban, amely a békeszerződések előkészítése idején megfogalmazott politikai elvből származott. Közép-Európa egyik meghatározó bankja, a bécsi Creditanstalt 1931 tavaszán nagy bajba jutott, és az európai bankokhoz fordult segítségért. A bankárok megértőnek mutatkoztak, és készek voltak a kisegítő kölcsönt rendelkezésre bocsátani, ám a politika közbeszólt. Mivel nem sokkal előbb a német és az osztrák külügyminiszter egy német–osztrák vámunió közeli megtárgyalását jelentette be, a háború utáni status quo londoni és párizsi őrei arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az osztrák bankot és Ausztriát nem megmenteni kell, hanem megbüntetni. A Creditanstalt 1931 májusában csődbe ment, és magával rántotta Közép-Európa egész bankhálózatát. Ezáltal a válságkezelés minden lehetséges nemzetközi módszere kilátástalanná vált, és nem segített a Hoover elnök által bejelentett moratórium sem. Már semmit sem változtatott a helyzeten, hogy 1932-ben lényegében megszüntették a német jóvátételt, mivel addigra a német társadalom jó része a kétségbeesés olyan mély bugyrába zuhant, hogy – reális kormányzati kínálat híján – bármilyen jól hangzó ígéretet kész volt elhinni, ami sorsa gyökeres javításáról szólt. A nácik által megfogalmazott ígéretnek racionális magva nem volt ugyan, de el lehetett hinni, hogy a felelősök – a liberálisok, demokraták, szociáldemokraták, röviden: zsidók – eltávolítása, megbüntetése önmagában véve is biztosítja a gyógyulást.

Érdemes megemlíteni az 1931. tavaszi-nyári európai krach néhány politikai következményét. A parlamentáris erőviszonyok mindenütt elmozdultak. Az 1931-es parlamenti választások a közvélemény szerint „földrengést” okoztak a német politikai életben: a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt elérte első hatalmas sikerét. Nagy-Britanniában a Labour Party meghasonlott, a kormány megbukott. Franciaországban a kabinetek egymást követték. Németországban a kancellár már csak elnöki rendeletekkel volt képes kormányozni. Magyarországon a rendíthetetlennek látszó miniszterelnök, Bethlen István lemondott. Skandináviában a mérleg balra kezdett eldőlni, elkezdődött a szociáldemokrata kormányzás vagy erős befolyás hosszú korszaka.

Úgy tűnt, hogy az 1930-as évek második fele valóban magával hozta a gazdaság gyógyulását, de a kilábalás, majd a felvirágzás mögött ismét csak politikai lépések álltak. Nem a gazdaság és nem a piac gyógyította meg önmagát, hanem az államok nagy részének hadi kiadásai pörgették fel a termelési mutatókat, és tüntették el a munkanélküliséget. Nagy-Britannia ekkor építette ki légvédelmi erejét, a francia népfront-kormány egyre-másra szavaztatta meg a hadikiadások növelését, Mussolini 1932 óta dinamikusan készült a gyarmati háborúra, Németország háborús készülődése Hitler hatalomra lépése pillanatában elkezdődött, és 1936-tól a fegyverkezés intenzívvé vált, Sztalin ötéves tervei pedig 1929 óta másról sem szóltak, mint a szerveződőben lévő gigászi hadsereg minél jobb felszereléséről és ellátásáról. Jóllehet az államok másik része nem indult el ezen az úton, a tendenciából azonban mint „beszállító” szintén hasznot húzott. A második világháborúba, amely e szakaszt logikusan követte, a két világháború közötti pártstruktúra végül belepusztult.

A második világháború után a náci, fasiszta, a szélsőjobboldali és a velük együttműködő pártoknak bealkonyult. Semmi esélyük sem volt, hogy a belátható időben politikai szerepet tölthessenek be. Előtérbe kerültek az „ellenállók”, és senki sem vitathatta, hogy az ellenállásból a szocialisták, keresztényszocialisták (illetve kereszténydemokraták), kisebb részben mérsékelt konzervatívok mellett derekasan kivették a részüket a kommunisták is. Függetlenül attól, hogy 1948-ban a kommunista pártok kiszorultak a kormányzásból, Nyugat-Európában újabb értelmiségi szimpátiahullám bontakozott ki a szovjet hatalommal szemben, amely úgyszólván töretlen volt az 1956-os magyar forradalomig, ami akkor mégis megmaradt belőle, az 1968-ban a prágai események kapcsán tűnt el. Egyébként a második világháború és az azt követő nyomorgás után a nyugati világban addig ismeretlen fellendülés játszódott le, és ezt a politikában a baloldali és centrális pártok viszonylag nyugalmas uralma alapozta meg, illetve kísérte.

A hatvanas évek vége, a hetvenes évek eleje azonban minden szempontból fordulatot hozott magával. A fordulat kiterjedt a nemzetközi pénzügyi kapcsolatrendszerre, a nyersanyagárakra, amelyek drasztikus megemelése fenyegetően hatott az egész termelési reálszférára, az úgynevezett jóléti államra, amelynek megroppantak a költségvetési alapjai, és kiterjedt az általános társadalmi közhangulatra, amelynek látványos kifejeződése volt a fennálló rendszer „újbaloldali” bírálata, valamint az egyetemi ifjúság szembefordulása a létező világgal, és lázadó magatartása az Egyesült Államoktól Franciaországon és Olaszországon át Németországig.

Ezzel együtt elkezdődött a korábbi, rendkívül szilárdnak mutatkozó pártstruktúra erodálódása. Kezdtek hiteltelenné válni a szüntelen fejlődés fenntarthatóságára irányuló elvek, és hamarosan akadt is egy elsőrangú jobboldali (konzervatív) politikus, Margaret Thatcher, aki kerek perec felmondott a jóléti államnak mint illúziónak, és elkezdte visszavonni azokat a juttatásokat, amelyeket elődei osztottak szét a populáció különböző rétegei, csoportjai között. Elkezdte hódító útját az úgynevezett neoliberalizmus, amely csak pillanatnyilag, közvetlen elődjéhez képest volt új, mivel valójában a régi jó liberális elveket fogalmazta át, melyek szerint az államnak nem szabad beleszólnia a piac és a tőke ügyeibe, mivel ez utóbbi akkor tud jól, egyúttal az összesség javára működni, ha saját törvényeit követheti.

Tetszett-e ez bárkinek, vagy nem, úgyszólván közömbös volt, mivel a nagytőke fokozatosan elszakadt a korábbi nemzeti keretektől, és aszerint jelent meg a számára rendkívül kedvező új piacokon, ahogyan ezek sorra megnyíltak előtte. (Számos óriási ázsiai piac, majd Kelet- és Közép-Európa, továbbá a Baltikum és végül a Balkán jó része.) A nagytőke és azon belül mindinkább a pénztőke lehetőségei egyre tágultak, az anyaországok lehetőségei viszont már nemcsak az adózás biztosítására, nemcsak az ellenőrzés lehetőségére nézve zsugorodtak, de már-már a tőkemozgással kapcsolatos ismeretei is bizonytalanná váltak. A német politikusok és elemzők arról kezdtek panaszkodni, hogy nem képesek megállapítani, a német tőke merre jár. Mindez együtt járt a pénzmozgatás felgyorsulásával, az ennek alárendelt trükkök felszaporodásával, hogy ne is beszéljünk azoknak az ajtóknak a megnyílásáról, amelyek a csalások és a korrupció előtt tárultak fel. Az új helyzet kialakulása magával hozta, hogy az államok már nem tudták finanszírozni azokat a jóléti és szociális költségvetési fejezeteket, amelyeket elődeik állítottak be a költségvetésbe.

Ezen a ponton vette kezdetét a politikai struktúra megroppanása, az addig világosnak látszó bal- és jobboldali (konzervatív) ideológiák maszatolódása. A „neoliberális” elveket elsőként a konzervatív oldal kezdte hirdetni és gyakorlatilag is követni, míg a szocialisták jó ideig fenntartható fejlődésről elmélkedtek, de már elkezdték az „egyenlőség” fogalmának vizsgálatát, átértékelését, és oda jutottak, hogy az ember nembeli egyenlőségének elismerése nem jelentheti a praktikusan egyenlő helyzet biztosítását, hanem azt kell jelentse, hogy mindenkinek biztosítani kell az egyenlő eséllyel való indulási feltételeket. Az indulásnál fennálló fizikai és társadalmi egyenlőtlenségek miatt természetesen ez is a lehetetlenségek birodalmába tartozik, de nem tudni arról, hogy részletesebb és a valósághoz közelibb elméleti vizsgálódásra sor került-e.

Mindenesetre elkezdődött egy nagy átrendeződés a politikai táborokban, amely különösen hangsúlyossá vált azáltal, hogy a politikába mind több marketing, reklám és színházi elem férkőzött be. E folyamat hátterében vélhetően az állt, hogy a szavazóközönség mind szkeptikusabban szemlélte a fejleményeket, és miközben saját helyzetének romlását, egzisztenciájának elbizonytalanodását elszenvedte, egyre kevésbé fogadta el a hagyományos szlogeneket, amelyek jórészt valóban kiürültek. Újakat kellett – vagy inkább kellett volna – találni. Valóban újszerű gondolatok, megoldási javaslatok azonban egyáltalán nem kerültek felszínre, ezért a pártok részben a korábbi szótárukban kotorásztak, részben egymástól lopkodtak töredékeket, hogy megújultnak látszódjanak.

A munkás és szociáldemokrata pártok kénytelenek voltak elfogadni a „túlköltekezés” fogalmát, és elkezdeni annak lefaragását, ami tény maradt annak ellenére, hogy ezt egy-két politikus (Tony Blair, Gerhard Schröder) jóvoltából igyekeztek tetszetősebb ruhába öltöztetni. A ruha azonban idővel elfeslett, és kreálójuk megbukott. A szocialista baloldalnak az általa finoman manipulálni vélt neoliberális politikával nem volt sikere. A következtetéseket azonban máig sem sikerült levonnia. Egyik része a tiszta „bal”-hoz való visszafordulásban látja az orvosságot, de nem tudja megmondani, hogy ez gyakorlatilag miben áll. A veszélyeztetett csoportok és egyáltalán minden dolgozó támogatása mint jelszó ugyanis semmi újdonságot nem tartalmaz. Egy másik rész változatlanul a liberális (de nem neoliberális) és a szociális értékek harmonizálásának a módját keresi, kidolgozott újszerű javaslattal azonban egyelőre szintén nem tud előállni.

Annál is kevésbé, mert a nem túlságosan nagy, de több országban máig befolyásos liberális tábor álláspontja is bizonytalan. A múltban ha bal- és jobboldal között volt választásuk, a liberálisok oda álltak, ahol saját programjuk több elemének a megvalósulására számíthattak. Ma ez bizonytalan, és a liberális politika ennek megfelelően képlékeny. Befolyást gyakorol rá a konzervatív tábor mibenléte, stabilitása vagy elmozdulása és az elmozdulás iránya is, ami viszont szinte országról országra változó. Hatással lehet a szocialista álláspont kiformálódása is, feltéve, hogy erre belátható időn belül sor kerül.

A svéd, a brit, a francia, a német, az olasz konzervatív (jobboldali) politizálás, közbeszéd, magatartási forma a különböző nemzetközi, belpolitikai, kulturális kérdésekben jelentős különbségeket mutat. Egyes esetekben a meghatározó politikusok nagymértékben élnek tradicionális érveik mellett tőkeellenes, de egyidejűleg elitista, sőt a baloldaltól ellesett jelszavakkal is. Mások látványos magatartással, jelenetekkel és kijelentésekkel igyekeznek népszerűségüket fenntartani, és elterelni a figyelmet aszociális és az „idegeneket” sújtó intézkedéseikről. Egyes esetekben ezt a funkciót a régi jó nacionalizmus meglovagolása tölti be. Megint mások úgy próbálják az elkerülhetetlen „megszorításokat” végrehajtani, hogy a szociális minimum a lehető legkevésbé sérüljön.

Közös a jelenlegi politizálásban, bárki áll is a kormányrúdnál, egyfelől ki akarja segíteni a tőkét a bajból, mondván, hogy ez végeredményben érdeke az egész társadalomnak, másfelől a tőke megregulázásáról beszél, és hoz ebben az értelemben intézkedéseket. A segítség egyelőre átmeneti, rövid távú javulásokat hoz csupán, míg a regulázás következménye oly csekély, hogy a számszaki táblázatokon kívül úgyszólván nem is látható, vagyis társadalmi kihatása a nullához áll közel. Mit tesz mindeközben maga a tőke? A tőkemozgásnak nyilvánvalóan csak egy felületi része látható. Ami viszont látható, az távolról sem arra vall, hogy a tőke maga egyszerűen a piac törvényeire akarna hagyatkozni. Ellenkezőleg, sorba áll az állami kegyekért, ám a regulák elől ott igyekszik kibújni, ahol és ahogyan csak teheti. Mi lesz e mérkőzés vége, az már csak azért sem mondható meg, mert nem nagyon tudni, hogy vannak-e folyamatban nagy manőverek, átcsoportosítások, és ha igen, azok milyen természetűek.

Az oldalak helyzete hazánkban hasonlít ugyan a megzavarodás általánosnak tekinthető tünetcsoportjához, de azon belül sajátos és egyedi. 2010-ben a baloldal itt olyan súlyos vereséget szenvedett az általa végrehajtott „megszorítások”, a költségvetés kiegyensúlyozása és részben saját kommunikációs tehetetlensége miatt, hogy a képviselőház mintegy kétharmadát volt kénytelen átengedni a magát éppen konzervatív középként megjelenítő Fidesz–KDNP-csoportnak. Ez önmagában véve is példa nélkül álló az elmúlt közel 70 év nyugati típusú politizálásában, de az ettől való eltérés még kiáltóbb, ha e nagy többség eddigi, mindössze néhány hónapos gyakorlati lépéseit vesszük szemügyre. Az ideológiai mixtúra színesebb már aligha lehetne. Megtalálhatóak benne a 18–19. század ókonzervatív elemeitől kezdve a két világháború között érvényesülő kulturális, pedagógiai elvek és részben a sikerek iránti nosztalgiák, a valamikori „rendállam” egyes kritériumai, az egy központ által vezérelt „nemzeti egység” kádárizmust idéző óhaja vagy követelménye, időnként feltűnnek benne nacionalista foszlányok, jellemzőek a centralizálást alátámasztó legkülönfélébb okfejtések, és elhangzanak a társadalom alsó rétegeihez szóló, baloldali csengésű jelszavak és ígéretek. Gyakorlatilag viszont gőzerővel zajlik minden fontos hatalmi, kulturális és gazdasági poszt elfoglalása, valamint a nyugati típusú demokrácia magyar változatának a felülírása a kontroll, az ellensúly, a bírálat lehetőségének felszámolása formájában. A legális többség nem parlamenti többségként, hanem egyeduralkodóként (van, aki szerint „zsarnokként”) politizál.

Hasonlít-e a jelenlegi helyzet Európa két világháború közötti politikai káoszához? Igen is meg nem is. A hagyományosnak akkor és most mondható pártok és ideológiák megzavarodása szempontjából az analógia kétségtelenül fennáll. Arra azonban nem lehet választ adni, hogy vajon manapság ugyanúgy nem találják meg a pártok, áramlatok vagy esetleg újonnan keletkező szervezetek a megfelelő válaszokat, miként akkoriban nem találta meg senki, vagy mégis csak rátalálnak a kivezető útra. Ezt pillanatnyilag senki sem tudja, a válasz „a jövő méhében” rejtezik. Azt viszont tudni lehet, hogy – eltérően az 1920–1930-as évektől – manapság, legalábbis egyelőre, nem gyülekeznek számottevő mértékben olyan erők, amelyek a fennálló európai rendet mindenestől fel akarnák számolni, mint ahogyan azt az akkori szélsőjobboldalon gyülekező fasiszták, nemzetiszocialisták, vasgárdisták, usztasák és más hasonlóan harcos, a politikai képleten eredetileg kívül álló elemek nemcsak célul tűzték ki, de sok esetben meg is valósították. Ezt akkor jórészt az ellenerők, a demokraták szétziláltsága, feldaraboltsága tette lehetővé.

A kérdés ma sokrétű. Hogyan vészeli át egyáltalán Európa a gazdasági viharokat? Képes-e megvédeni az eddig kialakított, a kontinens országait összefűző gazdasági (részben kulturális) szálakat, és meg tudja-e védeni az elfogadott demokratikus alapelveket? A jelenleg mutatkozó szkepszis ellenére fenntartja-e a multikulturális szemléletet, vagy visszatér a nemzeti elzárkózások bástyái mögé, ami – kiterjesztése esetén – nagy veszélyeket rejt magában a gazdasági egység szempontjából is? Meg tudja-e védeni az európai demokráciákba beépített szabadságjogokat? Képes-e gátat szabni a még nem éppen fenyegető, de rossz esetben esetleg hízásnak induló, diktatúrára és nacionalizmusra építkező áramlatoknak? E kérdésekre ma nincs érvényes válasz. Egyet azonban biztosan állítani lehet. Azt, hogy a védelemnek csak akkor van esélye, ha a védekezésben érdekeltek képesek az alapvető problémákra választ találni, és legalább a legfontosabb kérdésekben megegyezni és együtt fellépni.

És még valamit le lehet szögezni. A jobboldal a 20. századi politikában akkor volt sikeres, amikor józan mérséklettel és a mindenkori realitásokat figyelve, az adott helyzetre reagálva valóban általános nemzeti, állami, nemegyszer nemzetközi érdekeket elégített ki. A baloldal viszont akkor és annyiban, amikor és amennyiben képes volt a saját mindenkori politikájától függetlenül előállt gazdasági, társadalmi, kulturális változásokat észlelni, értelmezni és az azoknak megfelelő új válaszokat, a szükségesnek mutatkozó reformokat kidolgozni.

 

 

Kapcsolódó írások:

Ormos Mária: Trianon – Bukás, felelősség, igazság Történelmi távlatokban semmi szokatlan nem volt abban, hogy egy háborút...

Ormos Mária: Politikai igazságok és hazugságok Ormos Mária Politikai igazságok és hazugságok A napjainkban lezajlott...

Verbális és tettleges agressziók – Bita Dániel interjúi Gönczöl Katalinnal és Ormos Máriával Verbális és tettleges agressziók Bita Dániel interjúi Gönczöl Katalin:...

 

 

Cimkék: Ormos Mária