Niedermüller Péter: Töprengések politikáról és kultúráról

A Mozgó Világ januári számában Konok Tamás, Gábor György és Rádai Eszter társaságában a kultúra és az oktatás magyarországi helyzetéről beszélgettünk. A beszélgetés során számos téma és probléma vetődött fel, amelyek önmagukban is mélyebb elemzést, kifejtést érdemelnének. Mégis a beszélgetés lényegében mindvégig a kulturális modernizáció kérdése körül forgott. Ami egy olyan kérdés, amely az én megítélésem szerint meghatározó jelentőségű a mai magyar politikai helyzet értelmezésében. Éppen ezért éreztem úgy, vissza kell térni ehhez a témához, érdemes és szükséges részletesebben is beszélni róla.

De nemcsak a beszélgetés okán, hanem azért is, mert az ellenzék körében egyre gyakrabban (és ha jól érzékelem, egyre türelmetlenebbül) fogalmazódik meg a kérdés, mit lehet tenni, milyen politikai, stratégiai alternatívák lehetségesek, képzelhetők el a jelenlegi kormány irányvonalával szemben, miképpen lehet megállítani a liberális demokrácia szisztematikus lebontását, az oly büszkén emlegetett „új rendszer” (Navracsics Tibor), az „új demokratikus modell” (Kövér László) bebetonozását. Ehhez kapcsolódik egy másik – még inkább tanácstalanságot tükröző – kérdés: miért van az, hogy a kormány minden demokráciaellenes intézkedése ellenére sem csökken lényegesen a kormánypártok támogatottsága? Az ezekre a kérdésekre adott válaszok sokfélék. Vannak, akik azt gondolják, hogy a kormány intézkedései nyomán majd szép lassan felmorzsolódik, eltűnik, megszűnik a Fidesz–KDNP támogatottsága – különösen akkor, ha az emberek a „zsebükön érzik” a kormány gazdaságpolitikájának a következményeit. Mások szerint a kormánypárt nem csökkenő népszerűsége azzal magyarázható, hogy az intézkedések „nem érték el a társadalom ingerküszöbét”, azaz a társadalom többsége nem tartja demokráciaellenesnek őket, illetve a többséget egyszerűen nem érdeklik. Megint mások pedig azt hangoztatják, ilyen a magyar társadalom, a Fidesz–KDNP pontosan ismeri a társadalom többségének a felfogását, érték- és normarendjét, s ehhez igazítja a politikáját. S vannak olyan elemzők is, akik ezt úgy fogalmazzák meg, a magyar társadalom többsége jobboldali, s a kormány politikája ezt a jobboldaliságot szolgálja ki, így érthető a népszerűsége. Bizonyára mindezekben a magyarázatokban van igazság. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy az a társadalmi rend, amit a jelenlegi kormány kíméletlen következetességgel épít, lényegi pontokon áll szemben a liberális demokráciáknak a második világháborút követően Európában kialakult hagyományával, értékrendjével, világképével. Ezt persze a kormány és annak hívei tagadják (illetve mindenféle kritikát valamiféle összeesküvésnek tulajdonítanak, de minden ostobaságra azért nem kell reagálnunk), azonban a kormány eddigi intézkedéseinek európai és amerikai visszhangja mégiscsak azt mutatja, „Fideszország” egyre inkább idegen testté válik Európában. Mindez pedig annak a lehetőségét vetíti előre, hogy a Fidesz-kormányt támogató, az európai liberális demokráciák szellemiségével szembemenő Magyarország elszigetelődik, vagy legalábbis Európa és a világ egyik „egzotikus” peremvidékévé válik. S ez nem túl vonzó perspektíva.

Ebben a helyzetben megítélésem szerint az ellenzéknek két egymással öszszefüggő, alapvető feladata van: egyrészt újra kell gondolnia modernizációs stratégiáit, illetve az ebből következő politikai feladatait; be kell látnia, hogy a politikai hatalmat nem lehet megragadni anélkül, hogy ne gondolnánk át alaposan a kulturális modernizációval kapcsolatos feladatokat és teendőket. Másrészt pedig – az előbbiekkel összefüggésben – fel kell vázolnia egy másik, a jelenlegi kormányétól lényegesen különböző világ- és jövőképet, meg kell tudnia fogalmaznia egy nyílt és nyitott, befogadáson és kommunikáción alapuló, szolidáris, de az egyéni teljesítményt is elismerő, felelősséget érvényesítő, tudásalapú, a kulturális sokféleséget tiszteletben tartó, konszenzusos demokráciát, morális alapokon álló politikát követő társadalom vízióját. Egy ilyen vízió, s annak következetes képviselete nélkül semmiféle esély sincs semmiféle politikai változásra. Fel kell ismerni, hogy valamely párt, politikai mozgalom vonzereje nem „magától van”, nem öröklődik automatikusan, hanem folyamatosan újra kell termelni, állandóan meg kell újítani. Ennek az újratermelésnek, felújításnak két alapvető szimbolikus eszköze van: az önkép, az önmegjelenítés, valamint a párt, a mozgalom által felkínált társadalom- és jövőkép. Ezek az eszközök pedig elválaszthatatlanok a kulturális modernizáció folyamatától.

A Mozgó Világ januári számában megjelent rövid írásomban már utaltam rá, hogy az elmúlt két évtized hazai modernizációs törekvéseinek az volt az egyik politikai következményekkel is járó problémája, hogy háttérbe szorult a kulturális modernizáció ügye. A baloldali (és liberális) kormányok a modernizációt elsősorban gazdasági folyamatnak tekintették, s ennek megfelelően olyan technokrata szemléletet és nyelvet honosítottak meg, amely a magyar társadalom jelentős része számára egyszerűen követhetetlen és érthetetlen volt. Ugyanakkor pedig – hangzatos kiáltványokon és programokon kívül – semmi sem (vagy csak rendkívül kevés konkrét lépés) történt a társadalom kulturális modernizációjának az érdekében Aligha tekinthető véletlennek, hogy az akkori ellenzéknek viszonylag egyszerű eszközökkel sikerült a gazdasági modernizációt megszorításoknak minősítenie, s a társadalmat ezzel szemben mozgósítania. Sőt a korábbi ellenzék, a mai kormány – felismerve a modernizációs folyamatnak ezt a kibillent belső egyensúlyát – arra is kísérletet tett és tesz, hogy kisajátítsa, kizárólagos birtokába és saját céljai, ideológiája szolgálatába állítsa a kulturális modernizáció színtereit és eszközeit: az oktatást, az intézményes kultúrát, valamint a médiát.

Persze azt, hogy valamely társadalom mikor és milyen mértékben tekinthető kulturálisan modernnek, azt statisztikai módszerekkel mérni vagy megállapítani nem olyan egyszerű. Egyrészt azért, mert a modernitás, valamely társadalom „modernsége” nem statikus állapot, hanem folytonosan változó folyamat – a modern társadalom nem struktúra, nem szerkezet, hanem olyan, mint egy különböző dolgokat magával sodró áramlat (flow), amelyet nagyon nehéz egyetlen tényező szerint megragadni, leírni, jellemezni. Sőt azt is hangsúlyozni kell, hogy a modern társadalomnak nincs egyetlen abszolút érvényességű modellje – a modernitás sokféle, tanítják a mai társadalomtudományok, s ezt a tételt érdemes az eszünkben tartani. Ki vonná kétségbe Kína, India vagy éppen Brazília modernségét, noha ezek az országok csak bizonyos mértékig követik az európai modernitás mintáit? Másrészt azért is nehéz és problematikus a társadalom kulturális modernizációjáról beszélni, mert a modern társadalmakat éppen a kulturális rétegzettség, az egymástól gyakran nagyon távol álló kulturális orientációk és szociokulturális miliők, az egymással alig érintkező kulturális világok jelenléte, a nagy kulturális távolságok jellemzik. Ezért is intenek nagy elővigyázatosságra azok a makroszemléletű értékvizsgálatok, amelyek a magyar társadalmat inkább a kelet-európai vagy balkáni országokkal rokonítják. Hiszen ezek a kutatások épp azt nem tudják megragadni, amire az előbb utaltam, s ami a modern társadalmak lényege, a társadalmon belüli kulturális különbségek és eltérések megléte és mértéke. Természetesen a magyar társadalom is erősen rétegzett, nemcsak társadalmilag, hanem kulturálisan is. S ez a megállapítás még akkor is igaz, ha elfogadjuk, hogy a kulturális differenciáltság mértéke nálunk kisebb vagy mérsékeltebb, mint esetleg néhány más európai országban. Ennek a ténynek nyilvánvalóan történeti okai vannak, többek között az, hogy a magyar társadalom legalább az 1920-as évektől kezdődően kulturális értelemben különösen zárt volt, nem tett szert olyan kulturális tapasztalatokra és készségekre, amelyek más, szerencsésebb európai országokban évtizedek óta a mindennapi élet részét képezték. Ugyanakkor a meglévő kulturális különbségek, a rétegzettség nagyon világosan visszatükröződik a választói magatartásban is. Hogy csupán egyetlen példát említsek: a Jobbik választási sikerei nem értelmezhetőek, ha figyelmen kívül hagyjuk azt a szociokulturális környezetet, amelynek szerves részét alkotja a bűnbakkeresés, az ellenségképek, más kultúrák elutasítása, a rasszizmus, a kulturális bezárkózás és az azzal öszszefüggő társadalmi kirekesztés. Éppen ezért ha valós képet akarunk kapni a mai magyar társadalmon belül meglévő kulturális rétegzettségről, azok politikai következményeiről, akkor nem ezeket a nagy értéktömböket, hanem sokkal inkább az egyes társadalmi miliőket irányító jellemző orientációkat, tudásokat, világképeket, azok szerkezetét és alakulását kellene feltárni.

A jelenlegi kormány nagyon tudatosan a kulturális zártságnak, be- és elzárkózásnak a hagyományát élesztette fel, azt folytatja, azt tette kulturális politikájának az alapjává. Másként fogalmazva, a kormány a kulturális modernizáció hiányosságaira épít, azokat igyekszik kihasználni és a maga javára fordítani. És tegyük hozzá, ezt ügyesen és sikeresen teszi. Ezáltal azonban az egész országot vakvágányra állítja. A Fidesz–KDNP ideológiája ugyanis nem egyes társadalmi osztályokra vagy rétegekre irányul, hanem olyan kulturális magatartást jelenít meg, állít a középpontba, amely különböző okokból ugyan, de számos társadalmi csoport számára vonzó. Ez az ideológia a késő modern társadalom bonyolult, sokak számára érthetetlen és ezért félelmet keltő összefüggésrendszerét a végletekig leegyszerűsíti, s ennek érdekében világos, ugyanakkor nagyon primitív ellenségképekkel dolgozik (spekulánsok, zsidók, multik, kommunisták, oligarchák, korrupt szocialisták stb.). Ebbe a tendenciába belefér az Európa-, Nyugat-, kapitalizmus- és globalizációellenesség is, amit összekapcsol a magyar „szabadságharcos” hagyományokkal. Ezzel egyidejűleg azt üzeni, hogy az ország sikeressége a bátorságtól és a büszkeségtől függ, na meg attól, hogy magyarok és keresztények vagyunk. Ezt egészíti ki a rendpárti kispolgáriságnak a NENYI-ben megfogalmazott kátéja: munka, család, otthon, egészség, rend. Nem kell különösebben elmélyült elemzésbe fogni ahhoz, hogy megállapítsuk, a jelenlegi kormány mindezeken keresztül azt sugallja „a zembereknek”, nem kell megváltoznotok, a hagyományként értelmezett kultúra, a kizáráson és büntetésen alapuló rend, a tekintélytisztelet és engedelmesség, a helyben maradás, a lokalitás intimitása biztos és megváltozhatatlan viszonyítási pontot jelent. A világ változhat, a világban történhet bármi, mi azok maradunk, akik voltunk, a változások rajtunk kívül történnek, mi védve vagyunk. Ez az ideológia, az ebben gyökerező kulturális magatartás – eltekintve attól, hogy megtévesztő, és nem igaz – egészen bizonyosan szemben áll mindazzal, amit a kulturális modernizáció európai tapasztalata jelent, illetve megtestesít.

A kulturális modernizáció ugyanis mindenekelőtt változást, változásokra való nyitottságot, hajlandóságot s ezzel összefüggésben mobilitást és dinamizmust, valamint az alkalmazkodás képességét jelent, illetve követel meg. Az európai modernitás a 18. század óta arra tanít bennünket – és erre utaltam már az előbbiekben –, hogy a társadalom egy állandóan változó folyamat, nem pedig egy állandó sajátosságokkal bíró, változatlan helyzet. Hiába mondta Fukuyama, a történelemnek nincs vége. A modern európai társadalmakban – kissé leegyszerűsítve fogalmazva – két felfogás, két nagy narratíva alakult ki a társadalmi változásokkal kapcsolatban. Az egyik a változásokat az előrehaladás, a progresszió megnyilvánulásának, kifejeződésének tartja, s olyan előremutató átalakulásoknak tekinti őket, amelyek értelme és célja a társadalom életminőségének a javítása (hogy aztán ezek a célok valóban a szándéknak megfelelően megvalósultak-e, az más kérdés). Mindenesetre ez volt a baloldal nagy álma, s hogy ez az álom Magyarországon alig tudott megvalósulni, az az elmúlt két évtized talán legnagyobb tragédiája. Ez a filozófia azt vallja, hogy a társadalom, a szociokulturális környezet változásai esélyeket teremtenek az élet legkülönbözőbb területein, de ezek csak akkor használhatók ki, ha az individuumok és csoportok képesek a változásokhoz alkalmazkodni, ha képesek követni a történelmen és a társadalmon belüli „áramlatokat”, ha képesek innovatív és kreatív energiákat mozgósítani. A másik narratíva úgy értelmezi a társadalmi változásokat, mint potenciális veszélyt, amely mindazt fenyegeti, amit az egyén, illetve a társadalom eddig elért. A változások olyan kihívásokat jelenítenek meg, amelyek megkérdőjelezik azokat az elveket, sőt alapokat, amelyekre a társadalom épül. S tegyük hozzá, ez bizonyos mértékig igaz, mindez azonban nem veszélyt, fenyegetettséget jelent, hanem sokkal inkább a megújulás, a továbblépés lehetőségét. Jól látható, hogy a jelenlegi kormány a társadalmi változásoknak ez utóbbi értelmezését tartja a sajátjának – minden retorikai bűvészkedés ellenére. Azt mondja, azt sugallja ugyanis, hogy a jövő a múltban rejlik. Nem akarja tudomásul venni, hogy a nemzetállamok kora lejáróban van; nem akarja megérteni, hogy a gazdaságpolitikának a (nemzeti keretekben folyó) ipari termelésre épülő, a 20. század első felét jellemző modellje nem jelent megoldást a késő modern társadalmak gazdasági és társadalmi problémáira; nem akarja elfogadni, hogy a társadalmi változások túlléptek a nukleáris család koncepcióján és az ahhoz kapcsolódó hagyományos férfi és női szerepeken – hogy csak három olyan, tetszőlegesen kiragadott példát említsek, amelyek pontosan illusztrálják a kormány múltba „visszacsempészett” jövőképét.

A kulturális modernizáció másik alapvető sajátossága az egyre növekvő, terebélyesedő kulturális sokféleség. Itt egyrészt a globális migrációról s az annak következtében mind erőteljesebbé váló etnikai és vallási sokszínűségről van szó. Az elmúlt évtizedek során – elsősorban a világ nagyvárosaiban – eltérő, nemritkán egymással szemben álló kulturális és vallási hagyományok olyan keveredése alakult ki, amely lényegi kihívásokkal szembesíti a politikai részvétel, az oktatás, a kulturális politika korábbi, nemzetállami keretekben megszervezett és működő rendszereit. Hasonlóképpen a kulturális sokféleség kiterebélyesedését erősítik azok az elsősorban a médiákon keresztül terjedő globális kulturális minták, azok a „kulturális találkozások”, amelyek a nemzeti és helyi kultúrák, azok jelentéseinek, formáinak és különböző megnyilvánulásainak a határaival és korlátaival, illetve az inter-, a multi- és transzkulturális folyamatokkal, azok egyre növekvő politikai és szociokulturális jelentőségével szembesítik a társadalmat. Végül utalni kell a társadalom – korábban már említett – belső kulturális differenciáltságára, az eltérő kulturális orientációkra, az esetenként összeegyeztethetetlennek látszó érték- és normarendszerek egyidejű jelenlétére, az identitásoknak a mindebben gyökerező pluralitására. S noha jelen esetben is lehet azt mondani, hogy Magyarországon a kulturális sokféleség mértéke eltér más nyugat-európai országokétól, ez nem változtat azon az érdemi kihíváson, amellyel a magyar társadalomnak is szembe kell néznie. Nevezetesen hogy meg kell fogalmazni a nemzet utáni társadalom elképzelését, újra kell gondolni a politikai részvétel nemzetállami elvekre épülő modelljét, létre kell hozni a kulturális tagoltságra reflektálni tudó, azt befogadó és kezelni képes oktatási és egészségügyi rendszert, a szociokulturális sokféleséget reprezentáló médiát. Mindennek végiggondolása különösen fontos egy olyan országban, ahol a kormányzat hivatalos politikájának szerves részét képezi a kulturális nacionalizmus, a kulturális nemzet, a centrális politikai erőtér koncepciója, a média központi irányítása és ellenőrzése.

Ebben a helyzetben az ellenzéki politika középpontjába kell(ene) állítani a kulturális modernizációnak azt a felfogását, amely azt üzeni a társadalomnak, hogy az állandó változás a modern társadalom létezésének meghatározó jellegzetessége; hogy a változás nem veszélyt és fenyegetettséget, hanem társadalmi dinamizmust és mobilitást jelent; hogy a társadalmi változásokhoz való alkalmazkodás elengedhetetlen követelménye a modern társadalomban való élésnek; hogy a kulturális sokféleség természetes, eredendő sajátossága a modern társadalmaknak. E célkitűzésnek fontos összetevője azoknak a kulturális kompetenciáknak, készségeknek és technikáknak a bevezetése, megtanítása, amelyek képessé teszik az embereket a szociokulturális változásokhoz való alkalmazkodásra; amelyek támpontokat nyújtanak a kulturális sokféleséghez való viszony kialakításában és az azzal való bánásmódhoz; amelyek segítenek a kulturális türelem és a társadalmi befogadás attitűdjeinek a kialakításában és meggyökereztetésében. Szemléleteket, megközelítéseket, tapasztalatokat kell „lefordítani” a különböző társadalmi csoportok számára, kinyitni a kapukat, megteremteni számukra a kulturális találkozások, szembesülések lehetőségeit. Csak egy a lokalitásába bezárkózó és a hagyományaiba menekülő társadalommal lehet elfogadtatni a centrális politikai erőtér filozófiáját – éppen ezért a mindennapi politikai csatározásokkal párhuzamosan arra kell törekedni, hogy fokozatosan fellazuljon a magyar társadalomnak ez a bezártsága és bezárkózása. Ugyanakkor hangsúlyozni kell a tudás fontosságát, a tudásalapú társadalom megteremtésének a megkerülhetetlenségét. De itt persze nem a lexikális tudásról, még csak nem is a nemzeti kultúráról (vagy amit éppen annak nevezünk) van szó, hanem egyrészt a kreativitásról és innovációról, a perspektívák felismeréséről, a konfliktusok feloldásához szükséges tudásról, a mindennapi élet és az egyéni életutak dinamizmusát lehetővé tevő kompetenciákról. Arról, hogy mindannyian megértsük, nincs egyszer és mindenkorra megszerzett tudás. A társadalmi változások sodrában a tudások leértékelődnek, amortizálódnak, s ezért a tudás állandó gyarapítására, korszerűsítésére van szükség. Az alkalmazkodás, a késő modern társadalmakban elengedhetetlenül szükséges flexibilitás pedig sokféle tudást követel meg – vagy legalábbis sokféle tudásra való nyitottságot. Éppen ezért a baloldalnak, tágabb értelemben a jelenlegi politikai ellenzéknek olyan oktatás- és kulturális politikát kell követnie, kidolgoznia, amely mindezt lehetővé teszi – függetlenül attól, hogy ki hol, az ország melyik vidékén él.

Mindezt persze lehet naivitásnak, megvalósíthatatlan illúzióknak, értelmetlen idealizmusnak tartani. Én azonban azt gondolom, hogy ma olyan politikára van szükség, amely hosszú távú perspektívákat nyújt; amely esélyeket és lehetőségeket nyit meg a társadalom legkülönbözőbb rétegei számára; amely képes víziókat megfogalmazni és képes megmutatni a megvalósulás útjait és módjait. Mindez olyan politikát, olyan politikai és társadalmi kommunikációt követel meg, amelynek a célja az európai liberális demokráciák egyik legfontosabb hagyománya, a különböző politikai erők, társadalmi rétegek, csoportok és kulturális miliők közötti, a társadalom alapértékeit és jövőképét illető konszenzus, a társadalom életét és működését irányító, meghatározó, ugyanakkor a mindennapi élet szabadságát messzemenően biztosító, közösen létrehozott és közösen birtokolt elképzelések, szabályok is. Olyan politikára van szükség, amely egyrészt közvetít a társadalom különböző rétegei és csoportjai között, másrészt a különbözőségek befogadására irányul, harmadrészt pedig célokat fogalmaz meg, és irányít. Amikor a jelenlegi kormányzat a kétharmadban megjelenő népakaratra hivatkozva valósítja meg legkülönbözőbb elképzeléseit, akkor nemcsak csúsztat, nemcsak meghamisítja a választói felhatalmazást, hanem tanúbizonyságát adja annak is, hogy rosszul, tévesen értelmezi a politika feladatát. A politikai hatalom ugyanis nem egyszerűen a társadalomban uralkodó többségi (vagy többséginek vélt) felfogások, nézetek, vélekedések, hangulatok kielégítésére szolgál, nem egyszerűen azoknak kell megfelelnie, amint azt a jelenlegi kormány hangoztatja. A politikai hatalomnak sokkal inkább egy közösen birtokolt jövőkép megfogalmazását kell elősegítenie, valamint az ahhoz vezető utat, illetve a szükséges eszközöket kell biztosítania. Másként fogalmazva, a politikai hatalomnak a társadalmi konszenzusra támaszkodva, az azon belül megfogalmazott célok érdekében kell vezetnie az országot, nem pedig ráerőltetni a társadalomra a saját ideológiájának megfelelő társadalmi rendet

Mindez természetesen megkövetel egy sor konkrét lépést, intézkedést is. Ösztöndíjak, pályázatok, intézmények, alapítványok, média, kultúraközvetítő mechanizmusok stb. kellenek. Mindennek a létrehozását, működtetését az elmúlt években elhanyagoltuk. S ezért most minden szinten újra kell indítani a kulturális modernizáció folyamatát. Ez nehéz és fáradságos munka. De nincs más út.

 

 

Kapcsolódó írások:

Niedermüller Péter: 2013. január 1-jén Victor Turner, a világhírű amerikai antropológus egész társadalom- és kultúraelméletet...

Niedermüller Péter: A jövő társadalma? Az elmúlt másfél évben számos cikk, publicisztikai írás, elemző tanulmány...

Niedermüller Péter: A létezés magyar minősége (Kultúra, oktatás) Az elmúlt két évtized hazai modernizációs törekvéseinek egyik súlyos, koncepcionális...

Niedermüller Péter: A mindennapok gyarmatosítása Ahhoz, hogy válaszolni tudjunk a kérdésre, mi maradt a demokráciából,...

Niedermüller Péter: A „Nemzeti Hitvallás” alkotmánya A Fidesz–KDNP a legutóbbi országgyűlési választásokon elért kétharmados győzelmét követően...

 

 

Cimkék: Niedermüller Péter