Csengery Kristóf: Tom és az Ördög – avagy Faust Londonban
Az olvasó számára nyilván ismerős a bon mot, mely szerint ha valakinek több válasza van egy kérdésre, akkor egyetlen válasza sincs. Arra a kérdésre, hogy mi a magyar címe Igor Stravinsky 1951-ben befejezett operájának, a The Rake’s Progressnek, válaszolhatjuk, hogy 1) Az aranyifjú útja, 2) A léhaság útja, 3) A kéjenc útja, 4) A korhely útja. A magyar címváltozatokat nem e sorok írója találta ki: itt, ott vagy amott mindegyik megjárta már a hazai nyilvánosság valamely fórumát, a mű szerény magyarországi pályafutása során. E pályafutás egyetlen premierből állt: éppen harminc éve, 1980 májusában – Mikó András rendezésében, Mihály András vezényletével – bemutatta a művet a Magyar Állami Operaház. Az akkor használt cím A léhaság útja volt, de a másik három változat is előfordult a darab különféle megnevezései során. Felidézni őket nem a kuriózum kedvéért érdemes, hanem mert létük tünetszerűen jelzi: ez a rendkívüli opus a magyar zenei köztudatban máig nem vert gyökeret, nyersebben fogalmazva nem létezik a magyar közönség és muzsikus szakma számára. Akad talán néhány zenetörténész meg pár Stravinsky-rajongó, akinek szívügye – ennyi a The Rake’s Progress magyar „fogadtatástörténete”.
Egy cikkben nem csak az a fontos, hogy a szerző mit ír benne, hanem az is, hogy miért írja, amit ír. Jelen kritikára csak részben késztet, hogy a Warner nemrég új kiadásban hozott forgalomba egy eredetileg 14 éve készült, etalonnak tekinthető, remek felvételt, részben egyszerűen reklámot szeretnék csinálni magának a Stravinsky-műnek a folyóirat-olvasó magyar értelmiség körében. Nem mintha a reklám csak a The Rake’s Progressre férne rá. Alkalmasint Stravinsky összes operája ismeretlen a magyar közönség körében. Pedig összesen hetet írt: Az aranyifjú útját megelőzte A csalogány (1914), a Mavra (1922), A róka (1922), az Oedipus rex (1927) és a Perszephoné (1934), s követte az életmű utolsó ilyen műfajú darabjaként Az özönvíz (1962). (Mindez persze nem mind „opera” a szó legszorosabb és hagyományos értelmében: a Róka és Az özönvíz 20, illetve 24 perces csupán, az Oedipus rex hivatalosan „operaoratórium”, a Perszephoné pedig melodráma. A lényeg azonban az, hogy valamennyi vokális-beszédes, zenés színpadi mű.). Mindebből a hazai közönség csak az Oedipus rexet ismeri úgy-ahogy, de azt sem a színpadról, hanem a koncertpódiumról. Ha már színpad, akkor Stravinsky számunkra sokkal inkább a három népszerű balett, A tűzmadár (1910), a Petruska (1911) és a zenetörténeti jelentőségű botrány kíséretében bemutatott Tavaszi áldozat (1913) szerzője.
Valószínűleg kevés opera akad a zenetörténetben, amelynek keletkezéséhez egy képsorozat megtekintése adta a kezdő lökést, sőt az alapélményt. A The Rake’s Progress ilyen mű: a 66 éves Stravinsky 1947-ben, egy chicagói kiállításon ismerte meg az angol festő és grafikus, William Hogarth (1697–1764) metszetsorozatát, mely egy névelő híján a későbbi operáéval azonos címet viselt: A Rake’s Progress. Ez adta az ötletet a műhöz (Stravinsky egy nyilatkozatában „háromfelvonásos tanmesének” nevezi), melynek librettistájául a zeneszerző – hollywoodi szomszédja és barátja, Aldous Huxley tanácsára – az angol költőt, Wystan Hugh Audent (1907–1973) választotta. Auden és Chester Kallman (amerikai költő, szövegkönyvíró és fordító, egy ideig Auden élettársa, 1921–1975) szövegére a zeneszerző három éven át írta a művet, melynek bemutatója 1951 szeptemberében nevezetes helyen zajlott le: Velencében, a Teatro La Fenice színpadán. Ez a körülmény, no meg hogy az ősbemutató szereplőgárdájában a szoprán főszereplő, Anne Trulove szerepében (a modern zenét egyébként utáló) Elisabeth Schwarzkopf lépett fel, jelzi, hogy a The Rake’s Progress ínyenceknek szánt alkotás, zenetörténeti delicatesse.
A cselekmény röviden összefoglalható. Tom Rakewell, a szép reményű, de pénztelen vidéki angol ifjú udvarol a jó házból való Anne Trulove-nak, akinek apját aggasztja a leendő vő léha életmódja, és állást próbál szerezni számára. A segítséget Tom elutasítja, mondván: szerencséjére óhajt támaszkodni. Felkiáltására: – Bár lenne pénzem! – megjelenik egy titokzatos inasfigura, Nick Shadow, és egy rejtélyes nagybácsitól örökölt vagyonról számol be, felajánlva szolgálatait. A hirtelen meggazdagodott Tom felfogadja Nicket, és vele Londonba távozik, hogy ott birtokba vegye örökségét. Valójában azonban a züllés útján indul el: előbb Mother Goose bordélyába látogat, majd Nick rábeszélésére feleségül veszi Baba the Turköt, a cirkuszban fellépő szakállas nőt, végül egy köveket kenyérré változtató „barokk gép” világmegváltó tervének megvalósításán – e terv is Nicktől származik, mint minden, ami Tomot a romlásba taszítja – elveszti minden pénzét, javait pedig (feleségét, Baba the Turköt is beleértve) elárverezik. Egyévi szolgálat után Nick a bérét kéri, Tom azonban nem tud fizetni. Nick kártyajátékot ajánl a vita eldöntésére, ezt Tom Anne segítségével megnyeri ugyan, Nick azonban (aki valójában természetesen az Ördög) megátkozza Tomot, és őrületet küld rá. A magát Adonisznak képzelő Tom a bolondok házában hal meg, miután a mindvégig hűséges Anne Vénusz képében meglátogatta. Az epilógusban a szereplők együtt lépnek a közönség elé, hogy megfogalmazzák a történet erkölcsi summáját: ahol a naplopás az úr, ott mindig akad munkája az Ördögnek.
A The Rake’s Progress Stravinsky úgynevezett neoklasszikus korszakának csúcsteljesítménye. A könnyed hangszerelésű, áttetsző hangzású zene mintái között megtaláljuk a barokk és klasszikus operát, annak jellegzetes műfajaival: csembaló-, illetve zenekarkíséretes recitativókkal (secco és accompagnato), da capo áriákkal, ariosókkal, cavatinával és cabalettával, kórusokkal, duettekkel és tercettekkel, továbbá szimmetrikus formával (3 felvonás: 3+3+3 jelenet + epilógus). A dallam- és harmóniavilág persze, mint a neoklasszikus és neobarokk zenében mindig, elrajzolt és elszínezett, vagyis a klasszicizáló megszólalásmódon jelentős nyomot hagynak Stravinsky személyes stílusának jellegzetességei: a szögletesség, a darabosság és szárazság, a fanyar, groteszk hangvétel, az erős hangsúlyok, az éles ritmusok, a makacs ismétlődések (ostinatók). Ez így, együtt igazi zenei csemege, rendkívüli fűszerezéssel. A legfontosabb azonban a mű hallatlanul gazdag és bonyolult utalásrendszere, idézetekkel és álidézetekkel, olyan mintákra való hivatkozással, mint Monteverdi, Lully, Händel, Gluck, Donizetti, valamint a Figaro, a Don Giovanni és a Così fan tutte Mozartja, Goethe Faustja, továbbá a Vénusz és Adonisz-történet és még sok minden más. A The Rake’s Progress 20. századi Faust-opera, melyre hatott a bábjáték, a népmese, sőt még a középkori moralitások világa is. Gondoljunk a beszélő nevekre: Rakewell, Trulove, Shadow, gondoljunk Mother Goose vagy Baba the Turk mesefigurájára, vagy arra a mozzanatra, hogy a szándékoltan merev szimmetriájú mű három pontján Tom háromszor kiált fel – mindig prózában –, mindannyiszor egy-egy kívánságot fogalmazva meg, s ezek a kívánságok mindig valamely sorsfordulatot előlegeznek (a zenetörténeti és kultúrhistóriai kapcsolatokat feltárja Tallián Tibor tanulmánya a Miért szép századunk operája? című antológiában – Budapest, 1979, Gondolat). Stravinsky műve olyankor keletkezett, amikor még nem volt forgalomban a posztmodern fogalma, valójában azonban a múltra irányuló erős és ironikus reflexió, mely a mű egészét áthatja, a posztmodern gondolkodás egyik előfutárává avatja.
A mű lemezfelvételeinek története mintha folytatná a gesztust, melyet az ősbemutató kezdeményezett, Schwarzkopf felléptetésével: szinte minden bejátszásban találunk valakit, aki ebben a kontextusban izgalmasan „idegen testnek”, extra „guest star”-nak számít. John Eliot Gardiner felvételén például a címszereplő, Tom Rakewell alakítója a híres régizenész tenor, Ian Bostridge. (Persze mi ez ahhoz képest, hogy Stravinsky a mű komponálásakor Anne szólamát a Mozart és Richard Strauss-szoprán Eleanor Steber, Tomét az elsősorban Verdi- és Puccini-szerepekben excelláló tenor Jussi Björling, Baba the Turkét a szintén mindenekelőtt az olasz repertoárban otthonos drámai mezzo Ebe Stignani hangjára álmodta? Persze, tehette: „operai gyerekként” a műfaj közelében nevelkedett, kétszeres értelemben is. Apja, Fjodor, a szentpétervári Mariinszkij Színház vezető basszusa, tanára, Rimszkij-Korszakov pedig az egyik legtermékenyebb orosz operaszerző volt.) Kent Nagano lemeze a Lyoni Opera kilencvenes évekbeli előadásán alapul, s gyakorlatilag teljes (sztár)szereposztása telitalálatokból áll, a legnagyobb ziccer talán Baba the Turk mellékszerepében a pályája csúcsán már túljutott, de még mindig frenetikus fekete mezzo, Grace Bumbry lehengerlő karakteralakítása. De a többiek is mind kiemelkedőt nyújtanak.
Tom Rakewellként a magánéletben a címszereplőénél is rosszabb véget ért, kiváló amerikai tenor, Jerry Hadley (1952–2007) tökéletesen jeleníti meg a jellemet, mely nem eredendően rossz, csak esendő: könnyelmű, hiszékeny és állhatatlan, s gyanútlan bizakodással lépdel a tragikus vég felé. Dawn Upshaw naiv és üde Anne Trulove, aki a felvételen a tisztaság, szelíd jóság és állhatatosság megtestesítőjeként Tom méltó ellenpólusa. Kettejük – a tenor és a szoprán – közt persze ott az ék, a bariton, aki elválaszt és ocsút hint két szerető szív tiszta búzája közé: Samuel Ramey elegáns és hűvös Nick Shadow, udvarias, de határozott játékmester, aki elhiteti a közönséggel, hogy az Ördög nem gonosz, csak a dolgát végzi. Grace Bumbry Baba the Turkje nagy emberismeretről tanúskodó remeklés: tónusaival és hangsúlyaival nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a groteszk nőalak (a kora barokk operákban megjelenő „férfias nő” burleszkfigurájának utánérzése) csak részben karikatúra, részben nagyon is komolyan veendő személy, akinek megvan a maga igaza és méltósága. A mellékszerepekben Robert Lloyd, Anne Collins, Steven Cole és Roderick Earle a főszereplőkéhez méltó színvonalon énekel.
Kent Nagano sokadszor bizonyítja, hogy a 20. századi repertoárban (is) tökéletesen otthonos, briliáns karmester, nagy kultúrával. Fölényesen világítja át a The Rake’s Progress bonyolult partitúráját, pergő, pezsgő, szellemes értelmezésben tálalva Stravinsky mély értelmű stílusjátékát. Keze alatt a Lyoni Opera Zenekara és Kórusa úgy játszik és énekel, mintha legalábbis a Berlini Deutsche Oper vagy a Metropolitan együttese volna: plasztikus kidolgozással, pontosan és szuggesztívan. A karmesteri munka legfőbb értéke azonban ezúttal talán nem a virtuozitás, s nem is a műfajokkal és stílusokkal való szerzői zsonglőrködés interpretációs ekvivalense, hanem a mű rétegezettségének megértése és érzékeltetése: Kent Nagano vezénylése magától értődőn természetes gesztussal sugallja a hallgatónak, hogy a The Rake’s Progress összetett és ellentmondásos alkotás, amelyben ott a mese, a bábjáték, a karikatúra, a burleszk, ám amely a végkifejletben a Don Giovannihoz hasonlóan, torokszorítóan elsötétedik és elkomorul, felmutatva a jellemből kibomló sorstragédiát. A sokértelműségnek ez az izgalmas tartalmi villódzása a Nagano vezényelte lyoni előadás legvonzóbb értéke.
Stravinsky: The Rake’s Progress. A Lyoni Opera Zenekarát és Kórusát vezényli Kent Nagano.
Kapcsolódó írások:
Csengery Kristóf: Márvány és pasztell (Verdi: Otello; Puccini: Pillangókisasszony – Herbert von Karajan operafelvételei. EMI, The Home of Opera.) A lemezipar sokat emlegetett válsága ellenére (vagy éppen amiatt) hatalmas...
Csengery Kristóf: Pusztító szerelmek (Plácido Domingo: My Greatest Roles – Volume 3: French Opera. Warner, 2010.) Plácido Domingo 70. születésnapja (január 21.) lázba hozta a hanglemezcégeket....
Csengery Kristóf: Termékeny kompromisszum (Mozart: Szöktetés a szerájból; Figaro házassága; Don Giovanni; Così fan tutte, A varázsfuvola – öt operafelvétel. Warner, 2009) Nikolaus Harnoncourt (1929) hanglemezkészítő életműve valószínűtlenül gazdag. A karmester e...
Csengery Kristóf: Önarckép európai háttérrel (Peskó Zoltán: Zenéről, színházról, zenés színházról. Budapest, 2009, Rózsavölgyi.) „Művész hazája széles e világ, / a hírnév országútját lakja...
Csengery Kristóf: Herélt nő Pesten (Sacrificium. Cecilia Bartoli és az Il Giardino Armonico koncertje, vezényelt Giovanni Antonini. Művészetek Palotája, 2011. október 11.) Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. – Régi...
Cimkék: Csengery Kristóf, Igor Stravinsky