Fáy Miklós: Inkább a szakadó esőben (Claudel: A selyemcipő. Rendezte Zsótér Sándor. Díszlet Ambrus Mária. Jelmez Benedek Mari. Dramaturg Ungár Júlia.)

Hát ezt kifogták, gondolom magamban, de csak azért, mert már másodszor látom A selyemcipőt Egerben. Először még azt gondoltam: kifogtam. Rám szakadt a darab, körülbelül az ötödik percben elveszítettem a fonalat, az utolsó emlékem az volt, hogy megszólalt a nézőtéren egy telefon, és a Dona Prouhéze-t játszó Mészáros Sára éppen ott tart a szövegben, hogy „honnét ez az ellenállhatatlan hívás?”. A közönség nevetett, még abban sem voltam biztos, hogy nem valami előre eltervezett akció volt. Egy óra múlva már nemigen nevetett senki, inkább azt érezték, hogy kifogtuk. A szünetben tömegek járultak a ruhatárhoz. Az alkotók komor arccal vagy idegesen mászkáltak, nem a bukás a rémes, hanem a hihetetlen mennyiségű és tökéletesen fölöslegesnek látszó munka. Ötperces monológokat mondtak a színészek nagy fegyelemmel, akadozás nélkül, a jelmezek egészen káprázatosak, a színpadot egy kék konténer és egy rózsafüzérekből összeállított fantasztikus függöny uralta, és mind mehet a pocsékba. Ellenálltam a kísértésnek, és maradtam, de nagyon határozottan a közönség oldalára álltam: ezt, kérem, nem lehet megcsinálni, itt súlyos pénzeket fizetnek az ember, és aztán kapnak egy kétszer kétórás szövegfolyamot, amivel nem lehet mit kezdeni.

Maradtam, és láttam a bálnákat, a földön fekvő színészek bálnaságát, sarkuknál összetett lábukkal jelezték a bálna farkát, fickándoztak a vízben, mögöttem egy felháborodott hölgy azt mondta félhangosan: ez elképesztő. Nem voltam sokkal jobb fej nála, mert hamarosan elveszítettem az eszméletemet, az indián törzsfőnek öltözött Hét Tőr monológjának csak a hossza érintett meg, a szavak már nem értek el a tudatomig.

Hogy a munka mégsem teljesen fölösleges, mármint a nézői oldal számára, azt csak a rossz lelkiismeretem susogta idegesítően a fülembe, hogy ennyi próba, jelmezvarrás, díszletépítés, függönyöltögetés mégsem lehet egyetlen tévedés, itt valamit akartak, csak nem figyeltem eléggé, de annyi baj legyen. Akinek nincs a fejében, legyen a lábában, vagy hogy is szokták mondani, akármilyen megismételhetetlennek is mondják a színházat, azért A selyemcipőt még játsszák, vissza lehet jönni, nekifutni még egyszer. Talán föl is kell készülni, a Claudel-kötet ott kövérkedik a polcomon, A selyemcipő háromszáz oldalt tesz ki belőle, fordította Semjén Gyula. A háromszáz persze borzasztóan nagy szám, de a darab is borzasztóan nagy, a teljes időtartama 12 óra, nyilván ilyesmivel még próbálkozni sem érdemes, sem Egerben, sem egyebütt. Visszafelé kezdi el rakosgatni az ember magában, mit is nem vett észre, ó, tényleg, hiszen rögtön az elején mondja a Kikiáltó, hogy talán nem is kell mindent érteni, és az a legszebb, amit nem ért az ember.

Így persze túlságosan is csalafinta. A szöveg szépségét érzékeltem, még félálomban is, de nehezen tudnám átállítani magamat arra, hogy ezek csak szavak, nem baj, ha nem állnak össze történetté, cselekménnyé, színdarabbá. Nyáron végighallgattam a színházi találkozó szakmai beszélgetését egy másik egri Zsótér-rendezésről, a Mayáról, és elég erős volt a meggyőződésem, hogy a szakma jelesei közül néhányan már ezen a claudeli alapon nyilatkoztak, nyilvánvalóan egy mukkot nem értettek meg abból, ami a színpadon történt, de azért tetszett nekik. Nem, kösz, ha nem értem, ha legalább egy kicsit nem értem, nem sejtem, nem is dereng, akkor inkább nem tetszik.

Tetszik vagy nem tetszik, piszkál a darab. Megmaradtak jelenetek, a jezsuita a kék konténerben, ahogy a kereszthez kötözve a testvéréért imádkozik, Dona Musique, a valóban várandós Járó Zsuzsa, aki várandós asszonyt játszik, és Benedek Maritól olyan jelmezt kapott, amely éppen a hasánál van kivágva, vagyis el lehet húzni előle valami műszőrme takarót, költői és testi az egész jelenség, a feszülő has, a lelket nevelő lélek. A jeleneteknél is erősebb az a fokozatosan erősödő és az emlékekben egyre tisztábbnak ható benyomás, hogy Claudel azért tudta, mit csinál. Nem egyszerűen darabot írt, de világot teremtett, a teremtett világ hasonmását, és miközben játszik, anakronizmusokat helyez el, és egyébként is úgy kezdi el a darabot, hogy vagy a 16. század végén vagy a 17. elején játszódik, közben nyugodtan adhatja az ártatlant. Mert nem az, már ami a világ dolgait illeti: bejárta a bejárhatót, konzul volt New Yorkban, Bostonban, Sanghajban, Brazíliában, Brüsszelben, Frankfurtban és Hamburgban, és ha azt mondja, hogy valami történik a Károly hídon, akkor pontosan tudja, mit beszél, mert Prágában is szolgált. Az a baj Claudellel, hogy olyan nagyon nyilvánvalóan nem őrült. Hogy valamit akart mondani, és nem lehet azzal megúszni, hogy fantaszta, megszállott, erőszakos, egocentrikus, richardwagner. Neki kell futni még egyszer.

A második kísérlet meg szinte mosolygósan kezdődik. Pedig nem olvastam el közben a darabot, épp csak levettem a könyvet a polcról, de ott is maradt, ahová tettem. Mégis minden szépen tisztul, igen, a Kikiáltó mondja a magáét, ami azt illeti, nem is azt, hogy nem kell megérteni a darabot, csak azt, hogy amit nem ért az ember, az a legszebb, és ami unalmasnak látszik, az a legmulatságosabb. Kikiáltó ezek után határozott léptekkel el, a kék konténerbe zárva hánykolódik a jezsuita atya a tengeren, aztán jön Don Pelayo, kicsit kezdem sejteni, miért is gondoltam, hogy nem kell mindent érteni. Szó, szó, szó, és néha rácsodálkozik az ember egy fordulatra, mondjuk arra, hogy ez a fehér folt a kezemben az unokahúgom levele. És jön Dona Prouhéze, Don Camilóval beszélget a rózsafüzér függöny két oldalán, ez több, mint amit Claudel akart, ő a sövény másik oldalán sétáltatta volna a piros ruhás, de lényegében láthatatlan asszonyt. Zsótér már tovább gondol, már a vallást teszi meg elválasztó elemnek, egy kicsit talán túl korán, hiszen Prouhéze nem szereti Camilót, elég lett volna neki a sövény is.

Annyira biztosan és kényelmesen érzem magam az előadásban, hogy már feltűnnek a gyengéi is. Nem a szépséges kegytárgy-függöny, azt nem kötelező értelmezni, hanem a színészi egyoldalúságok, Mészáros Sárából mintha az az elevenség hiányozna, ami igazán vonzóvá teszi Dona Prouhéze-t, az a mindenben szenvedélyesség, amitől éppen Spanyolországban játszódik a jelenet, szépen, fegyelmezetten, arcragyogva mondja a szöveget. Halovány csak a hiányérzet, annyira költészet, amit mondani kell. Elérünk a címmagyarázó jelenethez.

Hiába furcsa, hogy ennek a valószínűtlen méretű és igényű darabnak olyan címe van, mint egy kedves bulvárkomédiának, tényleg a selyemcipő a legfontosabb kellék benne. Dona Prouhéze a szöveg szerint leveszi a lábáról és egy Szűz Mária-szobor kezébe adja. Tudja, hogy egy másik szenvedély el fogja ragadni, de mindig érezni akarja, hogy a bűnbe vezető úton az egyik lába sánta. Ez az, ami elvárható tőlünk, mondja Claudel, hogy ha már tudjuk, hogy rosszat teszünk, legalább nehezítsük meg magunknak a dolgot.

Kedvem volna felugrani a helyemről, annyira örülök, hogy legalább ezt megértettem. Zsótér csak kicsit csavar a jeleneten, nincs Szűz Mária-szobor, a cipőt Dona Prouhéze a színpad legszélére helyezi, és a szavakat az első sorban ülő kiválasztottnak mondja, hitetlen színháziaknak csak a közönség marad. Vagy nem tudom. Mindegy, a szöveg erősebb a jelenetnél, hozzám csak az szól ebben a pillanatban.

Aztán kezd azért kicsúszni a kezemből az előadás, kezdem keverni, hogy ki kicsoda, és közben észreveszem, menynyire hangulattalan az este. A poénokra nem reagálnak, nincs nevetés, nincs együtt lélegzés, fokozatosan és megállíthatatlanul függetlenedik egymástól a függöny két oldala, mintha üres teremben játszanának a színészek, ami érezhetően elbizonytalanítja őket, csak Schruff Milánon látszik, hogy képes ez ellen tenni, határozottan a kezébe venni az irányítást. Viszont a szerepe, vagyis szerepei ehhez nem elegendőek, Schruff Milán éppen csak színt tud hozni a mind komorabb és álmosabb estébe.

A szünetben egyértelművé válik, hogy nem csak képzelgésről van szó, nagy a ruhatári forgalom, hozzám egy idős, fehér hajú úr lép oda, hogy elmondja, ő inkább a szakadó esőben áll (egyébként nem esik), de nem marad itt. Lehet, hogy mindez regényben jó, de itt elviselhetetlen, nem is hallja rendesen, mit beszélnek a színészek, és nem tudja követni az eseményeket. Nehéz lenne vitatkozni vele, főleg ha a saját első estémre gondolok. Olvasgatom hát a gépiraton kifüggesztett négy színházi nap történetét, mi történt eddig pontosan, legalább rájövök, hogy menynyire vesztem el én is.

A szünet utáni részbe pedig menthetetlenül beletörik a zsebkés, percekig nem figyelek, csak vagyok, várom a bálnákat, aztán rájövök, hogy nem jönnek, a bemutató óta sokat húztak a darabon, hátha érthetőbbé válik, de nem. A színészek mind lelketlenebbül darálják a szövegeiket, sokszor azt érzem, hogy maguk sem tudják, hol tartanak, el vannak keveredve a húzásoktól vagy azoktól függetlenül. Azon gondolkodom, mit lehetne tenni, de csak kivihetetlen ötleteim vannak. Talán négy estén át kellene játszani a csonkítatlan darabot, mint a Ringet, alámerülni Claudelben, ahogy Wagnerben lehet. Szédülök, várom a végét, már megjött Hét Tőr indián tolldísszel, már Kaszás Gergő is csak rutinkodik, felhúzogatja a felső ajkát beszéd közben, mindenki ki van dögölve, mikor végre elhangzik az utolsó mondat: szabad az út a fogoly lelkeknek.

Az lenne a csodálatos, ha azt érezném, szabad az út fogoly testemnek. Ehelyett csak azt gondolom: megint elmentem a darab mellett. Meg kellene nézni harmadszor is.

 

 

 

Claudel: A selyemcipő. Rendezte Zsótér Sándor. Díszlet Ambrus Mária. Jelmez Benedek Mari. Dramaturg Ungár Júlia.

 

 

Kapcsolódó írások:

Molnár Gál Péter: Bánk tökön szúrja magát (Katona József: Bánk-bán. Zene Sáry László. Díszlet Ambrus Mária. A marhákat a Katus Alt Bt. készítette. Jelmez Benedek Mari. Dramaturg Ungár Júlia. Rendező Zsótér Sándor. Szereplők Láng Annamária, Bánki Gergely, Nagy Zsolt, Sárosdi Lilla, Somody Kálmán, Katona László, Terhes Sándor, Tóth Péter, Péterfy Borbála, Schilling Árpád, Rába Roland. Bemutatta a Krétakör társulat a Vakok Intézete Nádor Termében, 2007. április. 17. ) Molnár Gál Péter Bánk tökön szúrja magát Reinhardt megrendezte...

Molnár Gál Péter: A szellentő Shakespeare (Shakespeare: Lear király – Ünnepi ebéd az ország felosztásának tiszteletére, avagy az utolsó villásreggeli. Szegedi Nemzeti Színház Kisszínháza, 2007. október 19. Fordította Vörösmarty Mihály. Díszlet Ambrus Mária. Jelmez Benedek Mária. Dramaturg Ungár Júlia. Rendező Zsótér Sándor. Szereplők Király Levente, Farkas Andrea, Pataki Ferenc, Harsányi Attila, Cseh Zsuzsa, Borsos Bea, Jakab Tamás, Melkvi Bea, Zarnóczai Gizella, Orosz Ákos e. h., Járai Máté, Dénes Gergely, Fekete Gizi. ) Molnár Gál Péter A szellentő Shakespeare Isteni holdkóros a...

Fáy Miklós: Felső középszer (Tündöklő középszer. Szkéné Színház, Pintér Béla és Társulata előadása. Író-rendező Pintér Béla, jelmez Benedek Mari, zene Kéménczy Antal.) Tudom, mire készülök. Pintér Bélára és társulatára. Pintér Béla és...

Fáy Miklós: Nyűtt vonóbul bot (Kander–Ebb–Fosse: Chicago. A HOPPart társulat előadása. Rendezte Zsótér Sándor.) Volt egy lemezem, nem hallgattam nagyon sokat, de mindig nézegettem...

Molnár Gál Péter: Shakespeare a sláger (hamlet. ws William Shakespeare Hamletje Nádasdy Ádám által való fordításának, illetve William Blake, Georg Büchner, Anton Csehov, Eminem, Allen Ginsberg, Johann Wolfgang Goethe, József Attila és Pilinszky János szövegeinek felhasználásával. Az előadásban elhangzó bibliai idézet a Bírák könyvéből való. Zene Rubik Ernő Zoltán. Munkatársak Ari-Nagy Barbara, Pirityi Emese, Varga Kriszta, Frenák Pál. Dramaturg Veress Anna, Rendező: Schilling Árpád. Előadja Gyabronka József, Nagy Zsolt, Rába Roland. Először 2007. január 25-én délután a Lauder Javne iskolában. A bemutató utáni első félévben kizárólag közép- és felsőfokú tanintézményekben játszották. 2007. augusztus 14-től nyilvános premier. Shakespeare: Lear király Rendezte Szász János. Díszlet Szöllősi Géza. Jelmez Benedek Mari. Dramaturg Kovács Kristóf. Szereplők Derzsi János, Szöllősi Zoltán, Kőszegi Ákos, Fazakas Géza, Ádám Tamás, Barkó György, Mertz Tibor, Edmund, Gazsó György, Kokics Péter, Tóth József, Szabó Zola, Tompa Ádám, Molnár Erika, Bognár Gyöngyvér, Vasvári Emese. Bemutató: Gyulai Várszínház, 2007. július. 3.; Szentendre, július 12. ) Molnár Gál Péter Shakespeare a sláger Brush Up Your...

 

 

Cimkék: Fáy Miklós