Mélyi József: Miért érdekes? (Rostás Péter: Mágnások lakberendezője. A Friedrich Otto Schmidt lakberendezőház története (1858–1918). Budapest, 2010, Geopen Könyvkiadó.)
Rostás Péter, a Kiscelli Múzeum igazgatója könyvet írt a Friedrich Otto Schmidt lakberendezőház 1858 és 1918 közötti történetéről. A könyvben gondosan megszerkesztve benne van minden, amit a témáról tudni lehet és kell. Van egy főszereplő, a Kiscelli Múzeum épületéhez, gyűjteményéhez, a K.u.K.-kultúrához és -nosztalgiához köthető lakberendező, a bécsi karrier után Magyarországra települő Schmidt Miksa. Van a történetben két titkos főhős, a populáris építészettörténetből általában kétdimenziós kartonfiguraként ismert Adolf Loos és az előző századforduló (tulajdonképpen: „a századforduló”) bécsi iparművészeti tótumfaktuma, Arthur von Scala. Van még ezen kívül egyenes vonalú családtörténet, van felemelkedés és betagozódás, intézménytörténeti és stíluselemzés, kevesebb történelmi háttér, de több kitekintés a szecesszió összetett világára. Mindez szemmel láthatóan nagyon alapos kutatáson nyugszik, épít az előzményeire és számol a folytatás lehetőségével. Önmagában már az is parancsoló, ha valaki poros raktárakat kutat át és korábban soha figyelemre nem méltatott kimutatásokat vesz elő, hogy a világ iparának, művészetének, illetve iparművészetének időben ennyire távoli eseményeit és összefüggéseit új rendszerbe állítsa. Ennél még becsülendőbb, ha ezt komoly szaktudással és lelkiismeretesen teszi. Az ezernél több lábjegyzettel ellátott vastag könyv láttán azonban óhatatlanul felsejlik a kérdés a potenciális olvasóban: miért lehet érdekes mindez ma? A könyv elolvasása során a kérdésre négyféle választ is találtam.
Az első válasz kézenfekvő: a magyar kapcsolatokkal bőségesen rendelkező osztrák cég története azért érdekes itt és most, mert nyugati beágyazottságunk a történelem során a leggyakrabban Bécshez viszonyítva volt mérhető, s e beágyazottság kérdése – bármilyen hihetetlenül hangzik – ma is (újra) napi (politikai) probléma. A századforduló körül magyarországi kastélyokat, budapesti főúri palotákat berendező Max Schmidt története egyben a saját hagyományait ápoló, mégis Nyugat felé forduló arisztokrácia és nagypolgárság ízléstörténete is: a mai Liszt Ferenc tér mellett állt Wodianer-palota barokkos-rokokó bútorzata vagy a fertődi Esterházy-kastély belsőépítészeti elemeinek restaurálása egyszerre mutatja a magyar urak konzervatív múltba fordulását és nyugati igazodású vágyait. Az akkoriban természetes nemzetközi viszonyrendszert talán a Schmidt cég berlini lerakatának megnyitása alkalmából kiküldött magyar nyelvű meghívó illusztrálja a legjobban, de a magyar gazdaság és ipar egykori helyzetéről sokat elárul az a feltételezés is, hogy Max Schmidt 1903 körül a magyarországi konjunktúra miatt települt át Pestre. A Monarchia kulturális kapcsolatrendszerének összetettsége a bútorok „nyelvén” is pontosan követhető – a könyvből a természetes átjárás mellett az idegenség és rokonság furcsa keveréke rajzolódik ki. „Idegen, bevándorolt jövevény volt a stíl, mely a mi nyelvünkön nem tudott s a melynek szavát a nemzet meg nem értette” – bár Radisics Jenőnek, az Iparművészeti Múzeum egykori legendás igazgatójának a könyvben idézett mondata a millenniumi kiállítás (Schmidt által berendezett) Esterházy-szobasora kapcsán egy korábbi korszakra utal, az idegenkedés kortalan. A szintén kortalan rokonságot pedig talán a legpontosabban Ady Endre egyik rövid szövege jelzi a Nyugatban, ahol a költő arról ír, hogy Karl Kraus és Thomas Mann 1913 decemberének ugyanazon estéjén jönnek Budapestre, de ő a bécsi kritikai gondolkodás atyamesterét, Kraust hallgatná meg, „mert olyan érdeklődésű ember, mint ő, rólunk sok mindent tudhat”.
Karl Kraus neve többször felbukkan a mágnások lakberendezőjéről szóló könyvben, egyrészt a bécsi iparművészeti élet kritikusaként, másrészt és elsősorban Adolf Loos barátjaként. A „miért érdekes?” kérdésre adható második válasz épp Loosszal függ össze. Rostás könyve ugyanis differenciált képet ad a Friedrich Otto Schmidt céggel folyamatos kapcsolatban álló építész-bútortervezőről, a praktikus, díszítésmentes architektúra apostolának ismert arca mellett felmutatva Loos anglomániáját és amerikai elkötelezettségét, valamint – és ez áll a középpontban – a megrendelők igényeinek megfelelni akaró és tudó, adott esetben hagyományos megoldásokkal élő, konzervatív lakberendező alakját. Rostás Loos-képe a kizárólag az avantgárd szemüvegén keresztül visszatekintő, egyenes vonalú művészet- és építészettörténet kritikája. A könyvben Loos és a Schmidt cég korántsem egysíkú (tervező és kivitelező) együttműködésének aprólékos szétszálazásával az egyszerűségre törő építész mellett megjelenik az a Loos is, aki fiatal feleségének aranynyeles napernyőt készíttet, tetején rubinokkal kirakott eperformával. Ez utóbbi párhuzamaként Rostás könyvében megtalálható a Friedrich Otto Schmidt lakberendezőház bemutatótermének képe, a Palais Neupauer-Breunnerben, amely leginkább egy korabeli maharadzsa kincseskamrájára emlékeztet, és akkor még nem is szóltunk az 1900-as Téli Kiállítás programjáról, amelyben Max Schmidt egy historizáló előszobát készít, „helyesebben fogadótermet a compiegne-i kastélynak egy Pierre François Leonard Fontaine által tervezett empire enteriőrje alapján”. Ezzel egyidejűleg Schmidték szállítják a bécsi Secession épületének berendezését.
A harmadik válasz Max Schmidt személyéhez kapcsolódik, illetve az általa vezetett cég tevékenységéhez, amely az ipar és a művészet határán mozgott: „egyesítették a művészi, az iparos és az üzemgazdasági munkát, és csak e három együttes működése tette lehetővé azoknak az enteriőröknek az előállítását, amelyek Loos szerint szinte maguktól keletkeztek” – írja a bevezetőben Rostás. Ahelyett, hogy ma e tevékenységek keveredése lenne magától értetődő, a szakma legfontosabbnak tartott intézményei még mindig csak az iparművészet és a design összegabalyodott fogalmainak megkülönböztetésén dolgoznak.
Az 1861-ben született Max Schmidt eredetileg agronómusnak készült, aztán egy hirtelen változtatással lett belőle belsőépítész, mai értelemben menedzser és tervező egy személyben. Egy egykor volt pesti tapétacég vezetőjének leszármazottjaként beleszületett az iparművészetbe és olyan lakberendező lett, akiben egymás után és mellett élhetett a német reneszánsz bútorainak bűvölete, a kilencvenes évek anglomániája és az egyre divatosabbá váló szeceszszió. A stílusok és korszakok fölött pedig ott lebegett a megrendelői érdek és kívánság. Ez ma elsősorban nem az iparművészet megújításának mintájaként érdekes, sokkal inkább a belsőépítész-, bútortervező- és lakberendező-szakma öntudata szempontjából. Hiszen még ma is érvényes lehet Adolf Loos megállapítása: „Olyan korban élünk egyébként, amelyben bármely tapétarajzoló építésznek nevezheti magát.” Egy olyan korban, amelyben a lakberendezés és egyben a design megújítását egykor zászlajára tűző VAM Design ma már legfeljebb a populáris pszeudokiállítások bajnokaként jelenik meg a köztudatban. Egy olyan világban, ahol az Iparművészeti Múzeum gyűjteményének legszebb bútordarabjait bolyhos fehér szőnyegre helyezve mutatják be, amelynek láttára bármely századfordulós magángyűjtő visszavonná adományát.
A negyedik válasz az első háromhoz képest elméletinek tűnik, ennek ellenére lehet épp annyira aktuális. Rostás Péter könyvének egyik fő témája a történeti bútorok és a modernitás viszonyáról szól, vagyis: lehetséges-e összhang a klasszikussá vált régiségek és az új kezdeményezések között. Ez a kérdéskör az 1890-es évek és a századforduló legnagyobb problémája a bécsi és egyben a kontinentális iparművészetben; az újdonság értékesebb-e vagy a történeti múlt? Ezen a ponton vitatkozik egymással ebben az időben Arthur von Scala és Otto Wagner. Rostás könyvében a historizmus képviselője, az Osztrák Művészeti és Ipari Múzeum (később Iparművészeti Múzeum) igazgatója, von Scala kapja a nagyobb szerepet, szerinte a lakberendezés legfontosabb eszköze a korrekt másolás. A nagyon is élénk kiállítási életet generáló intézményvezető korabeli érvei, amelyeket oly előszeretettel támadott Josef Hoffmann, Adolf Loos és Josef Maria Olbrich, ebben a feldolgozásban egyenrangúak a később diadalmaskodó progresszió gondolataival. Rostás nem mond ítéletet sem a másolatokról, sem a historizmusról, sem az eredetiségről, s ezzel többet tesz hozzá a korszak mai nézetének kiegyensúlyozásához, mint akár a modernizmus apologétái, akár az eklektika csodálói. Így lehetséges, hogy Schmidt Miksa 1911-es tárlata az Iparművészeti Múzeumban, amelyen a párizsi Musée de Cluny összes reneszánsz bútorának és kandallójának másolatát állította ki, ugyanolyan súllyal szerepel a könyvben, mint bármilyen újítás. Az, hogy a historizmus kérdése a hosszú évtizedeken át tartó elhallgatás után mennyire aktuális lehet, jelzi többek között a Szépművészeti Múzeum átépítése körüli vita is, amelyben a Hősök tere építészeti és szoboregységének bármilyen megbontása a legtöbb vitázó számára szinte egy ókori római emlékegyüttes érinthetetlenségének megtörésével volt egyenértékű. A múzeum gondolati párhuzama azért is kínálkozhat, mert a Mágnások lakberendezőjének egyik fejezete az enteriőrökben elhelyezett kőtárgyakról szól, ennek pedig éppúgy láthatjuk példáit az átalakításra váró Szépművészetiben, mint az utóbbi évek egyik leginnovatívabb – ugyanakkor messzemenően konzervatív – múzeum-átépítésében, a berlini Neues Museumban.
Amennyiben az olvasó belegondol abba, hogy a kötet tartalma, a kortörténet és a műfaji áttekintés, az életrajz és a stíluselemzés milyen formában – és melyik múzeumban – lenne kiállítható, akkor aktuális intézményi problémákba ütközik, de kibontakozhat előtte egy nagyszabású múzeumi együttműködés lehetősége, amely a Szépművészeti, a Néprajzi, az Iparművészeti és a Kiscelli Múzeum anyagait ötvözhetné a bécsi elemekkel. Ennek a képzeletbeli és ideális kiállításnak az alapja könyv formájában már megvan. Komoly, alapos, aktualitásában is érdekes könyvként.
Rostás Péter: Mágnások lakberendezője. A Friedrich Otto Schmidt lakberendezőház története (1858–1918). Budapest, 2010, Geopen Könyvkiadó. 8900 forint.
Kapcsolódó írások:
Mélyi József: A magyar polgári kultúra története (Gábor Eszter: Az Andrássy út körül. Budapest, 2010, Osiris.) A polgári kultúra kialakulásáról, virágzásáról és hanyatlásáról valószínűleg nem lehet...
Molnár Gál Péter: Elssler Fanny jobb keze (Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása. József Attila Színház, 2008. január 14. Rendezte Zsótér Sándor.) Elssler Fanny, született Franziska Elssler (1810-1884) a bécsi biedermeier nagy...
Mélyi József: Avar kori állapotok (A Kossuth tér rendezése. 1136/2010. (VI. 29.) korm. határozat.) A magyar közéleti blogok között az egyik legszórakoztatóbb a napi...
Mélyi József: A tér mint lakmuszpapír (Budapest, V. kerület, Szabadság tér.) A kilencvenes évek eleje óta van egy külön bejáratú budapesti...
Almási Miklós: És a művész úr mennyit keres? (Szívós Erika: A magyar képzőművészet társadalomtörténete 1867–1918. Új Mandátum Könyvkiadó.) A más zsebében turkálás napi tréningjének következménye, hogy azt a...
Cimkék: Mélyi József