Győrffy Iván: Derűs önkínzás (Egy komoly ember (A Serious Man). Színes, feliratos amerikai vígjáték, 106 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-producer-vágó Joel Coen, Ethan Coen.)

Az Újvilág legsebezhetőbb testtájainak szadomazochista élvezettel történő boncolgatása után most ismét önmaguk marcangolásába fogtak a Coen fivérek – igaz, legújabb (bár hazánkba több hónapos késéssel eljutó) mozifilmjük nem lenne működőképes az amerikai idiotizmus nyesegetése nélkül. Identitáskeresés, zsidó hagyományok versus modernitás, determináció és létfilozófia, popkultúra és határozatlansági reláció – ezek a hívószavai a legújabb Coen-opusnak, amely az Egy komoly ember címmel fut a mozikban. Persze egyiket sem ragozzák túl: a címszereplő kálváriája feloldódik az alkotópárostól megszokott, hőn áhított, itt mégis egy fokkal szorongatóbb abszurd humorban, finom iróniában és öniróniában, könnyed paródiában és metsző gúnyban. Vígjátéknak minősíteni hét fertályóra tömény borzongást, kedvetlen téblábolást, válogatott kínkeserveket ugyanakkor enyhén szólva is derűlátó nézőpont: mintha Ábrahám áldozata vagy Jób kegyetlen szenvedései az égi jutalom biztos tudatában született, virtuóz sportteljesítmények lettek volna.

Az Egy komoly ember inkább sokkoló tragikomédia, a hétköznapi slemilség anatómiája, amelyben a történet töredezett szilánkjai az emberi egzisztencia gigantikus kérdőjelévé illeszthetők öszsze. Hasonlatos a filmben megidézett tanmeséhez: a zsidó fogorvos gój páciense gipszlenyomatában héber betűkből álló segítségkérő üzenetet fedez fel, ám sem ő, sem a rabbi, és még az újabb üzenetre megidézett Isten sem tud választ adni, van-e értelme vagy legalább címzettje a segélykiáltásnak. Erről szól az Egy komoly ember, de egészen más nézőpontból, mint az előző két Coen-film: míg a Nem vénnek való vidék az „erkölcsileg kifürkészhetetlen világban” egy irracionális gyilkosságsorozattal állította volna szembe a rációt, az Égető bizonyíték pedig egy paranoid kémtörténetben mondott búcsút a józan észnek, az Egy komoly ember életrajzi motívumokkal tűzdelt sorsdrámán keresztül mutatja ki a számtalanszor szapult „amerikanizmusok” torzító hatását egy konkrét, bár tipikusnak ábrázolt személyiségen.

Larry Gopnik egy minnesotai egyetemen tanít fizikát, felesége, Judith a középosztálybeli elégedetlen háziasszonyok életét éli az 1960-as évek végi kertvárosi miliőben. Fiuk, Danny, a héber iskola leginkább a rockzene és a füves cigaretta iránt érdeklődő tanulója éppen bár micvójára készül, lányuk, Sarah pedig főként a hajmosással és leendő orrplasztikai műtétjének apja tárcájából történő előfinanszírozásával van elfoglalva. A családhoz tartozik még Arthur, Larry szánni valóan önállótlan bátyja is, aki rejtélyes találmányait fabrikálja a fürdőszobában, s akiről nehéz eldönteni, zseni avagy elmebeteg. Életük egy kedélyes, 19. századi hászid történetekre emlékeztető, dibukot is megidéző bevezető után – amelynek a rendezőpáros szerint nincs semmiféle üzenete, pusztán hangulatkeltő elem – fenekestül felfordul. Larryt kamasz gyerekei önző kívánságaikkal, egymás gyötrésével zaklatják, felesége bejelenti, rituális válásra készül, hogy hithű módon összeházasodhasson egy idősebb zsidó férfival, Sy Ablemannel, utóbbi pedig állandóan kínosan intim beszélgetésbe akarja vonni hősünket. Egyetemi státusának véglegesítését rágalmazó levelekkel akarja valaki aláásni, egy bukott koreai diák meg akarja vesztegetni, Arthur iránt a rendőrség egyre élénkebben érdeklődik, Larry orvosi leletei is aggodalomra adnak okot, tetejébe izomagyú szomszédjával is telekhatár-vitába bonyolódik. Kétségbeesésében és jóakarói ösztönzésére visszafordul a gyökerekhez: jiddis népdalokat hallgat (az öregedő és elmagányosodó molnár dalát Sidor Belarszkij előadásában), s három rabbi tanácsát is ki akarja kérni, mihez kezdjen az életével. Erőtlen kísérletei azonban rendre kudarcba fulladnak, a film végére körbeöleli a forgószél, amely mentális állapotának korrekt lenyomata, ám fizikai valójában is feltűnik – hat konkrét, az 1965-ös évben lezajlott, pusztító erejű helyi tornádóra utalva.

A Coen fivérek a tőlük megszokott hiteles korrajzzal skiccelik fel az 1960-es, 1970-es évek fordulójának hangulatát. Hozott anyagból dolgoznak, hiszen saját gyermekkoruk földrajzi, társadalmi és kulturális környezetét teszik közszemlére (maguk is egy minnesotai, zsidó egyetemi tanár házaspár gyermekeiként nőttek fel), sőt még arra is vetemednek, hogy az iskolabusz törzsközönségének saját egykori osztálytársaik nevét adományozzák. Mellékalakjaik továbbra is erőtől és rigolyáktól duzzadó, képtelenül humoros szituációba keveredő figurák, akik öntörvényűen róják útjukat a filmvásznon, és dialógusaikkal kesernyésen élvezetessé teszik a film minden egyes percét. A főhősök azonban ezúttal nem húzónevek, mint Brad Pitt, George Clooney, Javier Bardem vagy Tommy Lee Jones az előző filmekből, sokkal inkább A nagy Lebowskiban megismert, korhoz és helyhez kötött névtelen strómanok, akik nélkül azonban egyetlen film sem lenne életképes. A színészi játékot tehát sem kiemelni, sem elmarasztalni nem lehet: tudatosnak tűnik a szereplők gesztusainak, egyéni adottságainak marginalizálása. A groteszk történetmorzsák, a szürreális és jelzésszerűen elmosódó kontúrral fényképezett álomjelenetek, a rendezőktől és kedvenc operatőrüktől megszokott belső vágások, és természetesen a remekbe szabottan értelmetlen párbeszédek mozdítják előre a filmet. Lehet, hogy kissé halványabban és kellemetlenebb utóízzel, mint például a legutóbbi tragikomédiát, az Égető bizonyítékot, de a félresiklott életek és a zsákutcás civilizáció iránt érzett hasonlóan gunyoros, többnyire szórakoztató megértéssel.

Ráadásul az Egy komoly ember, ha nem is feledhetetlen, ám mindenesetre elgondolkodtató adaptáció. Az Ó, testvér, merre visz az utad? című road-movie-juk – számomra nemcsak a Coenek, hanem az egész filmművészet egyik legmarkánsabb rendezői névjegye – után ismét egy klasszikus történet átiratát vették a nyakukba: ott az Odüsszeia, itt az ószövetségi Jób könyve kapta meg a magáét. Mi több – talán a filozófiai tanulmányokkal büszkélkedő Ethan jóvoltából – komoly vallás- és erkölcsfilozófiai töltettel.

Jób lelkére és javaira fogadást köt a Mindenható és a Sátán: az Úr beleegyezésével utóbbi kísérletet tehet, ugyanolyan istenfélő, erényes férfiú marad-e Jób, ha gondok-bajok gyötrik, mint amikor dúskált a földi jóban. Szeretteit, jószágait, vagyonát megtizedeli a földöntúli átok, lelki kínok és fájdalmas betegségek támadják meg az ártatlan embert, aki még ekkor is bűntelennek vallja magát az Úr előtt. Csak amikor Isten mérhetetlen hatalmában (és rettenetes vihar kíséretében) rádörrent, akkor alázkodik meg fensőbbsége előtt, ezért utódai kivételével, akik már fel nem támaszthatók, mindent kétszeresen megad neki az Isten, s ezután még sokáig él megelégedetten. Larry – akinek a rendezők mennyei vagy ördögi hatalmuk fitogtatásával, saját bevallásuk szerint is élvezettel találtak ki újabb és újabb kínokat – egyre mélyebbre süpped a számára érthetetlen és indokolatlan sorscsapások mocsarában, a kiúttalanságban és otthontalanságban, a fizikai és lelki gyötrelmekben. Vágy- és rémálmok üldözik, családja vérszívó szúnyograjjá változik, kollégáival és diákjaival nem találja a hangot, az ügyvédek és a rabbik pedig csak koloncnak jók: életét szőröstül-bőröstül beszippantja a korábban magabiztosan a táblára körmölt határozatlansági reláció. Hiába szólongatja követőin keresztül az Urat – mint a három „jóbarát” Jób történetében, Elifáz, Bildád és Czófár, a rabbik sem kínálnak ostoba szentenciákon kívül egyebet.

Jung szerint a bibliai Jób istene amorális Isten, aki kettősségére, a benne rejlő ellentét valódi természetére csak Jóbon keresztül kezd ráébredni, s csak ezután jön rá, pusztítás helyett meg kell mentenie az embert; hogy felemelje, maga is kénytelen emberré lenni. Coenék Jóbja azonban nincs tudatában Isten gonoszságának vagy jóságának, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy magát Istent is tagadja: számára a matematika az egyetlen támpont. Ezt húzza alá az a többször ismételt jelenet is, amelyben a lemezlovas klub képviselőjének Larry kijelenti, nem érdekli Santana Abraxas című, gnosztikus istennevet (Jung szerint az isteni kettősség megfelelőjét) felhasználó albuma. Larry nem borul le az Úr nagysága előtt, inkább hátat fordít neki: számára Coenék világában nincs megváltás, a tornádó mélyén nem rejlik isteni hang, hanem csak újabb kár, újabb gyötrelem.

Az Egy komoly ember ugyanakkor nem elégszik meg a bibliai történet kifordításával és újraszabásával: az ember egzisztenciájára akar – szatirikus módon – rákérdezni. Nem véletlenül hangsúlyozza egy látomásban Sy Ableman, később, az idős rabbi előszobájában pedig maga Larry is: ő egy komoly ember. Nem véletlenül operál a film súlyos, már-már bosszantó ismétlésekkel: Danny a héber iskolában, amikor az órán zenét hallgat; Sarah, amikor folyton be akar jutni a fürdőszobába hajat mosni; Arthur, amint találmányait bütyköli és dokumentálja; Larry és Sy párhuzamos, ismétlődő autóvezetése és -balesete; Danny menekül verekedős osztálytársa elől; Larry, amint ugyanazokkal a személyekkel, kifejezésekkel telefonál, beszélget kollégájával, meglátogatja az ügyvédeket, a rabbikat stb.

Az ismétlés mozgatja a film történetszálait, ahogy a létezést is az ismétlés teszi lehetővé – legalábbis Soren Kierkegaard szerint, akinek téziseit a film implicit beemeli. „Az ismétlés a valóság és a létezés komolysága”, állítja a dán filozófus: csak az ismétlésen keresztül lehet a létezést a maga teljességében megélni. Ugyanakkor az igazi ismétlés transzcendens, a halandó ember életében egyfajta viharként jelenik meg, amely megteremti a választás lehetőségét, a jövő akarását. Jób esetében is skandalumként jelentkezik az ismétlés, hiszen élete feje tetejére áll, meghalt gyermekeit pedig többé nem kaphatja vissza, mégis harcol a maga igazáért. „Aki (…) nem fogja fel, hogy az élet ismétlés, s hogy épp ez az élet szépsége, az önmagát ítéli el, s nem is érdemel jobbat, minthogy elpusztuljon, s ez meg is történik majd vele (…)” – mondja Kierkegaard, és alighanem ez vár a minnesotai Jóbra is, aki „példaképénél” kevesebb önuralommal, szabadságszeretettel és életerővel rendelkezik, inkább a pre-egzisztencialista filozófus egy másik kategóriájába esik bele: menthetetlenül kétségbeesik.

A Coen fivérek legfrissebb munkája helyenként sziporkázó vádirat: az emberi lét alapkérdéseit szólongatja a megélt és a fantázia révén előcsalogatott, a végsőkig kifacsart sorsjátékon keresztül. Minden képkockája félelem és reszketés, de csak akkor, ha komolytalanságán tényleg komolyan eltűnődünk.

 

 

 

Egy komoly ember (A Serious Man). Színes, feliratos amerikai vígjáték, 106 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-producer-vágó Joel Coen, Ethan Coen; zeneszerző Carter Burwell; operatőr Roger Deakins; szereplők Michael Stuhlbarg (Prof. Larry Gopnik), Sari Lennick (Judith, a felesége), Richard Kind (Arthur, a bátyja), Aaron Wolff (Danny, a fia), Jessica McManus (Sarah, a lánya), Fred Melamed (Sy Ableman), Simon Helberg (Scott Ginzler rabbi), George Wyner (Nachter rabbi), Alan Mandell (Marshak rabbi).

 

 

Kapcsolódó írások:

Győrffy Iván: Félszeműnek áll a világ (A félszemű (True Grit). Színes, feliratos amerikai western, 106 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró-producer Joel Coen, Ethan Coen.) „Így vagy úgy, a világon mindenért fizetni kell. Semmit nem...

Győrffy Iván: Lukianosz a moziban (Becstelen brigantyk. Színes, feliratos amerikai–német háborús film, 153 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-producer Quentin Tarantino.) A rablók és pandúrok, a B-szériás filmek és a mozimitológia...

Győrffy Iván: Agyban nagy (Micmacs – (N)agyban megy a kavarás. Színes, feliratos francia vígjáték, 105 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-producer Jean-Pierre Jeunet.) Idejétmúlt figurákkal filmvásznat lehetne rekeszteni. Az egyik legtermékenyebb klisé a...

Győrffy Iván: Sötétedik (Férfit látok álmaidban (You Will Meet a Tall Dark Stranger). Színes, feliratos amerikai–spanyol vígjáték, 98 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Woody Allen, operatőr Zsigmond Vilmos.) Maga a cím fél siker vagy fél bukás. Esetünkben inkább...

Győrffy Iván: Egyszemélyes karnevál (Őszi kertek. Színes, feliratos olasz-francia-orosz vígjáték, 115 perc, 2006. Rendező-forgatókönyvíró Otar Joszeliani; zeneszerző Nicholas Zourabichvili; operatőr William Lubtchansky; vágó Otar Joszeliani, Ewa Lenkiewicz; producer Martine Marignac, Maurice Tinchant; szereplők Séverin Blanchet, Jacynthe Jacquet, Otar Joszeliani, Lily Lavina, Denis Lambert, Michel Piccoli, Pascal Vincent. ) Győrffy Iván Egyszemélyes karnevál Grúzia fővárosának utcái ciklikus rendszerességgel...

 

 

Cimkék: Györffy Iván