Szvoren Edina: A babajkó

Horgászni mentek. A zöld összecsukható széket a kocsiba pakolták. A kocsi piros. Vittek szákot, varsát, műcsalit. Az apa meg az anya vejemnek szólították a férjet, s a vállát lapogatták. A férj postai csoportvezető. Megbeszélték, ki mikor ülhet az összecsukható székbe, amin gyárilag van kimélyítve a pohár helye. A férj a férjem. Sírva kérleltem, hadd ne menjek, hideg ráz a békakurutytyolástól. Azt mondta, rimánkodom. Az arcom fehér. Nem, nem: rinyálást mondott. Néha kioltom a kellemetlen dolgok emlékét. A rinyálást, a kézimunkát, bizonyos nem fonetikusan leírt szavakat. Az apa meg az anya a szüleim, de ha elkedvetlenedem, semmi közösséget nem érzek velük. Ilyenkor egy keresztnév is furcsa, a férjemé. Minél mindennapibb, annál idegenebb. A férjem évente háromszor ülhetné a névnapját, ha akarná; a szüleim kétszer, én csupán egyszer. A férjem apósa az apám, akitől töltőtollat kapunk minden évfordulónkra. Ne minősíts, kértem ezredszer a férjemet. Majd a naptár spiráljával játszom. Ritkán vagyok egyedül, és eszembe jutott a gomba alakú stoppolófa.

Majdnem úgy volt, hogy megyek. Szinte rábeszéltek. Volt apámnak egy kedves mozdulata: a kézhátamon lévő eret simogatta meg az ujjbegyével. Zavarba hozza a zavarom. Süsüke, mondja. Aztán egyik pillanatról a másikra kiábrándított a műcsalik látványa. Mégis. Mégsem. Nem megyek. Festve voltak a műanyag halak, fakó mimikrifoltokat is pingált rájuk az olcsó munkaerő – rosszul vagyok a világ kitaláltságától. Mindennek megvan a helye: inkább csak tapintható, mint látható mélyedések. Elszíneződések a tárgyakon, formatervezettség. A jégkockatartónak fáj a jégkocka hiánya. A férjemék dobozos sört vettek, fejenként kettőt, de tudtam, hogy semmiképp nem fogják a karfa mélyedésébe süllyeszteni. A lábukhoz rakják, egy lapos kőre, ettől is rosszul vagyok. Magam előtt láttam, ahogy a tóparton négy fekete székláb süpped homokba anyám teste alatt, akinek anyagcserezavar következtében zsírhurka övezi a hasát. Csak a hasát, hirdeti. Ha a sörért hajol, nyög, mert nyomja a hurka. A karja akár az enyém is lehetne, mutatja büszkén, szűk rokoni körben, s ez valamiért kellemetlenül érint. A kar törékenysége, a szűk rokoni kör meg a büszkeség. Anyám bolondul a horgászatért, büszke minden nőietlen tulajdonságára. A férjem ráhagyja, csak nekem mondja reggelente, ha már elélvezett, hogy a viselkedés nem tulajdonság. Izzad a tenyerem, míg támaszkodom, a verítékem lassan halványuló foltot hagy a lepedőn. Anyám a formaeggyel is próbálkozott, és a sört üvegből issza néha. Látom a széklábakat, útja harmadán megtorpant harmatcseppet a sörös doboz falán. Látom a damil első rándulását. Sok mindent látok fájdalmas élességgel, s néha egyik pillanatról a másikra kiürül minden. Minél élesebb, annál üresebb, semmi nem segít. Nem megyek horgászni. Ha csak eszembe jut, hogy vannak, akik máshogy írják a nevüket, mint ahogy ejtik, elfog a kétségbeesés. Anyám neve végén néma az e, nem megyek, hagyjatok.

 

 

Megdicsőülten hozták a babajkót. Nem szokásuk, de most csöngettek. Mintha a világ összes vizeiben ez az egyetlen hal élne, s most ők kifogták. Szinte be se fértek az ajtón, annyira büszkék voltak. Szemgolyójuk, mint az ikra: apró, fényes, és félsz, hogy megszűnik. Minek örültem én így valaha. Hékás, lábat azért töröljetek. Nem azért mondom, hogy nem vagyok tisztaságmániás, mert mégis az vagyok. Azt kérdezték, mit csináltam, míg ők horgászni voltak, de nem emlékeztem. Túlöntöztem a törperózsát.

Anyám hozta a halhordót, benne a halat, és vigyázott, nehogy víz fröccsenjen az előszobai tapétára. Nem papír: selyem. A tapétádra, mondta, nehogy. Nem az én tapétám. Anyám keze a zsírövre támaszkodott, míg a halhordó fülét fogta. Anyám nyugdíjas pedagógus, a manikűrkészletében minden eszköznek megvan a maga gumírozott füle, de soha semmi nincs a helyén. A felmosóvödörből kiöntöttem a műanyag kesztyűt, a keféket, pár csomó hajat. Nem az én vödröm, nem az én hajam. Fintorogtam, miért élve hozták. A zuhanyfejjel töltöttem bele vizet, apám ujja mutatta, meddig volna jó. Aztán azon méltatlankodott, hogy túl meleg. El ne bőgd magad, szólt rám idő előtt. Később vitatkozni kezdett a vejével, hogy babajkó-e a ponty, ponty-e a babajkó, de én láttam, hogy ez már csak felmelegített vita. Hisz oly jókat mulattunk régen a torzsalkodásaikon. Zsíros volt az ujjbegyünk a szárnyasok zsírjától, a diótölteléktől, miközben anyám meg én nevettünk. Azt mondtuk rájuk: a fiúk. A férjem vidékén mindent másképp mondanak. A babajkó csak egy szó, a férjem is. A naptár spiráljával játszottam, míg ők horgászni voltak, feleltem végül, mikor már senkit sem érdekelt. Kitekertem, aztán vissza. Leköt, tudod, ahogy a drót visszatalál a lukba.

Észrevettem, hogy a hal ideges lett, mikor a víz hullámzása alábbhagyott. Jobban érezte magát, míg ringott a víz, míg a halhordóban lötyögtették, míg a piros kocsi vitte, míg rossz utaktól csuklottak a gyilkosai. Lerakták a fürdőszobakőre. A vödörben szinte beszorult. Akkora hal volt, akkora babajkó, hogy megfordulni is csak üggyel-bajjal tudott. Uszonya úgy verte a vödör falát, mint férjem lába a matracot, mikor a paplanhuzat gombos végébe akad. Nem az én férjem: férj, postai csoportvezető. Hiába kéri, hogy a gombok a nyakához essenek, mindig elfelejtem. A szemem alja a szégyentől izzad, a tenyerem az erőfeszítéstől, amikor támaszkodom. Én tehetek róla, hogy csak a kezemtől tud kielégülni, s attól is nehezen. Nem azért mondom, hogy nem impotens, mert mégis az. Én vagyok az oka, nincs bennem szenvedély. Tudom, hogy elképzelnem kellene a gyönyört, és akkor jönne, nekem is. A hal fölé hajoltam, hogy lássam a szemét. Két irányba nézett, mint apám, mióta idegrendszerileg beteg. Miért nem halva hoztátok, mondtam. Az arcom fehér, a kocsi piros, de a hal színtelen. Belenyúltam a vízbe, s a szürke babajkó utánakapott. Megijedtem, de újra a vízbe nyúltam. Megijedni attól szoktam, amitől félni nem tudok. Mégis, mégsem. Leguggoltam, néztem a babajkó két szemét, s a férfiak közben a régi nótát fújták. Mintha először mondanák, amit mindig mondanak. Hogy ők szeretettel ölnek. Én nem érthetem, ez rituális dolog. Még anyám is rákezdte, hogy a gyilkosság a tisztelet kifejeződése, s közben a receptfüzetét kereste. Nem azért mondom, hogy a tisztelet félelem, mert mást gondolok. Most már nem kap utánam a babajkó, békésen lógatom a kezem. Nézd. Mégis. Csukló alatt fölnagyul a kezem. De jött a férjem, és kihúzta a kezem a vízből. Elrángatott onnan erőszakkal, pedig éppen ő szokta mondani, hogy ne hagyjam magam. Mondjam meg, mit akarok. Nekem mindegy, mondom, nem akarok semmit. Ne hagyjam, hogy bárki rám telepedjen. Legyen saját akaratom. A főnököm hímsoviniszta, a szomszédaink élősködők, mondja. Az anyám kasztráló anya, teszi hozzá, s ekkor már nevet. Azért nevet, mert komolyan gondolja, tudom. A férjem lábujján nincs köröm, a hímvesszője meleg, tiszta, egyenes, és ha ejakulál, én izzadok, nem ő. A horgászszék zöld, a házunk narancssárga. Jött a férjem, és elrángatott a pontytól. Marka mint a bilincs: legyen akaratom.

 

 

Apám a sodrófát kereste a halgyilkoláshoz, kancsalsága miatt kétszer kutatott át minden zugot. Apám feketéző lakatos. Férjem a römertopfot ásta elő a konyhaszekrény alsó polcáról, ahova a dildót rejtettük felirat nélküli dobozban. Nem nyerte el a férjem tetszését, mikor kipróbáltuk. Máztalan domborkacsa fekszik a römertopf fedelén, szétvetett lábai oldalra lógnak. Iszonyodom a máztalan agyag érintésétől, csináld csak, mondtam. A rendetlenséget négyen csináljuk, a rendet egyedül, én. Apám és veje pálinkával koccintottak a babajkó küszöbönálló halálára. Én csak beleszagoltam a párlatba. Az erjedő gyümölcsöt el tudom képzelni, a gyönyört sosem. Anyám nem találta a receptet, arca céklaszínű lett az izgalomtól. Az arcom fehér, a horgászszék zöld. Láttam, hogy összecsukott állapotban a porcelán esernyőtartóba szuszakolták. Mióta a szüleimmel lakunk, minden a feje tetején áll, de nekem mindegy. A férjem örült neki: jöjjenek, a szilikonpéniszt nem előlük dugtuk a konyhaszekrénybe. Mi nem akartuk, hogy szem előtt legyen. Nagy a ház, a hálószobák mégis szomszédosak. Jöjjenek?, ne jöjjenek? Mindegy nem létezik, okított a férjem az első közös éjszakán. Azon azért mindketten csodálkoztunk, hogy a szüleim még élnek nemi életet, s hogy anyámnak csak a neve végén néma az e. Anyám hatvan, apám hatvanegy. Mi hangtalanok vagyunk, épp csak sóhajt a férjem, ha úgy alakul. Tiszta rajta minden, miért undorodnék a kézimunkázástól – a szótól undorodom. A férjem lábán nincs köröm, nem kopnak a zoknijai, sosem stoppolok. Mondjam meg, mit akarok, vagy legalább hogy mit nem. Faggatott. Tessék: hideg ráz a békakuruttyolástól, a tóhoz nem megyek! Nem akarok. Ez persze rinyálás volt. Úgy fájt, mintha lekurvázott volna. A férjem akkor nyög csak nagyokat, mikor körömtelen lába a paplanhuzat gombos végébe akad. A körömágyban néha fölpuhul a hús, érintésre fáj.

Meglett a recept, de senki nem tudta, mi burgundi, mi nem. Kékfrankost rebegtem, hogy egyikük se hallja, ha tévedek. Tévedni nem emberi dolog, szokta mondani apám, neki ilyen a humora. Burgundi bor nélkül készült a burgundi ponty. Zweigeltet forraltunk babérlevéllel, pedig még élt a babajkó. Hallottam a víz locsogását, hallottam, ahogy azzal a szürke uszonyával csapdos. Nem szereti az állóvizet. Én szűrtem le a bort, én kevertem hozzá lisztet, vajat. Mint az elgyújtott gyufa szaga, olvastam a zweigelt címkéjén. Szaglásztam, hátha tényleg. Apám nem kapta ki a kezemből az edényt, de ő instruált, kezében recepttel. Eleresztettem az edény nyelét, mert a lángba ért, és akkor nem a zweigelté volt az elgyújtott gyufa szaga. A fürdőszobába szaladtam, hogy lehűtsem a kezem, és férjem a vödör fölött áll a sodrófájával. Nézte a halat. Nincs baj, mondtam, csak az edény nyele olvadt meg a lángtól. Mutattam neki a tenyeremet, mert érdekes volt, mint a törperózsa, amit anyám hozott, de ő alig nézett oda. A csuklómat ragadta meg, és a vízsugár alá tartotta, mint egy nem emberben folytatódó tárgyat. Legyen akaratom. Aztán jött apám.

Apám a sodrófát suhogtatta, és mint a gumibotot ejtegette a tenyerébe. Apám humora. Ez rítus, kérdem én, tisztelet? Hozták a vágódeszkát, hogy majd azon. De én láttam, hogy kicsi lesz a babajkónak, keskeny és rövid. Mondtam nekik. A vödör kék, a kocsi piros, a sodrófa sárga, mint a bőrkeményedés. A férjemék vidékén pintyőnek hívják a szemölcsöt. Aztán rájöttek, hogy a deszka tényleg túl kicsi. Apám fejcsóválva keresett valamit, amin a babajkót megölhetik, de engem zavar, ha föltúrják a lakást. Félek, hogy lelepleződnek a titkaim. Nem nagyon tudom, mik a titkaim, mert a kellemetlen dolgok emlékét kioltom. Először azt felejtem el, hova dugtam, aztán azt, hogy micsodát. Persze, hogy a stoppolófát. Csak elönt a víz meg elsápadok, ha nekiállnak szekrényajtókat nyitogatni, mert nincs meg a befizetési bizonylat, a karácsonyi égősor vagy az ajándékozási okirat. Nem tudom, mit dugdosok, mit titkolok, csak elsápadok. Olyan ez, mint egy lábnyom, ami maga is hiány. Apám javasolta, hogy a kádban. Csak a zománcra vigyázzanak, mondta a férjem, és rám hivatkozott. Nem vagyok rendmániás, sértődtem meg látványosan, nem vagyok. Megsimogatta az arcom, elhúztam magam, engem nem érdekel a lepattanó zománc. Néztem a halon, hogy tudja-e, mi jön, de csak kétfelé pislogott. Súgtam neki, lehajolva, hogy korbácsolja fel a vizet, ha zavarja a nyugalom. Te meghibbantál, mondták, alighanem. A nyugalom.

 

 

Anyám hívott, pedig épp indultam, hogy kulcsra zárjam, amit lehet. A fehérneműs szekrényt, az iratos fiókot, a tálalót – ahol emlékeim szerint a gomba alakú stoppolófa lapult. Mégis, mégsem ott. Anyám hívott, hogy versenyt pucoljunk, mint gyerekkoromban. Hármat számolok, mondta, és kezdjük. Én két ujjal tartottam a répát, ő hárommal. Módszertani lapszus, kiáltozott. Röpködtek a héjak, mint a szitakötők. Kosszal jár persze, hogy sietünk, de anyám megígérte, hogy összeszedi a sárga csíkokat. Ha veszítek, majd emelt fővel teszem. Nem cirkuszolok, mint apám: tenyeremet nem csapkodom lilára a kártyaasztalon, s akkor sem ütlegelem a combomat, ha mattot kapok. Anyám sírva fakad a royal flushtől, a férjem meg az állkapcsát düllesztgeti, mikor a király beszorul. Mióta négyen lakunk, hetente kétszer kanasztázunk vagy sakkozunk. Anyám büszke rá, hogy jobban játszik, mint a férjem, formaegyet néz, horgászik és mattot ad. A répapucolás gyerekkori rítus, a szeretet nem tisztelet. Anyám azt mondta, a répát úgy kell tartani, mint a cigarettaszipkát. Én már a kedvességet is incesztusnak érzem, ha az anyámról van szó, de azért kedves vagyok. Veszítettél, mondta, és váratlanul eszembe jutott, hol van a stoppolófa. Én nem a naptár spiráljával játszottam, míg ti horgásztatok, a törperózsa érdekes, de nem azt locsoltam. Hékás, a répahéjak. Emelt fővel vallottam kudarcot. Neked meg mi bajod, alighanem.

Elkészült a fűszeres mártás, amit majd a halra öntünk, ha már megölték a férfiak. Rossz a sorrend, mondta egyikünk. Ne bambulj, szólt rám apám, és a kezét elúsztatta a szemem előtt. Süsü vagy. A paplanhuzatra én varrok gombokat, de most csak álltam. Ha felnyög a férjem éjjel, mert fáj a felpuhult körömágy, én segítem ki a lábát a paplanhuzatból. Én öntözöm a törperózsát, pedig a nagy virágokat sem szeretem. Én szedem össze a répahéjat, mert anyám a szomszédba szaladt. Nem értem a tréfát. Én mozgatom a kezem a tiszta hímtagon, és közben meg utána én szégyenkezem. Ha egyedül vagyok, én használom a gomba alakú stoppolófát, hogy megtudjam, mi a gyönyör. Élvezem a gomba kalapját, a gomba szárát, de mióta négyen vagyunk, szinte sosem hagynak egyedül.

Már készen volt a mártás, de még élt a hal. A vizet csörgette az uszonyával, mint a centeket, filléreket, és úgy nézett, mint az apám. Nemtelen vagy, mondja a férjem, ha nagy ritkán berúg. Nem úgy érti, hogy rossz vagyok. A pálinkát szereti. A férfiak, magyarázta, kétneműek. Anyádat is ideértve, kuncogott. Apám hívott, mentem a hangja után. Állt a fürdőszobában, a babajkó fölött. Kezembe nyomott egy fényképezőgépet, és arra kért, fotózzak. Később, ne most. Nem volt vér az arcomban, de nem hagytam, hogy finoman megcsipkedje a turgoromat. Analóg, mondta, és magyarázatot fűzött minden egyes gombhoz. Úgy érintette meg a filmtovábbítót, mint ahogyan kézfejemen az eret. Ha apám sírni lát, nővé változik. Süsü, mondja, süsüke.

Anyám visszaért az élősködő szomszédoktól: vágódeszkáért ment, de fatuskót hozott. Anyám könnyen barátkozik, s csak aki rosszul ejti a nevét, ismeri meg a szívélyessége határait. A szomszédok élősködők, de félniük nincs mitől, nem ejtik a néma e-t. A telekhatárra ültetett törperózsát ők is kedvtelve nézegetik, s ha mindannyian elutaznánk, ők locsolnák a benti virágokat. Nem utazunk, négyen egyszerre sosem, kell egy kis szünet, némi kis szabadság, s ha a szüleim vakációznak, stoppolófa alakú tárgyakra gondolok. Anyám a vödör mellé tette a fatuskót, és nem önérzeteskedett, mikor a veje fogta, és átrakta a kádba. Ne emígy, hanem amúgy. Nem érdekes a zománc. Le kellett fényképeznem, ahogy ők hárman egyetértenek. A férjem keze apám vállától sem riadt vissza. Aztán anyám átemelte a vödröt a kádba, és megpróbálta megfogni a halat. Anyám nyögött, mert nyomta őt a zsíröv. A jól kitalált világ erre is gyógymódot kínál. Anyámnak egyrészes hínárzöld fürdőruhája van, hévizekre jár vele, hátha javul a sejtek anyagcseréje. Apám nem érti, lakatos, miért volna jobb belül bármi is, ha csak kívül éri víz. Igya meg, mondja, a kénes vizet. Anyám a pontyra tette a kezét, mint egy kétujjas kesztyűt. A ponty táncolni kezdett, anyám arcára fröcskölte a vizet. Próbálkozott a férjem is, mindhiába, nedves lett a bajsza, amit nem szeretek. Apám félretolta őket, és a szeme ikrává változott, mert tudta előre, hogy sikerülni fog. Neki igen. Mégsem, mégis. Nem szabad szorítani, árulta el, de csak utólag, s nekem nem jutott eszembe semmi. Nem azért mondom, hogy semmi, mert valami eszembe jutott. A sodrófát a férjem ragadta meg, anyám pedig azt mondta, most.

Fényképeznem kellett, ahogy apám a farönkhöz szorítja a halat, a bandzsa babajkót. Nem az igazi gyilkolást kellett fotóznom, hanem a készülődést. Pózolt a férjem, fölemelt sodrófával, mintha ütne. Nem mosolygott: azt hitte, átszellemültebb, ha hagyja elnyílni a száját. Rituálisabb. Nem értek a fényképezéshez, pedig az egyik szál bajusz végén vízcsepp remegett. Most, kiabálta anyám, és férfivá változott. Leengedtem a fényképezőgépet. Béna volt az arcom, mintha piócák szívtak volna vért még az orrcimpákból is. Elég, mondtam, hagyjátok a halat. A házunk narancsszínű, a szék zöld, hideg ráz a békakuruttyolástól, hagyjatok. Nem főzünk halat. Nem a házam, nem a csempém, csak a bordűrt választottam én.

De az én halam.

Férjem a kőre ejtette a sodrófát, színlelte, hogy dühös. Túljátssza mindig, ha valami ellenére van. Tudtam, hogy valójában nincsenek indulatai, nem lehet dühös. A szemöldökét hullámoztatja, s mintha magától reszketne az ajka. Mint mikor a redőnylamellákat huzat remegteti. Még dadogni is képes a színlelt izgalomtól: hohohogy gondolod. Nem gúnyolom őt, mert szeretem, s amikor még a dildóval is csődöt mondott, megsimogattam a fejét. Szégyelli, hogy korán kopaszodik, mint a legtöbb postai alkalmazott. Nem kopaszodik: a homloka csúszik egyre följebb. A segédeszközt én csomagoltam vissza a dobozba, amire a gyártó tapintatból nem nyomott feliratot. Beraktam a römertopf mögé, hogy ne lássam, mi a gyönyör. Nem azért mondom, hogy boldogtalannak érzem magam, mert boldog vagyok.

Mindhárman engem néztek, miközben azt zsolozsmázták, összeomlottál. Össze, hát legyen. Megpróbáltak átkarolni, de nem hagytam, nem adtam magam. Nem ölünk babajkót, mondtam a férjem nyelvén, és mint a korpát, lesöpörtem a vállamról minden kezet. A tisztelet félelem. Láttam magam előtt az összecsukható széket, amint anyám súlya alatt a homokba süpped, láttam a damil rándulását, láttam két harmatcseppet a sörösdoboz falán, és egyszerre kiürült minden, az is, ami telítve sose volt. Megesz mindent, mármint a homok. Egyetlenegyszer jártam ott, a parton: a tó neve szebb volt, mint a tó. Mégis, mégsem. Hagyjatok, ezt akarom, süsüke nem vagyok. A nádasban macskapár üzekedett, nem bírom hallani mások gyönyörét. A hal marad, élni fog, nekem van akaratom. Az én halam.

Fölemeltem a kőről a nyújtófát, a rokonaim pedig hitetlenkedve nézték, mit csinálok. Művelek. A férjem elismételte, hogy rinyálok, én meg csak azért is fogtam a babajkót, hogy a vödörbe dobjam. Dobtam is. Sikerült kézben tartani, apámtól lestem el, hogyan. Szorítani, asszociálni nem szabad. Megdicsőültem, szemem mint az ikra. Veszek majd akváriumot, műhínárt, színes köveket. Apám az arcomba nézett, mintha iszapban keresne valamit. Zavart, hogy párás a szeme. Anyám hátrálva állt félre az útból. Az én utam. A postai csoportvezető elnémult, nem volt rám szava. Nem magtalan, nem impotens, én vagyok kevés. Hónom alatt a sodrófa, mint valami lázmérő. A farönk nehéz, nem volt fogása. Arcom fehér, mint a megadás jele. A béke vesztett háború, a tisztelet félelem. A kertbe hurcoltam. Mikor a szomszéd telek kerítésén áthajítottam, át a törperózsák fölött, fölsebezte a tenyeremet. Később átdobtam a nyújtófát is, jólesett. A zajokra megjelentek az élősködők, szomszédaink. Elbizonytalanított, hogy anyámat szólongatták néma e-vel, de megacéloztam magam. Honnan veszem, milyennek kellene lennie egy lábnak, honnan tudom, mit felejtek el. Az arcom fehér, mint egy peteburok. Honnan jönnek a képek, mikor a stoppolófát magamba dugom. Új életem első napja ez, nem a régi utolsója. A verandán álltak mind a hárman, három sodrófa, három nyílegyenes pénisz. Úgy bámultak, mintha most látnának meg az arcomon valami túlontúl színeset, alaktalant, valami rákos elfajulást. Össze, mondták, omlottál. Erőd végére értél, szegény. Süsü nem vagyok, nem hagyom magam. Visszafelé észrevettem a cipőnyomom. Minél élesebb, annál üresebb. Maga is hiány, a láb hiánya. Lassítottam, leguggoltam, hadd nézzenek. A kezemmel töröltem el.

 

 

Kapcsolódó írások:

Szvoren Edina: Nem Fáradhatatlanul jár a borítékolók keze. Még a meggyújtott cigarettát sincs...

Szvoren Edina: Kedves, jó Ap Borotválkozz, megyünk anyádhoz. Ne rágd a szád, nagy fiú...

Takács Ferenc: A megírás örömei (Szvoren Edina: Pertu. Budapest, 2010, Palatinus.) Ha valaki a belőlük kiolvasható üzenetért, netalán a belőlük sugárzó...

Kovács Edina: Vasárnap Kovács Edina Vasárnap “Mert nem tudják vala még az...

Tallér Edina: Egy perccel tovább – Játék a szerelemmel egy felvonásban Személyek NŐ FÉRFI Díszlet: asztal, székek, állótükör, polcok. 1 A...

 

 

Cimkék: Szvoren Edina