Dragomán György: A hangdobozok

Apám azon a napon kezdett el a hangdobozokon dolgozni, amikor anyám elhagyta. Halála napjáig dolgozott rajtuk, összesen több mint tizenöt évet, amennyire tudom, mást nem is nagyon csinált, a dobozok teljesen kitöltötték az életét.

Azt hittem, soha nem fog elkészülni velük, folyton panaszkodott, hogy ami papíron működik, az a valóságban nem, német, japán és Kínában dolgozó holland műszerészekkel és hangmérnökökkel állt levelezésben, minden pénzét papírtokos kondenzátorokra és kézzel készített ellenállásokra költötte.

A halálos ágyán sem volt hajlandó másról beszélni, csak a dobozokról, azt mondta, idő kell, amíg a vezetékek összeérnek, én hiába mondtam neki, hogy ne adja fel a harcot, a kemoterápia segít majd, ő csak dühösen a fejét rázta, és azt mondta, hogy vicces tréfája az életnek, hogy a botfülemmel nekem kell majd kipróbálni a rendszert, amikor olyan süket vagyok, hogy az se tűnne fel, ha harminchármas helyett hetvenötös fordulatszámmal tenné fel nekem a kedvenc lemezét. Most már ez van, de ígérjem meg, hogy a gyászévet mindenképpen kivárom. Azalatt beállnak szépen a kondenzátorok is.

A temetés után hetekig tartott, amíg megbocsátottam neki azért, hogy nem vállalta a műtétet, és nemet mondott a kemóra is, egyszer elhatároztam, hogy kidobok mindent, az erősítőt, a lemezjátszóit, az összes lemezét.

Ki is nyitottam a szekrényét, amiben a bakeliteket tartotta, majdnem ki is vettem egyiket, a kedvencét, egy ezerkilencszázötvenkettes szovjet kiadású Wagner-áriaválogatást, ez apám egyik legféltettebb kincse volt, hihetetlen ritkaság, a teljes kiadást bezúzták, még mielőtt a boltokba került volna, az énekes meg nyomtalanul eltűnt, csak az a néhány példány menekült meg, amit a munkások kiloptak a gyárból, apám egy Trabantot adott érte, akkor, amikor még hat évig kellett várni a Trabantokra.

Tudtam, hogy azzal a lemezzel akarta kipróbálni a rendszert, úgyhogy azt akartam elsőnek kidobni, feltéptem a szekrény ajtaját, és nyúltam is utána, hogy megfogjam és kivegyem, és úgy, ahogy van, tokostól kettétörjem, de aztán megláttam a legfelső polcon apám nagyítós szalmakalapját, a karimájára gumizott nagy, szögletesre csiszolt nagyítólencsével, és eszembe jutott az, ahogy ebéd után a kalappal a fején, a súlyos nagyítólencsét az arca elé lógatva nézegette a bakeliten a barázdákat, és közben szarvasbőrrel törölgette a lemezt, soha nem körbe, soha nem sugarasan, hanem mindig úgy, hogy a szarvasbőr egy telt hasú nyolcast rajzoljon a lemezre. Eszembe jutott az arca, ahogy a lencse felnagyította és megtörte és kiemelte az arca részleteit, ahogy a fejét mozgatta, néha csak a pupillája látszott, néha az orra pórusai, néha a szája sarka, néha az állán a gödör a szürke borostákkal ott, ahova soha nem ért be a borotva, és akkor egyszerre elszállt belőlem a harag.

Odanyúltam, és megérintettem a szalmakalapot, aztán a kalap alól kilógó gondosan összehajtott szarvasbőr kendő recésre vágott széléhez tartottam az ujjam, apám mindig azt mondta, jegyezzem meg, hogy az a legpuhább anyag a világon, az egyetlen, amitől a bakelit nem károsodik, tényleg nagyon puha volt, ahogy megfogtam, szinte nem is éreztem, hogy ott az ujjaim között, tudtam, hogy csak egy mozdulat lenne kihúzni a kalap alól, de aztán nem tettem meg.

Halottak napján aztán kimentem a temetőbe, gyújtottam mécsest, pedig azelőtt mindig utáltam az egész nagy felhajtást, és ahogy a sírkövet néztem, azt mondtam nagyon halkan, hogy jól van, te győztél, ha letelik a gyászév, ki fogom próbálni a hülye rendszeredet.

A temetés évfordulójának a napjára aztán elő is készítettem mindent, vettem új tűt a lemezjátszóba, előtte szétszedtem és sűrített levegővel kitisztítottam a belső szerkezetét, befújtam szilikonzsírral a csapágyakat, leszedtem a hangdobozokról a kábeleket, és letisztítottam az érintkezőket.

Kitettem az asztalra az apám kedvenc söröskorsóját, mellé állítottam négy dobozzal a kedvenc söréből, aztán odamentem a szekrényhez, és elővettem a lemezt. Odavittem az asztalhoz, ráfektettem a kockás terítőre. Dupla lemez volt, a borítóján kétszínnyomatban az énekes arca, mielőtt kinyitottam volna, még néztem egy kicsit, arra gondoltam, hogy vicces, hogy ez az apám kedvenc lemeze, de mégse hallotta egyszer se.

Apám ugyanis olyan nagyon szerette és féltette a lemezeit, hogy soha egyiket se tette fel a lemezjátszóra, azt mondta, amíg nincs kész a rendszer, és nem tökéletesek a hangdobozok, addig fölösleges lenne kárt tenni bennük, mert egyetlenegy hallgatás is megváltoztatja már a lemez anyagát, különben is, ha a barázdákat nézi a nagyítójával, akkor bent a fejében tökéletes tisztasággal hallja a zenét, tisztábban és tökéletesebben, mint ahogy az a korlátozott technikának köszönhetően valaha is megszólalhatna, nem, nem, ha ő a nagyítón keresztül nézi a barázdákat, akkor pontosan úgy hallja a lemezt, ahogy annak idején megszólalt, ott a stúdióban, amikor felvették, csakhogy ott nem volt senki, aki az egészet hallhatta volna, ott nem volt senki, akinek csak a hallgatás lett volna a dolga, ott mindenki csak dolgozott, a zenészek, a hangmérnök, az énekes, az asszisztensek, mindenki, ezért azt a lemezt igazából nem hallotta soha senki rendesen, úgy, ahogy azt hallani kéne.

Apám többször kifejtette nekem ezt az elméletét, mindig olyankor, amikor az első lemez végére ért, és szünetet tartott, ilyenkor megfordította a fején a kalapot, hogy a nagyító ne zavarja az ivásban, kitöltötte magának a második sört, nagyokat kortyolt belőle, és közben magyarázott, aztán amikor a sör elfogyott, elővette a második lemezt, a szeme elé húzta a nagyítóját, a zseblámpájával a lemezre világított, dünnyögve fölé görnyedt, és gépies lassúsággal körözni kezdett a fejével a fekete korong fölött, közben hamisan dünnyögött hozzá.

Ahogy a lemez borítóját néztem, egy pillanatra megint meghallottam a dünnyögést, mélyen vibráló hang volt, olyasféle, mint amilyet a hasbeszélők adnak ki magukból gyakorlás közben, amikor visszaköltöztem apámhoz, az ápolás miatt hónapokba telt, amíg meg tudtam szokni.

Egy pillanat volt csak, aztán csend lett. Széthajtottam a lemeztokot, a zenekart ábrázoló fehér-fekete fotót beterítette egy sárga zsírkrétával írt szöveg. Apám kézírása volt, ahogy a sűrűn egymás mellé írt szöveget olvastam, szinte hallottam is a hangját.

Azt írta, mindig is tudta rólam, hogy reménytelenül botfülű vagyok, ne gondoljam, hogy hallani fogom a rendszer tisztaságát, de ő erre is gondolt, kidolgozott egy módszert, ami alapján még én is érzékelni fogom a hangdobozok zsenialitását. Mindössze annyit kell tennem, hogy ráállítom a hangdobozokra a szépen behűtött teli sörösdobozokat, aztán felteszem a második lemez első oldalának harmadik számát, és a lehető legjobban felhangosítom.

Tudja, hogy ez elég bizarrul hangzik, de bízzak benne, tegyem meg, amit kér. Akkor nemcsak hallani fogom a hangot, hanem látni is az eredményét. Egy kis skiccet is odarajzolt a szöveg alá, hogy hogy is kell egymáson állni a sörösdobozoknak.

Elég nehezen álltak meg egymáson a két hangdoboz tetején, de végül csak sikerült felállítani mind a négyet. Elővettem a lemezt, megtöröltem a szarvasbőrrel, rátettem a lemezjátszóra, óvatosan a második szám fölé emeltem a tűt, aztán a forgó lemezre engedtem.

Egy pillanatig teljes csend volt, aztán a hangdobozok halkan sercegni kezdtek, aztán a sercegés egyre hangosabb és hangosabb lett, annyira, hogy a hangdobozok tetején remegni kezdtek az egymásra állított sörösdobozok, aztán egyszer csak megszólalt a zene, süketítően hangosan és hamisan, és sokkal gyorsabb tempóban annál, mint ahogy szólnia kellett volna, és akkor láttam, hogy a sörösdobozokról lepattan a zár, és a felül álló dobozokból sárgán fröcskölni kezdett az ital, és közben éreztem, hogy az egész lakás remeg és rezeg és imbolyog a hangtól, és az énekes hangja pont olyan volt, mint az apám dünnyögése százszoros hangosításban, a sör úgy fröccsent elő a dobozokból, mint a láng, és tudtam, hogy mindjárt belefolyik majd a hangdobozokba, és kiégeti az ellenállásokat, és tönkreteszi a kondenzátorokat, és akkor végre csend lesz.

 

 

Kapcsolódó írások:

Dragomán György: A seprű Balázs Elemérnek Apám a szívéhez kapott, fejhangon kiabálni kezdett,...

Dragomán György: Limonkonszál Violettának Azt hiszem, a történetem akkor lenne az igazi, ha...

Dragomán György: A vonatút Nagymami azt mondja, jobb, ha minél előbb indulunk, ha elérjük...

Dragomán György: Hevimetál Dragomán György Hevimetál Dancsinak Pólómat nézed, bazmeg? Úgy...

Dragomán György: Mesék a Palotából Dragomán György Mesék a Palotából Vertigo A helikopterben...

 

 

Cimkék: Dragomán György