Lator László: A megmaradt világ – Az elhagyott színtér

A kapu sarkában vastag törzsű, égig érő szilfa, ott lehetett már, mikor a házunk épült, a másik oldalon bokrok, jól eső aszimmetria. Az udvar közepén nagy kerek gyepes, itt-ott valami virág, közepén tömör kőrisfa, nyár elején hosszú zöldarany bogarak lepték el a lombot, rágták a levelet, kellemetlen fojtó szaga lett az egész udvarnak, Beregszászban hallottam, irritamentumot, izgatószert lehet belőlük csinálni. Kétfelől bokrok, spirea, orgona, jázmin, oldalt külön épület, a konyha, disznóöléskor (akkor még mindig télen, karácsony táján) nagy sütés-főzés, egy kamrában lógtak a füstölni való sonkák, kiskoromban órákig kuporogtam a padon (így hívtuk a padlást), s mert bádogteteje volt, perzselő hőségben, kis dobozokba gyűjtöttem mindenféle magot. A tornác felett, külön kis tetőtérben házigalambok laktak, költöttek. A padláson most borzas toll-meleg, / langyos tojás sárgája és fehérje, / sötétedik a hályogos, kerek / kocsonyában a szík tűhegynyi vére, / itt eltikkadt galambok költenek, / az élet visszatódul önszívére, / hogy vörössel derengő feketében: / megtestesüljön forró anyaméhben. / / S a magvak: a viaszos tarkabab / gödrében halvány heg, s ott belegyűrve / a vékony csíra pontosan tapad / a foszforos-meszes nyirkos sűrűbe, / kövér búza, szálbordás héjú zab, / vörös zománc cirokmag, gömbölyűre / hízott borsó, kölesgyöngy, hóka lencse / kész, hogy külön törvényét megjelentse, így hívtam elő egy emberöltővel később, remélem, pontosan, szakszerűen, az érzékeimbe, szemembe, orromba, ujjaimba rögzült, határain minduntalan túlcsapó kisvilágot. Hogy, hogy nem, a konyha megmaradt, lakóház lett belőle, mikor Judittal hazalátogattunk, onnan szaladt utánam gyerekkori játszótársam, kocsisunk fia, Szpodnyi Béla, s annyi idő múltán, hátulról is megismert, gyereknevemet, Lászlóka, Lászlóka, kiabálta. A ház sarkánál még megvolt a kerekes kút, a láncra akasztott faveder, onnan hordtuk a vizet, nemcsak főzni, inni, mosakodáshoz-fürdéshez is, míg csak nem lett a fürdőszobában, gondolom, apám találta ki, egy nagy víztartály, tele lehetett szivattyúzni vízzel. A ház túlsó oldala a kertre nézett, nem tudom, hogy lett az a kert, ott volt-e már, legalábbis egy-egy darabja, a kezdetén is, vagy Lator nagyapám tervezte-telepítette, Ugocsa megye főerdésze volt (nyilván értett hozzá), a kert végében ott kellett lennie az óriás tölgynek, az almás szélén a bizonyosan több száz éves diófának, a fenyves előtt a tetejét-alig-látni paulowniának, karácsonyfaforma, kocsányos lila virágzata szinte eltakarta nagy dohányleveleit, sokat ültem alatta, olvastam, írtam, alighanem öregebbek voltak a háznál. De az egész kert, úgy, ahogy volt, teremtő értelemre vallott, ha a tágas, deszkarácsos teraszról kinézett az ember, nagy fenyvest látott, lucot, erdei fenyőt, fekete fenyőt meg lombhullató vörösfenyőt, köztük egy-egy nagy nyírfát, oldalt egy hársfasor, alkonyatkor ferdén átverte a nap, egy körbe rendezett gyertyános, vastag törzsű-ágú mogyorók, fák inkább, mint bokrok, egyszerre volt a kert elszabadult tenyészet és jól kigondolt szabályozott színpad, építését apám is folytatta, látványos virágokat, ritka cserjéket-bokrokat telepített, hibiszkuszt és rhododendront, állandó volt és tavaszonként változott, anyagot adott, egész életemre, a verseimhez: Sistergő borszesz-láng emészti, / mohó karokban fuldokol, egymást öleli, tartja, tépi / fa, folyondár, virág, bokor, / és a záró strófa: Egy óriási láz hevít / mindent a maga gyönyöréhez. / Valami öröklét, amit / csupán a test homálya érez, ezt persze évtizedekkel később írtam, utólag gondoltam bele olyan jelentést, amit akkor legfeljebb homályosan sejthettem. A kert kerete családom történetének is. Megmaradt egy fénykép, 1921 decemberéből, szépen elrendezett erdőszigetek, a kert zúzmarás, ott ül, hosszú, bő ruhában, a színpad előterében, terhessége utolsó heteiben, első fiát, István bátyámat várja anyám, a kert itt-ott még elüt attól, amit én ismertem, van, ami még hiányzik a képből, a paulownia még csak két ölelésnyi vastag, gyerekkorom óriási hársfái még fiatalok. Nem tudom, mikor épült oda a ház. Amikor megtudhattam volna, nem nagyon érdekelt, ebbe a közönybe biztosan belejátszott bajos, negyvenötös hazatérésem, inkább a háború után váratlanul kinyílt jelenben akartam élni, Sásvárt, úgy látszik, jobban esett kiiktatni emlékezetemből. Apai dédapám korai haláláig Szőlősvégardóban vagy Szőlősön élt (1845-ben tette le az ügyvédi vizsgát, miután a jurátus éveket Pozsonyban tölté el, oly sikerrel, minőt várni méltán lehetett. Azon fáklyásmenet alkalmával, mellyel Wesselényi Miklós iránti tiszteletét mutatta ki az ifjúság, ő volt a szónok, s az akkori szenvedélyes hang közepett benső gyönyörrel olvashatjuk az érzelmek árjának felszínére emelkedni képes ifjú higgadt szónoklatát. Ilyen volt ő utóbb is, a reform-eszmék előharcosaként tiszteltetve, hol páratlan népszerűségre tett szert, megyéjében; ilyen maradt egész életében, írta a Vasárnapi Újság 1869. május 23-án a Deák-párti képviselőt búcsúztató vezércikkében), apám viszont 1894-ben, már Sásváron született. Ott születtem én is, az a közeg vázolta fel, máig érvényesen, tudatomat, emlékezetemet. Korai emlékeink viszonylagosak, beleavatkozott a család, a közvetlen környezet, ezt vagy azt annyiszor hallottuk, hogy összevétjük az igazán-magunkéval. Van, három-négy éves koromból, egy bizonyosan hiteles emlékem. Vézna, gyámoltalan, s éppen ezért erőszakos, kényes, rossz evő, anyám írta egy levelében: ma háromszor körülcsúsztam seggen a teraszt, míg sikerült egy fél tányér spenótot beletömni, szóval ültem egy reggel szüleim hálószobájában apám térdén, ritkaság volt, nemigen becézgetett bennünket, hiányzott belőle bármiféle érzelmi kitárulkozás, egyszer csak rengeteg madarat látok, talán seregélyeket, és apjóka, apjóka! kiabálom elragadtatottan, apám, szokása ellenére, meghatódott, azt hitte, őt nevezem meg a szokatlan, magam alkotta becéző néven, egyébként mifelénk apjának szólítottuk apánkat, kiderült, és itt mégiscsak belefonódnak kölcsön-elemek a csakis-az-enyémbe, hogy én az ég alján kavargó apró madarakra gondolok. A hálószoba másképp is, testetlenül-körvonaltalanul, valahogy mégis édesen testies melegével megmaradt emlékezetemben. Bátyámmal a szomszéd szobában aludtunk, és ha rosszat álmodtam, ha valami betegség lappangott bennem, felriadtam, odaimbolyogtam anyám ágyához, bekéredzkedtem paplana alá, biztonságot adó, jó szagú melegébe. Anyám volt homályos mindenségem közepe, maga volt a mindenre, mindenkire fogékony figyelem. Később úgy láttam, szelíd, sugárzó kifelé-fordulása alatt gátlásos, szorongásra hajló alkat sejlik. Apám egészen más volt, pontos-okos racionális elme, elemi érzéke volt a matematikához, nem csak azért, mert műegyetemet végzett, csak a záró szigorlata hiányzott, mikor kitört az első világháború, behívták, vitték ki, három évre, a keleti frontra. (Az egész osztályban csak a Lator apja tudta megcsinálni a házi feladatot, mondta Makón, nyolcadikban, a mathézisben kiváló padtársam, Gyimesi Andris.) Nemcsak kamaszkoromban, később is úgy éreztem, hogy megingathatatlan erő, biztonság árad belőle, hogy mindent megold, munkákat és helyzeteket, hogy nagy, széles parasztkeze, egy mindentudó mesterember biztos, takarékos mozdulataival bármit meg tud csinálni, hogy az anyag engedelmesen hozzákezesedik. Milyen szép volt, ahogy akárcsak egy szeget, mindig úgy és oda ütve a kalapáccsal, ahogy és ahova kell, be tudott verni, közben szája, két ajka mozgatásával mintha azt jelezte volna, hogy egész lényével benne van a munkában. Indulatosan kifakadni alig-alig hallottam, pedig, érett fejjel úgy gondoltam, nagy indulatok feszülnek benne. Volt, még Sásváron, egy ingatag korszaka, le-lement a nyirkos, borszagú pincébe, többnyire hallottam, riadtan, mert ott is volt egy tanyám, a pincelépcső felett, egy sátortetős, sötét kis töredék-padlás, mikor feljött, elváltozott az arca, nagy homlokán két kidudorodó vörös folt, keze a levegőt markolászta, az is megesett, hogy Szirmából, valami kocsmából hozta haza a bátyám, előttem ugyan nem beszéltek róla, de sejtettem, hogy valahol mulatott, s ez valahogy nem illett hozzá. Most se tudok többet, mint akkor: valami megcsúszhatott benne. Talán a házasságukban? Makón, s előtte is már, viszontagságos helyzetekben úgy láttam, nincs az övéknél megingathatatlanabb házasság. De tudhatom-e, hogy illett össze a szerelemről, hadd mondjam inkább, a testi szerelemről való felfogásuk? Miért találtam egyszer, ki hagyhatta ott, a szerszámos karmában egy elporladt óvszert? Apám? Nagyapám? Úgy képzelem, apámnak elemien érzéki természete volt, a nőket viszont a makacsul mozdulatlan társadalmi közeg (jellemző, ha volt is egy-egy magyar Karenina Anna, Bovaryné, nem akadt 19. századi író, aki megírta, meg merte volna írni) formálta. Makón velünk élő anyai nagyanyám mondta nekem egyszer, nyilván tapasztalataira alapozva, mikor talán akkori olvasmányaim légkörében is, a testi szerelem semmiféle igazi erkölcsöt nem sértő szükségének, szépségének ecsetelésével bosszantottam, hogy szerelem, érzéki szerelem persze van, de hamar elmúlik, átlényegül, és az sokkalta fontosabb, értékesebb, szeretetté. El-eljátszottam, s a játékba belejátszott a magam természete is, családnevünk lehető etimológiájával. Alighanem ragadványnév, szerettem, egyszer-egyszer megbotránkoztatásul is, mondogatni: valamelyik szoknyapecér, vérnősző ősünktől maradt ránk, ez a jelentése, egy-egy tájnyelvben kivált, erősebb, mint a bibliai. Apám mesélte Makón, lehet, kicsit kiszínezve a történetet, hogy a közértben hallotta, egy asszony mondta egy másiknak, képzeld, a gyerekemet valami Kurváné tanítja, vagyis a sógornőmre gondolt. Nekem meg, igaz, nem a nevem miatt, hej, tanár úr, maga nagy pinahajcsár, mondogatta szállásadóm, Tóth néni, pedig hát Körmenden nem nagyon volt alkalmam a latorkodásra. De sokkal valószínűbb, hogy eleim falujába, Viskre, a középkorban, betelepült szászok, esetleg francia szőlőmívesek közt kell keresni a ránk maradt nevet, igaz, a lator közszó mintájának, a Loternek se sokkal emelkedettebb a jelentésköre, mint a belőle származtatott magyar latornak. Egyetlenegyszer tapasztalhattam volna, hogy szüleimnek volt, ahogy illendően mondani szokás, házaséletük. Tízéves lehettem, alig tudtam valamit a világnak erről a tartományáról, a nemiségről, hacsak az állatokéról nem, mert azzal naponta találkoztam, egyszer a kertben játszottam, felmásztam valamelyik kedves gyertyánfámra, órákig szoktam ülni, néha egy könyvvel a kezemben, a kényelmes hármas elágazásban, feküdni is az összeboruló ágakon, leestem, meglehet, azok az esések ültették el bennem jóval később a lomnici csúcson felfedezett mélységiszonyomat, véresre sebeztem a térdem, szaladtam be a házba segítséget kérni, de hiába kiabáltam, mentem szobáról szobára, nem találtam anyámat, végül a vendéghálóba akartam benyitni, de az ajtó zárva volt. Sírtam, dörömböltem, jött ki végre anyám, tétován kötötte meg az övet nyitott nyári ruháján. Érteni ugyan nem értettem a helyzetet, mégis valahogy mintha megsejtettem volna, hogy itt valami titkolni való történt, ez magyarázhatja, hogy ez a tulajdonképpen súlytalan jelenet olyan tartósan, képszerűen belém rögződött. Nem következik belőle, de bennem valahogy mégis összetartozik, hogy aztán később, még felnőtt koromban is sokszor álmodtam anyámmal ébredés után szégyellni való erotikus álmokat, A kertben (háromszor is használtam ezt a címet, merthogy a kert volt gyerekkorom legfontosabb színtere, akkor csak szerettem, később részleteivel, homályos jelentéseivel-féljelentéseivel fel-felbukott emlékezetemben), személytelenül, meg is írtam: Egy váratlan meglobbant lepedő / vészjelzése, és rá egy óriás / fekete-fehér égben terjedő / szívdobbanás, / / egy menekülő állat a sötét / bozót földszagú útvesztőin át, / kén-villódzásban cérnaszálnyi lét, / egy zendülő, szakadékos világ, / / törékeny vállra zúduló teher, / és hirtelen felszakadó gyönyör, / ikerrózsa, derengő anyamell, / a vér homálya, nyíló anyaöl. / / Vagy csak egy verdeső madár / az ősvilági hársfa napmeleg / barlangjaiban, káprázó homály / a földközelibb mindenség felett. / / Hús-szirmain halvány ereivel, / forró bibéjével, porzóival / mozdulatlan vihar: / egy valószínűtlen virágkehely. Nem is tudom, érthető-e a vers, de, gondolom, nem is kell okvetlenül tudni, milyen valóságos történet van, áttételesen, homályosan, a hátterében, hogy s miért vannak összejátszva gyerekkorom mintáikra csak félig-meddig illeszkedő, nekem mégis foghatóan valóságos képei és egy, mondjuk, szemérmetlen álom erőszakosan ismétlődő jelenetei. Úgy képzelem, bármelyik kép ide is, oda is köthető, így is, úgy is érthető, az utolsó strófa virágkelyhe önmagában is, a félhomályos háttértörténet áramával feltöltődve még inkább, érzékies képzeteket indít. Ott volt hát előttem, akármerre néztem, a használható nyersanyag. De hogy kezdtem verset írni? Volt Sásváron egy nyomorék, csökött, púpos fiú, nem tudom, volt-e családja, valakije, ki etette, öltöztette, elő-előfordult, hogy nálunk, az ólban vagy valamelyik padláson hált, aránytalanul hosszú karja volt, feje nyaktalanul, két válla közé szorult, Gáncsának vagy Gátinak hívtuk, nem tudom, honnan volt a neve, egyébként mintha Ramuska lett volna, neve szerint ruszin, nyelve szerint magyar. Azt hiszem, szenvedett. Talán tudta vagy sejtette, hogy állandó halálközelben él, én mégis leginkább kiáradó kedélyére emlékszem. Tőle hallottam olyan mondókákat, gajdokat, halandzsa-verseket, amilyeneket a gyerekek szoktak dünnyögni. Mint évtizedeken át barátom, Eötvös-kollégista, majd szerkesztő társam, Benyhe János: ült öt-hat éves korában, Hódmezővásárhelyen, a ház végében, s maga elé mondta, szavalta-énekelte, hogy a tyúk mögöszi a dúnyogot meg éngöm hínak pörhenyi cipőnek. Ugyan miért emlékszem hetvenvalahány év távolából olyan pontosan Gáncsa különös, értelmetlen műveire? Csak jóval később értettem meg, hogy erejük éppen abban van, hogy nincs kihüvelyezhető jelentésük, s mert elütnek a köznapi értelmes beszédtől, valami, hogy is mondjam, mítosz közeli természetük támad, ahogy a ráolvasásoknak is attól van a hatékonyságuk, hogy nem igazán érteni őket. Tavasszal Gáti ezt mondogatta: kivirít a lipi-lapu levél, tivasz van. Mindegy, ő találta-e ki vagy másoktól hallotta, akárhogy is, benne van a kicsikben természetes versformáló hajlam, egy olyan irracionális tartomány, amely nélkül, azt hiszem, a felnőtt költészet sem tud meglenni. Mondhattak nekem szépeket, okosakat gyerekkoromban, gyerekeknek írt versikéket, tankönyvdalokat, mind elfelejtettem. Gáncsa egysorosát, ha évtizedekig nem gondoltam is rá, megőrizte emlékezetem. Hogy miért, evvel-avval meg is tudom magyarázni. Ott van mindjárt a lipi-lapu levél, a nyelv természete szerint való játékos szószaporítás, nem létező, de lehető ikerszó, véletlen vagy kínálkozó zenei-metrikai képlet meg az alliteráció, ez a három folyékony l, és ez a gyorsan pergő gyöngysor, ez a kilenc rövid szótag, mert persze, ahogy mifelénk szokás volt, a virít végét is röviden mondta, a végén a hosszú, kitartott é, az egész sorban csak három mély hang, a tavaszból tivasz lesz, így mindjárt játékosabb, fényesebb-örvendetesebb, a tavaszt akárki ismerheti, a tivaszt csak a beavatottak. Tőle tanultam ezt is: Hid is lig is lóg is, / kecskepezerántus, / a rák csúszik-másik, / a béka bóklászik, milyen gyönyörű elegye vakszövegnek, varázsigeszerűnek és, csak éppen a helyükön nem értelmes szavaknak! Ez a versike nyilván azzal hat a gyerekekre, hogy sejlik ugyan benne valami, de megfejthető (de ki is akarná megfejteni?) értelmük még az igazi szavaknak, szóforma elemeinek sincs. Valamitől mégis-visszhangos hátterükben sejtelmes, de átvilágíthatatlan homály. És mi minden törekszik még elő emlékezetemből! Gáncsától hallottam azt is, hogy csim-csám, pereg a púpja, / fokhagymával van bedugva, de ezt nem ő találta ki, sokféle változatban élt azon a vidéken, azt viszont bizonyosan ő, hogy Jurka sapata ná varana, ebben kiváltképpen az tetszik (persze, most), hogy értelme ugyan nincsen, de vegyesen hív elő ruszin és magyar szóképzeteket. A sapatát inkább magyarnak, a varanát (varjú?) inkább ruszinnak, a Jurkát ennek is, annak is gondolhatom. Tudtam, hallottam persze kiszámolókat is, legjobban az egyedem-begyedem tengertánc, / hajdú sógor mit kívánsz-ot szerettem, sok időnek kellett eltelnie, hogy megértsem: a mondóka gyerekköltői nemcsak az itt-ott szürrealisztikus vakszöveggel remekeltek, hanem a valószínűtlenül bonyolult ritmikával-metrikával, a szimultán verseléssel is. Arany János tudta, Weöres Sándor tudta, de honnan tudták azok a sásvári vagy máshova való gyerekek? Mert olvashatom magyaros-ütemhangsúlyos versnek, de kihallhatom belőle az antik metrumot is, merthogy két anapesztusra három hosszú szótag, egy lassú (lassan is kell mondani) molosszus következik. Mintha Weöres Sándor leleménye volna ez a forma: ha levágjuk a végéről a táncot, előttünk a Paripám csodaszép pejkó. És alig tudom abbahagyni, ott van az ecem-pecem pimpallára, / szól a rigó rakoncára, minden a helyén, egyetlen szaván sem akadunk fenn, lehet, nem pontosan értjük, de tudjuk, anyanyelvünkön szól. De mikor én, hat-hétévesen verselni kezdtem, már elvesztettem az ártatlanságomat. A mondókák belém költöztek, de nem tudtam belőlük használni semmit. Környezetem, gyerekkorom kisvilága, nyilván a felnőttek tanácsai is, másfelé tereltek. Mezőkről, vizekről írtam, évszakokról, és mindenbe beletolakodott a ki tudja, honnan közelítő nyelvi, tartalmi közhely. Valamit tudtam a mesterségről, volt hozzá érzékem, apámtól hallhattam rímről, szótagszámról, írtam egy-egy részleteiben tűrhető természetverset, de valami olcsó bölcsességgel többnyire el is taknyosítottam. Ezt nyolcévesen: Őszi hideg idők, / sárga levelek, / amott hatalmas fák / ágai merednek. / / Sűrű eső esik, / mindenütt a sár, / minden oly szomorú, / minden oly kopár. / / Őszi szelek ráznak / fákat, bokrokat, / fáról a levelek / mint lepkék, szállanak. De másutt a rét többnyire zöldülő, a madárdalos patak partja virágos, a hajnali ég halványpirosba játszik. Honnan vehettem ezeket az előregyártott verselemeket, hiszen olvasni nemigen olvastam, talán csak, nagy gyönyörűséggel, már csak a képek miatt is, az Arany–Zichy balladáskönyvet, még Petőfi se igen járt a kezemben? Lehetett a háznál Színházi Élet meg Új Idők, de valószínűbb, hogy a ritka tehetséges Buttykay Erzsa mondott el ezt-azt, ő maga is írt verseket, érzelmeseket és mélyértelműeket, a közköltők, félműkedvelők, vasárnapi lapszámszerzők modorában. Ráadásul azt is hihettem, hogy jó, amit csinálok, mert verseimet nemcsak a család jóváhagyó tetszése fogadta, közölték őket a gyereklapocskák, ifjúsági folyóiratok is. Először a Prágai Magyar Hírlap vasárnapi gyermekmelléklete, a Kis Magyarok Lapja, akkor még az epikát műveltem, tanulságos történeteket írtam, Busch Vilmos meg a Kópéságok adta hozzá a mintákat, illusztrációkat is rajzoltam hozzájuk. Első szerkesztőm Darvas János volt, Darvas Iván apja. A magyar világban meg állandó munkatársa voltam a beregszászi diákfolyóiratnak, Bartha Katalin volt a tanár-szerkesztője, akkoriban már modern mesterekhez, Mécs Lászlóhoz meg Adyhoz igyekeztem hasonlítani. Az utolsó pillanatban az ungvári gimnázium lapjában, a Hajrában is megjelent egy versem, de a negyvennégy februárjában kinyomott újság egy példányát csak mostanában kaptam meg hajdani szerkesztőjétől, a sokféle szerepben ismert, sokágú tehetséggel megáldott Balla Lászlótól. Ezt szinte-szinte elégedetten olvasom: Féligfagyott a szürke hó most, / ragyog a messze ég, a pára, / ragyog az út, a város, / holt fák között csillanva jár a / hűlt sugár, fakó ezüst, / az ásító kémények felett / percnyi fénytől aranylón száll a füst, / remeg és leng, rózsásan fellebeg. / A gyémánt-fényű hideg ragyogásban, / feledve most, hogy mi van a szobákban, / egy vén ablak, pókhálós, ócska lom / fénylőn kigyúl egy kormos házfalon. Ebben a tizenhat évesen szerzett Téli fényben mintha már volna valami jele az érésnek, a változásnak, alig van benne szépelgés, a rajz pontosabban közvetíti a látványt, nem ragad hozzá felesleges ékítmény, magyarázkodás, a szeszélyesebb forma, a lazább mondatszerkezetek, az áthajlás, az eretnek rím, mintha Szabó Lőrinc hatását mutatnák, olvastam már a Vajthó-antológiában is, aztán a Singer és Wolfnernél megjelent Összes verseit, de azért ott vannak rajta a Nyugat első nemzedékének stílusjegyei, nem elég, hogy az ablak vén, még pókhálós, ócska lom is. Ott volt aztán a református diáklap, a Mi Utunk, helyet kaptam abban is, sokan kezdték ott pályájukat, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda, a háború utáni évek nagyszerű kritikusa-esszéistája, Szabó Ede, Fekete Gyula, de mintha Király István is írt volna bele. De volt, mondhatni, felnőtt sikerem is, Zilahy Lajos Hídja, az 1944. március 1-jei szám közölte egy versemet, a Kisvárosi estét, címlapján egy feltűnően defetista-destruktív fénykép, címe is volt, Bombatámadás után, egy összeomlott ház, a törmelék közt Hitler bekeretezett arcképe. A versemre csukódó lapon a nagy ellenfelek, Rommel és Eisenhower, Rundstedt és Montgomery. Igaz, egy évvel korábban, tizenöt évesen írtam azt a verset, a minták rikítóan átütnek rajta, nem is annyira valamelyik kedves költőm, hanem egy közös látásmód, ízlésrend, és leginkább a nyelvi tónusok. De a mesterséget akkorra meglehetősen jól megtanultam. Apámnak, isten tudja, miért, megvolt Négyesy László nevezetes verstana, a gimnáziumban, latinórán megtanulhattam az antik metrumokat is. Hanem az irály: Bágyadtan állnak, furcsa szédületben / vaksi házak a kisvárosi esetben. / Minden oly barna, bágyadt, keshedt, ócska, / unalmas már a régi, csúf bújócska: / hiába, semmi szépet nem lelek – és így tovább, van aztán bűn meg karvalycsőrű gond, kábult, furcsa éj, nem is értem, hogy tudtam ilyen jól összeszedni az első nyugatosoktól a közköltészetbe szétszivárgó, a forrásainál gyönyörű, de a mindennapos használatban egyre inkább elnyűvődő anyagot. Gondolom, a Híd versszerkesztője éppen ezért és nyilván koromra való tekintettel fogadta el a verset. A befejezés egy árnyalattal kevésbé rikító: Nem is tudom: e kábult, furcsa éjben / mit csinál a tompa, süket mélyben: / öntudatlan alszik fáradt teste, / s nem is rajta, benne van az este, / vagy mégis titkos, rejtett álma van, / és remegve várja, furcsa-boldogan, / hogy reggel, feledve esti lázakat, / nap csókol fénylő márványházakat, / s míg gond és bánat szépen szendereg, / harmatban mosdanak az emberek! Zalalövőn, katonakoromban vagy a fogolytáborban írott verseimben sem sok jelét látni, hogy már nem mintákra vagy nem csak mintákra játszom rá, csak Makón, negyvenhat-negyvenhétben, s ott már jobban értett költők, költészetek birtokában, s egyébként is: érettebb elmével találtam meg, napról napra megküzdve érte, a magam hangját. Ha csak az olvasmányokon múlna, megtalálhattam volna már Sásváron is. Versolvasó volt anyám is, ő adta kezembe Ady Endrét, Babitsot, külön kötetekben, sorok, strófák rögződtek belém, a Herceg! hátha megjön a tél is? / Lesz fehérsége, barnasága, / lesz jégvirágos tarkasága, / mikor / fehér gyászát felölti Írisz, meg az Esti kérdés: vagy vedd példának a piciny fűszálat: / miért nő a fű, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő? Ezeket talán azért is fogadtam be nyomban, mert ismerős volt az anyaguk, mintha az én környezetemből buktak volna ki. Egykettőre belém költöztek a többiek is, Kosztolányi (a korai versei), Juhász Gyula, először a telepes rádióban hallottam róla, a kis versek nagy költőjéről (sokat ér egy ilyen jó cím), akkor jelent meg a Szukits-kiadás, Tóth Árpád is, Szabó Lőrinc szerkesztette, onnan vitt hozzá az út, de legjobban Ady felszínesen eltanulható, erőszakos, szecessziós nyelvi-képi sugárzása, hatásos-színpadias előadásmódja, rendezése hatott rám. Egy közvetítő állomáson át is: megvoltak Mécs László kötetei, imádtam egy kicsit dagályos, célba ütő hosszú költeményeit, ráadásul a kisebbségben élők panaszát-lázongását is kihallhattuk belőle. És, az is hozzá tartozott, gyönyörű férfi volt, homlokába hullt hullámos, gesztenyebarna haja, a nők odavoltak a gyönyörűségtől, mikor kék cingulusos fehér reverendában színpadra lépett, s nem mondta, hanem, minden szót megformálva, szép, mélyen zengő hangján elszavalta, vagy inkább eljátszotta színielőadásra termett költeményeit. Láthattam, hallhattam Beregszászban én is (mennyire tetszett akkor még az én, Mécs, Isten szavának trombitája / s mint költő, élő lelkiismeret, / szétkürtölöm most minden égi tájra, / hogy vannak züllött ifjú emberek, / kikből nem lesz se szent, se honfi hős! / S e fiúkért valaki felelős /, ugyanott, ahol Sinka Istvánt meg, úgy emlékszem, Erdélyi Józsefet, aztán meg is ismerhettem, nappalinkban, a meleg cserépkályhának vetve hátát, két tenyerét vállamra téve, háttal magához húzott, mondott valami kedveset a rajongó kölyöknek. Akkor kezdődött bennem a hanyatlása. Nem a verseiből ábrándultam ki, az csak később lett, hanem belőle. Vadászni jött hozzánk, bugygyos nadrágban, bilgeriben, és én nem értettem, mit keres a környékbeli snapszszagú vadászok közt a királyhelmeci plébános, premontrei szerzetes, miért lődöz a csodált költő fácánokra, nyulakra. Nem sokkal ezután volt találkozásom egy másik költővel is: Nadányi Zoltán, csonka-Bihar főlevéltárosa, Erdély visszacsatolásakor Berettyóújfaluból Nagyváradra került, s azért jött, apámhoz, hogy régi írásokat kérjen tőle. Kapott-e, nem tudom, egyet, a legfontosabbat biztosan nem. Szentpály Janka dédnagynéném kézírásos naplóját, apám egy zárt könyvszekrényben őrizte, ellesett mondatokból, célzásokból úgy tudtam, hogy abban gátlástalanul írt le mindent az életéről, talán szerelmeiről, a maga korában különben ismert prózaíró volt, a svájci Lavater nyomán az első magyar arcisme szerzője, hosszú éveken át levelezett az aradi várbörtönben raboskodó negyvennyolcas tiszttel, jövendőbelijével, talán az volt, mert nyomtatásban is megjelent, legnépszerűbb könyve, leveleztek hűségesen, de mikor a honvéd őrnagy kiszabadult s egybekeltek, kapcsolatuk, úgy hírlett, már nem volt olyan zavartalan. Nadányi mintha akkor is pepita zakót, hozzá csokornyakkendőt viselt volna, akárcsak akkor, amikor, már felnőtt fejjel, igazán megismerkedtem vele, a Móra versszerkesztőszobájában ültünk szemben egymással, az íróasztal más-más oldalán, valamelyik írósegélyező Gyöngyszembe, Szerelmes kalendáriumba vittünk fordításokat, Kormos Pista éppen telefonált, a kiadó igazgatójával beszélt, ugratta: itt ül nálam M. Tibor, mindjárt bemegy hozzád (mindenki menekült a könyöradományokért házaló, valaha Babits-kedvenc elaggott poéta elől), Nadányi, hogy meghallotta a nevet, kedvesen, elegánsan nyújtotta kezét az asztalon keresztül, M. Tibor? Végre megismerhetlek, emlékszel, huszonkilencben együtt jelentünk meg a Protestáns Szemlében, s mikor én, zavartan, eldadogtam, ki vagyok, nem baj, mondta nyájasan, annak is nagyon örülök. Akkor már nagyon szerettem látszólag olyan könnyen futó (ott van benne az az arány, az a játszi lebegés, az a szépérzéket gyönyörködtető könnyedség, melyet a görög hitrege istennői, a kháriszok jelképeznek. Ez a könynyedség nem könnyűség, nem is súlytalanság. Aki könnyed, a már legyőzött valamit, az mélységek fölött táncol, írta róla Kosztolányi 1932-ben) édes, fényes, szívbe nyilalló, olykor el-elboruló líráját, de mikor Sásváron otthagyta új könyvét, a Bocsáss meg!-et, s én persze rögtön végigolvastam, nem érintettek meg a versei, alighanem a slágerhangot, a sanzont, a könnyű műfajt hallottam ki belőle. Ráadásul nem volt benne Vajthó László nevezetes antológiájában, a Mai magyar költőkben, s nekem akkor az volt az eligazító mérték. Abban találkoztam először a két nagy halottal, Dsidával és József Attilával, belém ragadt egy-egy strófájuk, versük, mondjuk, ez: Lásd fekszem a parton a fűben / ölébe ölelget a part / a dús keserűszagu fűben / ezernyi bogár idetart / nyüzsögve nyirokteli mélyből / ezer pici hangszeren át / zümmög az ajkad ízéről / végnélküli víg szerenád, vagy egész más hangfekvésben: Mint egy tányér krumplipaprikás, / lassan gőzölög lusta, / langy estében a piros palás, / rakás falucska. És a Valse triste, gondolom, ismerős képeivel, különös, ismeretlen dallamával hatott rám olyan elemi erővel. Életre szóló felfedezés volt, követelte a folytatást: Ködben a templom dombja, / villog a torony gombja, / gyors záporok sötéten / szaladnak át a réten.

 

 

Nemcsak akkor, negyvenöt novemberében-decemberében, később sem láttam viszont a házunkat. Azaz, valahogy mégis: földim, Kutlán András, áttelepült az anyaországba, de, mert özvegy anyja és nővére Ungváron lakott, hazajárhatott Kárpátaljára. Mindig el-elment, már csak a kedvemért is, Sásvárra, lefényképezte egykori otthonomat. Látni a képeken: mindenütt kiütköznek rajta a romlás jegyei, a csatornák eltűntek, a tető alatt a falban fekete nyílások, hasadások, a kert felőli fal megnyomorodott, a szép, tágas terasz eltűnt, a bejárati ajtó befalazva, itt is, ott is hámlik a vakolat, sebek támadtak, értelmetlen kitüremkedések, csak az oldalfalon, a borospincelépcső fölött volt sértetlen a kicsi padlás. A vápa felől csinált képen, a nyomasincs almásban éktelen gödrök, vízmosások látszanak, mintha a talaj is megváltozott, elhomokosodott volna, mint másutt, árvizek után, de ott azelőtt sose járt a víz. A fenyvesnek csak nyomai maradtak, foltokban szétszórt növendék fák, az óriás paulownia sehol, sehol a mogyorós, a málnás, a szedres, a hársfasor, elvadult, gyámoltalan a kert, rendetlen, felbomlott szervezet, jelentés nélkül való töredékek. Láttam aztán a kilencvenes évek elején, amikor már lehetett odamenni, Judittal, István bátyámékkal, ami a házból megmaradt: egy halom esőmosta vályog, a szép udvarház nem téglából épült, magától rogyott össze. A Tisza, úgy tetszett, közel jött hajdani kertünkhöz, el is képzeltem, melyik holtágba költözött át régi medréből, a vápa végébe, a kert alá. 1986-ban, ez a kép akkor még csak a fejemben volt, felidéztem gyerekkorom színhelyeit: Az elhagyott színtér lakatlan. / / Nem a gorombán összeácsolt / nagy gerendák tagolta bádog- / tetős, rücskös-polyvás agyaggal / tapasztott elporló világok – / A hólyagos falvak közötti / valamennyi valaha volt / képből, helyzetből költözött ki, / s vesztett a lélek alakot.

 

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Lator László: A megmaradt világ – Határon Nem volt miért Sásváron maradnom. Megtudtam, hogy egyetlen közeli rokonom,...

Lator László: A megmaradt világ – Az Európa Könyvkiadóban 1955. május 3-án költöztem vissza Budapestre, négy évig tanítottam a...

Lator László: A megmaradt világ – Sásvár, 1945 Mikor negyvenöt novemberében, jó egy évvel azután, hogy elhagytuk...

Lator László: A megmaradt világ – Irsapuszta, a háború vége Irsapuszta, nem messze Zalalövőtől, utolsó, ideiglenes lakhelyem a háborús Magyarországon....

Lator László: A megmaradt világ Lator László A megmaradt világ Makó (1) Makóról,...

 

 

Cimkék: Lator Lás