Tóth Imre: Bánatkészlet; Búcsú a várostól

Bánatkészlet

 

 

Születésed óta ismerlek, és most fájdalommal

tölt el, ahogy látom, hogy szenvedsz.

Feletted lebegek, ott, ahol ülsz az elhagyott lakásban,

és senki nem vigasztalhat meg téged.

Belelátok az emlékeidbe, érzem, amit érzel, látom, amit

látsz. Hallom, ahogy gyermekkorodban a felnőttek

suttogva beszélik, mik lesznek majd az idők jelei.

És, hogy a megbocsátott bűnnek is van következménye.

Mi nem a szerencsében bízunk. Hanem bízunk az örökkévalóban.

Emlékszel, amikor minden postaládába bedobtak egy szórólapot?

Ez akkoriban még nem volt szokás. Az állt rajta: Ki volt előbb?

Később minden darabját összeszedte az elhárítás.

Bujkálsz az életedben, mint egykor az őskeresztények a

katakombákban. Talán te is rájössz majd, hogy van megváltás.

 

 

 

Búcsú a várostól

 

 

egy régi képen, mintha kávézó

teraszán ülnél, de te magad nem

látszol, a szemközti ház előtt

fehér autó parkol – talán az Alef-ben

láttad ezt is –, aztán egy hóesésben

vonuló páncélos menetoszlop,

sárga falú családi ház, miniszterek és

professzorok képei a falon, aztán

Chagall piros keretben,

páncélöklöket vizsgáló katonák,

költők egy író-olvasó találkozón,

majd járműve előtt pózoló tiszt,

egy szíriai naplemente, egy hegycsúcs,

zöldre festett teherautó, fülkéjében

aludtál egy téli éjszakán,

az iskola, ahová jártál, egy hatvanhatezer

éves csont, az „őr kötelmei” amit álmodból

ébresztve is tudtál, egy mezítlábas lány az

aszfalton, a töredékes utcarészben, akivel nem

voltatok egymáséi soha.

 

 

Ülök a képben, és a kép énbennem,

kit nem zavar múlt szerelmek búja,

holt ősök suttognak fülembe –

és, ha akarom, tenyerén hordoz a szellem.

Egy gyermekkori, és egy másik május

keveredik bennem, mindkettő lehetett

volna sorsforduló, de a sors nem

fordult meg, és összeomlott a

védelem.

Hazaértem végül. Taxi hozott a városba,

vadászgépek húztak az égen, és tudtam, hogy

csak ennyi, ami járt.

A város, álmaim városa, alszik tovább.

A második betű is, nevének kezdetében.

Megromlott az idő. Rólunk nem ír már senki

sem.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Tóth Imre: Bardo Tóth Imre Bardo Készen vagyok, sohasem voltam készebb. Ahogy...

Tóth Imre: Szaturnusz Tóth Imre Szaturnusz Amikor a halál megkönnyebbülés… Azt mondják,...

Tóth Imre: Legnagyobb nyugati kitérés Tóth Imre Legnagyobb nyugati kitérés Lehull rólam a varázslat....

Tóth Imre: A lehetséges múlt; Az élet, ahogy most látom utoljára – teljes leolvadás Ma későn ébredtem. Azt mondják, minden hiába, már forognak a...

Tóth Imre: Közvetlen közelről Tóth Imre Közvetlen közelről Számomra elviselhetetlen, ahogy élsz. Nem...

 

 

Cimkék: Tóth Imre