Kőrizs Imre: Folyóméter

A címlap belső oldalán olvasható kis életrajzi összefoglalást nem kívánnám megbolygatni, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy e sorok írója tanár is. Ebben a félévben van egy folyóirat-figyelgető órája, és ezért több lapot olvas, mint általában. Nem tudja megállni, hogy legjobb – de a maguk legjobb voltában is esetleges – tapasztalataiból néhányat meg ne osszon e sorok olvasóival is.

Ágh István, ahogy öregszik, egyre jobb költő lesz. Az októberi Hitel lényegében az ő versével kezdődött. Azért csak lényegében, mert az első közlemény kissé ködevőlegesen ír az alkotmányozás mitológiaelméleti hátteréről. (Efféle sprőd mondatokkal: „Be kell látnunk, hogy a jogállam is egy mítosz.”) A „Végül a rétisas” hosszú vers, két oldal, hetven-nyolcvan sor, és nagyjából az az alaphelyzete, hogy miután az idősebb generáció túladott a vidéki házán, a gyerekek nemzedéke épp mostanában vásárol magának falusi ingatlant. A vers nem nosztalgiázik, nem mereng, hanem megmutatja az emlékezet működését. Van egy ilyen sora: „talán hogy minden a legközelebb legyen valamihez” – mármint hogy ezért épült minden melléképület, fészer, szín, pajta egymás mellé –: nincs a sorban egyetlen főnév vagy rendes ige sem, csak névmások, meg viszonyok bizonytalan kifejezése. (A vége egy 1944-es légiriadó felidézése, de ezt nem érzem szervesnek, leesik az addigiakról.) A vers mellékelőnye (side benefit), hogy jól lehet szemléltetni rajta, milyen ostobaság is a valaha népinek, illetve urbánusnak nevezett ízlésirány – mindkettőnek a kisebb kapacitású teoretikusai általi – szembeállítása, miszerint az előbbi korszerűtlen, az utóbbi meg súlytalan.

Még a szeptemberi Tiszatájban jelent meg Tandorinak Füzi László Világok határán című könyvéről szóló írása. Nem kritika, nem ismertetés, nem kedvcsináló, de mégis kedvet csinál a könyv elolvasásához. Közben teljes Tandori-írás, az életről és egy kicsit (nem is olyan kicsit) a halálról. Az élet, a halál, akár, mondjuk, a szerelem és a boldogtalanság az irodalom örök témái. Illetve nem témái: jelenlétük állandó intenzitásával ezek szakadatlan provokációt jelentenek – a bántóan elharapózott szóval kihívásnak is lehetne nevezni (az alázat még ilyen utálatos szó, meg a tokány, de az másért) – minden embernek. Sokat is beszéltek róluk, de épp ez a számosság tud az érzékelhetőség vagy érzékeltethetőség rovására menni: a halálról és társairól nehéz önállóan, eredeti módon, az újra és újra megtörténő, mégis váratlan megértés (a katarzis?) igényével gondolkodni, pláne beszélni. Meghalunk, hát persze. De ezt tudjuk. Csakhogy Tandori úgy mondja meg, hogy meghalunk, mintha eddig annyira azért mégsem tudtuk volna. Bizonyára a kisebb szabású művek közül való ez az írás, de a „cseppben a tenger” effektusnál mégis lényegibben mutatja meg egy nagy költő nagyságát: tengerben a tengert. Tandorit – Juhász Ferenccel együtt – sokan tartják olvashatatlannak, de ez inkább mentség, mint kritika. „Talán nem hágok kőbe” (Tandori alkalmi, szólás értékű találata), ha azt mondom, hogy folyóiratban adagolva vitathatatlanul olvasható és olvasandó, sőt. Nekem mindenesetre bearanyozta egy csütörtök reggelemet. (Jó, a nap is sütött.)

Az októberi Tiszatáj Alföldy Jenőtől jelentetett meg tanulmány léptékű kritikát Juhász Ferenc új könyvéről, A gyermekkor csontvázáról. A kritikus „a lét nagy titkai”-ról beszél – az 52. oldalon legalább négyszer szerepel a „titok” szó –, és azt is mondja, hogy Juhász költői világában elsőként kell említeni a magyarosságot és nyelvi pontosságot. Hát nem tudom. A lét efféle nagy titkai helyett az én szememben talán a létra nagy titkai is érdekesebbek, és ha versről beszélünk, nem éppen a magyarosság meg a pontosság azok a minőségek, amik elsősorban lázba hoznak. De különben ebben a pontosságban van valami, ahogy abban is, hogy a rendszerint robusztusnak látott Juhász sokféle, törékeny és légies lelki valóságokat teremt, meg hogy jó lenne, ha a táborokra szakadt irodalmi élet kritikusai többet foglalkoznának a különböző minőségek elismerésével. Juhász is, mint minden nagy költő, a létről ír, de a könyveiben a kozmosz meg a mikroszkopikus világ, a csillámkristályhúrok meg a gyöngyháztakony nem igazi takony és nem igazi kristály, hanem szó. Szavak. Igaz, olyan szavak, amelyek segítségével a költő mintha valamiféle gargantuai extenzív totalitás jegyében tételesen be tudná kebelezni a világot. De Juhász ebben sem áll egyedül: Szép Ernő – amúgy egészen más – leltározó hosszúversei vagy Lator László pánerotikus látomásainak szakadatlan explóziói jutnak eszembe. Nem hiszem, hogy a költő titkokat mondana el, inkább nagy, banális evidenciáknak adja vissza az érdekes intimitásukat. Abból, amit kritikusa a könyvből idéz, engem szinte semmi nem ragadott meg, de mégis igaza van abban, hogy A gyermekkor csontváza egy nagy költő nagyon érdekes új kötete. Sok mindent ki lehetne emelni, például azt a verset, amiben Juhász árnyjátékot játszik Illyés sírköve fölött a tenyerével, főleg ha ebben szerepel a hatalmas ökröktől vagy bivalyoktól húzott kocsi (az állatok érhálós, üstnyi hasának, fagyott végű farkának és még egy csomó részletnek a leírásával) – amiben nem vagyok egészen biztos, mert most nem találom a kötetet. Egy másik részletet viszont már korábban kiírtam, ide másolom: „Testemben sav-kard féme van: / torkomig ér gyomorsavam, / a gyomromtól a gégémig / izzó gyémántszög forr, fénylik, / mint üveg-lopótök csövében, / hólyagában s a kéményben / ecet, s kén füstje gomolyog, / áramlik, zuhan, imbolyog, / süllyed, fölnő, mint a higany, / a lázmérő csövecske ágában. / Mint gyertyalángba szúrt ujjbegy / fáj a bőrléc-gyűszű láng-begy.” A kötet hátoldalán nagyon jó Juhász-portré van Konok Tamástól (a címlapon is egy – geometrikus – Konok-kép), különösen érdekes és pontos egy zöld ajtónak a kép bal szélén végigfutó, szinte jelentéktelen, vékony csíkja, ami nemcsak meglepő és szép, felületjátékszerű Konok-vonás, hanem dramaturgiai szerepe is van: a portré szituációba helyeződik általa.

Az októberi Jelenkor egy Krasznahorkai-elbeszéléssel kezdődik (még nem olvastam), aztán jön egy semmire sem kötelező, de érdekes, idegesítő atmoszférájú novella a – ki találná ki a nevéből? – argentin Samanta Schweblintől. A versek most nem igazán győztek meg, urambocsá, Borgesé sem: ujjgyakorlat. Kálmán C. György Kiss Tibor Noé-könyvéről írt kritikájának az elején már tudom a végét, de jól idéz, ami kritikusi erény: a kiemelt szövegrészekből kiderül, hogy érdemes elolvasni a könyvet. Görföl Balázs Takács József kritikakötetéről írt kritikát, és az ilyesmi többnyire érdekes, ha éppen nem dögunalmas. (Legutóbb az előbbi kategóriából: Krupp József írása Keresztesi József Hamisoperájáról, ugyancsak a Jelenkorban, még 2009-ben.) Görföl talán túl sokat időzik a tudományos, illetve nem tudományos kritika kissé meddőnek látszó kérdéskörénél. Mintha Kantnak lenne egy példája – csak idézetben olvastam, ha nem is mindjárt a Blikkben – a jó illatot árasztó, de alaposabb vizsgálat után műnek bizonyuló virágról, azt szemléltetve, hogy az esztétikai szféra nem válik el élesen az intellektuálistól (amibe az erkölcs mellett annyi más is beleértődik). Szerintem – hogy rövidre zárva domesztikáljam a kérdést –: ennyi.

Retró, bonus track. „Ugat” – ez a címe egy 1912-ben megjelent paródia-kiadványnak, amelyben olyan szerzők írásai vannak, mint Üsd Milán, Xarinthy Frederik, Adyde Endre vagy Nyaffka Margit. Nevessetek ki tudatlanságomért, vessetek meg, köpjetek le („Az őrvezető teljesítette a kérésemet. Leköpött, és elmondta, hogy ki volt Levin”): véletlenül akadtam rá a Széchényi Könyvtár internetes folyóirat-adatbázisában, bár a lap szerepelt a Petőfi Irodalmi Múzeum Nyugat-kiállításán is. A kiadvány szerkesztője egyébként az a Lovászy Károly (a címlap szerint: „és más nem”), akinek az „anyám, én nem ilyen lovat akartam” közmondásosult fordulatát is köszönhetjük. Csak az Ady-paródia szövege fér ide: „Fordítva ordítok / Rátok / Közúti Villamos Kocsik, / Utálatos Rákok. // Nősténynek / Üdvösség, / Kannak / Büdösség. // Vesszen meg a kutya, / Vesszen meg a költő, aki dadog, / Csak Te légy üdvöz / Marha Szerkesztő / Ki e Verset is leadod.”

 

 

Kapcsolódó írások:

Kőrizs Imre: Étteremkritika „Forrott e haza mindenütt – mondja a költő egy történelmi...

Kőrizs Imre: Szolgálati közlemény Valamikor még tavaly, év végén indult egy blog, ahol...

Kőrizs Imre: A zsidók a Tescóban – és más történetek A hipermarketekben, úgy látom, a drága, illetve darabolandó dolgok kitüntetett...

Kőrizs Imre: Tíz bor tízért Van egy kedves barátom, egy igazi Stimmführer, vagyis az énekkar...

Kőrizs Imre: Hibahatár-átlépés Minden tiszteletem a csillagászoké meg a hadronütköztetőké, de azt hiszem,...

 

 

Cimkék: Kőrizs Imre