Dalos György: Névváltoztatások és egyéb szörnyűségek

Berlin, 2010. november 3.

Most kicsit megint rólam lesz szó, mentségem, hogy inkább ürügye, mint témája vagyok az alábbi történetnek.

A különben érdekes internetes folyóirat peremén egy blogger álnéven megsemmisítőnek szánt bírálatot írt Spiró György Tavaszi tárlat című, általam még nem olvasott új regényéről. Mindjárt az elején az alábbiakat közli olvasóival: „Az első száz oldalon hitetlenkedve meredtem a könyv gerincére, mert egy lapos, Bächer Ivánra (vagy jobb esetben Dalos Györgyre) hajazó lipótvárosi elbeszélésnek indul…” Először az a stilisztikai lelemény tűnt fel nekem, hogy a „gerinc elbeszélésnek indul”, de aztán komolyan megsértődtem. Mert a recenzens talán hízelgésnek szánta, hogy kevésbé vagyok lapos, mint Bächer kolléga, mindazonáltal mégis lapos vagyok, ráadásul zárójelbe téve. Voltaképpen kettőnket használja arra, hogy üssön egyet Spirón, s ez enyhén szólva etikátlan, ráadásul álnév mögé rejtőző eljárás. Külön sérelem, hogy regényeimet a lipótvárosi jelzővel fitymálja. Mint gondos önfilológus, utánanéztem a dolognak: egyetlen művem sem játszódik abban a kerületben. Bächeré persze annál inkább, de kérdem én, mire jellemző a helyszín, mit akar vele mondani az álnevű szerző? Csak nem azt? – támadt fel bennem a neurotikus gyanú. És kíváncsi lettem a blogger személyére és egyéb műveire.

A hálón első kattintásra előjött, mégpedig a Kuruc.infó lapjairól. A betilthatatlan közösségi portál hosszan sorolva a hon ellenségeit, ekként aposztrofálja őt: „Meg XY [hadd mellőzzem a recenzens magaválasztotta álnevét – D. Gy.] blogger és ismert militáns ballib megmondóember, akiről közismert az is, hogy buzi. Egy megtörtént eset, amin hónapokig nevetett a közönség: a Zs. [gondolom, zsidónak titulált portál – D. Gy.] politika fórumának egyik találkozóján a részeg XY nem bírt magával és hátulról jól megfogdosta egy amúgy szintén balliberális, nem teketóriázásáról és mismásolásáról ismert fószer tökét. Az meg visszakézből egy akkora frászt adott emberünknek, hogy kiterült.”

Summa summarum, szerzői hiúságomban kis híján szereztem magamnak egy ellenséget, s máris sajnálom őt az emberi méltóságában ért megaláztatásért. És bár eredetileg azt javasoltam volna neki: ha személyesen támad pályatársakat, tegye ezt saját nevén, most lemondok erről, hiszen akkor „outolná” magát, mintegy nyilvánosságra hozná pszichoszexuális irányultságát, és ehhez elég nagy bátorság, már-már vakmerőség szükségeltetik.

De lehet, hogy nem is erről szól a történet, hanem arról, hogy ocsmány országban élünk.

 

 

Amikor két hobbitörténész előállt azzal az ötlettel, hogy a Fővárosi Könyvtárat ezentúl ne nevezzék Szabó Ervin Könyvtárnak, és a hobbiállamtitkár Szőcs Géza helyeslőleg fogadta a névleváltást, új névadónak javasolva a jobb sorsra érdemes Hamvas Bélát, sejtettem, hogy az ügy nem fog egyhamar nyugvópontra jutni. Abból, hogy az ideálanarchista könyvtárost nemes egyszerűséggel lekommunistázták, ki lehetett következtetni, hogy ezeknek még bőven gazdagítható a tudása. Némi kutatás után például rájöttek, hogy Szabó Ervin 1917 tavaszán szívesen lelőtte volna Tisza István gróf miniszterelnököt, követve ezzel Friedrich Adler bécsi szociáldemokrata példáját, aki 1916 végén pontosan ezt tette Stürgkh gróffal, az osztrák kormányfővel. Szabó Ervin azonban ekkor már halálos beteg volt, s így a tettet a háborúellenes mozgalom fiataljaitól várta. Az akkor húszéves Duczynska Ilona vállalkozott volna rá, és el is indult lopott Browningjával a gróf villája felé. Az Anker közben azonban a Galilei Kör fiataljai azzal fogadták, hogy Tisza épp lemondott. A meghiúsult merénylet Ilonában még évtizedekkel később is fájdalmas, nosztalgikus hiányérzetet ébresztett. Mindez megtudható Konrád György vele készített interjújából, valamint az én 1984-ben megjelent Duczynska-életrajzomból. A jobboldal legprimitívebb frakciója most megtalálta a maga táplálékát. Felújult a kampány: no lám csak, a Fővárosi Könyvtár névadója terrorista volt, és egy fiatal lánynyal próbálta megöletni, úgymond, „kora legtehetségesebb államférfiját”.

Nincs itt szükség különösebb magyarázatra: a Tisza-merénylet, ha sikerül is, biztosan nem vezetett volna a háború végéhez, s amikor 1918. október 31-én frontról hazatért katonák végeztek a geszti nagyúrral, ez a tett már teljesen értelmetlen és igazolhatatlan volt. Ámde a korábbi kísérleteket legalábbis lélektanilag meg lehet érteni. Az egyébként nem kis kaliberű politikus ugyanúgy felelős volt a világégésért, mint több európai kollégája, ráadásul prepotens magatartásával egyaránt kihívta maga ellen a parlamenti ellenzéket, a munkásságot és a nemzetiségeket, s ezért talán ő maga sem csodálkozott azon, hogy többen le akarták puffantani. Igaz, 1914 őszén egy ideig ódzkodott a hadba lépéstől, de azután annál buzgóbban és túlzóbban szolgálta ki a monarchia érdekeit. Jellemző módon az ultranacionalista jobboldal megbocsátja neki, hogy százezernyi magyar embert küldött vágóhídra, míg ellenfelének, Károlyi Mihálynak bűnéül rója fel, hogy Tisza rossz háborújából nem tudott jó békét kreálni. Ami ma Tisza védelmében elhangzik, nem egyéb jobbágyi alázatnál, egy mesterségesen butított közvélemény ájult tekintélytiszteleténél.

 

 

A mérsékelten szélsőséges Magyar Hírlap átvette a „Történelemportál” leleplezését Szabó Ervin – mint sokat sejtetőn hozzáteszik, „született Schlesinger Sámuel Ármin” – terrorista szándékairól. Innen gyűrűzött tovább a hír a MIÉP ifjúsági tagozatához, a Barikádhoz, a Jobb Salgótarjánért mozgalomhoz és nem utolsósorban a zionistterror-in-hungary című nyilas végtermékhez, amely mellesleg a Fideszt Zsidesznek titulálja. Az olvasói lelkesedés nem ismer határt. A Duczynska-könyv szerzőjeként én is szóba kerülök, rövid jellemzésem: „Bizalmas köréhez tartoztak Duczynska, Károlyiék (sic!), Polányi (sic!), később Aczél (Györgyre vagy Endrére gondoltak?), Petri, Haraszti, Jánossy (szegény Ferkó!), Bethlen (értsd Betlen) János volt maoista társai, sötöbö.” Hát igen, sötöbö, az volt a brancs!

 

 

Mielőtt végleg elborítana rosszkedvünk közeledő tele, hadd rójak ide két névváltoztatással kapcsolatos újságközleményt a tehetséges Tisza István háborújának első hónapjából, hadd köszöntse a mai magyar idiotizmust majdnem száz év előtti ősképe. Az egyik: „Egy olvasónk arra figyelmeztet, hogy a görögdinnyét talán mégsem kellene görögdinnyének nevezni, mivelhogy a görögök nagyon gyanúsan viselkednek velünk szemben. És tekintve, hogy a görögdinnye piros-fehér-zöld, sőt a magja révén piros-fehér-fekete is, tehát olvasónk azt indítványozza, hogy nevezzük ezért a görögdinnyét szövetségi dinnyének. Bármilyen tetszetős is az indítvány, talán mégis el kellene halasztanunk néhány héttel, mert a görögdinnye szezonja úgyis néhány hétig tart már csak, és addig valószínűleg a görögök is megváltoznak – mihelyt a szövetségesek nagyszerű győzelmeit megtudják.”

A másik: „Azok a kávéház-tulajdonosok, akik még a nyugalmas béke idején merész fantáziával kerestek ki a világmappán hangzatos nevet kávéházuknak, most ismét megsarkantyúzzák fantáziájukat, hogy új nevet találjanak a régi helyett. Ez aggodalmas kávésokat a legutóbbi napokig fölényes nyugalommal nézte a Japán kávéház tulajdonosa, és elégedett örömmel gratulált magának, hogy ő mily óvatos volt, és a távol Kelet-Ázsiából hozott nevet a kávéháznak. De tegnap kiderült, hogy Japán is bevonult a Hármasszövetség ellenségeinek népes gyülekezetébe. A Japán kávéházat ezentúl egy felvetett ötlet szerint Lechner Ödön kávéháznak fogják nevezni.”

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Dalos György: Gépi és kézi fordítások Bécs–Berlin–Frankfurt, 2009. október 4. „Miklos Tamas Gaspar schützt Jobbikot”, olvasom...

Dalos György: Vulkánok és választások Berlin, 2010. május 6. Eyjafjallajökull – alig tudom elképzelni, hogy...

Dalos György: Szvatopluk és vidéke Dalos György Szvatopluk és vidéke Berlin, 2008. január 14....

Dalos György: Sztrájkközi ejnyebejnye Dalos György Sztrájkközi ejnyebejnye Manapság annak, aki akár családi okból...

Dalos György: Szubkultúra Dalos György Szubkultúra Berlin, 2008. február 9. Nincs mese:...

 

 

Cimkék: Dalos György