MIÉRT?

A kérdések

„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgy is.” (József Attila, 1936.)

Agárdi Péter

 

 

Miért van az, hogy – noha rendre megbosszulja magát – a baloldal és a liberálisok azt gondolják, hogy elég győzni, és utána már nem kell az „agitproppal” foglalkozni?

Bán Zsófia

 

 

Miért lehet száműzni és karanténba zárni a józan észt Magyarországon?

Békesi László

 

 

Miért éppen Magyarországból lett Alaszka?

Bolgár György

 

 

Miért hagytuk erkölcsileg züllötté válni a szocialista–szabad demokrata koalíció pártjait?

Bőhm András

 

 

Miért van az, hogy a demokratikus gondolkodás Magyarországon lábra nem tud kapni?

Csapody Tamás

 

Miért nem kellett a magyar társadalomnak a demokrácia?

Debreczeni József

 

Miért bukott meg nálunk a liberalizmus mint politikai irányzat, mint párt?

Domány András

 

Miért van az, hogy egyre több helyen követik a mintát: úgy változtatjuk meg a szabályokat, ahogyan nekünk tetszik, ahogyan pillanatnyi érdekeink kívánják?

Erős Ferenc

Miért vált markáns többségi véleménnyé Magyarországon a paternalizmus, a protekcionizmus, miért terjed erőteljesen az idegenellenesség?

Farkas Zoltán

 

 

Miért nem sikerült két évtized alatt elhitetni a magyar társadalommal, hogy jobb demokráciában élni?

Fleck Zoltán

 

Miért felelős a magyar értelmiség a populizmus ilyen mértékű hazai térnyeréséért?

Gönczöl Katalin

 

Miért kell népszavazás az alkotmányról?

Gyurcsány Ferenc

 

Kedves Mozgó Világ! Kösz a felkérést. „Miért hagytuk, hogy így legyen?” – jutott eszembe először, majd: Miért bolondul meg egy ország? Miért csak a cigánygyűlöletben egységes az ország? Miért lettünk a hazánk szemében idegenek? A válaszokra nincs erőm.

Horváth Aladár

 

Miért követi el a magyar nép ugyanazokat a történelmi hibákat és bűnöket, amelyekért utódaink a „jövendőt” is bűnhődni kényszerülnek?

Iványi Gábor

 

A kérdés (ami valójában két összetartozó kérdés): Miért nem veszik észre az emberek, hogy az elmúlt évek legkülönbözőbb részígéreteinek megtartása – az adócsökkentéstől a szárnyvonalak újranyitásától a patikaliberalizáció visszavonásán át a „profithajhász” multik megrendszabályozásáig – valójában súlyosan rontja az egész rendszer működését; az összes adóteher emelkedésétől a fenntartható növekedés lehetetlenítésén át a jogbiztonság erodálásáig? Miért gondolja azt a kormány, hogy ez nem fog előbb-utóbb kiderülni, s mire kiderül, már csak a rossz és még rosszabb megoldások közül lehet választani?

Karsai Gábor

 

 

Van egy kérdő mondatom és egy igazi kérdésem. (Az első retorikai, a második történelmi.)

1. Miért kellett a Fidesznek a soraiban jelentkező cigány- és zsidóellenes hangokat pártolva tolerálnia, ha tényleges kormányzati szándékaiban a két indulat egyikének sem volt fenntartva kifutási hely?

2. Miért lett a magyar liberalizmus harmadik nagy felívelésének (1989–) semmilyen külső körülmény által nem magyarázható összeomlás a vége?

Kende Péter

 

Miért nem szülhet Magyarországon egy nő ott, ahol biztonságban érzi magát?

Kiss Judit Ágnes

 

Miért nem tapasztaljuk a honi politikában egy valódi konzervatív, jobboldali gondolkodás leghalványabb jelét sem?

Kovalovszky Márta

Miért gondolja Orbán Viktor, hogy a demokratikus intézményeket és ezek gyakorlatát sújtó, korlátozó törvény módosításai hosszú távon is kizárólag az ő érdekeinek kedveznek?

Kovács Péter

 

 

Miért fontos a kormánynak és a parlamentet uraló konglomerátumnak, hogy ismét elérje a hárommilliót az országban a koldusok száma?

Kun István

 

Miért lehet 2010-ben Magyarországon újra hatalmi célból egyszerűen átírni a jelen és a közelmúlt történelmét?

Lánczos Vera

 

1. Miért maradnak tömegesen hűségesek OV hívei azután is, hogy a vezér a szemük láttára bontja le az alkotmányos jogállam építményét?

2. Miért gyűlöli – mi több: szemérmetlen magabiztossággal – a magyar nép jelentős hányada a romákat?

Lángh Júlia

 

Miért ilyen lassan ébrednek a „fülkeforradalom” áldozatai: a devizahitelesek, a magánnyugdíjpénztár-tagok, a közalkalmazottak?

Lendvai Ildikó

 

Miért csak „egy törpe minoritást” érdekel, hogy jogállamunk, személyes szabadságunk garanciája odavan?

Ludassy Mária

 

Miért állandósult az országban 20 év alatt a frusztráció, és vajon indokolt-e?

Magyar Kornélia

 

Miért nem voltunk okosabbak?

Mester Ákos

 

Miért nincs veszélyérzete ma Magyarországnak, miközben a Fidesz feléli a jövőnket?

Mesterházy Attila

 

Miért kopott ki a közéletből a nagyvonalúság, a gentlemanlike viselkedés, az ellenfél és az ellenség közötti különbségtétel képessége?

Nagy Boldizsár

 

Miért nincs Magyarországon igazán bátor, színvonalas, a társadalom és a mindenkori hatalom által is komolyan vett média, sajtó?

Nemes Gábor

 

Miért jó nekünk, hogy összevonások, (vissza)államosítás folynak az egészségügyben?

Dr. Nemes János

 

Miért nem csökken (sőt miért növekszik) a Fidesz népszerűsége, miközben a kormány, a kormánypárt és a frakció hatalomra kerülése óta szisztematikusan rongálja a jogállami berendezkedést?

Niedermüller Péter

 

Miért véli úgy a Mozgó Világ szerkesztősége, hogy ebben az évben kizökkent az idő? – van hajlamom arra, hogy úgy gondoljam: Magyarország „ügydöntő része”, ha nem is kétharmada, éppen úgy tudja: most zökken vissza. (Mellékesen: mikor zökkent ki, illetve vissza, 1848. március 15-én vagy Világosnál és az azt követő közel húsz évben, a kiegyezésig, illetve a következő ötven évben, 1918–19-ben vagy 1920-tól 1945-ig, 1945–47-ben vagy a következő évtizedben, 1956. október 23-án vagy november 4-én és utána több mint harminc évig?)

Pető Iván

 

 

Miért nem hiányoznak lassan már senkinek az érvre érvekkel válaszoló, nyíltsisakos, szemtől szemben politikai-közéleti viták Magyarországon?

Pikó András

 

Miért a pökhendiség nagy triásza (Orbán Viktor, Lázár János, Szijjártó Péter) uralja a magyar politikai közbeszédet?

Radnóti Sándor

 

Miért gyengült el ilyen végzetesen a magyar társadalom immunrendszere a populizmussal szemben?

Ripp Zoltán

 

Miért gyenge a baloldali ellenzék?

Standeisky Éva

 

Tessék kérem választani egyet a T. Szerkesztőség nagybecsű kedvére:

Miért nem értjük Magyarországot? Miért vagyok belga? Miért nem ment a könyvek által a világ elébb? Miért nem tudjuk, hogy mikor romlott el?

Sipos Balázs

 

Miért hagytuk, hogy ennyien váljanak szegénnyé?

Sz. Bíró Zoltán

 

 

Miért tanuljunk indonézül?

Tenigl Takács László

 

Miért nem volt Orbán Viktoron kívül egyetlen politikai erő sem tisztában azzal, hogy ez az ország Kádár Jánost kívánja vissza?

Vajda Mihály

 

Miért fázom én a 22 fokos medencében, és ŐK miért nem?!

Váli Dezső

 

Miért gondolja ma rengeteg fiatal ember Magyarországon, hogy a helyes út a jobboldalon keresendő?

Miért nem akadnak olyan karizmatikus emberek a mai baloldalon, akiket széles körben elfogadnának és megbíznának bennük?

Miért zuhant ilyen látványos mértékben az értelmiség iránti bizalom?

Váradi Júlia

 

Miért gondolja Orbán Viktor, hogy a kétharmados többséggel a gazdasági racionalitás is leszavazható?

Várhegyi Éva

Miért támogatja „stabilan” – ha igaz – a választók közel kétharmada a kormányt, ha a választáson csak bő egyharmad (az összes lehetséges választó mintegy 34,7 százaléka) adta szavazatát a Fidesz–KDNP-re?

Vekerdy Tamás

 

 

A válaszok

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Agárdi Péter

„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgy is.”

 

 

József Attila – általam újra föltett – lírai kérdésére a költő utolsó megjelent prózai szövegével, a prágai magyar lapban közreadott nyilatkozatával, pontosabban annak zárómondatával válaszolok. Ez a passzus vonja le ugyanis – szerintem – az egyik, ma is legfontosabb, morális következtetést az értelmiség számára: „Mi, mai költők, nem tehetünk mást, minthogy elmondjuk örömeinket és bánatainkat egyfelől, másfelől pedig kiállunk a szabadságért minden formában és mindenütt, ahol a gazdasági jólét jelszavaival és fegyveresen megkísérlik a költők örök ellenfelei a »tömegeket« legjogosabb emberi igényeiktől, a szabadságtól és a szabadságra való törekvésüktől lélekben is eltántorítani.” (József Attila: A mai költő feladatai. Új Szellem 1937. október 15.)

Egy kis kommentárt hadd fűzzek idézetválasztásaimhoz. Nem bujkálásból, nem a klasszikus mögé rejtőzésből kíséreltem meg így, idézetekkel eleget tenni a szerkesztőség kettős felhívásának (kérdezzek miérttel s válaszoljak egy miértre), hanem a költő és sorai félelmetes időszerűsége okán. Tudom, hogy a mégoly friss, a szinte belénk hasító költői idézet sem adhat pontos választ a mi mai kérdéseinkre, nem diagnózis és nem is terápia. A citatológia soha nem jó tanácsadó és a posztmodern intertextualitás divatjával sem érdemes visszaélni. Mindenekelőtt szűkebb szakmámat, a József Attila-kutatást szerettem volna hozzákapcsolni a körkérdéshez és a válaszhoz. Továbbá feltételeztem (utólag ki is derült: joggal), hogy kérdező és válaszoló kollégáim úgyis bőségesen fogják a Mozgó Világ hasábjaira hozni az erősen aktuálpolitikai aurájú vagy történetfilozófiai mélységű kérdéseket és válaszokat – amelyek persze többnyire az enyéim is. Magam tehát a sistergő aktualitású szöveghagyományban véltem föllelni a számomra releváns miért-et és azért, mert-et.

József Attila ugyanis – remélhetőleg nem a szakmai elfogultság szól belőlem – döbbenetesen rólunk és nekünk szól. Egy sok tekintetben analóg világtörténeti helyzetben kereste a válaszokat a magyarság, Európa, a humánum, a baloldal és a saját személyes életére. A Hegel – Marx – Freud című tanulmány híres sorait csupán azért nem idézhettem kérdésként, mivel nem miérttel kezdődnek: „Csak azt kérdezem, hol csúszott hiba a számításba, […] hogy’ lehet tehát, hogy egy hatvan millió lakósú [így!] állam polgárainak fele a fajtisztaságot látja ma történelmi céljának?” Mutatis mutandis rokon kérdéseket tett föl kérdező kollégáim többsége is.

Ami az általam választott Két hexametert illeti: azért érzem a jelen nagy kérdésének, mert a korunk és kultúránk, az egyének és közösségek, a nemzet és ezen belül a baloldal előtti morális kihívásra, alternatívára döbbent rá. Az ilyen kurzus- és modellváltó korszakokban különösen megszaporodnak az erkölcsi vétségek, a hajlékony gerincű átállások, a lihegő önigazolások, a múlthamisítások és a megfelelni-akarások. Számosak a tisztálkodási és önmegtagadási ceremóniák, a hárító bűnbakképzés és a sérelmi politizálás show-műsorai – sajnos a baloldali-liberális térfélen is.

Persze, tudom: nagy úr a megfélemlítettség, az egzisztenciális veszélyeztetettség, a tömegeknek „a politikából” való kiábrándulása, közönyössége és manipulálhatósága. Sokakat tölt el szorongással a szélsőjobboldallal ideológiailag egyre jobban összenövő kormányzati hatalom mindent lehengerlő páncéloshadjárata, az 1948-as vagy 1958-as politikai tünetcsoportok riasztó ismétlődése és extrapolálhatósága. Mindemellett a demokratikus, baloldali, liberális térfélen szintén kortünet a széthúzás, a belső viták túldimenzionálása, a kétségbeesés és a perspektívátlanság diktálta – a hiteles és cselekvésre sarkalló önkritika helyetti – csapkodó indulatoskodás. Példákat aligha kell sorolnom – a baloldali-liberális politikai erők vereségének, a jobboldal lehengerlő győzelmének, a mégoly ellentmondásos teljesítményű jogállam rapid fölszámolódásának ezek is okai. Nem tanultunk saját múltunkból, a magyar és nemzetközi progresszió elmúlt évszázadának, József Attila korának históriai tapasztalataiból sem. Az ilyen helyzetben viszont annál inkább megnő az egyén erkölcsi kiállásának a súlya, a baloldali, a demokratikus moralitás példaszerűsége.

A baloldal számára – Lukács Györgynek egy, állítólag Thomas Mannra visszautaló, folklorizálódott mondását idézve – „egy morálisan jó időszak” kezdődött 2010-ben. Ám kérdés: a demokratikus progresszió, benne a szocialista mozgalom meg tud-e tisztulni s képes lesz-e megújulni; vajon nem a saját szalámitaktika, az önleszeletelés útjára téved-e rá. (Én mindenesetre optimista akarok lenni.) Hogy az ilyen helyzetben mit tehet a baloldali, demokratikus, liberális érzületű és/vagy világnézetű értelmiségi, arra válaszul szintén József Attilát idéztem. A költő 1937-es „alkalmi” mondata mintegy az utolsó szó jogán fogalmazza meg az írástudók „örök” felelősségét.

És ma? Sok mindentől, a személyiségek természetétől és az objektív körülményektől egyaránt függ, hogy ki-ki vajon szakemberként, közíróként, publicistaként, művészi alkotásban vagy Chartában, pártban, egyesületben, tanárként, kultúraközvetítőként talál-e magára s közösségére; hogy a szűkülő sajtónyilvánosság, a civil életforma vagy netalán az új-illegalitás keretei között harcol-e ki teret s figyelmet mondanivalója, álláspontja számára. Ha viszont nem az idézett József Attila-i éthosz motiválja, méltatlan az értelmiségi nevezetre.

Ami a párt(ok)hoz való viszonyt illeti: ebben a vonatkozásban ugyancsak szuverén módon dönthetünk, miközben azért „illendő” szem előtt tartanunk az idézett József Attila-i figyelmeztetést. Ám emlékeztetek Marx egy híressé lett mondatára is. A mozgalmár költőnek, Freiligrathnek 1860. február 29-án írott levelében a német munkásmozgalmon és a tágabb progresszión belüli-kívüli küzdelmekre, pénzügyi-jogi csetepatékra, személyi torzsalkodásokra és széthúzásokra utalva így határozza meg politikai identitását: „párton én a nagy, történelmi jelentőségében vett pártot értem”.

Sapienti sat.

 

 

 

Bolgár György

Miért van az, hogy – noha rendre megbosszulja magát – a baloldal és a liberálisok azt gondolják, hogy elég győzni, és utána már nem kell az „agitproppal” foglalkozni? (Bán Zsófia)

 

 

A liberálisok dogmatikusan liberális felfogásuk miatt nem csináltak semmit, a szocialisták pedig részben állampárti bűntudatukból következően nem akartak túlságosan beavatkozni a média dolgába, részben saját szervezetlenségük és tehetetlenségük miatt senkinek nem adtak felhatalmazást és lehetőséget arra, hogy irányítsa az MSZP, illetve a kormány médiapolitikáját. Az egységes és hatékony médiapolitizálást nyilvánvalóan lehetetlenné tette az is, hogy mint minden másban, ebben is gyakoriak voltak az érdekellentétek a koalíciós partner SZDSZ-szel. De ezek csak a hatalomtechnikai hibák. A lényeg az, hogy a balliberális oldal kész és csak lassan megváltoztatható tényként könyvelte el, hogy a média jobbik és nagyobbik része szellemileg az övék. Nem vették észre, vagy nem vették komolyan, hogy a jobboldal milyen eltökéltséggel és milyen sok pénzzel építi ki állásait. Amire nem az volt a válasz, hogy akkor a balliberális oldalnak is meg kell próbálnia új módszerekkel, új szereplőkkel, új befektetőkkel együttműködve új megszólalási lehetőségeket keresnie, hanem az, hogy a régi csontokon rágódtak, és azokba is beletört a foguk. Jellemző, hogy a közmédiumok élére vagy képtelenek voltak vezetőket választani, vagy legföljebb olyanokat, akik a jobboldalhoz álltak közelebb, de többé-kevésbé tisztességesen középre kormányozták a korábban (például a Magyar Rádió esetében) elvadult intézményt. Ezekbe a hatalmi, politikai konfliktusokba ragadtak bele, közben pedig átengedték a közéleti kezdeményező szerepet a jobboldali médiának, amely jó érzékkel a hírterületre összpontosított először az Inforádió, majd a Hírtévé létrehozásával. Ez azzal járt, hogy ők generálták a híreket, ők irányították a közbeszédet, a balliberális oldal pedig védekezett. Hogy ez megtörténhetett, annak a fent leírtakon kívül (és azonkívül, hogy néhány baloldalhoz közeli milliárdost nem „kértek fel” médiabefektetésekre) az volt az oka, hogy a kormányzatnak végig nem volt és ma, ellenzékben sincs médiapolitikája. Nem látták át az internet jelentőségét, nem fogták föl, hogy az elektronikus médiában egyre nagyobb teret nyernek a nyíltan pártos tévék és rádiók, és hogy ebből következően nem elég egy-két kulcsfontosságúnak gondolt intézményben befolyást szerezni, hanem ehelyett összefüggő, egymást erősítő hálózatot kell szervezni és életben tartani. Olyan hálózatot, amelyben a hagyományos napi és heti sajtón, a folyóiratokon túl kell hogy legyen népszerű internetes portál, rádió és televízió is, és hogy ezek – nem utasításra, hanem önérdekből – összedolgozzanak. Pedig a jobboldal megtette azt a szívességet, hogy a példát (borzasztó tartalommal és etikátlansággal ugyan, de) éveken át bemutassa. A szocialisták és a liberálisok ennek ellenére egy másfél évtizeddel korábbi rendszerben gondolkoztak, és még abban sem cselekedtek. Béke porainkra.

 

 

 

Bőhm András

Miért hagytuk erkölcsileg züllötté válni a szocialista–szabad demokrata koalíció pártjait?

 

 

Az erkölcsi kérdés csak a saját lelkiismeretünk ügye. A züllés következményei azonban mélyrehatók és hosszan tartók. Miről beszélek? A gyáván, félszívvel végrehajtott vagy elmulasztott szerkezeti átalakítások, az időhúzó, félszeg kompromisszumok, a nyilvánvaló hazugságok, a nemzet ünnepeinek, jelképeinek átengedése jobboldali uszítóknak, a pártok körül, mögött, sőt sokszor belül szorgoskodó rablólovagok megtűrése, biztatása. A lezsírozott pályázatok és közbeszerzések, a baráti vállalkozók kartellmegállapodásai, a közpénzből vagyonokat gyűjtő oligarchák (félreértések elkerülése végett: mindkét oldalon) térnyerése a magyar gazdasági életben, mind a mi felelősségünkké lettek.

Nyolc év kormányzás alatt nem sikerült eldönteni, hogy kapitalizmus lesz ebben az országban, vagy rablógazdálkodás. Nem a piac törvényszerűségeit kell gáncsolgatni, hanem a káros következményeit tompítani. Foglalkoztatásnöveléssel, szociális támogató rendszerrel, romapolitikával. Nem a szavak és érzelmek szintjén megmaradva, hanem értelmes, kiszámítható és igen jelentős költségvetési áldozatvállalással.

A züllés diszkreditálta a magyarországi liberalizmust és szociáldemokráciát. Velük együtt a választók nagy része érdektelenné vált a jogállamiság, a szabadság, liberális demokrácia, nyugatias gondolkodás és kultúra iránt. Korlátlan hatalomhoz jutott a cinikus, felelőtlen, populista és nacionalista önkény, a közönségnek ásatag, elavult, hazug és lejáratódott kiutakat kínálva. Ez a hatalom még hosszú ideig dönthet le mindent, ami a nyugati felvilágosodás elidegeníthetetlen része Európa középső részén a 19. század óta.

A választók csalódtak a rendszerváltásban, az uniós csatlakozásban, a kapitalizmusban. Ki fogják persze ismerni majd az új hatalmat, rájönnek, hogy becsapták, félrevezették őket. Rájönnek arra is, hogy az egységes Európa mennyivel több biztonságot jelent, mint a nemzeti gőg. Azonban a mai helyzetért valamennyien felelősök vagyunk, azok is, akik felemelték a szavukat, de nem tettek többet, osztozunk a felelősségben.

A demokratáknak most építkezni kell, meg kell találniuk egymást, programot készíteni, kivárni, míg színre lépnek azok, akik képesek hihetővé tenni, hogy másképp lesz, mint az elődök idején. Szerintem be kell bizonyítani, hogy nem igaz a tétel, hogy ez egy következmények nélküli ország. A politikai felelősséget viselnünk kell azért, ami az országgal történik, és azért is, ami a pártjainkkal történt.

Nem lett volna szabad hagyni!

 

 

 

Debreczeni József

Miért nem tapasztaljuk a honi politikában egy valódi konzervatív, jobboldali gondolkodás leghalványabb jelét sem? (Kovalovszky Márta)

 

 

Kedvem lett volna Domány András kérdésére válaszolni (Miért bukott meg nálunk a liberalizmus mint politikai irányzat, mint párt?), de aztán – noha lenne mit mondanom – arra jutottam, hogy erre először az érintetteknek, a balliberális értelmiségnek kell megpróbálnia felelni. Hátha sikerül neki. S én majd csak aztán (ha sikerült, ha nem) írom meg – valahol, valamikor – az ő kérdésükre a magam válaszát. A Kovalovszky Mártáénál maradtam tehát, mert az ő kérdése személyesen is illet engem, ha tetszik: az első szó jogán.

A kérdésben foglalt állítás igaz: nem tapasztaljuk. A leghalványabb jelét sem. Ez év tavaszán tapasztalhattuk utoljára: egy leharcolt, szétzilált, méltatlan vergődésre kényszerült politikai párt végvonaglása idején. De ne itt – a végén – kezdjük a történetet, hanem az elején. 1989 őszén. Mert a „valódi konzervatív, jobboldali gondolkodás” akkor jelent meg a honi politikában, amikor Antall József megjelent az MDF-ben. Előtte nem volt sehol. Antalltól való a magyar politikai élet első „topológiai” leírása: ő azonosította először az SZDSZ-t baloldali pártként, az (akkor már) övét pedig jobboldaliként. A valaha jobb napokat látott Tölgyessy Péter utóbb is ezt tartotta az első miniszterelnök legnagyobb érdemének: szerinte Antall József nem alkotmányozóként és nem kormányfőként, hanem pártpolitikusként alkotott igazán nagyot és maradandót a rendszerváltozás során. Mert igaz ugyan, hogy a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon is kulcsszerepet vitt az új Magyar Köztársaság közjogi kereteinek létrehozásakor; továbbá az első ciklus (a térségben példa nélkül álló) stabilitásának biztosításában; ám még ezeknél is fontosabb, hogy meghatározó módon járult hozzá a modern magyar pártstruktúra kialakításához. Mégpedig azáltal, hogy az MDF-et európai konzervatív liberális pártként pozicionálta a mérsékelt jobboldalon. Ezzel leverte az első karót: megteremtette az igazodási pontot a többi – akkor még képlékenyebb – politikai alakulat számára. Annak, hogy Antall a nyitott, európai liberális szellemiséggel és a mérsékelt politikával kötötte össze a tradicionális nemzeti érzületet (legalábbis minden törekvése erre irányult), az lett az üdvös következménye, hogy az utóbbi sem a balos posztkommunista utódpártiság, sem a szélsőjobbos radikalizmus számára nem volt sikeresen kisajátítható. Szemben a térség legtöbb országával, ahol igen. Ahol a nemzeti ügy és a modernitás – régi magyar kifejezéssel, a haza és a haladás ügye – nem tudott egybekapcsolódni (lásd egyfelől az utódpárti nacionalista Meciar Szlovákiáját, Milosevity Szerbiáját, Iliescu Romániáját és a szovjet utódállamokat; másfelől a nemzeti fundamentalista Tudjman Horvátországát). Magyarországon Antall konzervatív liberális zászlóbontása nyomán ezekkel szemben egy nyugatias, a parlamentáris rendszer számára kedvező pártpolitikai konstelláció alakult ki.

Mindez ma már a múlté – ahogy az egykori Tölgyessy is. Akinek azért volt némi (igaz, csak mellék-) szerepe abban, hogy a magát „az egységes Európában hívő, liberális kereszténydemokrataként” meghatározó, a kormányzást és többé-kevésbé a pártját is ezen értéktrend keretei közé navigáló s ott megtartó Antallról mindezek dacára torz és hamis kép alakult ki a köztudatban a kilencvenes évek elején. A félfeudális, horthysta úriember, sőt az új pártállamot építő autokrata képe. (Aki már nem emlékszik ezekre, lapozza föl a Magyar Hírlap, a Népszabadság, az ÉS vagy a Mozgó akkori számait!) A magyarországi média akkor még (erre biztosan emlékeznek) a balliberális szellemiség hegemonisztikus befolyása alatt állott. És – inkább vélt, mint valós indokok alapján – szüntelenül támadta, rágalmazta azt a konzervatív jobboldali gondolkodást, amit ma (a Kovalovszky Márta kérdésében foglaltaknak megfelelően) teljes joggal hiányol. Amit ma már visszasír – velem együtt.

Ma már tisztán látszik, hogy Antall milyen vékony jégen táncolt annak idején. Hogy mennyire törékeny bázisa volt annak az egyszerre hagyománytisztelő és modern, nemzeti és európai, konzervatív és liberális értékrendnek, amire ő a kilencvenes évek elején fölépítette a magyar jobboldali politikát. Az MDF-et és a kormányt.

Hogy az ingatag építmény alatti mélység természetéről fogalmunk legyen, tudnunk kell: a szovjet diktatúra a háború utáni Magyarországon elvágta a jobboldal folytonosságát, amely így nem mehetett át azon a megújuláson – néppártosodáson és liberalizálódáson –, ami a háború utáni évtizedekben Nyugaton lezajlott. Ezért volt kivételes szerencséje a magyar jobboldalnak – és az országnak! –, hogy a rendszerváltozás pillanatában Antall József személyében olyan politikus állt a jobboldal élére, aki rendkívüli formátuma, elhivatottsága, tekintélye és fölkészültsége révén képes volt azt korszerűsíteni. Beleépíteni azokat az értékeket, melyek az előző évtizedek nyugati fejlődése során keletkeztek. Aki – tanult szakmájához híven: türelmes és állhatatos pedagógusként – legalább megpróbálta ezt. És az antalli politikai pedagógia jó ideig sikeresnek tűnt. Antall a híd szerepét töltötte be: a negyvenes években megszakadt magyar jobboldali múltat összekötötte a megújult nyugati jobboldalisággal, a kilencvenes évek jelenével. Az általa vezetett kormányzat szigorúan a parlamentarizmus, a demokratikus jogállam keretei között működött, nemzetközi presztízst vívott ki magának, mérsékelt és felelős politikát folytatott, a radikálisokat pedig sikeresen a perifériára szorította.

Ezt ma már egykori ádáz ellenfelei is elismerik. Későn. Későn, mert az Antall építette jobboldal rég nincs sehol. S hogy nincs, abban az egykori baloldal türelmetlenségének, előítéletességének, rövidlátásának, önteltségének és kíméletlenségének is szerepe van. A kilencvenes évek első felének uralkodó baloldali szellemisége sajnos módszeresen öntözgetett olaj volt arra a mélyen lappangó parázsra, ami a régi kommunisták által megvert, kisajátított, és elnyomott, majd a posztkommunisták és a radikálliberálisok által lesajnált, megalázott, végül leváltott hagyományos magyar jobboldaliság volt. Amelyben csakugyan ott éltek a régi úri – még inkább az úrhatnám – tempók; a zsidóktól való – könnyen ellenszenvbe és gyűlöletbe fordítható – idegenkedés, a provincionalizmus, az antidemokratizmus, az antiliberalizmus és az egyszerű bornírtság. Ebben a jobboldali közegben a kommunistaellenes érzület egy idő után sokkal erősebbnek bizonyult a politikai ítélőképességénél, a józan eszénél, a demokratikus elkötelezettségénél és (ha volt ilyen) a polgári identitásánál. Ezt a közeget valamiféle „törzsi” azonosságtudat jellemezte leginkább. Az „úri” középosztályi gyökerek egy idő után erősebbnek bizonyultak, mint a polgárosodás, amelyen ez a közeg úgy-ahogy átesett az idők során.

Az avítt, dohos, taszító politikai érzületnek és szellemiségnek már Antall idején feltűntek a szószólói, majd a szervezői és a vezérei is a jobboldalon. Ám akkor még a perifériára lehetett őket szorítani. Az ízléstelen demagógiát émelyítő, operettes formátumban prezentáló Torgyánt, aki a kisgazdapártot már el tudta bolondítani, de a frakció javát még nem. A korán újnyilas húrokat pengető, becsületes szakmájánál fogva erős dramaturgiai érzékű s azt a politikában is meglehetős sikerrel alkalmazó Csurkát, aki már az MDF-tagság jó részét is meg tudta hülyíteni. (Főleg azt a részét, amelyik eleve az volt.) A pártelit zömét még nem tudta. A már nagyon beteg Antall erejét se volt képes megtörni, noha nem sokon múlott a dolog. (Ha a kormányfő egy évvel korábban távozik, akkor az isten se menti meg a pártot a felbőszült radikálisoktól s az egyéb gazemberektől.)

Antall halála után aztán Orbán Viktor lépett (át) a jobboldali színre.

Ő nagyságrendekkel intelligensebb, erősebb, szenvedélyesebb, szorgalmasabb és kitartóbb figura volt elődeinél. Ő liberális demokratából vedlett át előbb illiberális műkonzervatívvá, aztán a politikai elveket és értékeket végképp eldobó populistává, majd a politikát a hamis hittel és az álkereszténységgel összekötő fundamentalistává. Végül a demokratikus jogállamot fölszámoló önkényuralom kiépítőjévé, amely – mutatis mutandis – egyre inkább a magyar történelem legundorítóbb diktatúráira kezd hasonlítani.

Orbán földig rombolta, majd eltüntette mindazt, amit Antall fölépített a jobboldalon. Ízekre vagdalta, benyálazta, megrágta és lenyelte az egykori koalíció maradványait: a nevük viselésére egyre méltatlanabbá váló kereszténydemokratákat, továbbá a kisgazdákat, akik mára nyomtalanul eltűntek a feneketlen fideszes bendőben. A makacsul ellenálló MDF maradékát (az MSZP hathatós segítségével!) az idén sikerült végleg tönkretenni és leereszteni a politikai lefolyón.

Antall József egykori hívei, barátai és politikustársai beolvadtak az orbáni politikai masszába, s ott gyúródnak, mint Balsai, Salamon s a többi említésre se érdemes figura, köztük az egykor belülről áskálódó Lezsák. Szánalmas statisztává züllöttek, mint Csoóri vagy a tőle amúgy távol álló Boross; az orbániádákon felesége oldalán az első sorban üres tekintettel mosolygó Mádl Ferenc, a szellemileg és politikailag már életében elhunyt Szabad György vagy a sehol sem mutatkozó, megbocsáthatatlanul néma Kulin Ferenc.

Ezek az emberek – ha megérik – nagyon fogják majd szégyellni elmúlt évekbeli s kivált mostani aktivitásukat, illetve passzivitásukat. Szégyellni, hogy a Kovalovszky Márta kérdésébe foglalt állítás tökéletesen helytálló és jogos. Hogy momentán mintha ketten maradtunk volna az egykori jobboldalon: e sorok írója és a szégyen. S mivel a gyalázatos szerepekre ezúttal semmiféle külső hatalmi erő nem kényszerített senkit a jobboldalon – a keresztény egyházakat sem! –, ez a szégyen lemoshatatlan marad.

Az orbáni rémálom elmúlik majd egyszer. Minél rémesebb, annál hamarabb.

De a szégyen és gyalázat az ébredés után örökre megmarad a jobboldalon – lemoshatatlanul.

 

 

 

Domány András

Miért nincs Magyarországon igazán bátor, színvonalas, a társadalom és a mindenkori hatalom által is komolyan vett média, sajtó? (Nemes Gábor)

 

Minden válasz csak felszínes lehet. (Legalábbis ami tőlem telik.) De mielőtt válaszolni próbálok, ellentmondok. Talán nem igazságos azt mondani, hogy nincs bátor és színvonalas sajtó. Van, de kevés és erőtlen. Van, mert – a Mozgót mint érintettet most hagyjuk – szerencsére és csak példálózva az ÉS-től a Magyar Narancsig és időnként a Népszabadságig megjelennek olyan komoly oknyomozó, tényfeltáró anyagok, amelyeket öröm olvasni. (A tartalmukat tekintve dehogy öröm! De a színvonaluk miatt mégis.) Sőt időnként a Heti Válaszban is. És a számomra rejtélyes okból időnként lejobboldalizott, pedig az új kormánnyal szemben is nagyon kritikus Index portálon vagy a Hírszerzőn is sok kitűnő, mély elemzés és alapos munkával készült leleplezés jelenik meg. Továbbá számos jó műsor hallható a Klubrádióban, az ATV-n esténként Kálmán Olga néha alaposan megizzasztja vendégeit, és volt, amikor ezt az MTV „Az esté”-jéről is el lehetett mondani. Hazabeszélve: szerintem 2006 ősze óta – és ez e szavak november 17-i leírásakor is igaz – a Magyar Rádió hírszolgáltatása szintén tisztességes és objektív, bár oknyomozó riportokra, a régiekhez hasonló dokumentumműsorokra nincs erő.

Csakhogy ez kevés. Gyakran nem is a bátorság hiányzik, hanem a tudás, továbbá a komoly munkához szükséges pénz és létszám. Számomra nagyon szomorú csalódás e tekintetben a nyugati sajtócégek megjelenése: többnyire nem a demokratikus újságírás „know-how-ját” hozták. Jó példa erre a vidéki napilapok sorsa. 18-20 éve előnyösnek látszott, hogy a volt pártújságok privatizálása kizárta a jobboldali kormány általi államosítás lehetőségét, de kiderült, hogy a külföldi tulajdonosokat egyáltalán nem érdekelte a tartalom színvonalassá és demokráciához méltóvá tétele, csak az, hogy minél kisebb létszámmal, kiszolgáltatott és félfeketén alkalmazott újságírókkal, olcsón állítsanak elő nyereséges lapot. A bulvárlapok olyanok, amilyenek – ez Nyugaton is így van. De a kereskedelmi televíziók megint csak csalódást okoztak, és ez nem lett volna törvényszerű. Persze a világon mindenütt tele vannak rengeteg marhasággal és ízléstelenséggel, de ez nem zárja ki a komoly tájékoztatást. Jó példa erre az RTL. Német változatát gyakran nézem: komoly, színvonalas híradója van. Stílusa oldottabb, szerkesztése néha bulvárosabb, mint a közszolgálatié, de ha van fontos bel- vagy akár külpolitikai esemény, mindig azzal kezdődik, és meg lehet tudni belőle, ami fontos egy normális társadalom gondolkodó állampolgára számára. Továbbá ott van benne vasárnap esténként a kemény Spiegel-TV és még néhány műsor. Ezzel szemben a magyar RTL híradója túlnyomórészt nem-híreket, bulvárinformációkat közöl, és valamikor a 10.-12. perc táján említi röviden a valóságos híreket. Onnan szinte semmit nem tud meg az állampolgár, amit szükséges lenne tudnia. Egy ideje erősen „felzárkózik” ehhez a TV2 is. Ezt – az 1996-os szerződéses vállalások felrúgását, az induláskor még létezett komoly műsorok megszüntetését vagy a kevés megmaradó 23 óra utánra tolását – a magyar állam hatósága tűrte el (sőt jutalmazta idő előtti szerződéshosszabbítással), az az ORTT, amelyben az MSZP a Fidesszel oly nagy egyetértésben machinált 14 éven át, már a frekvenciák odaítélésétől kezdve. (Emlékszünk még Baló György TV3-jára? Hardy Mihály, az ottani híradó-főszerkesztő a mai napig csak repülőtéri szóvivő tud lenni, ami akkor is gyalázat – és persze nem a repülőtér-társaságé –, ha olyan szép titulussal jár, hogy „vállalati és közkapcsolati igazgató”.)

Hogy a társadalom komolyan vegye a sajtót, ahhoz meg kellene ismernie, hogy milyen az igazi sajtó. Nagyon öregek azok, akik korábbi történelmi időszakokból emlékezhetnek, és még az sem egészen olyan volt, mint Nyugaton, bár a Horthy-korszak és főleg az 1945 és 1948 közti időszak sajtója szabadabb, vagy legalábbis sokszínűbb volt, mint ami utána a nyolcvanas évek végéig következett. (Fölösleges kifejteni, hogy persze ez utóbbi időben is voltak, akik legalább egészen a falig megpróbáltak elmenni – e körkérdés részvevői közül néhányan csak szerénytelenül nyilatkozhatnának erről…) A hatalomnak pedig meg kellene ismernie a szabad sajtó súlyát ahhoz, hogy komolyan vegye, bár egy-két leckét kaptak a különböző kormányok ebből. De nem eleget, és nem mindig tisztességes módon: az ugyanis önmagában nem elég, ha néhány leleplező újságcikk, hírportál-írás vagy tévéműsor kínos helyzetbe hoz egy minisztert vagy miniszterelnököt. Az is kellene, hogy ez a szakma és a szakmai etika szabályai szerint történjék, ami sokszor nem volt így, főleg az elkötelezetten jobboldali lapokban. Itt csak egy közhely jut eszembe az évszázadokig nyírandó gyepről. Nem mintha a példaként emlegetett BBC körül ne lenne rengeteg politikai cirkusz, nem mintha Nixon nem próbálta volna kitörni a Washington Post nyakát, és az ilyen példákat még soká sorolhatnám, de az összegző értékelés a lényeg, és az a régi demokráciákban pozitív. Hogy nálunk mikor lesz az, nem tudom. Annak idején a szocialista pokolról szóló vicc pozitívumként ábrázolta, hogy hol olaj nincs, hol az üst lyukad ki, hol az ördögök lógnak, egyszóval nem is annyira szenvednek az elkárhozottak abban az otthonos Schlamperei-ban. Nem tudom, hogy a még utódaink előtt álló hosszú fűnyírási és öntözési időszakra nem ennek a negatív változata lesz-e igaz: hol fűmag nem lesz, hol víz, hol locsoló, továbbá módosítják a gyepápolási törvényt, és a kormány határozhatja meg, mit mikor mennyire kell vagy szabad öntözni és nyírni. Erről majd sok év múlva mások vitatkozzanak – és csak azért is hozzáteszem: de akkor is majd a Mozgó Világban.

 

 

 

Farkas Zoltán

Miért gondolja Orbán Viktor, hogy a kétharmados többséggel a gazdasági racionalitás is leszavazható? (Várhegyi Éva)

 

 

Mert minden elemében tagadja elődei politikáját.

Meggyőződésből, dacból, hóbortból, számításból, cinizmusból – a nem kívánt törlendő.

(Bár nem minden nem kívánt törölhető.)

Így aztán mindenről Gyurcsány tehet. Meg Bajnai.

Van egy helyrehozhatatlan közös bűnük: nem vették komolyan, hogy a Fidesz mindent visszacsinál.

Pörgessük csak vissza az eseményeket! A hibák sorozatát. 2008 októberében, amikor betört hozzánk a nemzetközi pénzügyi válság, nem lett volna szabad meggondolatlanul s azonnal a Nemzetközi Valutaalaphoz fordulni, de még az Európai Unióval szemben is meg kellett volna védeni az ország pénzügyi függetlenségét.

El kellett volna kerülni a megszorításokat, be kellett volna fagyasztani a gázárakat, adómentessé kellett volna tenni a pálinkafőzést.

Radikális adócsökkentéssel be kellett volna indítani a gazdaság lefulladt motorját: tíz százalékra csökkentve a kisebb cégek társasági adóját, és be kellett volna vezetni az egykulcsos, 16 százalékos személyi jövedelemadót. Persze a szuperbruttóra vetítve, úgysem veszi észre senki, hogy a 16 voltaképpen nem is annyi.

Ezzel együtt extra adókat kellett volna kivetni. Előbb a bankokra, pénzintézetekre, hogy legyen fedezete az osztogatásnak, jól jön a pénz a választások előtt. Hát még azok után. Persze úgy, hogy az OTP lehetőleg ne bukjon túl nagyot. És ha netán a banki különadó sem ellentételezhetné az adócsökkentéssel kieső bevételeket, szét kell nézni, hol van még pénz.

Mert pénzt csak onnan lehet elvenni, ahol van.

Ha kiderült volna, hol van még pénz, gyorsan le kellett volna csapni rá. A nemzeti együttműködés jegyében, mert az bármire feljogosít. Az energetikai, távközlési cégek és a hipermarketláncok megsarcolására is. Meg kellett volna kérni őket – szépen, ne érezzék sértőnek –, hogy fizessenek válságadót. Átmenetileg. Csak két évre.

Inkább négyre.

Szemet kellett volna vetni a kötelező magán-nyugdíjpénztári díjakra, azok átutalását a válság 14 hónapja alatt szüneteltetve. Ebből kellett volna fedezni a nyugdíjemeléseket, nem lett volna szabad az adók egy részét erre költeni. Nyíltan meg kellett volna mondani, hogy a nyugdíjat csak az állam garantálhatja.

Nyugdíjvédelmi biztost kellett volna kinevezni.

A nyugdíjak értékállandóságát a magán-nyugdíjpénztári vagyon felhasználásával kellett volna elérni. Államosítani kellett volna a pénztárakat, gyorsan, mielőtt még visszapótolnák a válság hónapjaiban elszenvedett veszteségeket. A náluk felhalmozott vagyonból be kellett volna foltozni az állami nyugdíjkassza és a központi költségvetés lyukait. Abból kellett volna csökkenteni az államadósságot.

Vizsgálattal kellett volna megfenyegetni a magán-nyugdíjpénztárakat, mielőtt még hőbörögni kezdenének.

Az aggályoskodókat amúgy is szisztematikusan félre kellett volna állítani.

Ki kellett volna szivárogtatni, hogy Sólyom László semmiképpen sem maradhat a hivatalában.

Meg kellett volna hirdetni a gazdasági törvények alkotmányos és alkotmánybírósági akadályainak eltávolítását, nehogy meggátolja a taláros testület, ha visszamenőlegesen is adókat kell kivetni.

Ha Sólyom László azt vizionálja, furcsa világ jövend, ha az Alkotmánybíróság megállapíthatja ugyan egy-egy gazdasági törvény alkotmányellenességét, ám nem semmisítheti meg, akkor idejében közbe kell lépni, nehogy nyíltan alkotmányellenes törvények között éljünk. Ezt megakadályozandó meg kell tiltani az Alkotmánybíróságnak az adó-, járulék és költségvetési törvények esetében a vizsgálat lehetőségét is, leszámítva a legalapvetőbb jogsértéseket. Főleg azokat, amelyeket adókkal, járulékokkal aligha lehet elkövetni.

A szintén aggályoskodó Költségvetési Tanácsot meg kellett volna fenyegetni, térjen már észre. Ezt kellett volna tenni a Magyar Nemzeti Bankkal is. Fel kellett volna szólítani, ösztönözze pénzteremtéssel a gazdasági növekedést, vigye le a kamatokat. Ha nem teszi, az elnököt fizetéscsökkentéssel kellett volna büntetni. Utána pedig levegőnek kellett volna nézni.

Ha ez történt volna, ma már bizonyára minden rendben lenne. E döntések önmagukban is garantálták volna, hogy az új kormány, szakítva elődei gyakorlatával, stabil IMF-megállapodással megtámogatva, Brüsszel biztatásával vágjon neki a válságból kivezető útnak – igazságos, normatív adórendszerrel, új erőre kapó független intézményekkel, „egyensúlyok” helyett ellensúlyokkal. Stabil jogrendben, az alkotmány tiszteletével.

Ha volna még Magyarország.

Ha lett volna volna.

Fleck Zoltán

Miért van az, hogy egyre több helyen követik a mintát: úgy változtatjuk meg a szabályokat, ahogyan nekünk tetszik, ahogyan pillanatnyi érdekeink kívánják? (Erős Ferenc)

 

 

Erre a miértre is nagyon bonyolult válaszolni, mert szabálykövetési mintáinkról, normakövetési hajlandóságról, tehát a társadalmi működés olyan kulturális összetevőiről van szó, amelyről van ugyan némi tapasztalatunk, sőt még kutatási eredményeink is, de a végső okok összetettek és kevéssé vannak feltárva. A Mozgó nyilván nem tudományos esszére vágyik, ezért csak néhány elemet jeleznék, mi is jöhet szóba válaszként. Először is a normák kitartó és folyamatos rombolása, amely nem két évtizede kezdődött, és amely folyamatban generációk tapasztalata gyűlt fel. A szabálykerülés jutalma olyan tapasztalat, amelyet nem kezdett ki a demokratikus átalakulás sem. Ha a normák gyengék, könnyű őket saját igény szerint alakítani, ha az állami (jog)szabályokat azok sem tartják meg, akik alkották, akkor nincs olyan minta, amely hivatkozási alapot adna egy más viszonyra. Azt hiszem, alappal él a rendszerváltás utáni politikai osztályról az a kép, hogy szabályok fölöttinek képzelik magukat. Számtalan jele volt és van ennek, a korrupció csak a jéghegy csúcsa.

Aztán nehéz a szabályok iránti tiszteletet megkövetelni akkor is, ha ezek a szabályok ellentmondásosak, rossz minőségűek, állami kikényszerítésük bizonytalan, kiszámíthatatlan vagy önkényes. A jog rendszerhibái is folyamatosan gyengítették a normák tiszteletét.

A normák tanulásának számos ágense közül az oktatási rendszerről emlékezzünk még meg; mintha nem sikerült volna olyanná alakítani, amelyben a korszerű pedagógiai módszereket felkészült tanárok alkalmaznák.

Csak e három ok után érdemes beszélni a hagyományokról. Azért csak utána, mert ezeken lehetne változtatni tudatosan, ha nem is könnyen. Amelyből még akár – hosszabb távon – a normakövetési hajlandóság és kultúra változása is előállhatna.

 

 

 

Gönczöl Katalin

Miért ilyen lassan ébrednek a „fülkeforradalom” áldozatai: a devizahitelesek, a magánnyugdíjpénztár-tagok, a közalkalmazottak? (Lendvai Ildikó)

 

 

Azért, mert a hívők szeretete, lojalitása, bizalma sokáig a tőlük is elvárt áldozatok mértékével arányosan növekszik.

 

 

 

Gyurcsány Ferenc

Miért van az, hogy a demokratikus gondolkodás Magyarországon lábra nem tud kapni? (Csapody Tamás)

Miért nem kellett a magyar társadalomnak a demokrácia? (Debreczeni József)

 

Az elmúlt húsz év hibáiról, tévedéseiről tengernyi szöveg jelent meg. Köztük igazán színvonalasak is, történelmi, kulturális, társadalom-lélektani hátteret boncolgatva, politikusi hibákat, tévedéseket – köztük személyes megbicsaklásaimat – elemezve. Sokat nem tudnék ezekhez hozzátenni.

Pusztán egyetlen dologra utalnék: a III. Köztársaság Kádár árnyékától nem tud szabadulni. Ha jól emlékszem, Aczél György mondta a nyolcvanas évek végén, hogy mindnyájan Kádár köpönyegéből bújtunk elő. Az állampárt vezetőire értette, de a ma uralkodó magyar társadalmi kultúrára is igaz, hogy Kádár köpönyegéből bújt elő.

„A krumplileves legyen krumplileves” – mondta az egykori pártvezető, diktatúráját mégis annyira felvizezte a mindennapi élhetőség szintjéig, hogy a „legvidámabb barakk” lakóinak többsége kevésbé érezte az elnyomást, mint hétköznapjainak biztonságot sugalló atmoszféráját. Kádár népe úgy érezhette, hogy szabadságától megfosztva is jó üzletet csinál, mert kevesebbet vesztett szabadságának korlátozásával, mint amennyit nyert életlehetőségeinek a környező országokat meghaladó javulásával.

Kádár sajátos magyar szocialista(?) útja (a rendszer utolsó, gazdasági, társadalmi pangást hozó éveit leszámítva) sikeres volt az emberek döntő többségének szemében. Úgy érezhettük, hogy Kádárral sikeresek vagyunk. A puha diktatúrát kevesebben élték meg korlátozásként, mint ahányan fojtogatónak érezték a levegőjét.

Míg a környező országok durva jogfosztottságban élő lakói felszabadulásként élték meg saját rendszerváltozásukat, mélyen lélegezték be a szabadság friss levegőjét, és készek voltak ezért elfogadni a szabadság világának megannyi bizonytalanságát, megnövekedett személyes és közösségi felelősségét, mi, magyarok többségünkben nem a szabadság, hanem a fogyasztás lehetőségének növekedését vártuk az új rendszertől. Másoknak a demokrácia a szabadság szinonimája lett, nekünk a gyorsan megérkező magasabb életszínvonal ígérete.

A kemény diktatúrák alattvalói megélték a szabad polgárrá válás felemelő örömét, nekünk – éppen a korábban is élvezett, a többi országnál kiterjedtebb szabadság okán – ebből az örömből kevesebb jutott. Elmaradt a katarzis. Ami maradt, az a küszködés, amelyet nem kompenzált, nem kompenzálhatott a közös szerzemény, a szabadság és a demokrácia (más népekben felszabaduló) öröme.

Kádár egykori puha diktatúrájának a mai puha és örömtelen demokrácia az örököse. Amit annak idején megnyertünk a réven, azt most elveszítjük a vámon. Akkor Kádár a hibás? Nem, Kádár csak az egyik ok. És ne feledjük, itt vagyunk még mi is, állampolgárok sokasága, politikai, közéleti vezetők, sokan fenntartásokkal a demokratikus eszményekkel és eszmékkel, és tele vágyakozással egy új sajátos magyar út iránt. Kádár sajátos magyar útja után, most Orbán kitekert logikájú és képtelen új magyar útjára vágyva. Szabadsággal felelősség nélkül, demokráciára jogállam nélkül, parlamentarizmusra versengő pártok nélkül, magántulajdon védelmére piac és verseny nélkül. Kádárnak sem sikerült. Orbánnak sem fog. Mi meg megtanuljuk a kádári leckét, hogy bár a konyhaművészetben hódíthat a fúziós (különböző gasztronómiai kultúrák jellegzetességeit ötvöző) konyha, a politikában marad a régi szabály: „A krumplileves legyen krumplileves.”

A demokrácia meg legyen demokrácia. Jogállammal, parlamentarizmussal, szociális piacgazdasággal.

 

 

 

Karsai Gábor

Miért véli úgy a Mozgó Világ szerkesztősége, hogy ebben az évben kizökkent az idő? (Pető Iván)

 

 

A Mozgó Világnak küldött kérdéseket átolvasva jól kirajzolódik a szerzők túlnyomó többségét jellemző életérzés. Vége a demokráciának, sőt a józan ész uralmának, ami ráadásul az emberek többségét láthatóan nem is különösebben zavarja. Akiket pedig ez kétségbe ejt – például a Mozgó Világ kérdezőit –, azok tehetetlenek. A Mozgó Világ „kizökkent az idő” tézise nagyon jól ki is fejezte ezt a hangulatot. Pető Iván kérdése azért tetszik, mert a maga ironikus módján megkérdőjelezte az „egyedül lehetséges” utat, s ezzel a folyamatok, az azokat formáló különféle érdekű szereplők magatartása megértésének fontosságára hívja fel a figyelmet.

A nyár végén egy rövid, HVG-nek írt cikkben már jeleztem: volt valami naivitás abban a sok gazdasági szakemberre – így rám is – jellemző feltételezésben, hogy az új kormány nagyjából ott fogja folytatni a gazdaságpolitikát, ahol az előzők abbahagyták. Vagyis folytatódik az egyensúlyőrző gazdaságpolitika, s a kormányváltáskor természetes hangsúlyváltás, forrásátcsoportosítás ennek alárendelten fog végbemenni. Hogy a nyolc éven át folytatott, a kormány minden megszorító vagy reformlépését zsigerből elutasító, a társadalmi jólétet, az adócsökkentést csak elhatározás kérdéseként láttató ellenzéki retorika után, kormányzati pozícióban egyből reálpolitika következik a gazdaságban. Az új kormány meghatározó politikusainak egy része ugyanis nemcsak praktikus retorikai megfontolásból hirdette, hogy a gazdaságpolitika mindenekelőtt akarat és jó szándék kérdése, ennek megfelelően a mozgástér kiszélesíthető, a növekedés „beindítható”, az egyensúly pedig érdeksérelem-mentesen megteremthető, hanem saját magát is meggyőzte erről. Ez az önszuggesztió szorosan összefügg a jelenlegi kormánypártokra jellemző centralizációval, a negatív visszacsatolás korlátozottságával. (Ez jól tükröződött a nyár elején, amikor a Kósa-féle államcsődvízió rettenetes negatív visszhangja ellenére napok teltek el a korrekcióig.)

Volt valami naivitás abban a feltételezésben is, hogy a kormánypártok nem fognak élni a parlamenti kétharmad adta lehetőséggel, s nem törekednek ténylegesen és maximálisan a már egy évvel korábban meghirdetett „centrális politikai erőtér” megteremtésére, amely a nemzeti ügyeket „a maga természetességével képviseli”. Ezt világosan mutatja a jogállami hatalommegosztás nyár folyamán kezdődött viharos sebességű lebontása, az ezt szolgáló sok szervezeti és személyi változtatás. A kormányon belül költekezésre hajlamos miniszterek kordában tartására is szolgáló önálló pénzügyminisztérium megszüntetésétől kezdve a köztársasági elnök és az Alkotmánybíróság törvényhozáshoz való lojalitását segítő lépésekkel folytatva, a független intézmények (pl. MNB, Költségvetési Tanács, Alkotmánybíróság) önállósága elleni támadásokon keresztül a különböző ellenőrző szervek élére gyakran kellő szakmai tekintély nélküli politikai vezetők kinevezéséig vagy egyes nemzetközi szervezetekkel szembeni szabadságharcig.

A Gyurcsány-kormány kudarcát sokan elsősorban azzal magyarázzák, hogy a többségi akarattal szemben tartósan nem lehet kormányozni. A jóléti rendszerváltás fenntarthatatlansága, majd a szükségképpen következő gazdasági megszorítások, az erőtlen és felemás – az ellenzéki demagógia tevékeny támogatásával –, gyakran torzóvá vált reformok széles körű társadalmi ellenszenvhez vezettek. A helyzet paradox voltát jelezte, hogy az „emberek” (és az ellenzéki pártok) a 2001 és 2006 közötti mesterséges élénkítő politikát, ezen belül a jóléti rendszerváltást szerették, miközben ez tette elkerülhetetlenné az utált „megszorításokat”, amit 2008 végétől csak tetézett az elkerülhetetlen válságkezelés. A népszerű időszakban tehát hibás gazdaságpolitika folyt, a népszerűtlenben pedig – igaz, kényszerből – fő vonásaiban helyes, amit éppenséggel erőtlensége és következetlensége miatt lehet bírálni. A végletes politikai megosztottság ugyanis gyakran döntésképtelenséget okozott, mivel nem volt mód a kétharmados többséget igénylő változások vagy akár személyi döntések végrehajtására, de magukon a koalíciós pártokon belül és között is sokszor hiányzott az egység, miközben romlott a társadalom legszélesebb értelemben vett biztonságérzete. Mindeközben a magyar gazdaság leszakadóban volt régiós versenytársaitól. Nem lehet tehát azt állítani, hogy a változás, a „centrális politikai erőtér”, a rend iránt nem lett volna társadalmi igény.

Csakhogy abban az elképzelésben is van valami naivitás, hogy ha a többségi akarattal szemben nem lehet kormányozni, akkor annak birtokában bármit meg lehet tenni. Hiszen a korlátoktól – legyenek azok pénzügyi, nemzetközi vagy éppen erkölcsi korlátok – nem lehet eltekinteni. Másrészt a többségi társadalmi akarat maga is sok kérdésben megosztott – nem lehet egyszerűen az „emberek” javára dönteni. Például a válságadók sem az érintett ágazatokat érintik, hanem – például áremelések, romló szolgáltatások és visszafejlesztések formájában – nagyrészt szétterülnek a gazdaságban. Ez akkor is így van, ha elszenvedői nem feltétlenül látják át, hogy azt nem a „friss áremelések által is visszaigazoltan méltán megadóztatott” cégek rosszindulatának, hanem éppenséggel maguknak az adóknak köszönhetik.

A jelenlegi kormánypártok ellenzéki korszakukban a növekedés beindítását, a foglalkoztatás látványos bővítését, radikális adócsökkentést, a magyar vállalkozások (kis- és középvállalatok, gazdák, állami vállalatok) segítését, az életszínvonal emelését, a közszolgáltatások színvonalának emelését ígérték. Ennek eszközeiről és forrásairól – a korrupció és a bürokrácia felszámolásán kívül, ami fontos, de rövid távon csak kevés új forrást eredményez – alig esett szó. Nem véletlenül, hiszen szabad források nem voltak, ilyet csak átcsoportosítással, reformokkal lehet szerezni.

Ezért az új kormány működésének első fél éve a kormányzati mozgástér bővítéséért folytatott harcok története. Eddig három csatát láthattunk, kormányzati győzelmekkel és vereségekkel, de egyaránt nagy és felesleges veszteségekkel. Ezek a forint gyengülésében, a kamatcsökkenési folyamat megrekedésében, a kockázati felárak emelkedésében, a tőkevonzó és növekedési képesség gyengülésében, a jogbiztonság és a nemzetközi tekintély eróziójában mutatkoztak meg. Azaz azokat a területeket – a növekedés, a foglalkoztatás, a devizahitelesek védelme – érte csapás, amelyeket a kormány különösen fontosnak gondol.

Az első csata még a választások előtt, a 7 százalékos idei államháztartási hiány veszélyével való riogatással kezdődött, miközben a nemzetközi és a független hazai intézmények csak minimális hiánynövekedést tartottak reálisnak az elfogadott 3,8 százalékhoz képest. Pontosabban az első puskalövés még 2009 végén, 29 „független” közgazdász levelének dördült el, akik már akkor nagy veszélyeket láttak a költségvetés tervezetében. Ezt követte az elhúzódó majd elhalt „csontvázkeresés”, a göröghöz hasonló gazdasági helyzet és államcsőd vizionálása. Mindennek valódi célja az előző (Bajnai-) kormányra kenni azt a költekezést, amire valójában az új kormány készült. Az EU azonban nem volt vevő az államháztartási hiány lazítására. A görög válság utáni hangulatban a magyar retorika a pénzvilágban pánikot, az EU-ban ellenszenvet váltott ki, ami többek között forintgyengülésben és a kockázati felár megugrásában s nem utolsósorban nemzetközi megrökönyödésben tükröződött. A kormány nemcsak kénytelen volt elkötelezni magát az eredeti 2010. évi hiánycél tartása mellett, hanem a korábbinál rosszabb feltételek közé került.

A második csata a kormányfő 29 pontos akcióprogramjával indult, ami – a 2010. évi hiánycél megerősítésével – egyben az első csatavesztés okozta károk minimalizálását is célozta. A kezdeti piaci reakciók ennek megfelelően pozitívak voltak, azonban a példátlanul nagy bankadó, a 2011. évi egykulcsos, családi jellegű adózás fedezetlennek látszó meghirdetése, az MNB függetlensége elleni megújuló támadások, majd az IMF-tárgyalások megszakítása újabb bumeránghatást okozott Magyarország pénzügyi és általános megítélésében. S az EU-pénzügyminiszterek értekezletén Magyarország – az előző kormány által ígérteknek megfelelően – kénytelen volt megerősíteni, hogy 2011-re vállalja a 3 százalék alatti GDP-arányos deficit elérését.

A harmadik csata a vállalt hiánycél „megszorítások nélküli” elérését célozta az úgynevezett válságadók segítségével. Ezek körébe sorolható a már nyáron bejelentett bankadó, a három ágazatot – a kereskedelmi láncokat, a távközlést és az energetikai szektort érintő – teher, valamint a magán-nyugdíjpénztárakba befolyó befizetések „átirányítása”. Ezt egészítette ki a magán-nyugdíjpénztári vagyon jelentős részének folyó költségvetésbe csatornázása, felélése s ezzel a jövendő nyugdíjas generációk majdani nyugdíjának megsarcolása. Ez a csata ürügyét és eszközeit tekintve is tartalmaz némi csalfaságot. Egyrészt ezekre a többletbevételekre nem a válság, sőt nagyrészt nem is a hiány csökkentése miatt volt szükség, hanem azért, hogy a kormányzat fedezetet találjon a társasági és személyi jövedelemadó csökkentésére. Az adók révén valóban halaszthatóvá váltak a (gyakran népszerűtlen) reformok. Emellett azzal, hogy az adóemelést az érintettek igyekeznek továbbhárítani vevőikre, beszállítókra, dolgozóikra (s visszafogják magyarországi aktivitásukat), olyan kép alakul ki, hogy a megszorítás a gonosz multik műve, ami mintegy utólag is legitimálja az ellenük való kormányzati fellépést.

Az első két csatától eltérően a harmadik csata különböző hadszínterein a kormány látszólag nyerésre áll. A 2011. évi hiánycél elérhető, az adócsökkentésnek nagy valószínűséggel meglesz a fedezete. Az alkotmányossági kockázatok azonban az Alkotmánybíróság jogosítványainak megnyirbálásával sem múltak el, s kétséges a magán-nyugdíjpénztári tagok – főleg a magas megtakarítással rendelkezők – magatartása is. Nagy kérdés, hogy 2011 tavaszán – amikor az EU-nak el kell fogadnia az új magyar konvergenciaprogramot – erre valóban sor kerül-e. Különösen kérdéses a magán-nyugdíjpénztári vagyon folyó kiadásokra való fordításának s főként az egész gazdasági pálya fenntarthatóságának megítélése. (Magyarán, mivel lehet a későbbiekben pótolni a vagyonfelélést, az egyre kevésbé átmenetinek szánt adókat, az európai tendenciákkal ellentétes „ellenreformációt” a nyugdíjrendszerben.) Ezek kapcsán még fontos csatavesztések következhetnek be, amelyek az egyelőre 2011-re fokuszáló pénzügyi befektetők körében a magyar helyzet megítélésének radikális rosszabbodását válthatja ki (főleg kedvezőtlen nemzetközi pénzügyi fejlemények esetén). Ugyanakkor nem zárható ki egy olyan, a költségvetés kiadási oldalán érdemi strukturális reformokat végrehajtó gazdaságpolitikai korrekció sem, ami növeli a folyamatok fenntarthatóságának hitelességét, s ezzel elkerülhetővé teszi a csatavesztést vagy legalábbis csökkenthetővé annak mértékét.

A háború azonban nem áll győzelemre. Az adócsökkentések alig segítik a növekedést. Az egykulcsos szja igazi nyertesei, a magas jövedelműek inkább megtakarításaikat, semmint fogyasztásukat növelik, vagy ha igen, például autójuk lecserélésével nem a hazai termelést, hanem inkább az importot húzzák. A társasági adó csökkentésének pozitív hatását pedig félő, hogy bőven ellentételezi a megrendült jogbiztonság okozta befektetői passzivitás. (A nagy autóipari beruházások sem jelentenek ellenpéldát, hiszen ezek előkészítése döntően még az előző kormány időszakában következett be.) Az adóemelések viszont a bankok hitelezési aktivitásától kezdve az üzleti szektor fejlesztési elképzeléséig visszafogják a növekedést. Az EU-források nagy infrastrukturális beruházások helyett vállalkozói támogatásra fordítása könnyen ezek többleteredmény nélküli szétfolyásához vezethet (bár ennek tényleges mechanizmusáról még alig tudni valamit). Az export fejlődése továbbra is dinamikus maradhat, ami kedvező, de éppen ezért az egyoldalúságért, a belföldi piac elhanyagolásáért bírálták a jelenlegi kormánypártok az előző kormányt.

Márpedig ha nem sikerül érdemben, legalább a környező országokra jellemző ütemre gyorsítani a magyar gazdaság fejlődését, s érezhetően emelni a lakosság fogyasztását, az azok körében erodálhatja a kormányzat iránti bizalmat, akik nem látják át a jövő felélésének már most is sejthető rettenetes következményeit. 2011-ben a kormánynak feltehetőleg egy türelmetlenebbé váló nemzetközi és hazai közvéleménnyel kell szembesülnie, miközben ezeknek csak egymás ellenében lehet majd megfelelni. Idén, ha a kormánypártok nem erőltették volna mindenáron választási ígéretük, az adócsökkentés végrehajtását – ami persze az adóemelésekkel együtt legjobb esetben is csak adóátrendezésnek nevezhető –, ezt sokkal kisebb konfliktusokkal lehetett volna megvalósítani.

Azt még csak értem, hogy az emberek egyelőre nem veszik észre, hogy az elmúlt évek legkülönbözőbb részígéreteinek megtartása – az adócsökkentéstől a vasúti szárnyvonalak újranyitásától a patikaliberalizáció visszavonásán át a „profithajhász” multik megrendszabályozásáig – valójában súlyosan rontja az egész rendszer működésének hatékonyságát; az összes adóteher emelkedésétől a fenntartható növekedés lehetetlenítésén át a jogbiztonság erodálásig. Azt azonban már alig, hogy miért gondolja a kormány, hogy ez a lassú növekedés következtében nem fog előbb-utóbb kiderülni, s mire kiderül, már csak a rossz és a még rosszabb megoldások közül választhat?

 

 

 

Kende Péter

Miért lett a magyar liberalizmus harmadik nagy felívelésének (1989–) semmilyen külső körülmény által nem magyarázható összeomlás a vége?

 

 

Ez a kérdés értelem szerint átfed három másikat is, amelyek közül kettő (Fleck Zoltáné és Debreczeni Józsefé) a demokrácia elutasításának okait firtatja, a harmadik (Ludassy Máriáé) pedig a jogállam és a személyes szabadságok veszélyeztetettségére hívja fel a figyelmet. A hasonlóság még nagyobb volna, ha a fenti kérdésfeltevésben „liberalizmus” helyett „liberális demokrácia” állna, ami a töprengés tárgyát szinte alig módosítaná, csak épp az eszmei irányzat mellett a belőle fakadó intézményes rendet, illetve annak magyarországi helyzetét is vizsgálati célponttá tenné. Márpedig, ha jobban belegondolunk, „összeomlásról” inkább az utóbbival kapcsolatban érdemes beszélni és nyomozásba fogni; hozzá képest a tiszta elvek sorsa, ha nem is teljesen elhanyagolható, de meglehetősen akadémikus kérdés.

Még mindig a címnél maradva: mi indokolja, hogy 1989-et és a rákövetkező korszakot a magyar liberalizmus „harmadik nagy felívelésének” nevezzük? Melyik volt az előző kettő?

Az első nyilvánvalóan a 19. század első harmadában induló reformkor és az azt tápláló liberális eszmék 1848-ban kezdődő, majd 1867 után újult erővel folytatódó intézményes életbeléptetése volt. A következő felívelési korszakot már sokkal problematikusabb meghatározni. Ha elfogadjuk Horváth Zoltán „második reformnemzedék” fogalmát, akkor ezt az a szellemi forradalom jelentené, amely a 20. század elején tört be Magyarországra, s amely az irodalom és a képzőművészetek mellett különösen a társadalomtudományokban hagyott maradandó nyomot. S még politikai lecsapódása is volt e forradalomnak: 1918-ban, amikor is egy pillanatra ennek a nemzedéknek az emberei vették át a birodalmi függőségével szakító magyar állam vezetését. Bökkenőt képez viszont az a körülmény, hogy a szóban forgó nemzedékben legalább akkora volt a szocialista eszmék, mint a liberalizmus befolyása. Továbbá hogy e két irányultság többnyire összefonódott. Ami egyébként kortünet volt egész Európában, miközben mindenütt, így Magyarországon is, voltak olyan liberális demokraták, akik nem akarták a szabadságeszmét szocialista utópiákkal vegyíteni, bár keresték a megoldást az ipari fejlődés által fölvetett új szociális problémákra. – A „második felívelés” tehát ellentmondásos volt, még szellemi értelemben is, nem szólva arról, hogy a politikai történések síkján olyan háborús és polgárháborús katasztrófákkal kapcsolódott össze, amelyeket a magyar társadalom mindmáig nem tudott megemészteni és történelmileg a helyére tenni.

„Felívelés” – az előbbinél sokkal szerényebb értelemben – talán még 1945-ben is volt, hiszen a háború után megtartott majdnem szabad választások eredményeként egy liberális demokrata párt (az FKGP) került az ország élére, ha csak rövid időre is. Az 1989-ben valóságosan életbe léptetett demokratikus szabadságjogokat is az 1945–1947 közötti rövid átmeneti időszak parlamentje iktatta alkotmányba. De mint tudjuk, e nemzetileg oly kínkeserves korszak gondolkodására és politikai gyakorlatára nem a szabadelvű irányzatok nyomták rá a bélyegüket, de még csak nem is a liberalizmussal politikailag rokonszenvező szociáldemokrácia, hanem az a leninista politikai szekta, amely 1947-től kezdve – az országot megszállva tartó hatalom intenciója szerint és annak aktív közreműködésével – totális diktatúrát vezetett be. Mindezek folytán az 1945-tel kezdődő átmeneti korszakot „felívelésnek” tekinteni túlzás volna. Az 1945 utáni évtizedben kialakuló politikai érzelmek leghívebb tükrét az 1956. évi felkelés szolgáltatja, amely többféleképpen interpretálható, még a liberális demokrácia egyes gondolatainak visszatéréseként is, de semmiképpen sem úgy, mint ezeknek osztatlan diadala.

Az utóbbi jellemzés ezzel szemben illik, sőt jól illik 1989/90-re. Azokat, akik ebben kételkednének, hadd emlékeztessem arra, hogy a rendszerváltozás a nyugati demokrácia uralkodó eszméi nevében és receptjei szerint történt, amelyeket akkor minden rendszerváltó párt kivétel nélkül a magáévá tett, még a kommunista állampárt helyébe lépő MSZP is. (Hisz ezért lehetett vele az új alkotmányt elfogadtatni, s némi berzenkedés után még azt is, hogy a „négyigenes népszavazás” értelmében már 1990 áprilisa előtt lemondjon a jogállamisággal összeegyeztethetetlen privilégiumairól.) Az áprilisi választáson mandátumot szerző pártok egyike sem volt antiliberális abban az értelemben, hogy kételyeket emelt volna a jogállamisággal, a piacgazdasággal és a liberális demokrácia nyugati modelljével szemben. A Munkáspárt sem akkor, sem később nem jutott be a parlamentbe, a Magyar Demokrata Fórumban eleinte rejtőző radikális antiliberálisok pedig csak Csurka kizárása után alakítottak önálló pártot (amely azonban az 1994-es választásokon még elbukott). Mindezeknek köszönhetően az 1990-es választások a demokratikus jogállamiság osztatlan és teljes diadalát hozták (a parlamentáris kormányzati rendszer mellett s annak kiegészítéseképpen az ellenzék jogainak, valamint egyéb „fékeknek és egyensúlyoknak” az intézményes bevezetését a rendszerbe). Ezen kívül megkezdődött és gyors ütemben haladt az államszocializmus felváltása kapitalista jellegű, nyitott piacgazdasággal. Igazán nem tudom, mit lehetne a liberalizmus „nagy pillanatának” nevezni, ha nem ezt a helyzetet.

Ez a szinte csodaszámba menő, szerencsés külső és belső tényezők váratlan együttállásából keletkező felívelés azonban egy nagy félreértést is szült. A rendkívüli helyzet közvetlen haszonélvezőjeként egyik napról a másikra élre kerülő új politikai elit abból a rendhagyó körülményből, hogy minden oly békésen és „megegyezésesen” történt, azt a következtetést vonta le, hogy a változás egyfajta közakaratnak tett eleget, mert hiszen „ebben az országban már régóta mindenki demokráciát akar”. Holott az új intézmények határozott igenlése csak a pártokat szervező s a parlamenti választások révén döntési helyzetbe kerülő vezetőréteget jellemezte, csak ebben a körben vált – ha nem is előzmények nélkül, de azért némileg váratlanul – többségivé. E közben pedig a választás lehetőségéhez jutott közember általában nem azért szavazott az új pártokra, mert liberális demokráciát akart, hanem mert az addigi állami, társadalmi és gazdasági rend nyomorúságaitól és az azt fenntartó szovjet-függőségtől kívánt megszabadulni. A változással megszerzett jogok egy része természetesen nem volt a közember ellenére, sőt – mint például az utazási vagy a véleménynyilvánítási szabadság – nagyon is része volt a fordulatot előkészítő vágyakozásoknak. A jogállamiság jó néhány vívmánya viszont hidegen hagyta, ha nem épp bosszantotta az egyszerű közembert (ilyen volt a halálbüntetés eltörlése is). Kellemetlenül érintette, hogy a közszabadságoknak árnyoldalai is vannak (pl. a bűnözők nagyobb mozgástere), illetve hogy a piaci viszonyokkal a korábbinál nagyobb létbizonytalanság köszönt be. A bekövetkezett változások tulajdonképpen akkor nyerték volna el a közemberi társadalom tetszését, ha azok a korábbi szociális vívmányokat érintetlenül hagyva – vagy éppen feljavítva – nyitnak utat a jogállamiságnak és a demokratikus szabadságoknak. Ennek azonban inkább az ellenkezője következett be. (Ezt a megállapítást ki-ki saját ízlése szerint egészítheti ki vagy pontosíthatja.)

Az első nagy jelzést arról, hogy a liberális pillanat elmúlóban van, az MSZP 1994-ben aratott választási győzelme adta. A liberális pártok együttes eredménye ugyan még elég jó, de inkább stagnáló volt, a volt kormánypártok liberalizmusából pedig nem sok maradt (vereségük azonban nem ebből eredt, hanem abból, hogy mind kormányzati stílusuk, mind nacionalista retorikájuk sok ellenszenvet váltott ki). Az MSZP rendkívüli sikere elsősorban annak volt a következménye, hogy ezúttal azok a választók is megmozdultak, akik 1990-ben még távolmaradásukkal fejezték ki az új politikai helyzettel kapcsolatos érzelmeiket, ezen túlmenően pedig azt a – sokakat átható – vélekedést fordította le szavazatokra, hogy „talán mégsem kellene mindent visszacsinálni” abból, ami 1989-ig az ország élete volt. A párt élén álló Horn Gyula retorikája pontosan ennek az érzelemvilágnak próbált megfelelni (miközben attól azért óvakodott, hogy a kádárista kormányzáshoz való visszatérés hamis, mert teljesíthetetlen reményét ébressze). Mindent egybevéve nem túlzás az a feltevés, hogy az MSZP átütő sikerét az a választói tábor, a magyar társadalomnak az a (még vagy már akkor is) számottevő része tette lehetővé, amelyet az 1989/90-es változás elégedetlenül hagyott.

A fentieket másképp fogalmazva: a Kádár-rendszer viszonyai közt nevelkedett magyar társadalom nem volt felkészülve a kapitalizmusra való áttérésre, amelyet nagy többségében valószínűleg nem is akart. A piacgazdaság egyetlen általa ismert és művelt formája az állami szektoron való élősködés volt, ami viszont az új viszonyok között tárgytalanná vált. A magánkapitalizmusra történő áttérés uralkodó („aki kapja, marja”) módszerét illetően pedig a kádárista pártelit emberei bizonyultak a legsikeresebbeknek. Ennek következtében az MSZP-ből, alapítóinak akaratától szinte függetlenül, olyan párt lett, amely egyszerre töltötte be a „szocializmus népe” védelmezőjének és az új üzletemberek képviselőjének szerepét.

Ebben a kontextusban az SZDSZ ama döntése, hogy – Horn Gyula ajánlatát elfogadva – koalícióra lép az MSZP-vel és belép a kormányba, részben váratlanul érte a liberális szavazókat (bár nem volt egészen előzmények nélkül) és annyiban meg is zavarta, hogy – a szövetkezés puszta tényénél fogva – napirendre tért új koalíciós partnerének rosszul tisztázott múltja felett. A rendszerváltás legaktívabb és elvileg mindenki másnál élesebben antitotalitárius pártja ezzel a lépésével, ha felmentést nem is, de valamiféle menlevelet adott egy sok tekintetben kompromittálódott politikai nemzedéknek. E kulcsfontosságú döntés hátterével és további kihatásaival ehelyütt nem kívánok részletesebben foglalkozni, ezt ugyanis megtettem egy elég terjedelmes dolgozatban, amely a Beszélő 2010. évi utolsó számában jelent meg. Az itt követett gondolatmenet szempontjából a nevezett esemény két legfontosabb következménye az volt, hogy megrendítette a századvégi magyar liberalizmus tulajdonképpeni pártját, s hogy valamiképpen relativizálta magát a rendszerváltást is. Ettől kezdve tudott az a beszéd, hogy „nem volt igazi rendszerváltás” szélesebb körökben is, nemcsak a szélsőjobboldalon elterjedni.

Másfelől az a paradox helyzet alakult ki, hogy az állampártból kinőtt MSZP lett az új piacgazdasági rend élcsapata, miközben az átalakulás veszteseinek elkeseredéséből az új populista jobboldal kovácsolt magának tőkét: előbb Csurka és Torgyán, aztán Vona és Orbán. Ez a fejlemény ugyan nemcsak magyar sajátosság volt, de csúcsteljesítményét itt érte el (vélhetően egy korszerűbb liberális párt híján is). A tartósan koalícióra és másodhegedűs szerepre kényszerülő SZDSZ egyre kevésbé talált magának saját helyet, s azt a reményt, hogy előbb-utóbb váltópárt lehet belőle, már 1998-ban fel kellett adnia.

Ezzel tulajdonképpen átjutottunk a „semmilyen külső körülmény által nem magyarázható összeomlás” okainak elemzéséhez. Csak két-három fontosabb okra szeretnék itt röviden kitérni.

Az első, amelyet háttéroknak is nevezhetnék, a legújabb kori liberalizmus magyarországi marginalitása. A 20. század végi liberalizmust 19. századi elődjével a szabadelvűség alapeszméi kötik össze (az államhatalomtól való szabadság, a polgári egyenlőség, a közhatalom világnézeti semlegessége – hogy csak a legismertebbeket említsem). Ezek az eszmék ugyan elfogadásra találtak az elmúlt század magyar társadalmának gondolkodó részében, de csupán mint eszmék, nem pedig a gyakorlati politikában. Államszervezési modellként csakis a baloldalon, annak is egy kisebbségi részében váltak irányadó elvekké – ugyanabban a közegben, ahol a szocializmus eszméje is hódított, s ahol a liberalizmus gazdasági oldala nem örvendett különösebb népszerűségnek. Azt az emberjogi liberalizmust, amely az elmúlt század vége felé Kelet-Közép-Európában, így Magyarországon is elterjedt, a fent felsoroltakon kívül még legalább négy nagy princípium jellemzi: az önmegvalósító és teljesen szabad individuum gondolata, a társadalmi szolidaritás fontosságának elismerése, továbbá a modernitás minden irányú igenlése (ideértve az életformák szabad megválasztását is), végül a nemzeti bezárkózással (azaz a nacionalizmussal) való szembenállás. Márpedig a szolidaritás kivételével ezek olyan eszmék, amelyek még a rendszerváltás óta eltelt évtizedekben sem váltak rokonszenvessé a magyar felnőtt lakosság nagyobb részében. Hasonló a helyzet a kapitalizmus iránti érzelmekkel is. A gazdasági működés piaci modelljét a társadalmi többség 1989/90-ben csak azért fogadta el, mert „Európa” ezt kínálta, s ennél reálisabb alternatívát nem látott, de a modellt azóta sem zárta a szívébe, s azokat sem szereti, akiknél elvi elkötelezettségként hivatkoznak rá.

Egy következő okcsoport, amely figyelmet érdemel: az 1989 óta egymást követő kormányzatok államvezetési teljesítménye. Jóllehet ezt sohasem lehetett főleg vagy pláne kizárólag „a liberálisok” számlájára írni, hiszen a kormányzatok élén hol egy konzervatív-nacionalista, hol a szocialista párt állott, a közvélemény egy jelentős része mégis úgy gondolja, hogy az elmúlt két évtizedben végbement változások fő inspirálója, titkos játékvezetője és haszonélvezője (legalábbis az MSZP mellett) az SZDSZ volt. Ezt a hiedelmet a Csurka-féle szélsőjobb kezdte terjeszteni, majd pedig a liberalizmusból kilépő és azzal szakító Fidesz szította tovább (miközben legfőbb közellenségnek mindvégig megtartotta a szocialistákat). E paragrafus tárgya azonban nem a pártokról kialakult kép, hanem a kormányzati teljesítmények megítélése. Ebben a vonatkozásban pedig a társadalom túlnyomó többségét nem a szándékok kifejtése vagy a bekövetkezett dolgok magyarázata érdekli, hanem az, amit maga körül lát: a megélhetési viszonyoktól a közbiztonságon át a közigazgatási hatóságok működéséig. Márpedig ebben a vonatkozásban az elmúlt húsz év mérlege egyáltalában nem rózsás, különösen azóta nem, amióta a közember adottnak és magától értetődőnek tekinti az 1989-ben kivívott szabadságokat. Föltehetőleg ez az egyik fő oka annak is, hogy miért nem sikerült az elmúlt húsz évben megszerettetni a demokráciát (vagy legalább arról meggyőzni az átlagembert, hogy az jobban, megbízhatóbban működik, mint egy diktatórikus rendszer).

A teljes korszak mérlege természetesen csak „alulnézetben” ilyen negatív, intézményátalakító teljesítményeinek oldaláról nézve sokkal pozitívabb elbírálást érdemelne: csakhogy ez nem tartozik az itt tárgyalt „miért?” témakörébe. A liberális szereplők politikai mérlegére áttérve viszont nem mondhatok mást, mint amit már a Beszélő-ben (lásd fent) az SZDSZ doktrinerségéről írtam, vagyis hogy elvei szerint politizálva ez a párt hajlamos volt figyelmen kívül hagyni, hogy mire is „vevő” a közvélemény. A 2002-ben kezdődő második szoclib koalíció idején – fejtegettem ugyanott – az SZDSZ-nek nem volt egyetlen fontos kezdeményezése sem, amely a választók szélesebb köreiben pozitív visszhangot váltott volna ki. Ez különösen a Gyurcsány Ferenc nevéhez fűződő korszakban vált végzetes hatásúvá, amikor is a párt az „őszödi válság” következményeit (ezzel itt sem kívánok foglalkozni) egy eleve rosszul elgondolt és még annál is rosszabbul kivitelezett egészségügyi reformmal súlyosbította. Ebben az értelemben a liberális pártnak is komoly része volt Gyurcsány Ferenc ellehetetlenítésében, ami a liberalizmus ügye szempontjából kettős tragédiát eredményezett: Gyurcsány volt ugyanis az első szocialista pártvezető, aki világosan és egyértelműen szakított pártja kádárista múltjával, bukása pedig maga után vonta az SZDSZ padlóra kerülését. Van olyan nézet, amely szerint az SZDSZ is felelősséget visel az ország eladósodásának 2002 utáni felgyorsulásában. Ez csak annyiban igaz, amennyiben a pártnak a maga ötszázalékos súlyával módja volt vétót emelnie a nála sokszorosan erősebb koalíciós partner gazdasági elgondolásai ellen. Annyi azonban kétségtelen, hogy – erőtlenségből vagy más okból – az SZDSZ ebben az esetben nem érvényesítette szokásos doktrinerségét.

Az okok sorában még egy utolsó szó arról a – határainkon messze túlmutató – hangulatváltozásról, amely Európa úgyszólván valamennyi országában a korábbinál jóval nagyobb teret nyitott a populista ideológiák és politikusok előtt. De eltérően a nyugati világtól, ahol ez az emberi és állampolgári jogok túl messzemenő (ezért aztán gyakorlati akadályokba ütköző) kiterjesztésének volt a következménye, nálunk ennél ősibb eredetű nemzeti elégedetlenségek éledtek fel és azoknak feszítő erejét sem a szocialisták, sem a liberálisok nem ismerték fel idejében. Szemben az 1992 utáni Fidesszel, amely ráérzett a modern magyar liberalizmusnak erre a strukturális gyöngeségére, s politikai ambícióit korábbi elvei fölé helyezve teljes irányváltást hajtott végre.

 

 

Túl fekete volna ez a kép? S egyoldalú, ha felelősségeket csak bal felől lát, s nem említi a jobb felől elindult ígéretlicitet, a tényeken könnyedén átlépő rágalomhadjáratokat, a személyek és csoportok elleni gyűlölet állandó élesztését? Igen – csakhogy a fentebb kiemelt vonásokkal azt a képet próbáltam összeállítani, amely a jobboldalra szavazó kétharmadban (sőt még azon túl is) az elmúlt másfél-két évtizedről él. S amelynek sarkpontja az a meggyőződés, hogy „azok ott fent mindent elloptak tőlünk”. Ami tényként nyilván nehezen volna bizonyítható, de nem is ettől – mármint a bizonyítékoktól – működik, hanem attól, hogy mélyen meggyökerezett elégedetlenségeket fejez ki. Pszichopolitikai eredője annak a hangulatváltozásnak, amely 2006 óta ment végbe a magyar társadalomban, nemcsak „alul”, hanem feljebb is. S amely végül is minden külső hatás nélkül a baloldal összeomlásához vezetett.

Hogy e végeredményben az Orbán Viktor által kigondolt és levezényelt stratégiának rendkívüli szerepe volt: ez olyan evidencia, amely bizonyításra nem szorul. Egy ennyire elszánt és ily totálisan összefogott ellenzék hiányában a szociálliberális tábor 2010-ben elszenvedett veresége aligha lenne ilyen totális méretű (bár elkerülhető valószínűleg akkor sem maradt volna). Kevésbé világos e közben, hogy a Fidesz által követett stratégia képletében mi volt az, ami kétharmados győzelemhez vezetett. Hiszen az irredenta és múltidéző magyarkodástól az antikapitalizmuson át a társadalomban lappangó ilyen-olyan gyűlölethullámok meglovaglásáig nem volt e stratégiának szinte egyetlen olyan eleme sem, amelyet más jobboldali-populista erők ne próbáltak volna ki az elmúlt húsz évben – s ne vallottak volna vele kudarcot! 2002 óta ezzel szemben még a legabszurdabb állítások és fogadkozások is hitelre találtak. A szerveződő antiliberális többség protagonistái már-már egymásra licitáltak, hogy ki tud nagyobb képtelenséget mondani, s ezek mindegyike – láss csodát! – meghallgatásra talált. 2010-ben a választás végül is nem a bal és a jobb, hanem az új többség hívei között történt. A Fidesz és a Jobbik között.

Ha pedig így volt, akkor mit csodálkozunk azon, hogy (a győztesek által formált és velük egyetértő) társadalmi többséget hidegen hagyják a jogállamot felszámoló intézkedések csakúgy, mint az Árpád-sávos vonulgatások vagy a kultúra és a tömegtájékoztatás állami finomhangolására irányuló lépések?

 

 

 

Kun István

Miért fontos a kormánynak és a parlamentet uraló konglomerátumnak, hogy ismét elérje a hárommilliót az országban a koldusok száma?

 

 

Mert be akar kerülni a történelemkönyvekbe. A forradalmakról mindegyik ír, tehát forradalom kell. Ahhoz pedig koldussereg kell, lehetőleg éhezéssel. Lám, Rákosiékat is mindmáig naponta emlegetik.

 

 

 

Lángh Júlia

Miért nem szülhet Magyarországon egy nő ott, ahol biztonságban érzi magát? (Kiss Judit Ágnes)

 

 

Mert az állam, a mindenkori felsőbb hatalom jobban tudja, mi jó az állampolgárnak és az állampolgárnőnek.

Mert minden intézményen kívüli kezdeményezés a lázadás szellemét sugallja, tehát elfojtandó.

Mert a céhbe tömörültek nem tűrik a céhen kívüliek más módszerek szerinti munkáját.

Mert a szülő nő széttárt lába között állva utasításokat dirigáló orvos félti a pozícióját és a pénzét.

Mert a nőnek ugyan joga van ott és úgy szülni, ahogy kívánja, de aki ebben neki segédkezik, az törvényenkívüli és bilincsbe való.

Mert a boszorkányüldözést újmagyarul igazságtételnek nevezik.

Mert a törvényeket férfiak hozzák, akik nem tudják, miről beszélnek, hiszen még nem szültek soha.

Mert az idevágó törvényt még nem hozták meg, de annyi már tudható, hogy a Szülészeti és Nőgyógyászati Szakmai Kollégium veszélyesnek tartja az otthonszülést, és elkerülését javasolja (szemben a nemzetközi trenddel; de talán nem olvasnak idegen nyelveken).

 

Mert ma még kevesen vannak a szakmából, akik fontosnak tartják a háborítatlan szülést: otthon, születésházban vagy kórházban, nem a helyszín számít, hanem a háborítatlanság, a fölösleges beavatkozások kerülése, a gyengédség és a családias légkör.

Mert ehhez alapvető szemléletváltásra lenne szükség, aminél kevés dolog nehezebb, pláne ha sokak érdekeit, sőt érzelmeit is sérti.

Mert ha az a (majdnem össz)nemzeti tabu, hogy csak a kórházi sterilitás adja a biztonságot, és minden más bűnös, akkor abban hinni kell, mint egy templomi szentségben.

Mert a félreinformálás, a csúsztatás általánosan elterjedt szokása erre a vitára is rátelepszik: a szenvedélyes hozzászólók nem hallják meg a tényeket a kórházi szülési balesetek arányairól. Igaz, nem láthattak még kórházi orvost bilincsbe verve elvezetni egy műhiba gyanúja miatt.

Mert a gyűlölködés, mások – a másik – elítélése édes a magyar szívnek; ezért írhatják egyes bloggerek élvezettel az előzetesben fogva tartott szülésznőről, hogy „Az ilyennek kell a bilincs és a póráz, csukják le hosszú évekre!!!”

Mert a kisebbségek jogainak tiszteletben tartása viszont nem édes a magyar szívnek: évente csak pár száz kismama választja az otthonszülést, de a rend hívei a többség nevében össztüzet zúdítanak szakmai segítőikre, és kriminalizálják a tevékenységüket.

Mert itt minálunk olyan a nép, hogy kéjjel s örömmel figyeli mások meghurcoltatását, örül minden bilincselésnek, amint lehet, följelent, és tapsol bukásnak és kudarcnak.

Mert még mindig nem világos, hogy ezek az asszonyok senkit nem akarnak semmire rávenni, csak azt szeretnék, hogy hagyják őket békében szülni, és ne bántsák a szülésükben segédkező nőket. Mindenki szüljön ott és úgy, ahol és ahogy akar.

Mert a máskéntszülőket, miként a máskéntgondolkodókat, nem szereti a hatalom, sem a mindenkori rendszerhű tömeg.

 

 

 

Ludassy Mária

Miért van az, hogy Magyarországon a szabadelvű gondolat lábra nem tud kapni? (Csapody Tamás)

 

 

A kissé archaikusra sikerült kérdés több kontaminációja: a liberalizmus honi népszerűtlenségét, a liberális párt nélkül maradt liberálisok, illetve a jogállami normák iránti közönyt illető miérteké. Válaszom a lightosabb bevezető után igazán „népszerűtlen”, azaz filozófiai fejtegetés arról, hogy milyen mentális beállítódás kelletik ahhoz, hogy a jogállam eszméje, a liberális alkotmányosság normája egyáltalán megfogalmazódjon.

Röviden a politológiai közhelyek megismétlése: nem az 1994-es koalíciókötés az ősbűn, hanem annak szimbolikus személyi terhe, tudniillik hogy a gazdasági racionalitás nevében elfogadható koalíciót képviselő Békesi helyett az 56-os eszmékhez ragaszkodók számára elfogadhatatlan Horn Gyula, a represszió jelképe lett a miniszterelnökünk. És hogy a vatikáni konkordátum, azaz a legősibb liberális elv – az állam és egyház szétválasztása – arculcsapása után odatartották a másik arcukat is (vízlépcső). A következő koalícióban pedig egy SZDSZ-es miniszter olyat talál mondani a tömeges elbocsátások kapcsán (még ha gazdasági szükségből történtek is), hogy „nem kérdezzük meg a békákat, ha le akarjuk csapolni a mocsarat” – ez az ember később a liberális párt elnöke lett. Jelentem tisztelettel, hogy most mi – szabadgondolkodó filozófusok – vagyunk a hiába brekegő békák, akik alól a szabadság éltető közege kiiktattatik, s ilyen előzmények után még csak szemrehányást sem tehetünk a lecsapolóknak.

De ennél nehezebb feladatra vállalkozom, amikor egy inkább konzervatívnak tartott brit gondolkodó, David Hume egynémely gondolatával illusztrálnám a jogállami normativitás kialakulásához szükséges szellemi diszpozíciók mibenlétét. Klasszikus – Kant által is kedvelt – példa a jogbiztonságra a letét kiváltásának kötelezettsége, a kölcsön visszafizetésének és az ígéretek megtartásának categoricus imperativusa. Nem számít, kinek tartozom, még az sem, hogy az illetőnek nincs pénze: én akkor sem adom vissza a kölcsönkapott pénzt, pedig a jogbiztonság megköveteli, hogy egy terroristának is megadjam a tartozásom, még akkor is, ha rosszra használja, egy milliomosnak is megadjam, ami törvény szerint jár, ha éhen halok is. Ha a szubjektív igazságérzet felülírhatná az általános szabályt, összeomlana a társadalom: „Hiszen hogyan állna a dolog akkor, ha ellenségemnek tartozom, akit jogosan gyűlölök? És ha gonosz ember az illető, aki az egész emberiség gyűlöletét megérdemli? Vagy ha fösvény, akinek semmi haszna sem lenne abból, amitől megfosztom? Ha züllött kicsapongó, akinek inkább kára, mint haszna van a nagy vagyonból? Ha én magam szükséget szenvedek, s családom számára kell előteremtenem a mindennapi kenyeret?” (III. könyv II. rész I. szakasz) Amit Hume nevez igazságosságnak, azaz „mesterséges erénynek”, az nem enged a természetes érzület szubjektív önkényének, mert „mi lenne, ha mindenki így cselekedne”, és a jogi normák, az általános szabály követése helyett az erkölcsi intuíciók káosza uralkodna.

A tulajdon elosztási elvei is próbára teszik szubjektív szempontjainkat az általános jogi normák nevében: „Ketten pereskednek egy földbirtok miatt: az egyik gazdag, ostoba, züllött agglegény. A másik szegény, értelmes ember és népes családja van, az egyik az ellenségem, a másik a barátom.” Ám a procedurális jogi korrektség azt követeli, hogy a kártyás kurvapecéré legyen a vagyon, s ne a tisztes családapáé. Hume szerint vérző szívvel, de a jogi formaságok követelményének megfelelően kell ítélni – manapság erre mondják, hogy „jogszolgáltatás, de nem igazságszolgáltatás”. Igen, mondja Hume, ám ennek ellentéte a kádibíráskodás lenne, midőn minden jogi formaság nélkül, ránézésre, saját ellenőrizhetetlen emberismerete, erkölcsi intuíciója alapján dönt a bölcs kádi. És ezt Európában nem kívánhatjuk; mi meg visszavágyunk ázsiai gyökereinkhez.

Mélyen erkölcstelennek tűnhet a tulajdonelosztás hume-i elve, a „present possession”, a jelenlegi birtoklás alapján. Mennyivel igazságosabbnak tűnik a „suum cuique”, a mindenkinek a magáét tomista elve, vagy a „mindenkinek szükséglete szerint” szocialisztikus koncepciója, vagy még inkább a történelmi jogból levezetett jogosultság elve. Ám e szubsztantív szempontok az örökös háborúság magvát vetik el a társadalomban: ki az, aki érdem szerinti elosztás esetén ne tekintené érdemesebbnek magát másoknál, ki az, aki a szükséglet szerinti mérlegelésnél ne érezné a maga szükségét fontosabbnak a felebarátjáénál, s a történelmi jog csak a folyamatos jogsértések tárháza, katolikusokat kifosztó protestánsok és viszont, királypártiakat konfiskáló köztársaságiak és fordítva… Jobb, ha mondjuk, ötven év múltával jogosnak tekintjük a ki tudja hogyan megszerzett tulajdont, és a jogbiztonság nevében elutasítjuk az „igazságtételt”. „Fölöttébb előnyös, sőt okvetlenül szükséges a társadalom számára, hogy a birtoklás állandó legyen, és ennek folyományaként vezetjük be a megfelelő szabályt, de látnunk kell, hogy amennyiben ugyanazt az előnyt keresnők akkor is, amikor arról van szó, hogy bizonyos javak megilletnek-e meghatározott személyeket, úgy elvétenők ezt a célunkat, s csak állandósítanánk a zűrzavart, holott éppen megszüntetni akartuk az általános szabályok segítségével.” (III. könyv II. rész X. szakasz)

Hume elismeri, hogy az erkölcsi értelembe vett igazságosság emberileg vonzóbb lehet, mint ama mesterséges igazságossági szabályok, melyeket a jogállami normativitás, a jogbiztonság diktálnak.

„De megvizsgálván mindama kérdéseket, amelyek egyáltalán az igazságszolgáltatás ítélőszéke elé kerülnek, azt kell látnunk, hogy – külön-külön tekintve minden egyes esetet – legalább annyiszor lenne emberséges dolog az igazságosság törvényeivel ellentétes ítéletet hozni, mint a törvényeknek megfelelően ítélni. A bírák elvesznek a szegényektől és adnak a gazdagoknak, a léháknak juttatják az iparkodók munkájának gyümölcsét, gonosz embereket látnak el olyan eszközökkel, melyekkel árthatnak embertársaiknak. A törvény és az igazságszolgáltatás általános rendszere azonban előnyös a társadalomra nézve, és ezt az előnyt tartották szem előtt az emberek, amikor önkéntes megállapodás útján bevezették ezt a rendszert.” (III. könyv III. rész I. szakasz) Nálunk a társadalom nem érzi az általános jogállami szabályok hosszú távú előnyeit – talán a bevezetés önkéntes megállapodásként való megélése is hiányzik –, a jelen politikai hatalom így sikerrel uszíthat a pártatlan procedurális szabályok szentsége, a személyválogatás nélkül ítélkező jogállami normák ellen az ájult imádat és az elvakult gyűlölet irracionális indulataival.

 

 

(Hume: Értekezés az emberi természetről c. művét Bence György fordításában idéztem.)

 

 

 

Mesterházy Attila

Miért nincs veszélyérzete ma Magyarországnak, miközben a Fidesz feléli a jövőnket?

 

 

In medias res: kétféle a válasz. Az egyik egyszerűsítő és talán felszínes, de gyarlón emberi. A másik összetett, de közelebb visz a valós okokhoz.

„Az MSZP–SZDSZ-kormány annyi hibát követett el, és »romba döntötte az országot« – ahogy azt a Fidesz kommunikációja sulykolta –, hogy az emberek alig várták, hogy jöjjön a »megváltó« Fidesz, és tegyen rendet. Ezért mindent elnéznek neki…” Sok Fidesz-szavazó még mindig áltatja magát. Nyilvánvalóan nem fogja saját magát meghazudtolni. Legalábbis nem egyhamar. A Fidesz-szavazó egyelőre csak érlelgeti magában a kormányzati intézkedéseket, de a bőrén még nem érzi…

A valódi válasz ennél jóval bonyolultabb és messzebbre vezet.

Magyarországon nem gyökeresedtek meg demokratikus hagyományok, ezért sok esetben az emberek igényei és a rendszer által kínált valós lehetőségek eltérnek egymástól.

Magyarországon – és gyanítom, hogy egész Kelet-Közép-Európában – kevés olyan történetet mesélnek a szülők, nagyszülők a gyerekeiknek és unokáiknak, amely arról szól: a nagypapa és barátai hogyan alakítottak egyesületet, hogyan fogtak össze érdekeikért, hogyan képviselték jogaikat a közösségi fórumokon, vagy milyen sikereket értek el a közéletben. Olyan történetből egészen biztosan több van, amely azt meséli el, hogy nagypapát hogyan vitték el hosszabb, rövidebb időre, mert rossz viccet mesélt rossz helyen, vagy miért pofozta fel az intéző, a gazda, a rendőr, a nyilas, az ávós.

A magyar történelemben a demokráciának és a szabadságnak csak pillanatai voltak a feudális és antidemokratikus rendszerek hosszú évszázadaihoz képest. A magyar embereknek alig vannak emlékei arról, hogy hogyan működik a demokrácia, mi benne a jó és mi benne a lehetőség. Nem tanulhattuk meg a demokratikus viselkedésformákat, a kőkemény érdekérvényesítést demokratikus keretek között. Ezzel együtt azt sem, hogyan lehet élni a rendszer adta előnyökkel, és a javunkra fordítani őket. Nem tanulhattuk meg az önszerveződés technikáit, nincsenek alapos ismereteink arról, hogyan működtethetők eredményesen a demokratikus intézmények.

Ellenben bőséges tapasztalataink vannak arról, hogyan kell viselkedni a diktatúra viszonyai között. Bőséges és közeli tapasztalat van arról, hogy milyen túlélési stratégiákat lehet alkalmazni, hogyan lehet a mindennapokba menekülni, hogyan lehet az elfojtott indulatokat viccekben kibeszélni, összekacsintani egy-egy kétértelmű megjegyzés hallatán, hogyan lehet a sorok között olvasni.

Mindez oda vezet, hogy a demokráciához való viszonyunkat egyszerre jellemzi a közöny és az indulat. Ezt tituláljuk demokratikus deficitnek.

Ezeket a hiányosságokat még tovább erősítették az elmúlt húsz év csalódásai. A rendszerváltás időszakában az emberek többségének egyszerűen elege lett a régi rendből, és mélyreható változásokat akart. Konszenzus volt abban, hogy Magyarországon legyen többpártrendszer, parlamentarizmus, szabad választások és magántulajdonra épülő gazdasági kibontakozás. A rendszerváltás álma az volt, hogy belátható időn belül úgy élhetünk, mint a szomszédos Ausztriában. Tiszta és átlátható közállapotokat szerettünk volna, magasabb életszínvonalat és jobb életminőséget úgy, hogy az előző rendszer biztonsága lehetőleg ne, vagy alig sérüljön.

A rendszerváltást követő évek tapasztalatai hidegzuhanyként érték az embereket. A hónapról hónapra növekvő munkanélküliség, a privatizációs botrányok, a korrupció, a kialakuló és robbanásszerűen növekvő társadalmi egyenlőtlenségek sokkolták a társadalmat.

 

Magyarországon senkinek – sem a hétköznapi embernek, sem a rendszerváltó politikai elitnek – nem voltak élet közeli tapasztalatai, így gyakorlati ismeretei sem a piacgazdaság és a parlamenti demokrácia működéséről és természetéről. Nem tudhattuk, milyen hatásai lesznek egyes döntéseknek, és hogyan lehet megfelelni a versenyből fakadó kihívásoknak. Az emberek nem értették – és sokan még ma sem értik – az öngondoskodás jelentőségét, nem ismerték a kizsákmányolás természetét, mert képtelenek az önérdek felismerésére és megfogalmazására.

S ebben a politikai elit sem szolgált útbaigazítással.

Mindez hozzájárult ahhoz, hogy mára a társadalom jelentős része a rendszerváltás vesztesének érzi magát. Ez az érzés – ténnyé lényegülve – alapvetően határozza meg az emberek politikához, az egész politikai elithez és a 89-es változásokhoz való viszonyát.

 

Sokan úgy gondolták, hogy minden baj eredendő forrása a „túlzott” szabadság és a „fene nagy” demokrácia. A csalódottság és a kiábrándultság egyik legfontosabb következménye a közélettől és a politikától való elfordulás, másik a szélsőségesek térnyerése.

Eközben a körülöttünk lévő világban is mélyreható változások kezdődtek. A globalizáció – bár hatásai mindennap érzékelhetők voltak – ténylegesen és visszavonhatatlanul a mostani gazdasági válsággal tört be mindannyiunk hétköznapi életébe, és hirtelen, kíméletlen brutalitással vált könyörtelen valósággá. A kialakult helyzetben nekünk kettős versenyben kell helytállnunk: versenyzünk magunkkal, saját maradiságunkkal, és versenyzünk a globális gazdaság más szereplőivel, nemcsak a térség országaival, hanem minden országgal, miközben nincs másolható és bevált vagy legalábbis könnyen alkalmazható recept a „gyógyulásra”.

Mind az elmúlt húsz év csalódásai, mind a világgazdasági kihívások a radikális változás igényét erősítették. Ezt az igényt tovább fokozta az előző kormány munkájának téves megközelítésen alapuló megítélése és a kormányzati munkát kísérő – egyébként, sajnos, hatásos – hisztériakeltés.

A változást a többség számára 2010-ben az a Fidesz jelentette, amely a helyzetet felismerve és kihasználva a kétharmados parlamenti többség bázisán azonnal nekifogott saját totális hatalmi rendszerének kiépítéséhez. Ezt az új „rendszerváltást” egyrészt a jelenlegi rendszer látszólagos leváltásának igényével, másrészt a világban zajló változásokkal indokolja. A Fidesz vezetői felismerték, hogy meg lehet lovagolni egy valós társadalmi igényt, és erre nemcsak hivatkozni lehet, hanem arra is alkalmas, hogy elfedje az igazi szándékokat.

A változás égisze alatt olyan rendszer kialakítására tesznek kísérletet, melyben vannak ugyan szabad választások, de a hatalmi rendszer kiterjedtsége végletesen korlátozza minden ellenzéki politika tényleges esélyeit. Elképzelt rendszerük alapvetően a magas érdekérvényesítő képességgel rendelkező társadalmi csoportokkal való megállapodásra épül. Ideológiai bázisát a két világháború közötti évtizedekből ismerős keresztény-nacionalista világkép jelenti, míg taktikai lépéseit alapvetően a populista demagógia határozza meg.

Az elmúlt hónapok intézkedéseiből világosan látszik ez a stratégia. Rövid távú megoldásokkal „ágyazzák meg” későbbi intézkedéseiket. Jó példa erre Kolontár és Devecser tragédiája. Az egész társadalom együttérzését kiváltó baleset okán törvényben teremtették meg a lehetőségét annak, hogy szigorú kritériumrendszer nélkül vonjanak állami felügyelet alá magáncégeket. A sokakat felháborító végkielégítési botrányokat kihasználva visszamenőleges hatályú törvényeknek teremtenek precedenst, majd ugyanerre hivatkozva korlátozzák az Alkotmánybíróság jogkörét. A magánnyugdíjak bekebelezésével hosszú távon éppen a hatalom hozza létre azt a kényszerhelyzetet, melynek eredményeként már nem lehet majd más kiutat találni, mint a jelenlegi nyugdíjrendszer radikális átalakítását. Lehet, hogy éppen a svéd modellre hasonlító rendszert. A példákat még hosszan lehetne sorolni.

A magyar „polgár” nincs könnyű helyzetben. Nem könnyű átlátni a Fidesz hatalmi játékain. Nem könnyű megérteni, hogy a populista demagógia mögött a munkavállalók, a bérből és fizetésből élők, nyugdíjasok, a kisebb keresetűek vagyis a társadalom túlnyomó többségének elárulása húzódik.

Az egyszerű és könnyen emészthető igazságok, zsigeri válaszok mögött azonban felsejlik az úri Magyarország víziója. Az, hogy az „orbáni út” valójában egy olyan társadalom megteremtéséhez vezet, melyben a társadalom alsó kétharmadának érdekeit beáldozzák a felső rétegek prosperitása érdekében. Nincs gond a szociális ellátással, nincs gond az esélyegyenlőséggel, az egészségüggyel, az oktatással. Mindez ma még nehezen képzelhető el a munkapadok mellől, a számítógépek mögül. A földekről és a katedrákról sem lehet látni, milyen jövő húzódik meg a rövid távon akár kedvezőnek tűnő intézkedések mögött.

Mindazt a veszélyt, melyet a Fidesz politikája hordoz, el kell mondani újra és újra. Ha van történelmi időszak, amikor az értelmiség felelőssége vitathatatlan, akkor az épp a mostani. Sokan már megszólaltak, és sokan meg fognak szólalni. Minden eszközzel újra és újra el kell magyarázni az embereknek a tényeket, és figyelmeztetni kell a veszélyekre.

Ez a feladat nem reménytelen. A magyar emberek a rendszer működésének korrekcióját akarják, nem az egész rendszer leváltását. Rendet és rendezettséget akarnak, nem diktatúrát. A politikusok teljesítményével elégedetlenek, nem a parlamentarizmussal. Biztonságot, hatékony szociális rendszereket, életlehetőséget követelnek, nem állami atyáskodást. Határozott vezetőket kívánnak, de nem arroganciát, önkényt és vezérelvűséget. Tudják, hogy a változás elkerülhetetlen, de nem akarnak ismét a változások vesztesei lenni. Ellenzik a személyi hatalom minden formáját, megvetik a mindent felőrlő hatalmi harcot, mert tudják, hogy milyen veszélyeket rejt magában. Köszönik, nem kérnek sem II. Józsefből, sem Gömbös Gyulából, sem Horthy Miklósból, sem Rákosi Mátyásból.

A józanság lehet Magyarország egyetlen esélye.

 

 

 

Dr. Nemes János

Miért jó nekünk, hogy összevonások, (vissza)államosítás folynak az egészségügyben?

 

 

Legyünk igazságosak: még csak szándék a központosítás. Hangzatos szavakon kívül nem történt semmi: „2011 még nem a megváltás, hanem a fenntartható átrendeződés éve lesz az egészségügyben” – hirdette ki Szócska Miklós államtitkár, az ágazat vezetője. Csak 1012-től fog minket megváltani. Hogy hogyan, arról semmit sem tudunk. Illetve egyet igen: kíméletlen hatalomösszpontosítással, és ami ezzel jár, a hatalmas anyagi javak feletti teljes kontrollal (a hadiipar után mindenütt a világon az egészségügybe teszik be – és főleg: veszik ki belőle – a legtöbb pénzt).

Dr. Pesti Imre, a Fővárosi Önkormányzat szociális és egészségügyért felelős főpolgármester-helyettes az összes fővárosi egészségügyi intézményt egy nagy konglomerátumba, holdingba olvasztaná össze. (A sors iróniája, hogy ötletét Horváth Csaba MSZP-s ex-főpolgármesterhelyettes Budapesti Egészségügyi Modelljéből merítette. A terv – a korábban is Pesti által vezetett – fővárosi ellenzéki Fidesz-frakció, illetve az akkori koalíciós partner, az SZDSZ ellenállásán bukott meg…) Tizenkét kórház, öt járóbeteg-szakrendelő, száz telephely, négyszáz épület és az ott dolgozó 16 ezer egészségügyi sorsáról van szó. És főleg mintegy 90 milliárd éves bevételről.

Persze mindezt a spórolás ürügyén. Pesti szerint közös beszerzés esetén 25–30 százalékos árcsökkentés harcolható ki a kereskedőktől – csakhogy erre semmilyen bizonyíték sincs. Az ellenkezőjére igen: a már 2005-ben létrehozott Fővárosi Központi Egészségügyi Beszerző és Szervező Kft. gyakorlatilag megbukott, mert a kórházak sokkal rugalmasabban és sikeresebben tárgyaltak a beszállítókkal.

Pesti a telephelyek felét bezáratná, ágyszámot viszont nem csökkentene; ez Gáti Júlia, a HVG szakújságírója szerint kizárólag emeletes kórházi ágyakkal oldható meg.

A lestrapált, bezárandó épületek, ingatlanok értékesítése, amelytől sok pénzt remélnek, nem kecsegtet sok sikerrel. Az eddig megszüntetett fővárosi egészségügyi intézmények, többek között a Svábhegyi Gyermekszanatórium, a „Lipót” vagy a sok névváltozást megért Szabolcs utcai kórház épületei évek óta üresen porladnak, még (sikertelen) állagmegőrzésük is rengeteg pénzt emészt fel. Mint ahogy irdatlan összegekbe kerülne a bezárásra ítélt épületekből a dologi javak és a dolgozók áttelepítése vagy akár a sokat emlegetett párhuzamos struktúrák összeolvasztása, új közös informatikai rendszer kiépítése.

Közben se pénz, se posztó. Már ma is zárva vannak vagy a bezárás határán ingadoznak zsúfolt osztályok, részlegek az anyagi és személyi feltételek elemi hiánya miatt. Egykor vonzó területeken, a gyermekosztályokon, szülészeteken sincs nővér- és orvosutánpótlás. Tíz egészségügyi szakközépiskolában érettségizett fiatal közül egy helyezkedik el az egészségügyben. A medikusok több mint fele külföldön szándékozik munkát vállalni.

Pesti Imre megejtő természetességgel kész tényként közölte, hogy hatalmas új Észak-Pesti Kórházat építtetnek. Miből? „Az egészségügy 2011-es pénzügyi kondíciói egy fenntartható túlélést jelentene… A gyógyszerkassza nagyon szűkre szabott, nem lehet belőle kijönni, a járóbeteg-szakellátásban nagyon komoly gondok lesznek…” Ezt dr. Mikola István, a parlament egészségügyi szakbizottságának elnöke, a Fidesz egészségügyi programjának megalkotója nyilatkozta november 15-én a Magyar Nemzetnek.

Miközben Pesti Imre még csak összevonást, holdingot emleget, már edzenek, szoktatnak minket a valódi visszaállamosításra. Szócska államtitkár a Világgazdaság által szervezett november 5-i egészségügyi konferencián kijelentette, hogy az anyagi nehézségekkel küzdő önkormányzati egészségügyi intézményeket az állam szívesen átveszi. Hogy a magántulajdonon alapuló önkormányzati rendszernél mit tudna az állam jobban csinálni, rejtély. Az állami egészségügy húsz éve megbukott, ezért kellett sürgősen privatizálni.

 

De talán nem is ez a lényeg. Kevesen figyeltek fel Pesti Imrének arra a félmondatára, hogy a holding az egészségügyi intézményektől nemcsak a gazdasági és fejlesztési, de a humánpolitikai feladatokat is át fogja venni.

A gyakorlatban ez egyrészt azt jelenti, hogy megszüntetik a kórházak igazgatói posztjait. Ha nincs nagyhatalmú, befolyásos igazgató, nincs is kivel harcolni. Csak szigorúan szakmai feladatokat ellátó orvosigazgatók maradnának – ők anyagiakkal nem is foglalkozhatnak. Majd a Központ.

Legalább ilyen fontos, hogy a „demokratikus centralizmus” jegyében minden vezetői kinevezés (és visszavonás!) a Központ személyzetisének – bocsánat, human recharche managerének – kompetenciája lesz. Majd a káderosztály (HR-részleg) megmondja, ki érdemes a bizalmukra, és kiből lehet osztályvezető, főnővér, vezető asszisztens vagy éppen a rendelői takarítóbrigád főnöke.

Régi szép idők.

 

 

 

Pető Iván

Miért véli úgy a Mozgó Világ szerkesztősége, hogy ebben az évben kizökkent az idő?

 

 

A magam által feltett (ál)kérdésre térek vissza.

Kérdezni ugyanis könnyebb ma hazai viszonyainkra, mint választ adni a miértekre, így – ha tetszik – illemből is igyekszem kifejteni, miért épp azt kérdeztem, amit.

Ma úgy néz ki: a Fidesz az alkotmányos korlátok eltakarításával, a főként külföldi tulajdonú cégek úgynevezett válságadójával és a kötelező magán-nyugdíjpénztári befizetések úgymond elterelésével a következő néhány évre a maga szempontjából megoldotta a költségvetés problémáit, sőt biztosította az adócsökkentés finanszírozhatóságát is, és még számottevő elosztható többletforrást is előteremtett úgy, hogy látszólag tartotta magát ígéretéhez, a lakosságot közvetlenül érintő megszorításokat elkerülte. Választói nemcsak azt hihetik, hogy tartja magát ígéreteihez, hanem boldogok lehetnek, hogy keményen lépett fel az IMF-fel szemben, védi a nemzeti érdekeket a bankokkal és a multikkal szemben. Sőt kárörvendhetnek, mert nem jött be a szocialisták, a liberális közgazdák, a külföldi elemzők egy részének huhogása, miszerint majd ha az önkormányzati választások után a Fidesz előjön valódi programjával, akkor kitűnik, hogy átverte választóit.

Az említett közönség nem látszik érzékenynek lenni a nagy átverésre, arra, hogy az alkotmányos normák szétrúgásának, a mostani pénzszerző intézkedéseknek néhány éven belül milyen kiszámítható következményei lehetnek, hogy mennyire felelőtlen és milyen hazug érvelésre épül mindaz, ami ma kormányzás címén történik.

Ha máshonnan nem tudnám, a mások által feltett kérdések listája is megerősített abban, hogy nemcsak én látom úgy: a magyar társadalom számottevő része a paternalista, tekintélyelvű berendezkedést, az állami gondoskodást ma otthonosabbnak találja, mint a liberális demokráciát és a dominánsan magántulajdonra épülő piaci versenyt. Magyarul, közvetve a mások által feltett kérdések is azt mondják, hogy (ál)kérdésem jogos, hiszen az orbáni (ellen)forradalom fő iránya, a szakítás a 89-es célokkal, széles néptömegek számára visszatérés a normalitások világába: meglehetősen sokan érzik úgy, nem ki-, hanem visszazökkent az idő.

Hogy ez miért alakult így, arra – felteszem – más felkértek is válaszolnak, hiszen a kérdések jelentős részéből is az tűnik ki, ez az, ami leginkább foglalkoztatja a szerzőket.

Az elmúlt hónapokban a témával foglalkozó írásokban erős az a vonulat, amely majdhogynem történelmi determináltsággal magyarázza ezt a 2010-re kialakult helyzetet. Eszerint meghatározók a ma dominánsnak látott gondolkodásmód történelmi gyökerei, hiszen a dualizmus, a Horthy- és a Kádár-korszak közös nevezője a népéről gondoskodó jó vezetőbe vetett hit, amelyet kiegészít a szocializmus negyven éve alatt szunnyadó, de virulens és újjáéledt, etnikai értelemben tekintett nemzeti szupremácia, a dekadens (de azért vágyott) Nyugat és a Kelet között valami sajátosan magyar út megtalálásának hite, hogy most az egyéb jellemzőket ne soroljam.

Én magam is úgy vélem, hogy a hagyományok, beidegződések szerepe igen jelentős, akkor is, ha alkalmanként a – valljuk meg – többnyire illúziókkal elegy nemzeti felbuzdulás nagy pillanataiban meghatározónak mutatkozott az ezzel való szakítás szándéka is.

Ugyanakkor sok fontos tényre mutatnak rá azok is, akik a mai viszonyok magyarázataként az elmúlt húsz év hibáira, bűneire teszik a hangsúlyt. Ha a mások és magam elfogultságait igyekszem kizárni, úgy is leírható azonban ez az időszak, mint egy görög tragédia, ahol a szereplők egyéni és kollektív vétkei tetten érhetők ugyan, de egészében mindenki a maga, önmagában koherens logikája szerint halad a végkifejlet, jelen esetben a 89–90-es berendezkedés bukása felé – nem feledve, hogy van, akinek nem szándéka, csak lépéseinek akaratlan következménye a vég, és persze van, aki látva a láthatókat, már törekszik is az események felgyorsítására.

Meglehetősen régóta világos számomra, hogy a rendszerváltás – ahogy manapság mondják – nem jött be a magyar társadalomnak. Lassan tíz éve, a bukáshoz vezető utolsó nyolc év koalíciójának kezdetén írtam: „A magyar társadalom döntő része […] nem akart tehát rendszerváltást, csupán a meglévő rendszer nem szeretett részeinek megnyirbálását, kijavítását, az egykori tapasztalatok szerint: szocializmust kommunisták nélkül.” (A rendszerváltás naplója. BUKSZ, 2002, 3.) Ha ez igaz, akkor ez megkülönböztető jegy más volt szocialista országoktól, ahol, minden későbbi csalódás ellenére, azért a társadalom jobban kívánta a rendszerváltást a magyarnál, és aktívabban ki is vette a részét belőle.

A Fidesz jelentősen formálta a magyar társadalom gondolkodását, de legalább ennyire épített is populizmusában a meglévő mentalitásra, elvárásokra. Kellett ehhez az is, hogy a rendszer – de a Bajnai-kormány megalakulásáig a 2002-ben hatalomra került kormánykoalíció bizonyosan – alkalmatlannak mutatkozzék a felmerülő problémák kezelésére. Jegyezzük meg: a liberális demokráciák általában is eléggé védtelenek a demokratikus úton hatalomra törő populizmussal, de még azokkal a szélsőséges politikai erőkkel szemben is, amelyek használják az államhatalmat korlátozó intézményeket – hogy aztán hatalomra kerülve már e korlátokat kezdjék bontani.

Az ez év áprilisi fordulat előtti helyzetről nem tudok érdemben mást mondani, mint amit a Fundamentum című folyóirat körkérdésére válaszoltam 2009 nyarán. (A 20 éves alkotmány. Fundamentum, 2009. 3. 77–81.) Hogy itt csak egyetlen mondatot emeljek ki: „A működési zavarok […] szokványosnak nevezhetők a jól működő demokráciákban is. Mégis, máshol az ilyesmihez nem kapcsolódik a rendszer válságának érzete, tehát a látszólagos hasonlóság mögött alapvető eltérés lappang.”

Ha a társadalom számottevő része úgy érzi, hogy a hatalom tehetetlen, hogy magával a berendezkedéssel is gond van, hagyományoktól, kulturális örökségtől függetlenül is hajlik az üdvözítő megoldást kínáló törekvések támogatására, s mindaddig, amíg nem válik világossá, hogy a csodák elmaradnak, úgy érzi, a kibillent világ kezd a helyére kerülni.

A történelmi örökségen és az elmúlt húsz év drámai vétségein túl azért fontos tényező az is, hogy a Fidesz populizmusa, a kormányra kerülése óta követett politikája akár a tíz évvel ezelőttihez képest is jelentősen megváltozott környezetbe ágyazódik bele. „Az emberek nagyon félnek, hogy a globalizáció lerombolja a társadalmi biztonságot. Védelmet keresnek. […] Az emberek ma vevők a nemzeti protekcionizmusra, a nemzeti kultúra, a nemzeti identitás védelmére, mindenre, ami a meglévő megtartását ígéri” – nyilatkozta a minap egy holland szociológus, mondván, hogy Nyugat-Európában mindez nemcsak hazájára, de Belgiumra és Olaszországra is áll, s – tegyük hozzá – a listát még bővíthetnénk (Bérces Tibor interjúja Paul Schefferrel. Élet és Irodalom, 2010. 45.). Ha a globalizáció mellé beírnánk a magántulajdonra épülő piaci versenyt, a „meglévő megtartása” kifejezést pedig felcserélnénk „vágyak megvalósulására”, a hazai viszonyokra is állna a leírás. És Scheffer nyilatkozatának egy másik eleme is jól érzékelteti a konszolidált demokráciák mára megváltozott közhangulatát: a mai generációk örülnének, ha gyerekeik úgy élhetnének, ahogy ők élnek most, míg az előző generáció abban a hitben élt, hogy a gyerekeiknek jobb lesz – mondja ugyanott. Kis korrekcióval ez is magyarra fordítható: az előző generáció abban a hitben élt, hogy mindig egy kicsit jobb lesz, az élet kiszámítható; a mai generációk nagyobb része a kiszámíthatatlanságot, bizonytalanságot érzékeli.

Orbán Viktor törekvései, a kormányzása alatt született és kilátásba helyezett döntések felrúgják ugyan a 89–90-ben született köztársaság rendjét, de az antikapitalista hangvételt nem számítva nem nagyon állnak távol Berlusconi ízlésétől. És ha felidézzük, hogy alig néhány éve még milyen felzúdulás fogadta Európában a Haider-féle Szabadság Párt kormányba kerülését, ugyanakkor milyen szerény reakciót váltott ki, amikor az említett Hollandiában és másutt is sok tekintetben hasonló pártokat emeltek a hatalomba, akkor – ha nem változik is meg véleményünk a hazai történésekről – reálisabban látjuk, miért használja oly gátlástalanul a Fidesz a megszerzett lehetőségeket, és miért gondolja azt, hogy nem hosszú távra kell tervezni, hanem most kell mindennap nyerni, aztán majd csak lesz valahogy.

 

 

 

Radnóti Sándor

Miért nem akadnak olyan karizmatikus emberek a mai baloldalon, akiket széles körben elfogadnának és megbíznának bennük? (Váradi Júlia)

 

 

„Felszólítom a belügyminisztert, mondjon le! Karl Kraus, a Fackel szerkesztője.” Ezt a plakátot láttam egy bécsi kiállításon. Elgondolkodtam, volna-e név ma Magyarországon, aki behelyettesíthető volna a nagy publicistával, aki nevetség vagy indulathullám nélkül, komoly gesztusként és komoly hatással írhatna alá egy ilyen falragaszt. Nemcsak a politika, az újságírás, hanem a tudomány, a filozófia és a művészet világában sincs ilyen ember. Nem mintha nem volnának nagy vagy jelentős, netán karizmatikus emberek Kurtágtól, Kocsis Zoltántól, Perényi Miklóstól Tarr Bélán, Bodor Ádámon, Rakovszky Zsuzsán keresztül Lovász Lászlóig vagy Szilágyi János Györgyig és olyan tudósokig, akikről kevesen tudnak, mert világnagyságuk nem terjed túl szakmájuk keretein, de ezek közül igen kevés a közéleti ember, s akik mégis (Ferge Zsuzsa, Heller Ágnes, Kis János, Ludassy Mária, Nádas Péter, Sólyom László, Tamás Gáspár Miklós), azok elfogadottsága is szűk körű, s e körben is csak addig tart ki, amíg a nóta ismerős. Példa erre Kis János esete, akinek komoly tekintélyét alaposan megtépázta az Orbán Viktortól beijedt ballib közönség körében, hogy felszólította az ügynökként lelepleződött Medgyessy Péter miniszterelnököt: mondjon le. Emlékeim szerint a tág értelemben vett baloldalon csak Tamás Gáspár Miklós és én értettem egyet vele nyilvánosan, Nádas Péter viszont azzal a különös elmélettel állt elő (ami viszont bennem tépázta meg az ő közéleti tekintélyét, miközben továbbra is a legnagyobb élő magyar írónak tartom), hogy a politikának nincs erkölcsi, csak jogi relevanciája.

Ez az állítás pozitíve fejezi ki ugyanazt, amit negatíve szoktak gondolni, hogy a politika (legszélesebb értelemben a közéletben való részvétel) nem tekinthető teljes értékű magatartásnak vagy hivatásnak. Ez az elterjedt balvélelem (amely persze be is teljesíti magát, ha általánosan elismert) lényegében a Kádár-korral való kontinuitást biztosítja; annak volt közismert alkuja, hogy ha elfogadjuk a közélet „adottságait”, akkor viszonylag szabadok lehetünk a magánéletben. (Ezt tárgyazzák Esterházy Péter Kádár-kori remekművei.) A rendszerváltás azt ígérte, hogy e hamis konstrukció összeomlik. Komoly és tiszta kezű értelmiségiek is beléptek a közélet terébe. Mára azonban vagy kikoptak onnan, vagy szellemi tartalmaik üresedtek ki, és/vagy bepiszkolták a kezeiket. Rekonstruálódott az a helyzet, amelyben magára adó, becsületes ember távol tartja magát a politikától. Ha a fönt felsorolt fényes névsor vagy a hozzá hasonlók egyike-másika politikai színvallásra határozná el magát, az – legalábbis rövid távon – nagy valószínűséggel rontaná hazai renoméját. Csak néhány jogász, jogtudós, jogfilozófus, néhány közgazdász s számos – jobbadán ismeretlen – szociálpolitikus szegül szembe ezzel a trenddel. Fordulattal próbálkoztak a „Lehet más a politika” jelszavával is, de részben a politikával szembeni gyanúper említett kontinuitásának helyreállása okából, részben önhibájukból (amennyiben a „középre pozicionálás” abszurd óhaja többször kétségessé tette elvi politizálásukat) ügyük ma vesztésre áll. A másik demokratikus ellenzéki pártról, a szocialistákról pedig jelenleg beszélni sem érdemes: egy-egy politikai opciójuk (például az, hogy ne öt, hanem nyolc évre visszamenőleg vezessék be a 98 százalékos adót – ha már) világosan mutatja a tökéletes és kicsinyes elvtelenséget (ha a javaslat egyedüli értelme, hogy fideszes miniszterek is fizessenek).

A magyar értelmiségi társadalom (is) szociálpszichológiailag rendkívül rossz helyzetben van, s ennek jele, hogy az egyes ember – még ha maga tartja is magát erkölcsi normákhoz – mások fellépését, különösen ha az közéleti tartalmú, a gyanú hermeneutikájával szemléli, s első, második, harmadik, de még tizedik gondolatával is alacsony, személyes, önző, netán korrupt motívumokat föltételez.

A Miért?-re adott válaszhoz hozzátartozik, hogy az elmúlt húsz év alatt a fent vázolt helyzetet tökéletesen leképező áltudomány és álszakma, az úgynevezett politológia fejlődött ki Magyarországon, s cinikus közhelyeivel maga is hozzájárult ahhoz, hogy a politikai cselekvés a legalacsonyabb regiszterbe kerüljön.

Mindez semmi jót nem ígér a jövőre sem. „Wo aber Gefahr ist, wächst / Das Rettende auch” – mondja Hölderlin. Bernáth István magyarításában: „De ahol veszély támad, / Lesz ott menedék is.” Hogy itt tovább jussak, be kell vonnom Vajda Mihály „Miért”-jét is („Miért nem volt Orbán Viktoron kívül egyetlen politikai erő sem tisztában azzal, hogy ez az ország Kádár Jánost kívánja vissza?”). Nekem nem úgy tűnik fel, hogy a kádárizmus egyes elemeinek visszatéréséről volna szó. Az Orbán-kormány kalandor aktivizmusa, forradalmi retorikája éppenséggel békebontó, bizonytalanságot teremtő, életformákat preferálva a magánéletbe is beavatkozni akaró, hivatásethoszokat szétromboló s az eliteket tekintélyüktől megfosztani szándékozó, magaskultúra-ellenes arrogáns jellege a kilencedik kormány eddig eltelt fél évében a maga teljes gátlástalanságában megmutatkozott. Éppenséggel nem az „élni és élni hagyni”, az „aki nincs ellenünk, velünk van” retorikája ez.

Van rá esély, hogy mindez átlépje az apolitikus értelmiség tűréshatárát. Mint ahogy arra is van esély, hogy a konzervatív, jobboldali elit is sértve érezze magát: sértve, amikor lesöprik az asztalról Sólyom László elnöki újraválasztását szorgalmazó javaslatát, amikor megsértik a tulajdon szentségét, amikor az alkotmányos rendet megbontva jogbizonytalanságot teremtenek. Amikor felelős politikus szembeállíthatja az igazságosságot az alkotmányossággal. (Ezért szólalt meg a hivatásethosztól vezérelve néhány egykori alkotmánybíró: Kilényi Géza, Kukorelli István, Lábady Tamás, Sólyom László, Zlinszky János.) Van rá esély, hogy a nacionalizmus régi dalával szemben az alkotmányos patriotizmus híveket toborozzon. Olyanokat, akik hajlandók nyilvánosan is föllépni elveik és eszméik védelmében.

Hogy mindez kitermeli-e magából a karizmatikus „public ment”, „public intellectualst”, azt persze nem tudom, mint ahogy azt sem tudom, hogy a felháborodás, az apátiából való kilábalás milyen politikai lehetőségeket nyit majd meg.

Standeisky Éva

Miért gyenge a baloldali ellenzék?

 

 

Általánosabban fogalmazva: miért erőtlen a demokratikus baloldal? Válaszom: mert sosem volt igazán erős, s mert nem támaszkodhat követésre késztető szellemi és politikai hagyományokra. S bár a politikai környezet a rendszerváltás után a liberálisok és a szocialisták számára is kedvezően alakult – a legfontosabb talán, hogy létrejött a demokratikus jogállam –, a baloldalnak két évtized alatt sem sikerült megerősödnie, sőt sok vonatkozásban hitelét is vesztette.

„Helyzetünkben van sorsunk és bűnünk” – írja Kemény Zsigmond a Rajongókban. Az 1990 előtti múltnak és a rendszerváltás utáni történéseknek egyaránt szerepük van abban, hogy – állítássá formálva Ludassy Mária kérdését – „csak »egy törpe minoritást« érdekel, hogy jogállamunk, személyes szabadságunk garanciája odavan.”

A beküldött kérdések közül több érinti az enyémet. Az derül ki belőlük, hogy nálunk nincs igazán hagyománya a demokratikus gondolkodásnak, a liberalizmus a 20. században lejáratódott. (Vevők voltunk viszont a populizmusra, a paternalizmusra, megfertőzött bennünket az antiszemitizmus, s dívott a protekcionalizmus. Ahogy Iványi Gábor kérdésébe foglalva írja: ugyanazokat a történelmi hibákat és bűnöket követjük el újra meg újra.)

„Miért nem csökken (sőt, miért növekszik) a Fidesz népszerűsége, miközben a kormány, a kormánypárt és a frakció hatalomra kerülése óta szisztematikusan rongálja a jogállami berendezkedést?” Múltbéli demokráciadeficitünk sejlik fel Niedermüller Péter kérdése mögött.

A legnyugtalanítóbb kérdést Kende Péter tette föl: „Miért lett a magyar liberalizmus harmadik nagy felívelésének (1989–) semmilyen külső körülmény által nem magyarázható összeomlás a vége?” Belső igény tehát az eddigiek felszámolása.

A történelmi előzmények ismeretében szinte csodának tűnik, hogy a baloldal az elmúlt húsz évben háromszor is képes volt országos választást nyerni, s ki is töltötte a ciklust. Igaza van Pető Ivánnak: ezek az évek számítanak „kizökkent időnek”, a hosszú „békeidők” hagyományától eltérő furcsa fejleménynek, s nem az 1990–1994-es kormányzat, illetve az 1998–2002 közötti és a jelenlegi Fidesz-éra. Ezért „állandósult az országban 20 év alatt a frusztráció”. (Magyar Kornélia állítássá formált kérdése.)

A demokrácia a romlás állapotában van. (Sipos Balázs kérdezi: „Miért nem tudjuk, hogy mikor romlott el?”) 20. századi nagy fordulatainkhoz nálunk világháborúk, sikertelen demokráciakísérletek és szélsőséges baloldali rezsimek asszociálódnak.

A honi történelmi tapasztalatok és mentális következményeik nem kellő ismerete vezetett oda, hogy egyetlen politikai erő sem volt tisztában azzal, hogy ez az ország Kádár Jánost kívánja vissza. Orbán Viktoron kívül persze, ahogy Vajda Mihály írja. Kádár Jánosra azok gondolhatnak nosztalgiával, akiknek elegük van a globalizációnak (is) tulajdonított kiszolgáltatottságból, az önállóságra és a személyes felelősségvállalásra buzdító liberális demokráciából, főleg annak átélt formájából: a teszetoszaságból, a döntésképtelenségből, a széthúzásból, a korrupcióból, a lét- és közbiztonság romlásából. Jöjjön már valaki, aki csodát tesz. Csodák pedig nincsenek.

Viszont van a kormánypárto(ka)t legitimáló választói felhatalmazás, ami demokráciában a jogállami keretek lebontását is lehetővé teszi, hacsak nincsenek olyan politikai pártok, amelyeket a szabadságjogait féltő állampolgárok többsége támogat.

Ilyen pártok eddig még sohasem voltak a magyar történelemben. A Horthy-korban a demokratikus parlamenti ellenzék két legerősebb pártja, a szociáldemokrata és a kisgazdapárt egyre erőtlenebb lett. 1945-ben a háború győztesei a bal- és jobboldali demokratikus pártokat nagykoalícióba kényszerítették. A szabad választások eredményeként mindkét említett párt bekerült ugyan a koalíciós kormányba – a kisgazdák 57 százalékos abszolút többséggel –, de elnyomta őket a magát demokratikusnak beállítani igyekvő agresszív politikai erő, az egyre dinamikusabban és hatékonyabban politizáló kommunista párt. A szélsőjobb nem juthatott szóhoz, ami azt a látszatot keltette, hogy már nem is létezik. 1946 elején közmegegyezéssel kikiáltották a köztársaságot, amelynek lebontását már néhány hónap múlva maga a parlament kezdte meg, amikor elfogadta a köztársaság büntetőjogi védelméről szóló, belügyes machinációkat lehetővé tevő törvényt. A korabeli politikai elemzők legkiválóbbjai – mindenekelőtt Bibó István – erkölcsi magaslatukról nem látták tisztán a mélyben zajló politikai folyamatokat. Szekfű Gyula talán látta, de kíméletből vagy/és ésszerű taktikai megfontolásból elhallgatta. A függetlenségére különösen érzékeny Márai Sándor megérezte az elkövetkezendő idők elviselhetetlenségét, el is hagyta az országot.

Ötvenhat két hetében visszatérni látszottak a negyvenötös demokráciaillúziók.

Az újabb paternalista, antidemokratikus évtizedek után bekövetkezett rendszerváltozás a megkínzott, elaggott történelmi demokratikus pártok helyett tapasztalatlan új pártokat és más tapasztalatokhoz szokott, identitásváltó utódpártot hozott helyzetbe – valamennyien botladozva vették az akadályokat. Két évtizedbe telt, amíg a voksaikat leadó választópolgárok több mint a fele felismerte a szintén ideológiai-politikai fordulaton áteső Fidesz vezetőjében Horthy Miklós és Kádár János utódját.

1989–1990 tárgyalásos forradalma húsz demokráciában eltöltött évet eredményezett. Hasonló utat járhattunk volna be akkor is, ha demokratikus forradalmaink 1918-ban, 1945-ben és 1956-ban nem torkollanak diktatúrába. Szerves fejlődés következményének tűnik, ami 2010 tavaszán bekövetkezett.

A rendszerváltás után eltelt két évtized elég közeli és elég hosszú volt ahhoz, hogy nyoma legyen a köztudatban. A mulasztások, tévedések és hibák egyre inkább tanulságul szolgálnak majd, miközben vesztenek érzelmi töltésükből, a 2010 tavasza utáni újabb botlások, hibás döntések pedig felértékelik az elmúlt húsz év pozitívumait. A jogállamiság csorbulása napjainkban a jogállamiság híveinek számát gyarapíthatja. Lehangoló, hogy negatívumoktól várható valamiféle előrelépés, megújulás.

 

 

Azok közé tartozom, akik fáznak a 22 fokos medencében (Váli Dezső). A „többség” azonban – érzékelhetően és a közvélemény-kutatások szerint is – jól érzi magát benne.

 

 

 

Tenigl-Takács László

Miért tanuljunk indonézül?

 

 

(Tömörített és az ifjúság számára átdolgozott változat) Nos, egyértelmű. Azért, hogy jobban megértsük az istenbirtokosok természetét. Most persze nagy a pofám, mert nem tudok indonézül. Csak egy leheletnyit búvárkodtam benne. Ami jelen témánk szempontjából érdekes, hogy indonézül két „mi” és „miénk” névmás van, a kita és a kami. Az előbbi befogadó, az utóbbi kirekesztő. Ha tehát a nyájas olvasónak azt találná mondani indonéz ismerőse: „Pisti, ini Allah kita”, akkor azt közölte: „Pisti haverom, van nekünk veled együtt egy közös Istenünk”, ha viszont a „Pisti, ini Allah kami” mondat csúszna ki a száján, úgy azt találta mondani: „Pityu gyerek, van nekünk (más haverokkal) egy saját Istenünk (de orrod tőle fokhagymás),” Személyes névmásként a kita jelentése „mi valamennyien”. A „Mi (kami) éjszaka, holdfényben meztelenül leszaladunk az óceán partjára, és ott mindenféle bohókás dolgokat fogunk csinálni” mondat tehát csak egyesekre vonatkozik a jeles társaságból, ellenben ha ugyanezt a kitával képzik, úgy az senkit sem rekeszt ki a fent nevezett élvezetből.

Isten úgy kapcsolódik az indonéz névmáshasználathoz, hogy őt is előszeretettel kitázzák és kamizzák a népek. Az Isten-birtoklással természetesen szorosan együtt jár az igazságbirtoklás és a történelembirtoklás vágya. Ha ugyanis Isten kami, és ő a történelem ura, akkor a mi tetteink Isten akaratát teljesítik be, a gaz övéik viszont Isten- és történelemellenesek. Az Isten = igazság (+ a történelem ura) + Isten a miénk = mi vagyunk az igazág/történelem hivatott beteljesítői képletből egyetlen tényező hagyható ki gond nélkül, mégpedig az „Isten”. Matematikai értéke és jelentősége pusztán annyi, mintha egy plusz vagy mínusz nullát írnánk oda. Ki is hagyták, első ízben talán a francia forradalom legszórakoztatóbb éveiben. A miénk az igazság = miénk a történelemcsinálás (+ más történelemcsinálók kicsinálásának) joga redukált képletét azután nem kevésbé lelkesen alkalmazták a 20. század véres diktatúrái is.

Ha az Isten = történelem ura premissza igaz, abból Istenre nézve igen lehangoló következtetések adódnak. 1. Hanyag, naplopó gazda, mivel barmai a majorság alapítása óta egymást gyilkolásszák, ő pedig ahelyett, hogy odacsapna, a „minden jószágnak megvan a maga szabad akarta” tézissel leplezi lustaságát. Ennek értelmében inkább impotens, mintsem omnipotens. 2. Ha nem hanyag és nem impotens, akkor akut tudathasadásban kell szenvednie. A jelentősebb történelmi események során ugyanis skizoid módon saját szándékával ellentéteseket akar, tekintve, hogy én-veletek (Gott mit euch) és én-tiéd (Bozse tvoj) csatakiáltásokkal vezeti szuronyrohamra egymás ellen a kreatúráit. Sőt a roham előtt álszent módon mindkét oldalon tábori misét celebráltat magának. 3. Ha nem hanyag és nem skizofrén, akkor biztosan buta és gonosz. Elbaltázott ötleteiből és tetteiből nem tanul, azokat újra meg újra elköveti, a feketelevest pedig velünk, emberekkel itatja meg. Megesik olykor, hogy egy háborút száz év alatt sem képes befejezni. Ez kontárságára, esetleg elvetemült kukkoló voltára enged következtetni. 4. Ha nem hanyag, nem impotens, nem skizofrén, nem buta és nem is gonosz, abból egyetlen következtetés adódik: nem lehet egyedüli, bármit is tanítsanak róla a tanult papok. Ez átírja kiinduló premisszánkat, ami új formájában ekképpen hangzik: az istenek = történelem urai.

Így már sokkal inkább rendben van. Hősi, eposzi korokban járunk. Minden bokorban istenek csücsülnek, viszálykodnak, szerelmeskednek, és – legfőképpen – buzerálják a történelmet. Mégpedig teljesen érthető okokból: önérdekből. A sok-istenek segítségét ugyanis hálaáldozatokkal lehet kiérdemelni. Az Istenre való hivatkozás a monoteista birodalomépítők (csúnyán és modernül: imperialisták) sajátsága is. Utóbbiak valójában vágydualisták, a világot a sátáni (= pogány) és isteni (= igazhitű) erők harcaként ideologizálják, melyben természetesen mindig az aktuális hivatkozók állnak az isteni oldalon. A sötétség erőivel örökös harcot vívó igazak mitológiai szüzséjét az istentelen, disznó fasiszták és bitang bolsevisták is átvették, ebből sejthető, hogy esetükben sem pusztán politikai ideológiákkal, hanem valójában a tudatalattiba süllyedt vallásos hiedelmekkel állunk szemben.

A mai politikai közbeszéd szintén a fenti mintát alkalmazza, amikor mámorosan hazaárulózza (korábbi változatában: „reakciós, osztályidegen”), versus komilfózza és pííí-ááájozza (= politically incorrect, korábbi változatában: „reakciós, osztályidegen”) a másikat. Miközben tehát a nagy magyar lovagi tornán turulmotoros magor vitéz és mobájlfonos komprádor vitéz surmónácizza és zsidóbolsizza egymást, a két daliás tábor akarva-akaratlanul ősidők óta begyakorolt sémákat követ. Ez felveti annak gondolatát, hogy a történelem és az emberi elme puha agyaghoz hasonlatos, melyben a sokszor elkövetett tettek és szavak lenyomatot hagynak. Ha az agyag megkeményedik, hiába változnak a nevek, az „új” mindig csak a régi mintákat töltheti ki újra. Valljuk be, lelkünk mélyén barbár sokistenhívők, legjobb esetben dualisták maradtunk mindannyian. Egyszerűbb és átláthatóbb a világ, ha abban mennyei istenhéroszok csapnak le a vizek mélyén rejtező, nyálkás szörnyetegekre. Valláspszichológiai tekintetben csak annyi a különbség, hogy napjaink neokonzervatív és neoliberális herkulesei nem buzogányt lengetnek párnás és rózsaszín markukban, hanem nótbukot és mobiltelefont, testüket nem a saját kezűleg megfojtott oroszlán bőre teszi sebezhetetlenné, hanem a pártérdekek mentén kiklopfolt pikszis és a foltról foltra összetoldozott kapcsolati tőke.

Az antik elképzelés a maga lefizethető, érdekvezérelt isteneivel egyáltalán nem olyan atavisztikus, mint ahogy tanítják. Valójában nagyon is őszinte, az emberre és az emberi vallásosságtudatra szabott modell, ami mindmáig ott bujkál a monoteista és ateista hitbuzgóság tudatalattijában. Ezt jól tudja az Egyisten is, hisz olyasféle parancsolatokat véset kőtáblákra, hogy ne legyenek más istenek őrajta kívül. Ha hívői számára valóban csak ő létezne, miért is mondana ilyeneket? Mellesleg azt is előírja, hogy nevét emberfia csak úgy átabotában ne emlegesse, az csakis imában, fohászban hangozhat el. Emez utóbbi parancsolatját sok nép megszegi, nevét hiába szájára veszi, például kicsúszik néha, hogy a Krisztusát neki, az istenfáját, meg más csacsiságokat is kigondol, például olyat, hogy Isten a történelem ura.

A gyakran elhangzó „magyarok istene” meglehetősen kamis formula, függetlenül attól, hogy az „áldjon…” avagy a „verjen meg téged” kitétel előzi meg. A magyar hevület – tündökletes irodalmát és briliáns káromkodáskészletét tekintve – igencsak istenszerető, e téren bevésett mintái mélyek, azokat a pártállami diktatúra sem volt képes kikalapálni. Ebből következik, hogy a politikai szócsöveken egyre inkább és egyre nyomatékosabban felhangzó istenezés igazából nem újdonság, pusztán viszszaigazodás a hatalomgyakorlás (és lázadás) mély történelmi gyökerű terminusaihoz. Ennek szükségességét mindkét fél belátja. Volt pártkáderek is könnyes szemmel vallják be a kamerák előtt, hogy szívük mélyén mindig is hittek a Kisjézusban, csak kifelé nem volt szabad mutatni aztat. Úgy tűnik, az ateista transzcendens (= megvalósult kommunizmus) mítosza végleg aktualitását vesztette, tekintve, hogy helyette komor és pusztító rezsimek baljósultak. Nincs mit tenni, vissza kell térni a készletből fellelhető optimális formához, a finánctőke által már a napóleoni időkben megrakoncázott, „szelíd diktátor” Jóistenhez.

Ha a magyar alkotmány szövegébe az „Isten” szó belevésődik, úgy azt ehhez hasonuló minták fogják majd követni és kitölteni. Valószínűleg felmerül az istenkáromlás vétségének büntetőjogi igénye is. Itt elég nehéz lesz majd jogi szempontból definiálni, melyik isten(név) emlegetése számít káromlásnak. Védett lesz-e az Allah vagy Mohamed név? Aligha. Ha tehát a cserkésztábor sportos reverendása így találna tréfásan felhőbörödni: „A kaporszakállú Mohamed bakszamara rúgja meg azt a csibészt, aki az éjjel összekötötte a bakancsfűzőmet!”, akkor ez amolyan vicces-papos jópofáskodásnak számít majd. Ezzel szemben ha az éppen snapszerozó és saját főzetű pálinkázó Józsi bácsi száján csúszna az ki, hogy „Pista, a k. istenit, miért húztad ki tőlem a piros csikót!?”, máris kezdhet rettegni, mert les rá a feljelentés és a fél év felfüggesztett.

Ha már a Jóisten nevét az indonéz nyelvtan apropóján rángattuk kisded üzelmeinkbe, tartozunk annyival, hogy egy másik indonéz példázattal piszkáljuk ki belőlük. Itt van, mondjuk, a klasszikus árnyjáték, a vajang. Egyetlen komoly indonéznek sem jutna eszébe, hogy Istent a bábokkal vagy a bábjátékossal azonosítsa. A történelem árnyjátékszemléletében Isten nem a bábjáték ura, sokkal inkább a kókuszolajlámpás, ami a vetítővásznat hátulról megvilágítja. Fényében a színpad alá rejtőzött játékosok vékony pálcikákkal mozgatják a bivalybőrből metszett, kétdimenziós figurákat. A „szereplők” nem beszélnek, mozgásukat pusztán gamelang-játék kíséri. „Lelkük” tehát nincs, csak karakterük. Valójában kitakarják a fényt, ahol tehát ők vonaglanak, ott Istenhiány van. Ha lényük áttetsző volna, Isten áthatolna rajtuk, mint a napsugár a tiszta ablaküvegen. Nem látszanának, így mozgás híján zene sem kellene már. A közönség csendben ülne. Sehol egy káromló moccanás vagy pisszenés. Semmi kami vagy kita. A vásznon át mindenki Isten pislákoló fényét figyelné, egy zsarátnoknyit maga is Isten fényévé lenne, míg véget nem érne az előadás.

Természetesen – és most megint nagy a pofám – fellapoztam a neten az indonéz Szentírást is. Az „Úr” helyén az „Allah” szót találtam, ez a Biblia keresztény (keresztyén?) fordítóinak bölcsességét dicséri, akiknek eszükbe sem jutott a muszlim terminológia által már megmintázott indonéz lelkekre a saját istennevüket rátuszmákolni. Ha tehát egy indonéz keresztény és muszlim teológiai értekezésbe bocsátkozik, mindketten az „Allah” nevet mondogatják. Az indonéz névmáshasználat bevilágítja a Miatyánk mélyrétegeit is. Minél inkább a „mi” atyánk, annál inkább mindenkié. A mások ellen mormolt (itt most lehet akár kami, akár kita) Miatyánk lópikulát sem ér. Sérti a Názáreti Tanító fülét. Meg az emlékét. Főként a „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is…” kezdetű részt érdemes az embernek megszívlelnie. E mondatnál lassítsuk le a fohászt. Alkalomadtán kétszer, háromszor is ismételjük meg a „megbocsájtunk” igét, mivel ez képezi az ima velejét, amint azt a kezdeti időszakában módfelett destruktív szektának minősített kereszténység számos más szöveghelyén is hangsúlyozza.

Azért nem minden ilyen bonyolult az indonézben. Az „enyém” képzése jóval egyszerűbb, egy -ku szócskát kell csupán a birtok végére biggyeszteni. Tehát: „barát” = téman, „barátom” = Témanku. Javaslom, az első nyelvlecke során még ne törjük bele rézveretes bugylibicskánkat / amcsi-hongkongi rambó-tőrünket olyan bonyolult jelentésű mondatok lefordításába, miszerint: Inkább senki Istennek utána, mint előtte a senkik senkije. Elég, ha megpróbáljuk a hitünk valódi tanításához leginkább igazodó birtokos névmással befejezni az alábbi mondatot:

Témanku, ini Hongaria……….

 

 

 

Vajda Mihály

Miért nem volt Orbán Viktoron kívül egyetlen politikai erő sem tisztában azzal, hogy ez az ország Kádár Jánost kívánja vissza?

 

 

Azért, mert a legtöbb párt a maga eszméit, hogy ne mondjam, rögeszméit szerette volna a politika alapjává tenni. Kicsit részletesebben: a két nagy rendszerváltó párt álmodott.

Antall József egy rendes, konzervatív Magyarországról, amelyikben az urak (hogy hol látott ő urakat?, ez nagy titok), a politikai elit kormányoz, a nép meg hálásan engedelmeskedik. Sok tekintetben tényleg ilyen volt Horthy Miklós Magyarországa.

Az SZDSZ arról álmodott, hogy a nép megérti: a liberális eszmék virágoztatták fel a nyugati demokráciákat. Igaz. Több száz év alatt. De akkor azok még nem voltak demokráciák.

Az első szabad választáson mintha még be is jött volna valami ezekből az álmokból. Csakhogy sem a konzervatív oldal, sem a liberális nem vette észre, hogy a nép szarik az ő ígéreteikre. Jobban akar élni: vannak, akik azt hiszik, Antall hoz el egy biztonságosabb, megalapozottabb, gazdagabb jövőt, vannak, akik azt hiszik, ezt Kis Jánostól fogják megkapni. Egyik sem jött be, s így 1994-ben az MSZP elérkezettnek látta a maga idejét. Mégiscsak a szocializmus nyújtotta relatív gazdagság és teljes, kikényszerített társadalmi béke kell nekik. Ebben igazuk is volt Hornéknak, csak azt nem vették észre, hogy a világ és a körülmények megváltoztak. Nyugaton senki nem kívánta támogatni a már elócskult vidám barakkot.

S ekkor a nem eszméket (rögeszméket) megvalósítani kívánó, hanem csak a saját hatalmát kiépíteni akaró Orbán Viktor nekifogott ezt a hatalmat kiépíteni. Eszmét csak egyet használt (ez sem az övé volt, de erről látta, hogy rá nagyon is fogékony a nép): a magyar nemzet egységének eszméjét. Ami ezen túl van, az színtiszta pragmatizmus. Bejött. De hogy ilyen mértékben? Erről már viszont az MSZP–SZDSZ utolsó nyolc éve tehet: a kádárista paternalizmust azért nem igazán kedvelő modern-pragmatista – mondjam, hogy értelmiségi, mindegy – réteg úgy látta, úgy látja: ezt a pancserságot nem tűrhetjük tovább. Jöjjenek a hataloméhes yuppie-k. Picsába az eszmékkel.

Hogy ezt a kulturális elit nem kedveli? Hát nem. De kiket érdeklünk mi még ebben az országban?

 

 

 

Váli Dezső

Miért nincs veszélyérzete ma Magyarországnak, miközben a Fidesz feléli a jövőnket? (Mesterházy Attila)

 

 

Nem tudom ki volt a külügyminiszter, amikor Van Gogh lefestette a bakancsát, mondta Pilinszky.

 

 

 

Váradi Júlia

Miért nem sikerült két évtized alatt elhitetni a magyar társadalommal, hogy jobb demokráciában élni? (Fleck Zoltán)

Miért nem kellett a magyar társadalomnak a demokrácia? (Debreczeni József)

 

 

A napokban hosszú beszélgetést folytathattam a Klubrádióban Ranschburg Jenővel – ő volt a Dobszerda című portréműsorom vendége. Azt mondta, hogy demokráciát létrehozni – minden híreszteléssel ellentétben – igen egyszerű dolog, nem kell hozzá más, csak egy kerekasztal és néhány okos ember, ahogy ez 1989-ben megadatott. Az a nagy probléma, hogy demokratikusan gondolkodó embereket nem lehet csak úgy ukmukfukk megteremteni. Pláne nálunk, ahol ennek nincsen hagyománya. A magyar emberek többsége évszázadokra visszatekintve – s Ranschburg ezt pszichológusként tudományosan meg is tudja indokolni, sőt bizonyítani is tudja – nincs elkötelezve a demokratikus gondolkodás iránt, hanem „apára” vágyik. Olyanra, aki megmondja, mi a teendő, mi a jó, mi a rossz. Az elmúlt időben, mialatt (legalábbis úgy tűnt) demokrácia épült ebben az országban, kiderült, hogy ez a fajta társadalmi berendezkedés igen sok nehézséggel jár, vég nélküli vitákkal, konfliktusokkal, bizonytalanságokkal, eldönthetetlennek látszó kérdésekkel és még sok egyéb macerával. Hát nem egyszerűbb – kérdezi és már meg is válaszolja a magyar ember a kérdést –, ha valaki, egy okos, rátermett ember megmondja, mi a helyes, mit kell tenni, hogyan kell élni? Hát persze hogy ez a jó. Már Ferenc Jóska is népszerű volt sokak számára – hamar elfelejtették neki, mit tett ezzel az országgal 1849-ben. Mint ahogyan Horthyt is elfogadta a többség. És akkor Kádárról nem is beszéltünk.

Tehát a demokrácia szép és okos dolog, de nem kevesen kényelmetlennek érzik. Hát ezért nem sikerült működtetni igazán, és ezért, hogy ilyen gyorsan leépíthető.

(Ez persze csak egy része annak a sok oknak, amivel e szomorú negatív tény magyarázható.)

Várhegyi Éva

Miért gondolja Orbán Viktor, hogy a kétharmados többséggel a gazdasági racionalitás is leszavazható?

 

 

Orbán Viktor már a június elején előterjesztett akciótervével is jócskán szembement a gazdasági racionalitással. Már akkor körvonalazódott, hogy a költségvetési hiányt nem a kiadások csökkentésével, hanem (akkor még csak) a pénzügyi szektor megsarcolásával próbálja az elvárt szintre szorítani, miközben (akkor még csak) a társasági adó mérséklésével maga is tágítaná a betömésre váró lyukat. Akkor még lehetett arra gondolni, hogy a pénzpiaci befektetőktől és a világpolitika prominenseitől (Barrosótól és Merkeltől) kapott pofonok okozta ijedelemben sebtében összedobott akcióterv csak porhintés: olyan kétfenekű program vázlata, amely egyszerre próbál megfelelni a választók vágyainak és a befektetők elvárásainak. Később kiderült, hogy a kormányfő – mégoly meggondolatlan – szavai kőbe vésetnek és szentírásként végrehajtatnak.

Az önkormányzati választás után, a költségvetési törvény beterjesztésének kényszere alatt aztán további, a gazdasági ésszerűség szempontjából hajmeresztő részletekre derült fény. Olyan ámokfutás vette kezdetét, amelyben már az sem számít, ha a kormányoldalt támogató többség gazdasági érdekei is sérülnek. A politikai indíttatású, az ún. „pofátlan” végkielégítéseket öt évre visszamenőleg elvonó különadó miatt a közalkalmazotti szféra szakszervezeteivel is összeütközésbe került a kormány, bár ezt a konfliktust némi kompromisszumkészséggel még kezelni tudta.

Kevésbé látványos, de annál súlyosabb, elhúzódó konfliktust idézett elő a külfölditőke-ellenes választói érzületekre apelláló ágazati különadók sora. A legsúlyosabb, évi 183 milliárd forintos csapás a pénzügyi szektor szereplőit érte. A már az új miniszterelnök első, júniusi parlamenti expozéjában kőbe vésett összeg zömét álló bankok sarcát ráadásul úgy állapították meg, hogy sok esetben (elegendő nyereség hiányában) a tőkét emészti fel; rájuk tehát nemes egyszerűséggel vagyondézsmát vetett ki a magyar kormány. Hivatkozási alapul a sok helyütt tervezett bankadó szolgál, azzal az „apró” különbséggel, hogy nálunk a tavalyi év tevékenysége alapján, tehát visszamenőleges hatállyal kell fizetni, és jóval nagyobb mértékű az elvonás, mint másutt. Hasonló kormányzati mohóság jellemzi a távközlési és energiaszolgáltatókra, valamint a kiskereskedelmi hálózatokra kirótt különadókat.

A feneketlen étvágy egyetlen magyarázata a költségvetési lyuk betömése, amelyet nem csekély mértékben az Orbán-kormány megalapozatlan adómérséklő politikája ütött. A társasági adó csökkentése 140, az egykulcsos szja bevezetése jó 500 milliárd forintos adókiesést okoz, és igencsak kétséges, hogy mindez a jövőbeli fejlődést szolgálja-e, miként a kormány várja. Pláne, hogy az adócsökkentést (részben) kompenzáló különadók szövevényes, időben egyre jobban elhúzódó rendszere éppen a fejlődés motorjából lopja ki a benzint. Hiszen ha nem vonulnak is ki Magyarországról a lakossági szolgáltatásaikkal „röghöz kötött” cégek, beruházásaik leállításával, elhalasztásával nem segítik a növekedést, miként azzal sem, ha a különadók terhét a hazai fogyasztókra hárítják át.

A vágyott gazdasági növekedésre a legnagyobb csapást a pénzintézeti különadó méri, hiszen a bankok tulajdonosai aligha reagálhatnak másként a brutális elvonásra, mint hitelezési tevékenységük visszafogásával. Bármit vár is a kormány a fogyasztás élénkítésétől, a szűk belső piacú, exportvezérelt ország felpörgetése nehezen képzelhető el beruházások nélkül, ami elfogadható feltételekkel nyújtott bankhiteleket igényel. A válság miatt megemelkedett kockázat és a jókora különadó kettős szorításában fuldokló bankok viszont a korábbinál rosszabb kondíciókkal és kisebb mennyiségben hajlandók csak finanszírozni a honi vállalkozásokat.

A jórészt maga teremtette költségvetési lyukat a multik különadója mellett a magán-nyugdíjpénztári befizetésekből és felhalmozott vagyonokból kívánja betömni a kormány. Kezdetben csak az aktuálisan befizetett díjakat szándékozott kölcsönvenni egy bő éven át, a költségvetési törvényből azonban kiderült: a már felhalmozott magánpénztári vagyonra is szemet vetett, azt is felhasználná a folyó kiadásuk finanszírozására. Azzal számol, hogy a – jó hangosan „suttogó” – kormánypropagandával elbizonytalanított-megfélemlített „alattvalók” tömegesen viszik majd át megtakarításukat az államkincstár feneketlen zsákjába. Önként és dalolva, hiszen mégiscsak jogállamban élünk.

Bocsánat: éltünk. Már nemcsak a jogbiztonságot sértő, visszamenőleges hatályú különadókkal bombázta szét a jogállamot a kétharmados parlamenti többség, hanem az Alkotmánybíróságot megregulázó törvénymódosításával a magántulajdon védelmének utolsó bástyáját is ledöntötte. Azzal, hogy az AB abban az esetben sem semmisíthet meg költségvetést, adókat és járulékokat érintő törvényt, ha az magántulajdont sért, nemcsak a folyó befizetések átirányítására teremtettek lehetőséget, hanem arra is, hogy a magánpénztári számlákon felgyülemlett vagyonokat tegyék át önkényesen az állami költségvetésbe.

Nem gondolom, persze, hogy erre vetemednének. A baj mégis nagy, hiszen már maga a lehetőség is rombolja a megtakarítások biztonságába vetett bizalmat. Nehéz volna meggyőzni az „embereket” arról, hogy ha elvehetik tőlük a nyugdíjpénztári számláik feletti rendelkezésük jogát, akkor miért ne vehetnék el a banki betétszámláikon vagy másutt őrzött megtakarításaikat.

A kormány a gazdaságpolitikai „ámokfutása” során láthatóan nem számol vele, hogy a tartós gazdasági növekedést szolgáló beruházások forrása csak a pénzügyi megtakarítás lehet. Intézkedéseivel egyaránt lohasztja le a lakosság amúgy is gyér megtakarítási hajlandóságát és teszi lehetetlenné, hogy a hiányzó forrásokat – a nemzetközi bankok által összegyűjtött – külföldi megtakarítások pótolják. Így viszont nemhogy gyors növekedésre, de még stagnálásra sem képes a magyar gazdaság.

Lehet, persze, hogy Orbán Viktornak van igaza, és a fülkeforradalom kétharmados többsége tényleg olyan adu ász, amivel a gazdasági racionalitás is überelhető. A kérdés csak az, hogy jó-e ez nekünk.

 

 

Kapcsolódó írások:

Ludassy Mária: Miért Rousseau? Jean-Jacques Rousseau sohasem volt a ?rendes” filozófiatörténet figurája: személyét...