P. Szűcs Julianna: Gloria victis

Vae victis! Jaj a legyőzötteknek – mondta Livius szerint (Ab urbe condita V 48) Brennus, a gallusok vezére a vesztes rómaiaknak. A rómaiak ugyanis tiltakoztak, amiért a gallok hamis súlyokat használtak a hadisarcul szolgáló arany mérésénél. Az azóta is gyakran idézett mondás a győztes kénye-kedvének kiszolgáltatott legyőzöttek reménytelen helyzetének tömör kifejezése.

2010-es decemberi számunk – megvalljuk – vereségdokumentum. Sokszorosan is. Folyóiratunk év végére elveszítette anyagi hátterét. Mi is osztozunk elvbarátaink sorsában: a korábbi szponzorok elmaradoznak, a jogosan elnyert pénzek befagynak. Ezt a számot sosem tudtuk volna létrehozni, ha barátaink, barátaink barátai és barátaink barátainak barátai nem sietnek segítségünkre. Elsősorban nekik köszönjük, hogy telt nyomdára, papírra, korrektorra. Második köszönet e szám törzsszerzőié. Ingyen is vállalták a munkát és adták nekünk kézirataikat. Harmadikként személyes hálával tartozom a Mozgó Világ szerkesztőségi munkatársainak, hogy a folyóirat ügyét akkor is magukévá tették, ha fizetségük ezért bizonytalan volt, mint a kutya vacsorája. De több is van a veszteséglistán.

Ebben a számban önmagunknak föltett vagy mások által fogalmazott kérdésekre válaszolnak értelmiségiek. A kérdezettek formális önazonosító jele, hogy valamennyien szerepeltek a folyóirat elmúlt két évfolyamában: vagy mint szerzők, vagy mint interjúalanyok. Sokuknak küldtük el invitünket, nem mind éltek ajánlatunkkal. Még kevesebben éltek a kérdésre adandó válaszlehetőséggel. De még így is – kéttucatnyian – belementek a szomorú játékba, a mai Magyarországon színre vitt szomorújáték interpretációjába. Van persze a kérdezettek többsége között a formálisnál mélyebb, lényegibb kapocs is. A többség a legutóbbi választás vesztes oldalára került pártok, eszmék és világnézetek holdudvarához vagy éppen epicentrumához tartozik. „Miért?”-kérdéseikbe és a válaszaikba ezért vegyül anynyi önváddal oldott keserűség, dühvel teli kétségbeesés, szarkazmus, mélabú, rezignáció, harag – kinek-kinek vérmérsékletéhez mérten. Ha ennyi lenne csak bennük, akkor tényleg jaj lenne nekik.

De válaszadóink többsége – és előttük, a vezető interjú alanya – nem időznek sokat a minden szempontból indokolt mazochizmus állomásain. Óvatosan elemeznek. Tájékozódási pontokat keresnek. Okok után nyomoznak. Kételyeiket nem elhallgatva formálják mondatokká a világ új magyarázatát. Menet közben pedig görgetik maguk mellett tudós apparátusukat, tanult mesterségüket, anyanyelvüket, a kultúrát. Mi mást tehetnének? Értelmiségiek szegények. A példák a teljesség igénye nélkül sorolódnak. Debreczeni József a szelíd jobboldal szertefoszlását jelenti, ugyanis politikai elemzőként ehhez ért legjobban, és Kende Péter a magyar demokrácia Európa-hiányos karakterét elemzi joggal, ugyanis hitelesen teheti Párizzsal a háta mögött. Agárdi Péter Lukács Györgytől remél szinte transzcendens biztatást, mert hát marxista irodalmár maradt ő a pokolban is, és Bolgár György az információmonopólium új deformitását hozza szóba, ha már a sajtóban töltötte eddigi életét. Tenigl-Takács László kritikai példatára a keleti nyelvektől a teológiáig terjed, mivel a buddhista tan professzionális képviselője, és Domány András a csöndesen kimúlt közszolgálatiság halálhírét autentikusan kongathatja, mivel maga a tanú rá. Nemes János dr. orvosként retteg az egészségügy visszaállamosításától, és Farkas Zoltán elemző közgazdászként hitelesítheti miniszatíráját. Lángh Júlia feminista szöveget ír, lévén maga femina, Ludassy Mária filozofál, lévén maga filozóf. Radnóti Sándor tudja, miről beszél, amikor az előkelően szuverén mai szellem hiánya miatt perel, és Standeisky Éva úgyszintén birtokán belül marad, amikor történeti szintézist kreál az elmúlt évtizedek tapasztalatából.

Valamennyien – a nem említett többiek is és az értelmiségként gondolkozó politikusok is – mind megélték a kórt, de mind autenticitásuk, tehetségük, civil bátorságuk jogán keresik hozzá a terápiát. Nem az erő, nem a fölény, nem a vakhit, nem a populus, hanem a kultúra köznyelvén. Ez ma a kétharmados fülkeforradalmárok nemzeti együttműködésének korában nem számít rentábilis eszköznek. Ez a nyelv – véleményem szerint – nyolc éve szorult végleg a perifériára.

Emlékszem a 2002-es választások két fordulója közötti időre. Hol volt még Őszöd? Hol volt még megszorításcsomag? Hol voltak azok a mozzanatok, amelyeket az elmúlt időnek akár terhére, akár javára lehetne írni? E rövidke két hét alatt az akkor még vesztes pozíciójú vezetők olyan indulatokat generáltak a „zemberekben”, olyan mélyrétegeket szabadítottak el az utcán, olyan hangot használtak az akkor még épnek látszó közéletben, amelyhez a magyar történelem – akármilyen színezetű – humánus tartalmának semmi köze. Ilyenről korábban csak olvastam (hallottam, írtam, moziban láttam), de meg nem éltem. Magam is része lettem tehát a Félelem és Erőszak képének, pedig azt hittem korábban, hogy ez az én életemben már nem fog bekövetkezni soha. Akkor – nyár volt – a választások után autóba ültem, nyugat felé vágtattam. Úgy ezerkétszáz kilométer után, valahol Strasbourg táján engedett a gyomornyomás. Agyamnál pontosabban tudták a zsigerek: a fasizmus a kapuban, és a kultúra a pincében-padláson.

Kérdve kereső értelmiségi vendégeink nem minden gondolatával értek egyet. Például nem hiszem el Kende Péternek, hogy hiba volt az 1994-es szocialista–szabad demokrata koalíció, mert figyelmen kívül hagyja az akkori Demokratikus Charta jelenlétét. Például nem hiszem el Debreczeni Józsefnek, hogy Antall József rendelkezett azokkal a demokratikus velleitásokkal, amelyek megakadályozhatták volna a szélsőjobb előretörését, mert éppen a lehetségesnél és a szükségesnél mindig később cselekedett. Például nem hiszem el Mesterházy Attilának, hogy II. József ugyananynyira rossz hagyománya történelmünknek, mint Gömbös Gyula, mert nem ezt tanultam Fejtő Ferenctől. Például nem hiszem el Radnóti Sándornak, hogy Sólyom László volt a jobboldali elit megtestesítésére leginkább alkalmas személyiség, mert gyarló mivolta és a vállalt szerep közötti feszültség maga is a tekintélyrombolás okozója volt. Legfőképpen pedig nem hiszem el Komoróczy Gézának – fővendégünknek –, hogy 2006-ban a miniszterelnöknek távoznia kellett volna, mert az olyan bűn elismeréseként hatott volna, amelyet nem követett el, s amelyet a szerző által „csőcseléknek” nevezett utca még inkább kihasznált volna.

Ez mindegy is. Főjünk csak keserű levünkben, beszéljük csak ki, ami a szívünket nyomja. Nemcsak hiszem, tudom: az igazi dicsőség a legyőzötteké. Föltéve persze, ha igaz egy másik latin közmondás: sub pondere crescit palma.

 

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

P. Szűcs Julianna: Mit tehet egy lap? P. Szűcs Julianna Mit tehet egy lap? (többek közt Pikó...

P. Szűcs Julianna: Present perfect – Békés Pál (1956–2010) Mintha mindig máshol is lett volna. Finoman rekedtes, iróniától átvidámított...

P. Szűcs Julianna: Zeppelinek Velence fölött 1902. július 14-én reggel 10 órakor a San Marco campaniléja...

P. Szűcs Julianna: – 100 nap – a becsapott Magyarország 100 nap – a becsapott Magyarország Konferencia a Fapados Szalonban,...

P. Szűcs Julianna: A Medúza tutajától a Titanic fedélzetéig A művelt Európa fölháborodva értesült róla: az 1816. június 2-án...

 

 

Cimkék: P. Szűcs Julianna