Fáy Miklós: Játék a szívvel (John Ford: Kár, hogy kurva. Pesti Magyar Színház. Rendezte Koltai M. Gábor.)

Valami értelme talán mégis volt, hogy végigszenvedtem a Pesti Magyar Színház A feleségem története előadásának első felvonását. Nem mintha lett volna választásom: ha az ember bent ül a sor közepén, nem szívesen botrányozik, nem mászik át nyolc emberen, inkább szenved. Majd csak felgyújtják a nézőtéri villanyokat.

De valami értelme talán mégis volt ennek az alkalmatlan színészekkel, alkalmatlan rendezővel színre vitt alkalmatlan darabnak: jobban tudtam értékelni az egy héttel korábbi bemutatót, a Kár, hogy kurvát. Nem mintha nagyon kellene győzködni magam, szép az előadás. Nehéz előadás. Nehéz a helyszín is, a Sinkovits Imre Színpad, oldalt kell felóvakodni a nézőknek, nincs színházünnep, még hazai viszonylatokban sem, a hétköznapból megyünk át a hétköznapba. Bár a helyfoglalás érkezési sorrendben van, gyanúsan üresek az első sorok, különösen oldalt. Talán híre terjedt, hogy vigyázni kell, szörnyűségek történnek az ember szeme láttára.

Minden a szemünk láttára történik. Annyira, hogy egyenként szemrevételezhetjük a szereplők cipőjét, vadonatúj gumitalp és gumisarok, hogy el ne csússzanak majd a plexiasztalon. Minden a plexiasztalon történik. Nagy, átlátszó tetejű műtárgy, a közepén van egy rész, amely fölhajtható, alatta vízzel teli medence, tudjuk, hogy ennek még szerepe lesz, mint a puskának a falon. Az asztal körbeülhető vagy kifutóként értelmezhető, jönnek a szereplők, elmondják és kimennek. Kifutó az egész világ, és színész rajta minden férfi és nő, még akkor is, ha lefogadom, hogy sokan tévednének, ha csak hallják azt a nevet, hogy Darabont Mikold, és az a kérdés, hogy férfi vagy nő. Ha látják is, akkor már nem kérdés. Lány, húg, szőke és nagyon kék a szeme, áldozat az első perctől kezdve.

Az első percben azonban nem ő van a színpadon, hanem Pál András. Az az érzésem, hogy már láttam ebben a szerepben, de csak azért, mert ő mindig ilyen, amikor hatásos: izgatottan, robbanásra készen járkál, enyhén felhúzott vállal, a keze kifeszül az indulattól, a szeme kimered, néha végigsimít a homlokán. Most minden oka megvan rá, hogy izgatott legyen, az általa játszott Giovanni éppen azt vallja be gyóntatójának, hogy a húgába szerelmes, és nem hajlandó lemondani róla csak azért, mert egy anyától és apától származnak.

Jó érzés jó szerző kezébe kerülni, és John Ford, persze, jó szerző. Az első pillanatban elintéz bennünket, toporoghatunk, hogy mit akarunk, kinek drukkoljunk, a vérfertőzőknek vagy a világnak, amely olyan iszonyatos, hogy csak két szerethető lény maradt benne. Akik viszont nem szerethetők, hiszen egymást szeretik. Azt is tudjuk, mi lesz a dráma vége, a szerelmes testvéreknek pusztulni kell, akár Wagner a zeneszerző, akár Mundruczó Kornél a filmrendező, egyedül Thomas Mann kegyelmezhetett, néhány évtizednyi oszlopon állásért cserébe. Tudjuk, honnét indulunk, tudjuk, hová érkezünk, fontos-e akkor a két pont közti és nem is legrövidebb út?

A rendezői kiindulás az, hogy természetesen fontos. Sokáig könnyű is Koltai M. Gáborral menni, mert az utat járva látjuk csak meg, hogy honnét indultunk. Van egy derék ifjú és van egy derék leány. Meglehetősen csodálatos, hogy ilyen derekak, mert atyjuk például elég közönséges figura, már megint Thomas Mann jut az ember eszébe, A Wälsung-vér, közönséges, de nem rosszindulatú az atya, Csernus Mariann játssza. Nem ért meg semmit a gyerekeiből, de tudja, hogy a lánynak férjhez kell mennie. Nincs nagy választék vőlegényből, egy hitvány és gyáva szerencselovag, egy ütődött, de gazdag mamlasz, meg egy elfogadható, de szerethetetlen főnemes. Ami az utóbbit, Soranzót illeti, még az a balszerencse is éri, hogy Horváth Illés játssza, akiben nehéz meglátni a fantáziát vagy bármi egyebet, amolyan szavaló színész, még az sem mondható, hogy nagyon jól szavalna. Az ütődött Bergettónak jobb dolga van Gémes Antossal, aki addig bambul, addig mezítlábazik, addig vágyakozik a bohócok és a ló után, amelyiknek a farából nőtt ki a feje, amíg az ember szíve belesajdul, mikor tévedésből szegénybe belemártják a tőrt. Bergetto gazdag nagybátyját Szűcs Sándor adja, és nem tud úgy játszani, hogy kifejezőbb legyen a kellékeinél, a túlságosan rövidre kötött nyakkendőnél, aktatáskánál és a táska mellett viselt, átlátszó nejlonzacskóban cipelt déligyümölcsöknél. Ott van szegény Annabella nevelője, a beszédes nevű Putana, aki Júlia dajkájának romlottabb változata, és Vasquez, a szolga, aki gyilkol, cselt sző, leleplez, kifigyel, árulkodik és kínoz. A hatalom aljas, védi a gyilkosokat és öli az ártatlanokat, az egyház… Hát igen, Koltai M. Gábor nem tud lemondani a bíboros lábköröm-festegető kéjencségéről, ami egy kissé közhelyes, de kétségtelenül hatásos, nevetnek rajta. Mivel a bíborost és a szöveg szerint komolyan vehető Bonaventura szerzetest ugyanaz a színész, Rancsó Dezső játssza, a jó lehetőségei kimerültek, el lehet mondani, hogy a színdarab Pármájában a fiatalok modell, vezető, példa, nevelő nélkül maradtak. Jobb híján választják egymást, mert a másikról tudják, hogy szereti őt. Őket. Egymást.

Nyilván nem nagy heuréka fölkiáltani, hogy mi is Pármában élünk, valószínűleg így kiáltott föl mindenki, aki 1633 óta látta vagy elolvasta a darabot. Hogy mégis feltétlenül magunkra ismerjünk, a rendezés a filmes elemekkel dolgozik. Ahogy a színlap aljára nyomtatták: mintha Tarantino írta volna újra a Rómeó és Júliát. Kétségtelen, hogy Tarantino a legkönnyebben kimutatható filmes hatás, de jelen van még Oliver Stone, Peter Greenaway és David Lynch, a filmes ízléssel nincsen semmi baj, komikus szörnyűséggel ömlik, fröcsköl, tocsog a vér.

Talán furcsa, de minél több az elmélet, minél több a filmes elem, annál messzebb kerülünk a történettől. Egy ideig azt hittem, csak a színészek fáradnak, sok a kötött szöveg, nehéz szélhámoskodni, és a bemutató utáni első előadást néztem, a nagy izgalom utáni leeresztést. Lehet, hogy tényleg fáradnak, Pál András a második rész vége felé már egyre üresebb, egyre inkább csak technikázik, forgatja a szót, rakosgatja a hangsúlyokat, mereszti szemeit. De Darabont Mikold és Ruttkay Laura végig egyenletesen jó, mégis azt érzem, hogy fokozatosan kifelé hátrálunk a történetükből. Amikor Vasquez az öregasszony kitépett szemgolyóit megmutatja a közönségnek, majd lassan és jóízűen megeszi, még borzadok és szörnyülködök, de a vérfröcsögésnél, iszamnál, fürdőnél már csak a felhasznált festékmennyiségen és a ruhatisztításon jár az eszem. Giovanni kétségbeesésében nemcsak megöli húgát, de ki is vágja a szívét. Mikor ezután megjelenik, már csak mókás, hogy anynyi vér csurog rajta, mikor hozza a szívet, és elkezdenek vele dobálózni, már csak az jut az eszembe, hogy nahát, ez már volt, ha jól emlékszem, a zalaegerszegi Boldogtalanokban, csak ott mintha máj lett volna, vagy valami egyéb belsőség a labda. Mikor Giovanni vállon hozza húgát, és felhasználva a plexiasztal felnyithatóságát, a holttestet a vízzel félig telt kádba hajítja, akkor, jaj, szégyenemre csak azt látom, hogy szegény színésznőn az előbb még volt melltartó, de most, hogy izgalmasan át kell ázatni a ruháját, az elholt Annabella fehérneműt váltott. Kicsi a tér, közel vagyunk tűzhez, vízhez, vérhez egyaránt.

Más kérdés, hogy ha az előadásból képeket kell fölidézni, mégis ezek maradnak: vér, vér, vér, víz, test, szem, csak amíg ezek járnak a fejemben, elfelejtem, hogy miről is akart szólni a darab.

 

 

 

 

 

 

John Ford: Kár, hogy kurva. Pesti Magyar Színház. Rendezte Koltai M. Gábor.

 

 

Kapcsolódó írások:

Fáy Miklós: Weöres és fekete (Weöres Sándor: A kétfejű fenevad. Katona József Színház. Rendezte Máté Gábor.) Jó koszos a padló A kétfejű fenevad kultúrházában, de azért...

Fáy Miklós: A másik oldal (Hámos–Ruttkay: Mici néni két élete. József Attila Színház. Rendezte Léner Péter. / Grimm–Veres–Gimesi: A brémai muzsikusok. Budapesti Bábszínház. Rendezte Veres András) A másik oldal igazság szerint az egyik oldal, az, amelyikhez...

Barna Imre: Szegény Magyarország (Rokonok – 110 perces magyar film, 2006. Rendezte Szabó István, operatőr Koltai Lajos. Gyártó: Objektív Filmstúdió. ) Barna Imre Szegény Magyarország “Hozd el minden rokonod!” –...

Fáy Miklós: Adolf Sittes (Tábori György: Mein Kampf. Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Stúdió, rendezte Rába Roland.) Semmi sincs pontosan a helyén, de talán éppen ilyen ennek...

Fáy Miklós: A dobozba zárt fájdalom (Örkény István: Tóték. A beregszászi Illyés Gyula Színház előadása az újszegedi Szabadtéri Színpadon. Rendezte Vidnyánszky Attila.) Talán naivitás, de nekem a Tóték mindig olyan egészen egyszerű...

 

 

Cimkék: Fáy Miklós