Csengery Kristóf: Kárhozatrevü, megváltásrevü (Arrigo Boito: Mefistofele. Rendező Kovalik Balázs. Karmester Kovács János. Magyar Állami Operaház, 2010. szeptember 14.)
Hajlamosak vagyunk Arrigo Boitót (1842–1918) kizárólag a két kései Verdi-remeklés (Otello, Falstaff) szövegkönyvírójaként számon tartani, megfeledkezve arról, hogy az olasz–lengyel keverékházasságból született, nyughatatlan művészkaméleon nemcsak költő volt, hanem zeneszerző is, utóbbi minőségében nagyra törő ambíciótól feszülő művek – Mefistofele, Nerone – alkotója. Az egyoldalú értékelés talán igazságtalan, de nem nélkülözi a magyarázatot. Hallgassuk csak meg az Otellót és a Falstaffot: célratörő dramaturgia jellemzi őket. S a Goethe Faustja nyomán saját szövegre írt Mefistofele? Szembesülvén a gyökeres átdolgozás nyomán született Fassung letzter Hand (1876) operaszínpadhoz kevéssé illő filozofálásával, még mindig fennálló terjengősségével és széteső szerkezetével, riadtan kérdezzük: milyen lehetett az eredeti, húzatlan verzió, mely az 1868. március 5-én bukással lezajlott ősbemutatón, a milánói Scalában éjjel fél kettőkor (!), félig üres nézőtér előtt ért véget?
Nos igen, Boito operája – mely az Isten és a Sátán közt feszülő konfliktusra utalva viseli a szokványos Faust helyett (lásd Gounod, Berlioz, Busoni hasonló témájú opusait) a Mefistofele címet – „problematikus mű”. Az ilyenek alkalmasak arra, hogy időről időre felpiszkálják kísérletező hajlamú rendezők és/vagy karmesterek vállalkozó kedvét, de a törzsrepertoár talajában gyökeret verni képtelenek. A Boito-féle Faust-adaptáció (viszonylag) sikeres második változatát a pesti Nemzeti Színház 1882-es előadása után hamar – 1885 júniusában – bemutatta a budapesti Opera, a következő magyarországi kőszínházi előadásra azonban 112 évet kellett várni, a pályakezdő Kovalik Balázs 1997-es szegedi rendezéséig. Kovalik számára, úgy látszik, különösen fontos Boito műve, ha most az Operaházban újból színpadra állította. A produkció feszült légkörben került közönség elé, s ez nehéz helyzetbe hozza a kritikust: bármit írjon, cikkének bizonyosan lesz olyan olvasata, melyre ő maga nem gondolt. Kovaliknak, a színház nemrég kinevezett művészeti igazgatójának 2010. június 30-án lejárt szerződését az Opera vezetése nem hosszabbította meg, idő előtt kényszerült tehát székéből felállni egy művész, akit sokan a korszerű magyar operajátszás magányos zászlóvivőjeként értékelnek, s aki Fischer Ádámmal közösen éppen csak elkezdhette azt a munkát, amely most távozásával megszakad. De még ha nincs is ez a sajátos istenhozzád, Kovalik rendezéseiről írni akkor is nehéz. Két tábor sorakozik fel körülötte: az egyik minden rendezését magasztalja, a kétkedőt maradinak és hozzá nem értőnek bélyegezve, a másik zsigeri ellenszenvtől vezérelve mindent elutasít, ami Kovalik nevéhez fűződik. Egyik csoporthoz sem tartozom. Véleményem vegyes: Kovalik második Mefistofele-olvasatában (az elsőt nem ismerem) sok vonzó mozzanatot látok, de sok olyat is, mely ellenkezésre ingerel, s úgy vélem, ellenkezik a mű szellemével is.
Vonzó mindenekelőtt az erőteljes képiség és a mozgalmasság; az okos törekvés, mellyel a rendező a túlságosan is elméleti művet a néző-hallgató számára materiálisan megragadható, hús-vér valósággá teszi. Vonzó, hogy az értelmezést markánsan fűszerezi az irónia, mert ez segít érzékelnünk Boito látszatra csupán a kortársi (német) modernséggel kacérkodó romantikus operájának stiláris többrétegűségét. Vonzó, hogy van a rendezésnek egységesítő szcenikai alapmotívuma, sőt metaforája, amely végigvonul az elő- és utójátékkal keretezett négy felvonás színi megjelenítésén. (A mostani operaházi előadás három felvonásra osztja a művet.) Vonzó, hogy a szcenikai invenciót erőteljes zenei megvalósítás szolgálja, világos karmesteri elképzeléssel (Kovács János), az átlagosnál jobb zenekarral, kórussal és szólistákkal. És végül vonzó, hogy Kovalik és Kovács közös erőfeszítése nyomán fiatal előadás született: olyan produkció, amelyben a színház ifjabb művészei kaptak lehetőséget kiemelkedő teljesítményre, négy közül két esetben azt is állíthatjuk: kiugrásra.
Ez tehát a – hangsúlyozzuk még egyszer – vonzó összkép. Az ördög azonban, mondhatnánk ezúttal valóban stílszerűen, a részletekben lakik. E részekkel többször gyűlt meg a kritikus baja, mint ahányszor gyönyörködni volt módja a megnyerő Egészben. Kezdjük az említett alapmetaforával. A színpad hátterében a teljes előadás során, hol tisztán láthatón, hol nejlonfüggönnyel elhomályosítva, egy hatalmas, rendhagyó formájú és szerkezetű csigalépcső vagy szerpentinút áll. A műsorfüzetből megtudjuk (magától aligha jönne rá bárki), hogy ez a DNS-molekula úgynevezett „kettős spirálját” mintázza. S hogy miért? Antal Csaba díszlettervező válasza zavarba ejtőn egyszerű: „mivel az emberről van szó”. Nos, akkor a DNS-molekula kettős spirálja bármely opera díszlete lehetne, hiszen minden opera az emberről szól. (Sőt A ravasz rókácskáé is, elvégre az állatoknak is van DNS-e…) Szerencsére van egy másik indok is: a kettős spirál Faust és Mefistofele párosára, a két figura elválaszthatatlanságára utal. Nos, valóban utalhatna – ha a rendezés valóban érvényre juttatná ezt az egymásra vonatkoztatottságot, a sajátos kettősséget, mely a két szereplőt a romantika által oly jól ismert hasadt én pozitív és negatív pólusaként jeleníti meg. Kovalik rendezésében azonban Faust és Mefistofele inkább sablonosan szemben áll, harcol egymással, az összefonódás kevéssé van vagy épp egyáltalán nincs megjelenítve. A DNS-spirál Bábel-tornya pedig az ötlethiány pillanataiban előtérbe kerülő, pótcselekvéses szereplőmozgatás kényszerpályájává válik. Ezen a sehová sem vezető lajtorján vándorolnak föl s alá, ha indokolt, ha nem, a cselekmény főalakjai és a statiszták egyaránt (karigazgató Szabó Sipos Máté, az Operaház Gyermekkarának vezetője Gupcsó Gyöngyvér).
S ha már mozgásnál és statisztériánál tartunk: a látványos előadás fő tehertétele a revüszerűség. Egymást követik az olyan mutatós színpadi képek, melyeknek korántsem kellékeket bőkezűen adagoló kivitelezését kifogásolom, hanem az üres dekorativitást, amely valójában minden belső látszatmozgás ellenére statikus. A revü ugyanis nem színházi, hanem szórakoztatóipari műfaj, s valójában csillogó-villogó állóképekben gondolkodik. Kovalik nagy tablói is nélkülözik a drámai hajtóerőt, s miközben látszatra mozgalmasak (koreográfus Venekei Marianna), valójában megakasztják és kiüresítik a cselekményt. Arról nem is beszélve, hogy a revüszerű ábrázolást tartalmilag kizárólag az eredeti, négyfelvonásos tagolódás szerinti II. felvonás 2. jelenete, a Walpurgis-éj indokolja, melyet Kovalik szellemes és egyben kézenfekvő aktualizálással egy modern mulatóba helyez.
Vannak a rendezésnek olyan megoldásai, amelyek elhasznált színpadi ötletek, vagy épp ízléstelenségek. Hármat említek. 1) A darab legelején hatalmas mennyiségű működ (szaknyelven szárazjég) árasztja el a színpadot, a zenekari árkot és a nézőteret is. Ez olyan giccses, elcsépelt szórakoztatóipari eszköz, amelytől igényes színpadi alkotó viszolyog – nem is értem, Kovalik miért folyamadott hozzá. 2) Mikor Faust először színre lép, a földszint balközép 12. sora környékén egy zsöllyéből áll föl, s a sorban helyet foglaló közönségen átcsörtetve jut el a jobbközép és a jobb oldali székek közti folyosóra, hogy onnan siessen föl a színpadra. A nézőtér játéktérré való átértelmezése is lerágott csont. Persze értem az „üzenetet”: Faust közülünk való, olyan, mint bármelyikünk. De ez így kivitelezve iskolás: ha rendező volnék, szégyellnék effajta kliséhez folyamodni. 3) Kínos ötlet a börtönjelenetben a töméntelen, ragacsos művér, amellyel Margit tobzódva összekeni magát, tocsog, valósággal dagonyázik benne. Kovalik a Mefistofele összefüggésrendszerében fontosnak érzi a vért, el is helyezett róla egy kis szöveget a műsorfüzetben. Az olcsó, hatásvadász naturalizmus azonban elriaszt.
A három avítt ötlet: a működ, a nézőtéri cselekménykezdés és a művér kétségeket sugall a kovaliki koncepció fajsúlyát, az ötletek átgondoltságát illetően. Az említett háromhoz negyedikként hozzátehetem, hogy az egyes jelenetek között, a színpad átrendezésének idejére a leeresztett függönyön vetített szövegként minden alkalommal ugyanaz a Hamvas Béla-idézet jelenik meg: „a legnagyobb rejtély nem az, hogy az embert a végtelen valahová az anyag és a csillagkozmosz közepébe hajította, hanem hogy ebben a fogságban önmagunkban olyan gondolatokat ébresztettünk, amelyek elég hatalmasak ahhoz, hogy életünk semmiségét kétségbe vonjuk”. Filozófiai tanszöveget vetíteni a függönyre? Idegenkedem e szemináriumi pedagógiától, hiszen a színház nem egyetem, s a rendező nem „tanár úr”. Tanítani lehet a közönséget, de ezt észrevétlenül kell tenni: a nyílt didaxis a publikum lebecsülése.
A koncepció fajsúlyára vonatkozó kétségeket növelik tovább ama pillanatok, melyekben a rendezés erőszakot tesz a darab eszmevilágán. Csak a legeklatánsabbat említem: a görög képben (A klasszikus boszorkányszombat) Faust és Heléna a maguk kettősét (melyben Boito részéről szemernyi irónia sincs: e perceket a zeneszerző teljes azonosulással ábrázolta) kék fénnyel világító szoláriumágyakban éneklik, a körülöttük állók pedig turistákként szemlélik őket. Ezzel a regietheater kigúnyolja a szituációt, ugyanúgy, mint a kárhozatrevüt követő megváltásrevüben, az epilógusban, melynek rendezői megvalósítása a Boito által jelentős pátosszal ábrázolt végső megmenekülést teszi nevetségessé a színpadra fejjel lefelé belógatott angyallal. Lehet így is gondolkodni – de akkor miért csak részben? Miért nem az egész Mefistofelét rendezi meg Kovalik persziflázsként? Ha a lieto finét nem hajlandó komolyan venni, akkor Margit börtönbeli őrülési jelenetének valójában nagyon is elhasznált romantikus közhelyét miért engedi könnyedén átjutni távolságtartó ízlésének szűrőjén? Ez így éppoly logikátlan, mint sok más, a rendezésben felbukkanó ötlet és jelkép.
Bretz Gábor remek, formátumos Mefistofelét énekel, erőteljes, de árnyalt, teherbíró basszbaritonján. Nem az ő hibája, hanem a színészvezetésé, hogy ez a figura jellemként nem igazán érdekes: megátalkodott, kiégett sablonsátán, aki unalomból pusztít, s nélkülözi egy Lucifer (= Fényhozó) termékenyítő intellektualizmusát. Faust még ennyire sincs kitalálva. Legfeljebb a ruha mond valamit: ronda, téglavörös öltönyt viselő neurotikus értelmiségi, vastag keretes, olcsó szemüveggel (jelmez: Benedek Mari). Fekete Attila olyan mozgássztereotípiákat importál az előadásba, melyeket habozás nélkül nevezhetünk ágálásnak, s melyek a rossz operai „hagyományt” idézik: szétvetett lábak, felszegett fej, széttárt karok. Ennél nagyobb baj, hogy tenorját kezdettől túlerőlteti, feszítetten, gyakran kiabálva énekel. A premier estéjén a harmadik felvonásra jócskán el is fáradt, s ez intonációján is nyomokat hagyott. Mind színészi, mind zenei szempontból excellál viszont az előadás legkiválóbb résztvevője, Létay-Kiss Gabriella, aki Margitként a rendezői koncepcióhoz igazodva tévét néző, kosztümös kispolgárlányból emelkedik fel a siralomházban halált váró, kiszolgáltatott és magányos Hősnő nemes sorsvállalásáig. Wagner/Nerèo szerepében Boncsér Gergely, Marta/Pantalisként Pánczél Éva megfelelőt nyújt.
Arrigo Boito: Mefistofele. Rendező Kovalik Balázs. Karmester Kovács János. Magyar Állami Operaház, 2010. szeptember 14.
Kapcsolódó írások:
SZINETáR MIKLóS, HEGYI «RPáD JUTOCSA, GYőRIVáNYI RáTH GYäRGY, KOVALIK BALáZS, KOVáCS JáNOS, VASS LAJOS, FISCHER «DáM : Heten a Magyar Állami Operaházról SZINETáR MIKLóS, HEGYI «RPáD JUTOCSA, GYőRIVáNYI RáTH GYäRGY, KOVALIK...
Csengery Kristóf: Lebutított változat (Richard Strauss: A rózsalovag. Bemutató a Magyar Állami Operaházban, 2010. március 20., 21. Rendező Andrejs Zagars.) Miről szól A rózsalovag? Az időről, válaszolja Andrejs Zagars, a...
Csengery Kristóf: Égszakadás, földindulás (Richard Wagner: Trisztán és Izolda. Budapesti Wagner Napok, Művészetek Palotája, 2010. május 29. Rendező Parditka Magdolna, Szemerédy Alexandra, karmester Fischer Ádám.) Anélkül, hogy erre előzőleg felkészítették volna, a gyanútlan operabarát (ha...
Molnár Gál Péter: Az is bolond, aki… (Csokonai Vitéz Mihály: A méla Tempefői vagy Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban – Egy nemzeti nemes játék 2 részben (Debrecen, 1793 – Kőszeg, 2007). Díszlet Horesnyi Balázs és Sebő Rózsa. Jelmez Cselényi Nóra. Zene Sebő Ferenc. Dramaturg Hamvai Kornél és Lőkös Ildikó. Rendezte Jordán Tamás. Szereplők Fekete Ernő, Marton Róbert, Spindler Béla, Sipos Vera, Botos Éva, Epres Attila, Bodrogi Gyula, Hollósi Frigyes, Mészáros Tamás, Újvári Zoltán, Horváth Ákos, Bezerédi Zoltán, Noszek Kata, Bakos Márton. Bemutató: Kőszegi Várjátékok, 2007. július 13., Városmajori Szabadtéri Színpad, július 24. Karnyóné. Opera két felvonásban. Zene Vajda János. Szöveg Csokonai Vitéz Mihály-Várady Szabolcs. Magyar nyelvű feliratok Karczag Márton. Díszlet Khell Zsolt. Jelmez Szakács Györgyi. Rendező Ascher Tamás. Karmester Selmeczi György. Szereplők Bátori Éva, Nyári Zoltán, Derecskei Zsolt, Herczenik Anna, Kovács István, Sárkány Kázmér, Váradi Zita, Mikó István, Wierdl Eszter, Megyesi Zoltán. Bemutató: Magyar Állami Operaház, 2007. május 4. ) Molnár Gál Péter Az is bolond, aki… Csak óvatosan,...
Csengery Kristóf: Mindkettő – és egyik sem (Puccini: Tosca. A New York-i Metropolitan 1978-as és a Zürichi Operaház 2009-es előadásának felvétele, rendezte Tito Gobbi és Robert Carsen, vezényel James Conlon és Paolo Carignani. 2 DVD, Decca 2010.) Két Tosca-DVD egyszerre, ugyanattól a cégtől. Elgondolkodhatunk: marketing-melléfogás vagy kiadáspolitikai...
Cimkék: Csengery Kristóf