Takács Ferenc: Maradt (Ferdinandy György: Egy sima, egy fordított. Budapest, 2010, Magyar Napló, 192 oldal, 1890 forint.)

Ferdinandy György egy ideje tulajdonképpen ugyanazt a könyvet írja meg újabb és újabb változatokban: mostani kötete, az Egy sima, egy fordított is a távozás és a visszatérés története, melyet itt is ennek a történetnek a feloldhatatlanul rezignált háttérzenéje kísér – azt, hogy el kell menni innen, de igazából nem tud elmenni az ember, s haza kell jönni, de ha egyszer elment az ember, igazából hazajönnie sem sikerül. Amivel élete szcenárióját vagy prodzsektjét (ha szabad ezekkel a neologizmusokkal élni, amikor az írás egy ősrégi közös igazságával találkozunk) írja át irodalommá: ami vele történt, abból cselekmény és jellem lesz, életéből irodalom, sorsa esetlegességeiből a szükségszerűség aurájával körülvett példázat, autobiográfiából fikció. De – és ez már sajátosan a Ferdinandy-sorsképlet mintáját követő irodalmi jellegzetesség – mindennek a fordítottja is igaz írásaira. Nála az irodalmiság sohasem engedi el az élet, az ő élete kezét, a regény vagy a novella előbb-utóbb beismeri magáról (ha titkolta egyáltalán), hogy legalább annyira személyes vallomás és emlékezés, mint amennyire személytelen, „megcsinált” irodalmi mű.

Hogy mi történt vele, jól tudjuk (hiszen többször is elmondta már, irodalmilag is, személyesen is). 1956 után Franciaországban kezdett új életet, majd Puerto Ricóba költözött, ott dolgozott, egyetemi oktatóként. A nyolcvanas években kezdett rendszeresen visszajárni. Évtizede, hogy két helyen lakik: Floridában és Magyarországon, az év egyik felét ott, a másikat itt tölti. Ezt a képletet akár jelképnek is vehetjük, az örök mozgásnak ottlét és ittlét között, ahol éppen az otthonlét fogalma és állapota marad bizonytalan, ha nem éppen képtelen és lehetetlen, vissza igazán sohasem nyerhető. Ami hátrány is persze, különösen íróilag: Ferdinandy többször is felpanaszolta, hogy hiába jelennek meg 1988 óta itthon a könyvei, a honi irodalmi köztudatban még mindig egy kicsit idegennek számít, nem fogadják be igazán. Hogy miért nem? „Kiderült, hogy engem is kellene kanonizálni, ám engem valahogy nem kanonizálnak” – adta meg a választ kesernyés humorral egy két évvel ezelőtti interjúban.

De ez a bizonytalan helyzet, a hiány állapota előny is lehet, mivel sajátos irányú irodalmi felhajtóerőként működik. 1956-ban Ferdinandy nem csupán egzisztenciálisan, hanem irodalmilag is távozott Magyarországról. Nyelvet váltott és francia íróként alkotta meg (újra) magát. A hatvanas évek elejétől jelennek meg francia nyelven írott munkái, 1964-es kötetéért, az Un seul jour de l’année-ért (Az év egyetlen napja) Saint-Exupéry-díjat kap, a nyolcvanas években a francia irodalomkritikusok a cseh Milan Kundera és a román Paul Goma mellett, valamiféle francia illetőségű kelet-európai író-triumvirátus tagjaként emlegetik.

Az író mint a nyelv önkéntes száműzöttje, az anyanyelvéből kilépő és egy másik nyelv mezsgyéjére óvakodó, a nyelvek közötti senkiföldjén berendezkedő szerző igen gyakori képlet a nemzeti korszakát maga mögött hagyó modern irodalomban: Conrad, Beckett, Nabokov, Ionesco és a többiek. A magyar irodalomban viszont ritka madár. Itt inkább a Márai-formula a gyermetegen archaikus romantikus-nacionalista büszkeség tárgya. Az életének nagyobbik felét idegenben töltő, de az idegen nyelvi környezet alkotói kihívását makacsul elutasító íróé, aki szerint – a Naplókból idézek – „az író, aki öntudata szerves részévé fogad egy idegen nyelvet, mindig öli kissé magát”, mert „alkotni csak az anyanyelven lehet”, s ha „elszakad az anyanyelvtől és megkísérli, hogy idegen nyelven írjon, elvágta a köldökzsinórt, ami az éltető anyanyelvhez kötözte és írói öntudatát és képességeit életben tartotta”.

Ferdinandynak volt mersze és ereje, hogy kilépjen a senkiföldjére, s életműve jelentős részét francia nyelven alkossa meg. De – és ez ismét az ő sajátos és egyedi egzisztenciális sorsképletét tükrözi – volt bátorsága ahhoz is, hogy idővel – az ő szavaival – „elárulja” francia íróságát, és végül feladja ezt a szerepet, „amit kitaláltam és végigjátszottam húszévesen”, s irodalmilag-nyelvileg is hazatérjen, amennyire ez lehetséges egyáltalán. (Francia íróságának történetét Éhínség a Paradicsomban címmel írta meg, Az amerikai menekült című 2009-es kötetében olvasható.)

Erre a kisebb fajta Ferdinandy-portrévá kerekedő bevezetésre az Egy sima, egy fordított ad alkalmat. Az Anyám alcímet viseli, azaz Ferdinandy aparegényének, A bolondok királyának (2007) a pár-darabja, afféle anya-könyv, az anya regénye. Persze a „regény” szónak csupán egy nagyon is feltételes és nagyon is bizonytalan értelmében – úgy is mondhatnánk, hogy ferdinandys értelmében – regény, hiszen a szépirodalmiság burkában emlékezést és vallomást olvasunk, olyasvalamit, amelynek mélyen személyes tétje van, s amely létrejöttének és létének indokát nem önnön irodalmi megformáltságában, hanem önmagán kívül találja meg. Egyszerűbben fogalmazva: azért fontos – és döntően azért fontos –, mert, sugallja Ferdinandy, egy számomra fontos személyről, az anyámról szól; minden más csupán másodlagos jelentőségű, illetve érdektelen – a fikcionalitás-nemfikcionalitás dilemmáit is beleértve.

Illetve két személyről: az anyáról és az anyára emlékező, s önmagáról valló fiúról. A cím – „egy sima, egy fordított” – a kézi kötés világából való szakkifejezés, sálak és pulóverek kötésminta-leírásaiban fordul elő (Egy távoli rokon, bizonyos Böske néni gyermekfelvigyázás közben folyvást köt, ezért bukkan fel a könyv szövegében ez a terminus technicus). Mint feleségemtől értesültem, egyenes és domború hurkok váltakozását jelenti a sorban; s ha a kötést visszájára fordítom, a domború ilyenkor inkább simának látszik, a sima pedig domborúnak. Afféle barokkos invencióként szolgál ez a kép, az olvasó számára mintha az otthont soha el nem hagyó anya és az idegenbe szakadt fiú sorsválasztását allegorizálná, s viszonyukat szemléltetné, félig-meddig komolyan, félig-meddig humorosan. S persze nemigen tudjuk megmondani, hogy kettőjük közül mármost melyikük a „sima”, melyikük a „fordított”, melyik volt közülük a normális eset a huszadik századi Magyarországon, és melyik a deviáns: az, aki ment, vagy az, aki maradt.

Költői jellegű ez az ironikus kép, mint ahogy Ferdinandy előadásmódja is. A kézenfekvő elbeszélő jelleget – hisz voltaképpen egy történetnek, édesanyja életének és halálának a rekonstruálása (és persze megkonstruálása) lenne a könyv – az emlékezés-felidézés inkább lírai eszközöket kívánó eljárásai függesztik fel, vagy legalábbis modulálják. Különálló emlékképek, gyakran emlékképtöredékek követik egymást, a történelmi időrend helyett inkább az emlékezet aszszociációs körei mentén, mondhatnánk, tematikus elrendezésben, gyakori ismétlődésekkel. Ez a szöveg zeneiségének is a forrása: az emlékek újabb és újabb szólamai lépnek be, halkulnak el, majd hangzanak fel újra.

Ez a rekonstrukció persze Ferdinandy önrekonstrukciója is, önfeltárás és önmaga életével való számvetés. „Franciásan” önanalitikus munka, bár magyaros stílusban: a tüzetes önboncolás túlbeszélése helyett elejtett megjegyzésekkel dolgozik, hosszas magyarázat helyett találó és szemléletes képekkel. Rokonairól írja, hogy „megtorpanó, visszaforduló konkvisztádorok” voltak – nem kell külön jeleznie az olvasónak, hogy alighanem saját magát is jellemzi evvel a mondattal. Ugyanilyen hatásos ez a kevés szóval sokat mondó, világnyi különbségeket és távolságokat felsejdítő apró leírás is, önnön testi állapotáról: A körzeti orvos szép, szőke asszony. Ellenőrzi a gyógyszereket, megméri a vérnyomásomat. Itt mindig magasabb, mint az Újvilágban. Itt minden gyógyszerből dupla adagot kapok.

De Ferdinandy nem csupán önmagával, hanem az önfeltárás munkáját elvégző írása státusával is számot vet, mégpedig magának az írásnak a keretében, azaz önreflexív módon. Az emlékezés köreit rovó rövidebb-hosszabb fejezetek mind hangsúlyosan memoár-jellegűek, a bennük megszólaló és önmagát mindvégig mintegy nevesítő én végig azt sugallja, hogy nemigen kell itt mérlegelnünk személyes jelenlét és személytelen irodalmi konstrukció különbségeit s viszonyuk súlyarányait; ennek az írásmódnak éppen az a lényege, hogy a szerző nem hajtja végre a személyesnek a végső irodalmi áthasonítását, azaz élményeinek és emlékeinek a szokásos elszemélytelenítését. Egyetlen kivétel, mégpedig igen látványos kivétel „A telefon” című fejezet. Zárt, szabályos, személytelen, pontos és hűvösen visszafogott hangú, hibátlanul megírt novella, „tiszta” szépirodalom. Egy különbséggel: minden szava és minden utalása a fejezetet keretező memoárjellegű részeket kivonatolja és sűríti. Izgalmas demonstráció: a közel kétszáz oldalas memoár anyaga öt oldal terjedelmű szépirodalommá szublimálódik. Választhatunk, ajánlja fel az olvasóknak a szerző, az élet és a személyesség (a „sima”) esetlegessége és a feldolgozott-megcsinált (a „fordított”) személytelen érvényessége között. Választhatjuk az anyát, aki maradt, akiből nem lett sem orvos, sem színésznő (mindkettő szeretett volna lenni), aki csupán volt, aki mindössze túlélt mindent, s aki után nem maradt semmi, vagy választhatjuk a fiút, aki elment, megalkotta magát, író lett, s végül megírta az anya történetét.

A könyv legvégén Ferdinandy maga is választ: Köszönöm, mutti, hogy nem szedte nyakába a világot. Hogy itt maradt. Mi, olvasók, persze Ferdinandynak tartozunk köszönettel, mégpedig ezért a szép, őszinte, és bensőségesen emberi könyvért.

 

 

Ferdinandy György: Egy sima, egy fordított. Budapest, 2010, Magyar Napló, 192 oldal, 1890 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Takács Ferenc: Idill és gyehenna (Szabó T. Anna: Villany. Budapest, 2010, Magvető. 136 oldal, 2290 forint.) Szabó T. Anna új verseskönyve, Villany címen, négy év múltán...

Takács Ferenc: Ne legyen Freud a nevem… (James Hillman–Charles Boer: Freud saját szakácskönyve. Fordította Hárs György Péter. Budapest, 2010, Múlt és Jövő Könyvek, 290 oldal, 3800 forint.) Úgy látszik, nehezen múlik a fordításokban realizálódó tájékozódásunk kulturális aritmiája:...

Almási Miklós: Gyereknaplók (Csics Gyula: Magyar forradalom, 1956, Napló. 1956-os Intézet kiadása, 228 oldal, 4500 forint. A Magyar Forradalom 1956, Napló. Kieselbach kiadás. 200 oldal, 4500 forint. ) Almási Miklós Gyereknaplók Egy mai tizenkét éves olykor még...

Takács Ferenc: Versus (Rakovszky Zsuzsa: VS. Budapest, 2011, Magvető. 394 oldal, 3490 forint.) Rakovszky Zsuzsa legújabb regényének talányai a regény címével kezdődnek –...

Takács Ferenc: A magunk vére (Jorge Semprún: Húsz év, egy nap. Pál Ferenc fordítása. Budapest, 2006, Európa Könyvkiadó. 292 oldal, 2200 forint. ) Takács Ferenc A magunk vére Artemisia Gentileschi olasz festőnő...

 

 

Cimkék: Ferdinandy György, Takács Ferenc