P. Szűcs Julianna: Árkádiából Utópiába (A művészettől az életig – Magyarok a Bauhausban. Pécs, Janus Pannonius Múzeum, 2010. augusztus 15. – október 24. A kiállítást rendezte Várkonyi György.)
(Peripatetikus közelítés) Az előzmények a Mozgóban is olvashatók (lásd 2008/4). Volt egyszer az álom a Nagy Kiállítótérről. Egy épület – alkalmunkhoz illően –, egy Bauhaus, ami nem épült meg. (Hogy miért nem, arról már egész könyvtár szól, a legfrissebb adalék ugyane rovat másik írása, Rainer M. János recenziója Somlyódi Nóra munkájáról.) Maradt a kibelezett, szerintem így is hökkentően gyönyörű Modern Magyar Képtár épülete, a Káptalan utca 4., a „cselédház” a maga négy szobájával és a „palota” a további tizenhárom termével. Tárlatunk egyik főszereplője, Moholy-Nagy László, ha föltámadna, bizonyára iszonyodna a gótikus emlékeket őrizgető, barokkosan fűzögetett, kényszerektől nyomorított helyiségek összképétől. Sehogyan se tudná összeilleszteni a Bauhausbücher XV. kötetében maga által leírtakkal, azazhogy: „egy épület funkciójának betöltéséhez szükséges elemek olyan téri alakzattá rendeződnek, amely térélménnyé válhatik. A téri alakzat ebben az esetben nem egyéb, mint az alaprajz szerkezetének és az embernek a legökonomikusabb kapcsolata.” Funkció, élmény, ökonómia… Papíron, művekbe rejtve, sejtetve. A valóságos látványegész ennek éppen ellenkezője. Pont olyan, amilyen tökéletesen illik a magyar képzelet alkotta Bauhaus-vágy és a magyar valóság által fölkínált lehetőséghez. Kompromisszumos, kiszámíthatatlan, kalandos.
Szükségből teremtett erény. Megszámoltam. A tizenhét nyomoronc és történelmi leheletet árasztó „térben” összesen négyszázhuszonhét olyan műtárgy van kiállítva, amely zsigerileg utasítja el a történelmet magát, és tesz hitet a nembeli emberhez méltó és jövőbe vetített tökéletesség mellett. (Minden tárlót egynek vettem, még akkor is, ha a vitrinek alatt nem éppen nézőbarát terítésben autonóm művek garmadája sorakozott.) Mintha Bajkay Éva és Várkonyi György, a megatárlat rendezői, koncipiánsai és katalógusszerkesztői maguk is a mondanivaló részévé tették volna a Sein és a Sollen között keletkezett drámai feszültséget.
Mert miről is szól a Művészettől az életig, magyarok a Bauhausban című kiállítás, amely eredeti szándéka szerint a „Pécs-projekt” legszebb gyémántjának szánatott, s amely mögött előzményként sokéves kutatómunka, az évfordulót ünneplő New York-i és berlini kiállítások, továbbá a „magyarszerű” protagonistákat (Weininger Andort, Forbát Alfrédot, Marcel Breuert, Molnár Farkast és persze sokszor és sokféleképpen körüljárva-közelítve Moholy-Nagy Lászlót) bemutató monográfiasorozat állnak?
Ha bibói szóhasználattal „hamis realista módon” közelítem a fölkínált látványt, akkor a rezümé megnyugtató és a patrióta szívet agyondobogtató. Igen, volt egy magyarfajta, őshonos avantgárd, amely a világmodernizáció hullámait föl tudta fogni. Úgy hívták, hogy aktivizmus (I. terem, benne Bortnyik Sándor tehetségbizonyítéka, a Vörös Gyár).
Igen: volt egy világmegváltó hajlamú internacionalistán kommunista absztrakcionizmusunk, amelynek bécsi anyaméhében kifejlődhetett az Európa-érett modernista változat (II. terem, benne Kassák Lajos inkább etikai, mintsem esztétikai csúcsteljesítményeinek számító Képarchitektúráival).
Valóban, Pécs különleges hely volt a Nagy Háború után, itt minden másképpen alakult, az országos átlaghoz képest nagyobb volt az etnikai, szociális, művészeti tolerancia, az összeomlás is más menetrend szerint alakult, és – köszönhető a város speciális jogi státusának – itt minden megoldás érdekelte a közönséget (III. terem, a Pécsi Művészkör expresszionista festői, benne a horvát eredetű Csacsinovics-Tarai Lajos építészhallgató, a magyar keresztény középosztályból származó és chiliasztikus eszmékkel telített Molnár Farkas, a sváb-katolikus eredettel büszkélkedő Stefán Henrik rajztanár és az asszimiláns zsidó értelmiségi Breuer Marcell, akit mindenki a saját neveltjének tekintett). Ekkor még valamennyien szép Árkádia-képeket festettek à la kubo-futurizmus, valamennyien hittek az Übermenschben à la Nietzsche, vagy a nembeli Ember küldetésében à la Marx, és előbb-utóbb valamennyien kiviselkedték magukat, úgy, ahogy a történelem a következő negyedszázad során ezt el is várta tőlük. Breuer világkarriert csinált, Molnár áruló lett, Stefán ennél is rosszabb, szegény Csacsinovics meg eltűnt.
Következik a főépület. Akit nem hagy cserben a pozitivista tényekre alapozott hamis realizmus, itt is, továbbra is maradhat boldog, büszke magyar. Mert íme, az 1923-as weimari Bauhaus-kiállítás „mintaházában”, a Gropius tervezte Haus am Hornban a mestertanárok produkciói mellett ott vannak Breuer csőbútorai, Forbát tervei, Pap lámpái. Sőt ott lehetett (kortársunk, Pelényi Margit zseniális makettjének jóvoltából itt is van, mert testté lőn) egy karizmatikus, allegorikus, enigmatikus főmű, Molnár Farkas Vörös kockaháza (V. terem).
S lám, mennyi Kárpát-medencei jó tanuló az oktatás szerkezetét bemutató szobában (VI. terem) a pasztellekkel jeleskedő Pap Gyulától a térlátásból jelesre vizsgázó Téry Margitig, az ügyesen rajzolgató Breuertől az emancipált nősorsot fényes fotográfiákkal bizonyító Kárász Juditig. Valamennyien öregbíthették a bemutató lapokkal szereplő Johannes Itten, Georg Muche és Lyonel Feininger tanári becsületét. Igazi politechnikusokká lettek valamennyien, továbbá rühellték a Művészetet mint olyat. Du Künstler! – vicsorított egyik a másikra, ha valami nagyon csúnyát akart mondani.
Valamint szépen szerepeltek a magyarok a világkonstruktivizmus Van Doesburg által tartott spec kolján (VII. terem), alaposan kivették részüket a Bauhaus mellett működő és profitorientált vállalkozásban, Walter Gropius építészirodájában (VIII. terem), fölfogták az iskola új szcenikát ajánló tervét (IX. terem), szabad idejükben és az általános szokásnak megfelelően lelkük magányát félig titkosan ők is autonóm képekbe, szobrokba fojtották (XI. terem), pannon vagy hun temperamentummal ettek-ittak-szerettek-zenéltek-ünnepeltek (XII. terem), továbbá eminensei lettek az új médiumoknak, mint azt a XIV. terem fémbútorai, a XV. terem fotogramjai és a XVI. terem keskenyfilm-kísérletei bizonyítják. Kilóra bennük van a magyar. „Állampolgárságilag” minden rendben lenne, ha mindnyájukat néggyel beszorozva készülnének külön statisztikák a nagyszülők nacionáléjának igazolására.
(Holiszikus közelítés) Pedig ez az igazolás gyönge lábakon áll. Szerencsére a föltűnően intelligens pécsi kiállítás nem is próbálja az internacionális értelmiségi álmot utólag belepréselni a „nemzetek Európájának” fából vaskarikájába. „A Bauhaus annak a kulturálisan és politikailag progresszív egységessé váló Európa lehetőségének az emléke maradt – írja a remek katalógus bánatos zárótanulmányában Forgács Éva –, amit a nácizmus és a második világháború elmosott, de aminek az újraélesztésében jó volt, és ma… különösen jó hinni.” A hamis realizmus szemüvegén át akár úgy is értelmezhető az összkép, hogy az intenzív egykori magyar (vagy magyarszerű) jelenlét biztató jele is lehet e vágy teljesülésének.
A túlfeszített lényeglátók – a bibói antinómia átellenes képviselői – viszont tudva tudják, hogy a Bauhaus-kultúra csillagtávolságra lakik a hazai valóságtól. Nemcsak azért, mert a káderállomány egyik része amúgy „hígmagyarnak” számított, identitásában bizonytalan volt és kötődésében laza, másik része pedig érzelmileg hiába is akart volna hazafűződni, a szálakat éppen azok tépték el, akik a nagyszülők származását firtatták.
Nem is csak azért, mert a honi gyökerű szereplők – Moholy-Nagy László kivételével – kismestereknek számítottak és számítanak ma is. Még a legjobbak: a simulékonyan eszes Molnár Farkas, az invenciózusan szétszórt Weininger Andor, a praktikusan engedelmes Forbát Alfréd se mérhető az igazi mesterekhez, egy Klee-hez, egy Kandinszkijhoz, egy Schlemmerhez. Noha nélkülük szegényes lenne az opera, a vasfüggöny elé mégsem őket fogják kitapsolni. (Breuer talán más. Abban is más, hogy nagysága, ereje, értéke éppen csak bimbózott a Bauhausban. Tehetsége igazán később szökkent szárba.)
De nem is csak azért, mert a hazai ízléshagyományok a cifraság, a nyomorúság és a cifra nyomorúság otthonosan berendezett dzsumbuja zsigerileg utálkozott a tekintélyelvű hierarchiát radikálisan tagadó modor ellen. Az igazsághoz tartozik, hogy a divat szintjén és a trianoni neobarokk perifériáján egész szépen tengődött már anno is az új életérzés. „Ma már mindenki tudja – írta 1930-ban berlinieknek, de akár pestieknek és pécsieknek is írhatta volna Kállai Ernő –, üveg és fémcsillogású épületek: Bauhaus-stílus. Lakáshigiénia lakályosság nélkül: Bauhaus-stílus. Csővázas karosszékek: Bauhaus-stílus. Kockás tapéták: Bauhaus-stílus. Nincs kép a falon: Bauhaus-stílus. Van kép a falon, de mi is akar lenni? Bauhaus-stílus. Nyomtatvány vastag fejlécekkel és groteszk típusú betűkkel: Bauhaus-stílus. Minden kicsivel írva: bauhaus-stílus. Minden nagybetűvel: BAUHAUS-STÍLUS. A Bauhaus-stílus: mindenre ráfogható varázsszó.”
A varázslat értékét azonban nálunk kevesen, túlságosan kevesen értették. Annyian voltak, mint egy szabadkőműves páholy. Ők, a beavatottak ugyan félszavakból is értették egymást, mert közösen utálkoztak a Lillafüredi Nagyszálló pompáján, az Eucharisztikus Kongreszszus pátoszán és a Gyöngyösbokréta hamisságán. Ők építették a budai Lejtő utca és a pécsi Mecsekalja villáit, ők hordtak combot fölfedő fürdőruhát, és ők sakkoztak inkább a duhaj tarokk vagy a kedélyes ulti helyett. Ez a kultúra kevés volt, vékony és rövid. A polgári modernizáció világstílusa nálunk egy keddi napra esett. Hétfőn még millenniumi orgia volt, szerdán már röpült a turul, és azon a bizonyos kedden is állandóan szólt a Csinom Palkó. Nem csoda, hogy nálunk a Bauhaus-stílus csupán egyetlen budapesti kerületet formált a saját képére: a XIII.-at. Igaz, ott mély, erős, nagy nyomot hagyott. Tessék figyelni a választási eredményeket!
(A megképződött csoda) A Káptalan utca 4. emeleti térfüzérének XIII. szobájában (Már megint a XIII.-ban!) megállok, emlékek vesznek körül. Mintha egy újlipótvárosi lakás valamely szobájában állnék, a falak túl közel vannak, a födémek túl alacsonyan. „Valami nem stimmelt a szerkezettel – ír ilyenről Nádas Péter utolsó nagyregényének Egy vadonatúj civilizáció című fejezetében. – Mintha az első világháború barakk-építészete szólna vissza így, a legtöbb újlipótvárosi épületnek volt némi hevenyészett jellege. A kézműves munka személyessége és érzékiségének elemi öröme hiányzott. Akárha szimbolikus nyelven azt mondaná csaknem minden épületelem, igaz, béke van, hátunk mögött a vesztes háború, s ezért mi bizony silány dolgokat termelünk.” Mert bizony Breuer Marcell középre állított női öltözködőasztala állítható tükreivel, a dió- és citromfán csillanó politúrral, a fölfényezett nikkeltartozékokkal részleges rekonstrukció csupán. Pap Gyula Magas állólámpa teste dettó, az 1923-as modell 1995-ös másolata hiába készült fekete és nikkelezett acélból és tejüvegből, mögöttük már egy új, egy másik ipari technológia áll. A falakon pedig annak a Bortnyik Sándornak az Új Ádámja és Új Évája függ, amely inkább kívülről jött szellemes kabaré persziflázsa a parvenü Bauhausnak, semmint e jelben győzni akaró embléma.
És mégis. Így együtt az egész csonka, félig megőrzött, kiteljesítetlen, dadogó voltában is kifejezi: volt és van egy europid magyar kultúra. Töredékesen, gyéren, megkésve. Az egészhez képest a mérleg szomorú. A semminél sokkal több.
A művészettől az életig – Magyarok a Bauhausban. Pécs, Janus Pannonius Múzeum, 2010. augusztus 15. – október 24. A kiállítást rendezte Várkonyi György.
Kapcsolódó írások:
P. Szűcs Julianna: Nagy bónuszok, kis máluszok (A Nyolcak. Centenáriumi kiállítás. Pécs, Janus Pannonius Múzeum 2010. december 10. – 2011. március 27.) Három nagy erénye és három kis fogyatékossága van az Európa...
Győrffy Iván: Ablak a lichthófra (Panoráma – Világpolitikai magazin, 2006. augusztus 6., vasárnap m1 19.00. Műsorvezető Nika György; rendező Janovitz Attila; Héthatár – A hét hírei a Kárpát-medencében, 2006. augusztus 7., kedd m1 01.10, augusztus 9., szerda m2 13.00. Műsorvezető Kozári Réka; rendező Szurdoki Erika; szerkesztő Kányádi Z. Sándor.) Győrffy Iván Ablak a lichthófra Korrekt világmagazin nagyságrendekkel többet...
(Nemes Csaba: Remake I-X. (Fővárosi Képtár, Kiscelli Múzeum, Szoborcsarnok, 2007. október 18. – 2008. január 13. ) Bán Zsófia Ó, te drága Magyarhon, szívem túrórudija Annak...
P. Szűcs Julianna: Böröcz in fabula (Böröcz András: Túl az Óperencián. Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum. 2011. május 28. – szeptember 25.) – Tárgy? – Nem. – Élőlény? – Nem. – Fogalom?...
P. Szűcs Julianna: Konok magabiztos önazonossága (Konok Tamás festőművész kiállításai: Ultima Realita, Aulich Art Galéria, 2010. március 8. – április 8.; Ars Dictandi, Klauzál 13 Galéria, 2010. március 19. – május 7.) Paraméterek. Úgy alakult, hogy márciusban egyszerre látható Konok Tamás két...
Cimkék: P. Szűcs Julianna