Bächer Iván: Élni odakinn

 

 

1. Rajt

 

 

Szép nyaram volt.

Pedig utaztam is.

Júniusban, autóval, egy asszonnyal, hozzám tartozóval, két gyerekkel, hozzá tartozókkal. Nem volt velük semmi baj, engem nem vertek, pedig lehetett volna okuk rá. A hosszú utazás idejét egymáson ütötték hátul el, fontos pedagógiai tapasztaláshoz segítve ezzel, miszerint igen praktikus, ha a gyerekek egymást verik – nincs annyi dolga a szülőnek.

Én egyébként elöl ültem, az úgynevezett anyósülésen, ami ez esetben szó szerint értendő, az autót ugyanis a sofőr édesanyja bocsátotta rendelkezésünkre. A mama autóvezetés-oktatással keresi kenyerét évtizedek óta. Ebből fakadón munkaidőben a jobb első ülés az ő szokott helye. Az út elején előadódott, hogy az autó hirtelen kilövellt a piros lámpa előtt, vagy leblokkolt a sztrádán, attól függően, hogy melyik lábammal tettem óvatlan mozdulatot, lévén az én oldalamon is működő pedálzat. Végül úgy előztem meg a nagyobb bajt, hogy a pedálok és a lábam közé egy kisebb jégládát helyeztem, minek következtében szűkösebb lett a hely, viszont kézügybe került a hideg üdítő, a szóda, no meg a frissen összeállított jó rozéfröccs.

Eredeti úti célunk Hollandia volt, de átruccantunk Belgiumban élő barátainkhoz, és útközben oda is, vissza is megpihentünk a németországi Heidelbergben. Három kinn élő magyar családot boldogítottunk.

Tulajdonképpen ez volt a legérdekesebb a kirándulásban: megnézni, hogyan lehet élni ma egy magyarnak odakinn.

 

2. Heidelberg

 

 

A kies nyugatnémet iskolavárosban Zoltán barátomék élnek, pontosabban ott is élnek. Zoltán félszász-félszékely származék, szülőhelye Csíkszereda, eszmélésének városa Kolozsvár. Isten tudja hány laki; megvan még a családi nagyház Erdélyben, rendbe hozott egy kedves, festői pincét az egykori sváb település, Hőgyész szőlődombján, lányánál mindig meghúzhatja magát Pesten is. De azért fő helye itt van, az iparvárosokkal telizsúfolt, autópálya-kötegekkel összecsomózott Északnyugat-Németország patinás városában, Heidelbergben. Itt van kis lakásuk Zoltán szüleinek is, akik nyáron Erdélyben tartózkodván, kölcsönadták hajlékukat nekünk.

Zoltánék ólomüveg ablakos, gipszgirlandos lakásuk a központ közelében, polgári, egykor zsidós, egyetemi tanáros negyedben, egy százéves ház második emeletén van. A lakást bérlik, 1500 euróért havonta. Nyugaton a zöm bérlakásban él. (Ahol csak megfordultam a nyáron, tanulmányoztam az ingatlanirodák kirakatait; úgy látom, hogy egy átlagos, nyolcvan-száz négyzetméteres polgári lakás ára mindenütt, Svájcban, Németországban, Hollandiában nagyjából azonos: durván százmillió forintnyi euró.)

Zoltán, aki a hetvenes évek Kolozsvárján lelkes egyetemi mozgalmár és irodalmi szervező volt, a helyi táncházmozgalom egyik meghonosítója, 1987-ben – szász felmenőinek köszönhetőn – került ki Németországba. Pénzét, nem is keveset, informatikusként keresi egy Heidelberg mellett lévő hatalmas vegyipari cégnél. A vállalat patinás voltát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy itt gyártották annak idején a Ciklon B nevezetű terméket, amely aztán az alkalmazása során fényesen bevált. Zoltánnak a komputeres ténykedés nem igaz hivatása; az csak két szenvedélyének anyagi alapjaihoz elengedhetetlen. Az egyik ezek közül a terebélyes és – istennek, no meg Iringó asszonynak hála – épp a napokban is tovább gyarapodó család – a két fiúhoz megjött a harmadik, az előző házasságból van egy szép nagylány Budapesten is. A másik, az igazi hivatás: az irodalom, az írás, a szerkesztés, az erdélyi múlt, jelen és jövő búvárlása. Zoltán igazi transzszilván lélek, aki Erdélyt mindig románok, magyarok, szászok, zsidók és a többi itt élő népek közös otthonának tudja és érzi; ezt a közös hazát írja novelláiban, regényeiben, dokumentálja filmjeiben, interjúiban, barátainak, kollégáinak általa szerkesztett könyveiben. Igazi segítő ember ő, nem lehet véletlen, a táncházi indulás és az sem, hogy aztán a székely és szász közösségeket, a kölcsönös segítségek rendszerét kutatta. Szeret segíteni, a mások könyvét szerkeszteni, gondozni, kiadni.

Miközben végzi a maga dolgát is lankadatlanul. A pedáns rendben tartott, a könyvek mellett képekkel, metszetekkel és rengeteg hangszerrel fölszerelt lakás dolgozószobájában egy régi hosszú ládán akkurátusan felstószolt papírok, cédulkás dobozok; mindegyik egy-egy készülő opus nyersanyaga. Van még egy láda a szobában, egy 18. századi gyönyörű bőr utazóalkalmatosság. Az ócskás kulcsot nem adott hozzá, a láda viszont zárva van, és valami jól hallhatón kotyog, zörög is benne. Zoltán azt mondja, ő nem nyitja már ki soha, majd a fiúk, ha akarják… A jeles komputeresnek és írónak van még egy produkciója, amellyel a vendég gyerekek őszinte elismerését vívta ki: a kemény tojás két végébe kis lyukat váj, és az egyik lyukat a szájához emelve egy erőteljes fújással úgy juttatja ki a másik apró lyukon az egész kemény tojást, hogy közben az üres héj is ép marad.

Kalauzolásával belekóstoltunk egy kicsit Heidelbergbe is, megnéztük a romjaiban is impozáns várkastélyt, annak kies parkját, benne a kőpadot, amelyen Goethe – állítólag egy kedves ifjú hölgy társaságában – megpihent.

Másnap átruccantunk a középkori templomairól nevezetes Wormsba. A dómot egyébként akkor kezdték építeni, amikor mink zsidó vallású törzsfőnökeink vezérletével Etelközben vettük vérét az áldozati lovaknak.

A városkában műemlék lakóházakat ne nagyon keressünk – olyan itt nincsen. Ami volt, azt 1945 elején porig bombázták a szövetségesek. A templomokat is az alapfalaktól építették újjá. Megmaradt viszont egy takaros zsidó temető, amelyben a legrégebbi sírkő ezeréves.

 

 

3. Nieuw-Vennep

 

 

Wormsból pár órás autózás után érkeztünk következő állomáshelyünkre, Nieux-Vennep-be. Ez az amszterdami repülőtér szomszédságában lévő harmincezer lakosú település tulajdonképpen egy jókora lakótelep, vagy lakópark, melyet természetesen nem őrzi nemhogy állig fegyverzett őrzősereg, de még egy kerítés sem – a kerítés intézménye Hollandiában nemigen ismeretes. A telep a tengertől és tavaktól visszafoglalt területen épült az elmúlt években. De a víz azért bőven maradt; csatornák és tavacskák sűrű szövevénye hálózza be a városkát, és van is forgalom, itt akár vitorlással is lehet iskolába menni. Mindegyik egy-két szintes házsor más és más, mégis teljesen egységes és barátságos az egész – nekem Wekerle-telepet juttatja eszembe. Természetesen itt is mindegyik lakáshoz tartozik kis kert és sufni is. Garázs már nem szükségszerűen, de az nem is olyan fontos; itt mindenki biciklivel jár vagy tömegközlekedik, az autó csak hosszabb utakra használatos, és kinn áll az utcai parkolóban jobbadán. A lakosság harminc százaléka gyerek, a hatvanöt évnél idősebbek aránya kettő százalék. Sok kutya is van, Zsuzsákét is volt szerencsém megsétáltatni párszor. A kutyát úgy hívják egyébként, hogy Kutya.

Mert hogy ide Zsuzsa invitált minket, barátnőm barátnője, egyetemi társa, szép fekete jász lány egyébként. Magyarországon többszöri kísérlet után sem találván igazi párra, egy hollandussal próbálkozott, aki – úgy tűnik – végül is bevált. Zsuzsa barátnője talált holland fiút magának elébb, az ő társaságukhoz tartozott a kicsit félszeg, kicsit magányos Lucas, akit a hollandiai esküvőn ismertettek össze Zsuzsával, aligha véletlenül, de ez a végeredmény szempontjából már közömbös. Lucas echte holland, ő is számítógépes, mindhárom családfő az volt, akivel összetalálkoztunk túránk során. Igazi, precíz, kedves, megbízható ember, pontosan ilyennek képzeltem el egy hollandot, olyannak, aki nem képes hibázni. Katolikus családból való, de errefelé a katolikusok elprotestánsodtak, éppoly puritán, nyílt, egyszerű, mint kálvinista polgártársai. Ő is, mint mindenki errefelé, megkérdezte, milyen nyelven óhajtunk társalogni, hollandul, angolul, németül vagy franciául, mert neki mindegy.

Két gyönyörű kisgyermekük van, ikrek. Mikor Elíz és Tamás születtek, a szülők már negyven körül jártak, már le is mondtak a gyerekről, de a holland orvosok még egy pajzsmirigykúrát vagy micsodát ajánlottak, és annak következtében, meg tán az egymásra lelés fölszabadult örömétől is mesterséges beavatkozás nélkül sikeredtek a gyerekek. Akik ennek megfelelően nagy becsben vannak tartva. Az anyjuk magyarul beszél velük, értik is a honi szót, de beszélni már nemigen beszélnek. Szerepe van ebben annak is, hogy haza Zsuzsa nemigen jár, nincsen miért, apja, anyja, testvére meghalt, a mama a jászberényi Lehel gyárban dolgozott, úgy beszélik, aki az ő munkáját végezte, azok közül már nincsen életben senki…

Itt kicsit élhettük egy átlagos holland család hétköznapjait, akkurátusan napi ötször étkeztünk, kutyát és gyereket legeltettünk, bort csak este ittunk, ittunk volna, ha én nem változtattam volna ezen az évszázados, de szerintem teljesen fölös helyi szokáson. Sőt még a fröccsöt is sikerült meghonosítanom, hallom, hogy távozásunk után, azóta is meg-megisznak ebéd után egy híg, de kellemes pohárkával.

Az egyik délután meglátogattuk egyik szomszédjukat, egy kedves marokkói családot. Itt nem volt bor, de hát én Algériát megjárt utazó, nem csodálkoztam már ezen, jólesett a forró, erős tea.

Tiszta, világos lakásuk olyan, mint Zsuzsáéké, csak éppen bérlakás, és persze keletiesebben van berendezve.

A férfi gyárban dolgozik, az asszony, Sadia otthon van, a szomszédoknál takarít, gyerekügyel. Föltűnően értelmes hölgy, mint kiderül, Marokkóban bölcsészkart végzett, arab irodalom szakon. A két kamaszgyerek tanul, a nagyobbik lány hökkentőn gyönyörű.

Ritkán járnak haza, Marokkóba, ahol több tucat testvérük, rokonuk él, de jut a családtagokból ide, Hollandiába is pár.

A vallást tartják, disznóhúst, alkoholt nem fogyasztanak, a nagyobb ünnepeken berándulnak Amszterdamba, mecsetbe is.

Végtelenül kedves emberek, de hát miért ne lennének azok.

A jász Zsuzsa és az arab Sadia láthatólag fél szavakból megértik egymást, két idegenbe vetett lélek, persze, persze.

 

 

4. A holland nagymama

 

 

„Na most, figyelj ide egy kicsit. Délután elmegyünk a nagymamához. Ő egy igazi holland nagymama lesz. Nem tud semmilyen nyelven, csak hollandul, úgyhogy nagyon jól meg fogjátok egymást érteni. Csak egy-két dologra légy szíves ügyelni. Elég gáz az, hogy náluk a bort szódával iszod, az igaz, hogy rászoktak ők is, de mi lesz, ha hazaviszed majd a szódásüvegedet, szóval ide nem kell hoznod azt se, a szódádat, tudom, hogy mindenhova cipeled, öreg ember létedre, de ide nem kell hoznod, mert itt nem lesz bor. Egyáltalán nem lesz semmilyen alkohol. Azt neked ki kell bírnod. Azt a pár órát. Majd utána kapsz sört. De ott csak vizet kapsz, mert a nagymamánál nincsen más, és ha lenne is, itt nem szokás inni semmit. Csak vizet. Csapvizet. A holland csapvíz nagyon jó. Lesz viszont ebéd. Előbb valami édesség. De ne gondolj valami háromfogásos nagy traktára. Az édesség után szünet. Akkor beszélgetünk. Aztán lesz leves. Ha marad, megkérdezik, hogy kérsz-e még. Ha azt mondod, köszönöd, nem kérsz, akkor nem kapsz. És többet nem is kérdezik meg, hogy kérsz-e. Érted? És nem kell kiabálni. És politizálni sem. Nem kell a Fideszről sem beszélni. Lehet, hogy nem tudják, mi az, de akkor se kell arról beszélni. Ki se kell ezt a szót ejteni. És ki kell bírni fröccs nélkül. Négykor elmegyünk, és megállunk az első kocsmánál. De a nagymamánál nincsen alkohol, ezt tudomásul kell venni. De van leves és lesz csapvíz, nagyon jó csapvíz, mert a holland csapvíz nagyon jó.”

XXX

És valóban, minden úgy történt, ahogy ígérve volt. Begördültünk a faluba, ahol semmi nem emlékeztetett egy magyar falura; inkább mintha egy – persze kerítés és őrzővédelem nélküli – budai lakóparkba érkeztünk volna meg. Sehol egy disznóól, egy tehén, egy kertvégi budi, még csak egyetlenegy árva tyúk sem kapirgált sehol.

Nagymama helyes volt, kedves, a nappali amerikai konyhás, barátságos, takaros.

Megvolt az ebéd is, valóban két tételben, közte hosszabb szünettel, amelyben régi fényképeket nézegettünk a nagy családról és a még nagyobb családi farmról, amely három évszázadon át szolgált, és amelynek jókora színes keretezett légi fényképe kinn lóg a falon. A farmot még a papa adta el, mert már nem bírta vinni, és a négy fiú közül csak egy szegődött a mezőgazdaságba. De ő meg a papát nem bírta, vagyis hát nem bírtak egymással, nem nehéz kitalálni: a fiú újítani akart, korszerűsíteni, a papa pedig ragaszkodott ahhoz, amit megszokott. A papa tudta mind a háromszáz tehénnek a nevét, a fiú nem tudta, és nem is akarta tudni. Két világ volt. Így aztán a fiú ma Franciaországban gazdálkodik, a családi farmtól pedig elbúcsúztak, fájó szívvel, de el.

Aztán következett a leves, amely jókora fazékban gyöngyözött mindvégig. Igen ízletes, sűrű marhahúsleves volt, amelyben apróra vágva főtt a hús, Van Gogh parasztjai fakanalazhattak ilyet.

Az asztalra pedig még fölkerült, valóban, egy jókora kancsó, benne hamisítatlan holland csapvíz. Abból aztán valóban mindenki kapott egy jó pohárral. És ha a kínálás nyomán kért, akkor kapott még egy pohárral. Meg kell mondjam, hogy valóban jó a holland csapvíz. Igaz, hogy nemigen bírok összehasonlítási alappal, de azt hiszem, a holland csapvíz minden csapvizek egyik legjobbika.

Ebéd után megint csak diskuráltunk, én kaptam egy albumot, amelyben évszázados holland farmok, csűrök, istállók és parasztházak fotói, leírásai sorakoztak, azt nézegettem kedvvel, mert szeretek ilyesmit nézegetni.

Már a búcsúzkodás volt esedékes, mikor kimentem a mellékhelyiségbe, majd, miután mindenki benn játszódott az unokákkal, vagy mosogatott, pakolt, én kicsit körbevizslattam a lakásban. Az előszobában egy szépen bekeretezett, mívesen megrajzolt hatalmas családfára lettem figyelmes, melynek legalján, a törzsön, a gyökérzetnél az 1648-as évszámot silabizáltam ki. Az őstata – Rembrandt és Spinoza kortársa – az ország függetlenségét elismerő vesztfáliai béke évében született. Szép parasztcsalád.

Kikukkantottam a fürdőbe is, belestem a nagymama dolgozószobájába, majd az előtérben még kinyitottam óvatosan egy ajtót, amelyről úgy véltem, hogy csakis a kamrába nyílhat. És úgy is volt, oda nyílt valóban. Nagy barátja vagyok a kamráknak, nekem ugyan nincsen kamrám, vagyis van, de az semmit sem ér. Olyan igazi hűvös, tágas kamrám, amilyennek egy kamrának lennie kell, olyanom nincsen és nem is volt tán soha. De én tudok örülni más jó kamrájának is, aminthogy tudok örülni más tehetségének, motorjának vagy gyerekének. Boldog vagyok, ha bekukkanthatok egy igazi jó kamrába, amelynek vékony, cakkos szegélyű fehér, vagy kékfestő terítővel borított polcain katonás rendben sorakoznak a napsárga barackdzsemes üvegek, a csillogó, fekete szilvák, a paradicsomlével teli flaskák, a vidám lecsók, a harsány savanyúk, uborkák, paprikák, dinnyék, céklák, csalamádék, lenn a sarokban teli zsírosbödön kéklik, odafönn pedig a rudakról enyhe füstszagot ádva lógnak a kolbászok, szalonnák, sódarok.

Nagy barátja vagyok minden jó kamrának tehát.

De ebbe a holland kamrába, mikor benéztem, elámultam, ami pedig rég nem szokásom. Mert ebben a kamrában bizony nem volt se lekvár, se sódar, se savanyú, egy árva darab nem sok, de annyi sem. A nagymama kamrájában csakis üveg volt, teli üveg, mind teli jóféle itallal. A felső polcon rövidek sorakoztak, legalább két tucat palack mindenféle whisky, vodka, konyak, pálinka, rum, alatta gondosan fektetve teli borosüvegek garmadája, legalább száz darab, főként francia borok, de volt közte bőven spanyol, portugál, dél-afrikai, chilei is, a legalsó polc alól két tálca jóféle holland sör kandikált ki, de két teli ládával volt ebből a túlsarokban is.

És nem volt a kamrában semmi más. Csak pia.

Egy pillanatra meginogtam, ráadásul a legszélső üveg whisky, épp a kezem ügyében, láttam, meg volt kezdve már. De aztán a belém nevelt polgári jó modor csak-csak győzedelmeskedett a bennem lappangó eredendő tahóság felett. Behajtottam az ajtót, és mentem vissza a nappaliba, ahol az asztalon már újratöltve csillogott a jó holland csapvízzel teli kancsó.

XXX

„Na most elég nagy bunkó vagy, hogy élcelődsz a nagymamán, amit csak azért tehetsz meg, mert fogalmad sincsen a holland rendszeretetről, no meg azért, mert egy jó, mit jó, egy közepes, vagy még annál is gyöngébb poénért eladod a jó édesanyádat is. mert ha nincs az a nyavalyás meccs, és nektek nem kellett volna rohannotok, akkor ott maradtunk volna délután ötig, és akkor, pontban délután ötkor a nagymama bement volna a spájzba, és onnan kihozott volna egy palack bort, mégpedig a legjobbak közül az egyiket, és azt kinyitotta volna, és adott volna mellé sajtot, igazi finom holland sajtot, és olajbogyót és magokat, mogyorót, mandulát, diót, egy kis fölszelt almát is talán. Igaz, hogy sört, whiskyt, portóit nem kaptál volna, az igaz, mert az nem ide való a vacsora előtti, ötórai borozáshoz. Sőt a vacsorához is kaptál volna bort, igaz, egy üveggel, soha nem kettővel, és ha abban marad, már pedig marad, akkor azt vacsora után azonnal elteszi nagymama, de vacsorához adott volna. Persze csak azért, mert vendég vagy. Mert hétköznapokon vacsorához is víz jár, akárcsak minden ebédhez, örülj, hogy nem kaptál tejet, mert néha az van a húsleveshez vasárnap, tej, úgyhogy nagy szerencséd volt most… Nem értesz te semmit Hollandiából! Rend nélkül a hideg sötét teleket, amik itt vannak, ki se lehetett volna bírni. Ha nem lenne itt ilyen rend és fegyelem, akkor a nagymama se lenne, és a hollandok se lennének, és nem lenne Hollandia sem, az egészet elborította volna már a víz, a tenger, ami jöhetett bármikor és elsöpörhetett volna mindent, amint hogy nem egyszer el is söpört… Írogass te csak a hülye fröccseidről és szódáidról, de a hollandokat és kivált a holland nagymamákat ne bántsd!”

 

 

5. Dienst

 

Két hollandiai időzés között, átugrottunk Belgiumba is.

Itt fiatal barátaink élnek, Orsi és Dani és az ő három kis gyerekük – itt is vannak ikrek. Lakhelyük munkahelyüktől, Brüsszeltől ötven kilométerre van, egy középkori kisváros, Dienst újkori kertnegyedében.

Itt is az anya pár évvel idősebb az apánál, aki még innen van a harmincon. Orsi sárvári, Veszprémbe járt francia és angol szakra – nem is tudtam, hogy ott van bölcsészkar, azt hittem, Veszprémből csak vegyészek jönnek ki.

Az egyetem után kicsit tanított, de közben megpályázott a brüsszeli Európa Tanácsnál egy fordítói állást, amit egészen egyszerűen elnyert.

Dani a határ menti Rédicsről való, ő számítógépezést tanult, szintén Veszprémben, ott ismerkedtek össze.

Ő is pályázott Brüsszelbe, és ő is nyert.

Fizetése körülbelül harmada Orsi jövedelmének, de ő a ranglétra elején kaptat, és reménye van rá, hogy javadalmazása évről évre nő majd. A fordítói fizetés viszony konstans marad – ezért aztán, magyar viszonylatban, kezdettől igen magos.

Orsinak nem kell mindennap bejárnia, elég kétszer egy héten talán, otthon dolgozik, ami a gyerekek miatt roppant előny. De Dani autózik két-három órát naponta.

Eleinte a városban laktak, de aztán kiköltöztek ide, Dienstbe. A házat, persze, ők is hitelből vették. Itt, a kertváros helyén tíz-húsz éve még szántóföldek voltak és pár parasztház. Kicsit van magyaros parasztos jellege Daniék házának is. A hosszúkás épület után jókora kert húzódik, melléképülettel, szabályos gyümölcsössel. A kert végében, a kerítés túlfelén, a szomszédban lovak és tehenek legelnek.

Itt viszont igazi, hamisítatlan kamrára, pincére leltem.

Mindkét ágon – istennek hála – jó karban lévő és ráadásul vidéki nagyszülék lévén állandó a jövés-menés Belgium és Sárvár, illetve Röszke közt. Az autók pedig – főleg az ide, kifele tartók – színültig vannak pakolva zöldséggel, gyümölccsel, lekvárral, befőttel, kolbásszal.

Ennek megfelelőn gazdag itt a kamra, aminthogy az az abból nyíló pince is.

Brüsszelbe nem jutottunk el, de jártunk Delftben, mely két gót templomáról, középkori húscsarnokáról és a centrumban föllelhető hatalmas, utcai halas és tengeri herkentyűs büféjéről nevezetes.

Megviziteltük Brugges városát továbbá, amely egy erősen elszentendrésített középkori település, városfallal, templomokkal, erőddel, polgárházakkal, töméntelen kocsmával, terasszal. Ettünk fokhagymás fekete kagylót sült krumplival, egyszer mindenkinek kell ilyet ennie, aki erre jár, kétszer már nem okvetlenül szükséges.

Pláne, ha olyan remek belga házi koszthoz juthat a vándor, mint amilyennel Orsi fogadott minket. Ehhez marhát – mondta: lehetne őz is – kockázott fel, másfél kilónyit. Megpirította vajon, felöntötte vörös portói borral, tett hozzá egy jó marék portóiban áztatott mazsolát, sózta, rozmaringozta, babérozta, négy-öt gerezd fokhagymát is nyomott rá, és lassú tűzön főzögette, a végén tett bele két erőleveskockát, mert nem volt neki húslevese fagyasztva, és az egészet megsúlyosbította két deci főzőtejszínnel. Krumplipürével körített. Desszertnek pedig sült körtét adott fel: a hámozott körtéket félbevágta, vajazott serpenyőre fektette, párolta kicsit, portóit – ez a mániája – öntött rá, cukrozta, vaníliázta és puhára rottyantotta.

Sok erő, akarás kell ehhez: meggyökerezni egy idegen világban. Spekuláltunk: egyik vendéglátónk sem indult Budapestről. Mindegyikőjük otthonról korán elszakadt. Kollégiumban, albérletekben edződött, eszmélt. Önerő nélkül nem jutott volna tovább. És persze mindenütt ott volt-van a fundamentum: a tehetség. Arra kellett aztán építkezni, szívós, szisztematikus, szakadatlan munkával, akarással. És mindenütt ott a hátország: a gyerekek, a család. No meg – két helyen – a szülők, akik nincsenek nyakon, de akiknek segítsége mindig elkél.

És az nagyon jó, hogy már lehet jönni-menni, vizitálni, kiugrani és visszatérni is bármikor. Az én szüleim emberei, sőt az én kortársaim is, ha egyszer elmentek, akkor el voltak menve, és kész. Nem jöhettek haza évekig, évtizedekig. Gyerekeik jó része nem tud magyarul. Elvesztek Magyarországnak.

Ez most nem így van, és ez az új világ kevés pozitívuma közül tán a legnagyobb és legörömtelibb.

 

6. Epilógus

 

 

Belgium után még visszatértünk Hollandiába kicsit, hogy aztán újabb heidelbergi pihenő után térjünk haza.

Az út nem volt kényelmes éppen. Azt gondoltam pedig, ha megszabadulunk majd mindattól, amit idefelé hoztunk: a húsz palack bortól, négy kiló kolbásztól, pirospaprikától, kazalnyi fehérrépától – lazább lesz majd a kocsiban a tér. Az nyilvánvaló volt, hogy a két nő, per tíz pár cipő konstans adottság, az útközben beszerzett egyeurós lábbelik sem leptek meg, de vendéglátóink mellénk, ránk, belénk helyeztek, pedig elég sok mindent adtak addig is, egy nagy szakajtónyi – mindegyik palackban másfajta – belga sört, mindenféle borokat, könyveket, fölös ruhát, ágyneműt, úti borokat és üdítőket, sülteket és savanyúkat, úgyhogy hátul a gyerekek oly zsúfoltan szorongtak, felhúzott lábakkal, egymásnak préselve, hogy már attól kellett félni, még verni se tudják majd útközben egymást. De ettől félni fölös volt. Annak dacára, hogy az indulás pillanatában Lucas fejéhez kapott és felkiáltott:

„Várjatok! Hát itt felejtettétek a zongorát!”

Elhoztuk azt is.

 

 

Kapcsolódó írások:

Bächer Iván: Kriszta (Tóth Krisztináról) Az egyszemélyes bíráló bizottság úgy ítélte meg, hogy a 2009...

Bächer Iván: Dragomán György újat kezdett Bächer Iván Dragomán György újat kezdett A Mozgó Világban idén...

Bächer Iván: Évi rendes próza (Kiss Judit Ágnes) Néhány verssorral kezdeném, nem szokásom szavalni, de most muszáj...

Bächer Iván: A szétesett tér Bächer Iván A szétesett tér Teres vagyok, mi több,...

Bächer Iván: Ír, ahogy a szél fú Bächer Iván: Ír, ahogy a szél fú Mint a...

 

 

Cimkék: Bächer Iván