Szántó T. Gábor: A végrendelet

 

 

Azon ritka alkalmak egyike volt ez, amikor ő jött hozzám. Déltájban csöngetett be, hogy menjek le, a kapuban vár.

A hőség ellenére fekete öltönyt és fehér inget viselt, nyakkendő nélkül. Szemébe húzta szürke kalapját. Ódivatú, hatalmas lencséjű, Elvis-stílusú napszemüvegében úgy nézett ki, mint egy nyugalmazott maffiózó. Elmaradhatatlan fekete táskája a vállán lógott.

– Velem kell jönnie. Mutatni akarok magának valamit – mondta rejtélyesen, de határozottan.

– Most, azonnal?

– Igen, most. Néha én is kérhetek magától szívességet, nem? Én egy beteg öregember vagyok, maga meg fiatal. Még sok ideje van. Bármit is csinál, folytathatja utána. Jön vagy nem?

– Így? – mutattam végig magamon. Kinyúlt fehér póló, szakadt farmer és papucs volt rajtam. Nem készültem azonnali teendőkre.

– Menjen fel, öltözzön át. Megvárom itt.

– Miért nem jön fel addig maga is, reb Slojme? Elmondhatná közben, miért jött. Ne álljon itt a napon.

– Inkább megvárom idelenn. Igyekezzen.

Nem volt mit tennem, felrohantam és átöltöztem. Kínos volt őt a déli napsütésben várakoztatnom. Szinte éreztem, ahogy fekete öltönye magába szívja a napsugarakat, arcán és tarkóján gyöngyözni kezd az izzadság, de közben dühös voltam, hogy nem szólt, csak úgy rám tört.

Amikor elindultunk, nem tudtam visszatartani a megjegyzést: – Ha felhív előtte, és elmondja, miről van szó, nem kellett volna várnia.

– Kal vahomer!* – kopogtatta meg a halántékát. – Gondolja, hogyha nem akartam a lakásában beszélni, akkor telefonon elmondtam volna? Vannak dolgok, amelyek bizalmasak. Sose lehet tudni…

– De reb Slojme… – próbáltam higgadtan érvelni, mert tudtam, szorongásai közepette olykor elveszíti kapcsolatát a valósággal – Még ha magánál volna is lehallgatókészülék, nálam miért lenne?

Megtorpant. – Mert tudják, hogy kapcsolatban áll velem.

Nem volt több érvem, mentem mellette tovább. Útközben, szokásától eltérően nem beszélt. A melegtől kóválygott a fejem. Őt mintha nem zavarta volna, hogy tűz ránk a nap, még az árnyékos oldalra se akart átmenni. A Nyugati téren jártunk, amikor intett egy bankfiók felé. – Ide jöttünk.

Odabent nem tépett sorszámot, határozottan a pulthoz lépett. Sustorgott valamit az egyik banktisztviselőnővel a pult mögött, majd intett, a nő kinyitott nekünk egy ajtót, és betessékelt bennünket. A nőnek jó lába volt a fekete magas sarkúban, de egyenruhát: térd alatt végződő szürke szoknyát és világoskék blúzt viselt, mint a kolléganői, s ez ellenszenvessé tette. Egy folyosón kellett végigmennünk, azután egy csigalépcsőn le az alagsorba, és egy szűk folyosón előre. Még mindig nem tudtam, hová megyünk. Fojtottnak éreztem a levegőt. A tompa csöndben hallani lehetett a szőnyegpadlón surranó lépteink zaját. Páncélozott ajtóhoz értünk. A nő a speciális zárral foglalatoskodott. Két kulccsal babrált egyszerre, utána megtekerte a vasajtó közepén lévő kereket. Függőleges középtengelyen fordult el a vastag vasajtó, és a résen át kellett belépnünk a széfhelyiségbe. Egymás mellett és alatt sorakozó acélfiókok sokasága, valamennyinek kis kulcslyuk az elején.

Reb Slojme sokatmondón hátrafordult, majd vissza a nő felé. Nézte, ahogy az egyik zárba dug egy újabb kulcsot, majd kihúzza a hosszú, lapos fiókot, és nyújtja felé.

– Köszönjük.

– Kérem – mondta a nő. – Kint leszek.

Reb Slojme biccentett, és türelmesen megvárta, míg a nő ránk csukja az ajtót. Akkor maga elé tette az asztalra a vaskazettára emlékeztető fiókot, előhúzta kulccsomóját, és keresgélni kezdte a megfelelő kulcsot.

Izgatottan vártam, mi kerül elő a széfből. Aranyláncok és gyűrűk, netán gyémántok kis bőrzacskóban, vagy valami más? Vajon mit akar, és miért hívott magával? Miért mutatja meg mindezt nekem? Mi közöm egyáltalán ahhoz, amije van? Dicsekedni szeretne? Megmutatni, hogy biztonságban van, nem szorul senki támogatására? Ezért hívott el? Vagy próbára tesz? Nem akarok tőle semmit, nem akarok a lekötelezettje lenni. Tudtam jól, néhány ember milyen kellemetlen helyzetbe került körülötte. Segítséget kért tőlük, amiért cserébe szerény havi apanázst kínált, azután úgy érezte, nem látják el megfelelő lelkesedéssel a munkájukat, és összeveszett velük.

Amikor nekem ajánlotta fel, hogy fizetne a segítségemért, és rendszeresen dolgozhatnánk együtt, kissé sértve elutasítottam. Bántott, hogy kapcsolatunkat pénzügyi alapokra kívánja fektetni, másrészt nem akartam függő helyzetbe kerülni tőle.

– Persze, maga nem szorul rá a pénzre – mondta gúnyosan. – Ha kell valami kis fizetéskiegészítés, a szülei adnak magának.

– Nem szeretném elrontani a viszonyunkat – feleltem udvariasan, és nagyot nyeltem.

– Mert fél, hogy akkor ugráltatnám, mi? Maga meg nem szereti, ha irányítják.

Ő nevette el magát előbb, én csak utána.

Ez jutott eszembe most, meg hogy mennyi mindent tervezett, és milyen keveset tudott belőle megvalósítani. A magyar zsidóság történetét és kultúráját kutató intézetről és könyvsorozatról álmodozott. Egy lappangó magyar-zsidó irodalomtörténet kéziratáról is beszélt, többekkel nyomoztatott utána levéltárakban és magánhagyatékokban. A környezetét okolta azért, hogy nagy ívű tervei nem valósultak meg. Segítőtársai köszönését se fogadta többé, ha úgy érezte, egy rájuk bízott munkát nem teljesítettek. Amikor pedig neki magának kellett volna valamivel elkészülnie, és elmaradt vele, inkább hónapokra mélabújába temetkezett, mint hogy beismerje: tervei a lehetetlennel határosak, ezért vall velük kudarcot. Én sosem ígértem semmit, mert láttam, céljai meghaladják a lehetőségeit és másokét is. Másrészt viszont bármikor felhívhatott, és ha szüksége volt valamire, a rendelkezésére álltam.

Lüktetett a vér a fülemben, amikor az asztalra helyezte, és kinyitotta a széfet. Nem tudtam, mi következik, s hogy milyen következményekkel lehet a viszonyunkra.

A fiók üres volt. Egy borítékon kívül nem volt benne semmi. Meredten néztem, és nem értettem semmit. Rám pillantott.

– Vegye ki!

Gépiesen cselekedtem.

– Nyissa ki – nógatott. – És olvassa el.

Kinyitottam a borítékot, két papír volt benne. Egy magyar és egy angol nyelvű végrendelet, melyben leírja, ha eljön az ideje, hogyan temessék el őt szülővárosában, Sátoraljaújhelyen, és egy vagyonával kapcsolatos rendelkezés, melyben New Yorkban élő távoli rokonát, valamint korábbi famulusát, Kardos Ivánt és szomszédjait nevezi meg általános örökösének. Néhány vagyontárgyáról külön is említést tesz, valamint arról, hogy hangszalagjait és kéziratait néhány fős testület gondjaira bízza, hogy elhelyezésükről belátásuk szerint döntsenek, s egy „a magyarországi zsidóság történetével és a vészkorszakkal foglalkozó, megfelelő tudományos intézmény archívumában helyezzék el”. Tanúk neve, dátum, aláírás, ügyvédi pecsét.

Mi tagadás, a kijelölt örökösök köre megdöbbentett. Kardos Ivánt és a szomszéd házaspárt, Danekékat mindig úgy emlegette, mint akik becsapták és kifosztották őt. Fantazmagóriának véltem velük kapcsolatos gyanakvását. Szerencsétlen Kardos, akinek csak az apja volt zsidó, úgy érezte, kompenzálnia kell, ezért ígért meg fűt-fát az öregnek, miközben éreznie kellett, hogy a megalomániás tervek kivihetetlenek. Danekékról sem feltételeztem, hogy bármi rosszat tettek volna reb Slojme ellen, bár gyakori segítségükért cserébe, lehet, hogy számítottak némi ellenszolgáltatásra. Reb Slojméban mindenesetre állandó gyanú motoszkált: úgy érezte, fenyegetik, szövetkeztek ellene, lehallgatják a telefonjait, mi több a lakásában is lehallgatókészülékeket helyeztek el, merthogy a szomszéd valaha belügyi alkalmazásban állt. Összejátszanak a lakatossal is, akivel új zárakat és vasrácsot készíttetett ajtajára, és saját kulccsal lopóznak be, amikor nincs otthon. Talán ezért sem volt hajlandó kimozdulni néha heteken át.

Értetlenül néztem rá, de igyekeztem úgy tenni, mint aki higgadtan tudomásul veszi ezt az újabb, váratlan fordulatot, mint annyi korábbi hirtelen hangulatváltozását rokonszenvből ellenszenvbe, vagy éppen fordítva.

Komoly arccal nézett rám, mint aki férfias viselkedést vár, az érthetetlen és érzelmileg is követhetetlen döntés higgadt tudomásulvételét. Egy szót se szóltam, de nem álltam a tekintetét. Fegyelmezetten összehajtottam a végrendeletet, és viszszacsúsztattam a borítékba. A mozdulatban, ahogy beledobtam a fémdobozba, talán érezhette az indulatot, de nem kommentálta.

Éreztetni akartam vele, nehogy félreértse, én nem számítottam semmire, nem akartam hasznot húzni halálából, nem akartam részesülni szerény vagyonából, de dühössé tett, hogy miközben fékezhetetlen indulatot mutatott szomszédjai, illetve az őt hitegető és többször átejtő Kardos Iván iránt, és láthatóan félt is tőlük, mégis rájuk hagyja a vagyonát. A megértés halvány reményét nem szerettem volna feladni, bár tiszteletben akartam tartani sűrűn kilengő hangulatváltozásait, gyakori szorongásait, szélsőségekre hajlamos személyisége megannyi hullámzását.

Kinyitotta az ajtót, amelyen belépett a kint türelmesen várakozó banktisztviselőnő, és közösen bezárták a széfet. Végigvonultunk a folyosón, fel a csigalépcsőn. Fent udvariasan megköszönte a nő segítségét, és kiléptünk az utcára.

– Pont nekik? – bukott ki belőlem néhány lépés után. Nem tudtam türtőztetni magam, annyiszor kellett hallgatnom korábban velük kapcsolatos, csillapíthatatlan szidalmait és rettegésrohamait.

Nem felelt, csak ment tovább, szó nélkül.

– Hová megyünk? – kérdeztem kelletlenül. Akartam, hogy érezze, értelmetlennek látom elhatározását, jelenlétemet pedig céltalannak és feleslegesnek.

– Legyen türelemmel, Miklós, és jöjjön. Szükségem van a támogatására.

Mi szüksége van még rám? – kérdeztem volna legszívesebben. A tanácsomra biztos nincs. Eszembe nem jutott, hogy rájuk hagyja a vagyonát. Pont azokra, akiktől rettegett, akikre kígyót-békát kiabált. Igaz, semmilyen tanácsot nem adtam volna szívesen. Tartottam attól, hogy én is gyanússá válok a szemében.

Szó nélkül mentünk tovább, egymás mellett. Hirtelen Ábrahám és Izsák története jutott eszembe. „Itt a tűz és a fa, de hol a bárány az égőáldozathoz?” – kérdi a fiú egy ponton, és apja azt mondja neki: „Fiam, Isten majd kiszemeli magának a bárányt az égőáldozathoz.” Összezavarodtam, mint annyiszor. Hiányzott belőlem Izsák alázata. Nem értettem, miféle próbatétel részese vagyok.

– Megjöttünk – fogta meg a karom a Lehel térnél. Egy bankfiók előtt álltunk.

– De hát most voltunk bankban. Nem lehetett volna ott elintézni?

– Nyugodjon meg – mondta. – Tudom, hogy menne haza az íróasztalához, de még egy kis türelmét kérem. Nemsokára végzünk. Már csak egy kevés idejét akarom elrabolni.

Utolsó mondata baljósan csengett.

– Nem erről van szó – morogtam.

Beléptünk a bankba. Ugyanaz a jelenetsor ismétlődött, mint fél órával korábban. Beengedtek minket egy ajtón. Surrogó padlószőnyegen haladtunk végig. Itt nem kellett a pincébe menni, de a páncélterem ajtaja hasonlóképpen nyílt, mint a másik helyen. A bank alkalmazottja itt is kinyitotta a széfet a saját kulcsával, majd tapintatosan magunkra hagyott bennünket.

A két sor széf között itt két szék is állt az asztal mellett. Kinyitotta a vaskazettát, levette a kalapját és leült. A páncéldobozban itt sem volt egyéb, mint egy boríték.

– Olvassa el! – szólt rám.

Ebben a végrendeletben a temetéséről szóló, részletes rendelkezés és a szellemi hagyatékára vonatkozó szöveg megegyezett a korábbival, ám leendő hagyatéka örököseiként New York-i rokona mellett pszichiátere és pszichológusa, valamint tanítványai: Tábori, Dani és én voltunk megjelölve kedvezményezetteknek. A végén itt is tanúk neve, dátum, aláírás, ügyvédi pecsét.

Döbbenten néztem rá.

– De hát hogy…

Szája elé emelte mutatóujját.

Kivette kezemből a végrendeletet, visszacsúsztatta a borítékba, a borítékot a vaskazettába, és kiballagott, hogy szóljon a nőnek, végeztünk. Kifelé menet, önkéntelenül az jutott eszembe, mennyit érhet a lakása. Elszégyelltem magam, és dühös voltam rá, hogy ilyen helyzetbe hozott. Soha nem akartam tőle semmi mást, mint tanulni, és a társaságában lenni, hogy ne érezzem magam egyedül, vagy abból merítsek erőt, hogy őt vigasztalom. Kínos helyzetbe hozott önmagam előtt, ráadásul nem értettem az egészet, miért készített két végrendeletet.

Ahogy kiléptünk a bankból, kifakadtam:

– De hát mégis, mi ez az egész?

– Menjünk kicsit távolabb – mondta, és befordult a Victor Hugo utcába. – Nem akar egyet sétálni a Duna-parton? – kérdezte könnyedén hátrafordulva.

– Nem – emeltem fel a hangom. – Legalábbis addig nem, amíg meg nem magyarázza!

– Mit kell ezen magyarázni? – kérdezte kalapját levéve, és fejbúbjára tolva napszemüvegét. Egész fickósan nézett ki.

– Hogyhogy mit? Ezt az egészet! – csattantam fel.

– Mondja, Miklós, konyít maga egy kicsit a joghoz?

Értetlenül bámultam rá.

– Megnézte jól azt a két végrendeletet?

Bólogattam.

– És látta a különbséget is?

– Hogyne láttam volna – vágtam rá türelmetlenül. – Ebben a barátaira hagyta a vagyonát, a másikban az ellenségeire. – Szándékosan fogalmaztam élesen, az ő kifejezését használva, mellyel általában Kardos Ivánt és a Danek házaspárt illette.

– Mást nem látott? – kérdezte gúnyosan.

Azt hittem, felrobbanok a dühtől találós kérdései nyomán.

– Rossz nyomozó lenne magából – csóválta a fejét, még mindig mosolyogva. – A dátumok… Érti már? Minden utóbbi végrendelet semmissé teszi a korábbit. Kardos és Danekék csak az első végrendeletet ismerik. Annak tudatában, hogy ők örökölnek, egy ideig legalább békén hagynak. Megmérgezni tán nem fognak. Na, van kedve sétálni a parton? – intett kedélyesen.

Hirtelen ólmos fáradtság zuhant rám, mégis szó nélkül mentem mellette a Duna felé. Szinte biztos voltam benne, hogy van egy harmadik végrendelete is, de nem tudtam haragudni rá.

 

 

Kapcsolódó írások:

Szántó T. Gábor: Levelek Laios királynak Oidipustól Ne szégyelld magad, megértelek. Neked is volt apád s anyád....

Szántó T. Gábor: Engesztelés Szántó T. Gábor Engesztelés Termek sora egyre beljebb termek...

 

 

Cimkék: Szántó T. Gábor