Egressy Zoltán: Szaggatott vonal (részlet)

 

 

 

Most közelít az első kocsi azóta, hogy egymásnak estünk, halljuk a hangját, ahhoz túl gyorsan fog ideérni, hogy el tudjunk bújni, egyébként se lennénk képesek ilyen rövid idő alatt behúzódni sehova, legfeljebb a falhoz tapadhatnánk, épp csak felmerül a fejemben ennek lehetősége, azonnal el is vetem, ő megmerevedik, mint egy zsákmányállat a kígyó előtt, még a mellét se takarja el, térdel és bámul bután a kanyar felé, a kocsi fel is tűnik, hirtelen húz el mellettünk, a szemem sarkából látom a fiatal párt, vadul csókolóznak, nem vesznek észre. Már vagy tizenöt perce vagyunk a barlangban, megvolt az aktus, nem tudtam odafigyelni rendesen, folyamatosan arra gondoltam, nem jön-e kocsi vagy őr, meg hogy nem vagyunk-e bekamerázva, a biztonsági emberek nem röhögnek-e rajtunk, talán ennél is tragikusabb a helyzet, rögzítik is a képet, aztán felnyomják a youtube-ra, mindazonáltal nem sikerült rosszul ez a menet sem, érzékeny a lány és profi, jó volt vele megint, sajnos mintha kezdenék érezni is valamit, ezt elvágom majd magamban, felöltözünk, indulunk, botorkálunk a kijárat felé.

Remélem, nem mesél többet az életéről, Erzsi nénit eluntam a végére, szerencsére időben megérezte és nem mondott el több sztorit, amelyek végső soron mégiscsak arról szóltak, mint amiről általában az elmesélt történetek többsége, a mesélő jófejségéről és a többi ember hülyeségéről. Komótosan, csöndben baktatunk a síneken, ezt nem bírja sokáig, beszélgetni szeretne, vagy legalábbis beszélni, erőlködni kezd még kicsit a szantállal kapcsolatban, visszatér az illatához, hogy milyen jól keverhető a rózsáéval és az ilang-ilangéval, az is mi lehet, ajjaj, nehogy ezoterikus területre tévedjen, nehogy azzal folytassa, hogy a szantál illata előhívja nekem a béke angyalait, akik nyugalmat és csendet hoznak gyógyírként kínlódó lelkemnek, benne van a vörösben az esetleges angyalérzékenység, de van egy lazább, baszkis oldala is, izgalmas lány, más régiókban mozog, mint én, igaz, az angyalok meg más rezgésszinten léteznek, mégis bírom őket.

Alaptalan a félelmem, nem hoz szóba semmi ilyesmit, csak a rózsát meg az ilang-ilangot akarta még elmondani, az ideális illatpárosításokat, nekem jutnak eszembe a béke angyalai, nem neki, ő csak finoman kérkedik a tudásával, ahogy tettem én is korábban a whiskyvel kapcsolatban, mennyi hülyeséget hordtam össze zavaromban, semmi nem indokolta, egyszerűen csak azt várta, mikor nyúlok már a pólója felé. Itt, a kocsiban meglepődött, de azért itt se nagyon.

Szóval öngyilkos lett miatta valaki, mikor még rövid haja volt, ezt fontosnak tartotta beleszőni az elbeszélésbe, nyilván büszke rá, mint ahogy arra is, hogy valaha extrém csaj volt, úgy gondolom, ezt nem önigazolásként említette, mert nincs önbizalom híján, az alakja elég jó volt már akkor is, így mondta, akkor is, hát igen, tény, hogy most is jó, arányos, és valahogy pont akkora mindene, hogy jólessen nézni és megfogni, különösen az izmos vádlija tetszik, meg a combja, meg a feneke, a melle, mindene tulajdonképpen, nem tudom, kimenjünk-e egyáltalán, ellehetnénk még itt egy-két órát, eltölthetnénk egy emlékezetes éjszakát, elvetem a gondolatot, pár pillanat még és kiérünk a zajba, az éjszakába.

Senki nem vesz észre, amint gyalog kisétálunk a sötétből, az se tűnhetett fel a biztonsági személyzetnek, hogy a kocsink üresen érkezett vissza, ellenkező esetben keresni kezdtek volna minket, sajog a vállam, de nem vészes, ő komolyabban fájlalja a könyökét, bedagadt neki és lilul, remélem, nincs törése, nem sérült rá az előző negyedórában, hirtelen hiányérzetem támad, mintha nem lenne nálam valami, megvan, a sporttáska nincs meg, ott maradhatott a temető bejáratánál. Mondom Tímeának, mi a helyzet, végül is a táska miatt találkoztunk, akkor fontosnak tűnt, de most kizártnak érzem, hogy visszamenjünk érte, ő sem rajong az ötletért, bár neki alapvetően mindegy, ez a nap vesztesége, a tegnapié, majd beruházok még egyszer, ha kedvem lesz hozzá, hacsak le nem szokom a sportolásról egyszer és mindenkorra, ez jó pillanat az elhatározáshoz, legfeljebb a tricepszem nem erősödik tovább, a drága edzőcipőmet jobban sajnálom, a fényes rövid nadrágot és az ujjatlan izompólót nem, a fitneszkesztyű se érdekes, a Boss spray viszont majdnem tele volt, és Kosztolányi Dezső összes fényképe is odaveszett.

1904-ben készült az egyik kép róla, nézegettem sokat, mert pont úgy néz ki rajta, mint én érettségi környékén, ő akkor tudta már, hogy költő lesz, én még nem, hogy futár. Van egy nagyon súlyos fotó is a könyvben, a két Brenner fiúval szerepel rajta, egy szabadkai nyár sötét pillanatát rögzíti, huszonhárom éves, olyanok, mint három fiatalkorú bűnöző. A kötet nélkül is fel tudom idézni a legutolsó képek egyikét, rettenetes, belement mélyen a fejembe, a János-kórházban készült, 1936, mindjárt meghal, nyilván pontosan tudja, a felesége áll az egyik oldalán, aki addigra megbocsátotta neki a szeretőjét, az orvos pedig a balján, háromszor műtötte, rémültebb, mint a beteg, Dezső ő is, valamilyen Dezső volt, ő vajon miben halt meg?

A tapsicipő előttem gurul, nem bánom, hogy mögötte haladok, előre engedtem a lányt még a barlang kijáratánál, kényszeresen nézem a vádliját, szerintem tudja, éreznie kell, többször megszorítottam a barlangban, sőt, nála is, nem biztos, hogy teljesen önkéntelenül, rajzolni sem lehetne szebbet, nem úgy izmos, mint a testépítőké, csak kisportolt, nagyon komoly erotika van benne, elképzelem, milyen lenne magas sarkú cipőben, még ez a gördülő anti-shoe se tudja elrontani. Előfordul velem gyakran ilyen, ismerem az érzést, ez az az állapot, amikor képtelen vagyok levenni a szemem valamiről, lehet ez tárgy, festmény vagy testrész, ugyanolyan erősen fog beépülni az agyamba ennek a vádlinak a képe, mint a Kosztolányi-fotók egyike-másika, vagy mint az este látott McDonald’s-es szatyros ember ábrázata, a vörös élvezi, hogy tetszik nekem, frissen lépked, ringatja a csípőjét, kitűnően érzi magát, csak a könyökét fájlalja, erről teljes mértékben én tehetek, nem kellett volna hajszolnom a lézer dodzsem zöld fényeit, de hát nyerni akartam, egyszer vagyok harmincéves, baszki, egyszer voltam.

Kibámultam magam, mellé lépek, mitől depressziós Emese macskája, kérdezem, tőle, felel nevetve, ebben jó, a frappáns válaszadásban, gyorsan vág az agya és többnyire jókat mond, nem veszi a szívére, hogy a barátnőjét hozom szóba, annyi minden történt már köztünk rövid idő leforgása alatt, ez a legkevesebb. Még mindig nincs tétje az egésznek, a mi friss kapcsolatunknak, erőt fogok venni magamon, maradjon is így, a szerelem nem úgy kezdődik, hogy szerelmes lesz az ember, először csak tetszés van, a testi beteljesülés ráadásul túl hamar jött, talán ez a szerencse, így minden könnyebb, más, mintha vágyódni kéne hosszasan, bár a vádlijából még nem volt elég, és másból se, nemcsak a teste jön be nekem, a lénye is, meg a szövege, baszkik ide vagy oda, majd ügyesen intézem a dolgot, szexcentrikusak maradunk és akkor nem lesz baj, amennyiben egyáltalán lesz folytatása ennek az éjszakának, lehet, hogy mindent le kéne tudni még ma.

Egyelőre homályos gondolataim vannak arra vonatkozóan, konkrétan most mi legyen, a magasra menő zuhanós játékra biztos nem ülök fel, hiába tendál ravasz módon arra, felőlem vehetnénk az irányt a kijárat felé, mondom neki, kicsit csalódott, de nem ellenkezik. Elviszem őt a kocsmába, így döntök, normál esetben késő lenne már, de most péntek van, péntek éjszaka, ilyenkor van még élet ott, kiment belőlem az alkohol, fel kéne frissítenem a szervezetemet, kívánom a jéghideg sört és fura módon a Camparit is, őszintén szólva az is az ötlet mellett szól, hogy nem jut eszembe jobb. Hozzá, Rákoskeresztúrra nincs kedvem menni, ezen kívül szóba jöhetne még az én lakásom, csak hát oda nem vittem senkit, mióta nincs meg a szerelmem, ez lesz még szép feladat, ezt a gátlást feloldani magamban, pedig nem bonyolult a probléma, és nincs is értelme ennek a lezárásnak, miért ne léphetne be bárki a szobába, miért ne fekhetne bele az ágyamba egy másik nő, nincs ott semmi, ami konkrétan a szerelmemre emlékeztetne, semmilyen róla szóló tárgy vagy emlék, én is kidobáltam mindent, amikor vége lett, épp úgy, ahogy ő, csak az érzés van ott a lakásban, az egész, a minden.

 

 

*

 

 

Három esetben tágul jelentős mértékben a pupilla. Sötétben, stressz esetén és döntéshelyzetben. Az elmúlt órákban volt részem mindháromban, a temetőben például egyszerre, csapatban támadtak rám a kiváltó okok, de ez az egész semmiség, gyerekjáték ahhoz képest, amit a veszteségem belém villanásakor érzek. Akkor tágulok igazán. Róla beszélek, nem rólad.

Nézegetem néha a régi, édes üzeneteit a telefonomban, tegnap is végigolvastam őket, ki kéne törölnöm, de nincs erőm hozzá, inkább fájdítgatom a szívemet az őrzésükkel, nem tesz jót, mert csak tovább dacosodom a tudattól, hogy elrontottam mindent, erre emlékeztetnek a sorai, tovább keményítem magam az olvasásukkal, pedig már így sem lehetek kifejezetten kellemes ember. Ő bezzeg egészséges lélekkel lett túl rajtam, még az ajándék puzzle-kirakósát is a szemétbe dobta, kettőnket ábrázolta a kép, nagykabátban voltunk, én részegen vigyorogtam, ő józanul mosolygott, holott (!) emlékeim szerint ugyanannyit ittunk a fotó elkészülése előtt. Valamelyik aluljáróban rántottam be őt az automatába, hirtelen elhatározás volt, megijesztettem a mozdulattal, de nem lett baj belőle, megbocsátott érte, aznap boldogok voltunk, ettünk, ittunk, fáztunk, órákon át randalíroztunk az Andrássy úton, aztán hozzávetőlegesen ugyanolyan durvasággal húztam be a fülkébe a Deák téren, mint ahogy a vöröst teremtettem földre az imént. A túlvilág kapuján túli sötétben, nem tudom, miért csinálok ilyeneket.

A puzzle-verziót később készíttettem a képből, amikor nem találkoztunk egy ideig, viszont biztosan tudtam, hogy majd fogunk, és akkor odaadhatom. Aztán mikor megint befejeztük, fogta és kidobta minden szívfájdalom nélkül, az összes egyéb rám emlékeztető tárggyal együtt, tudom, mert ezt még elmondta, amikor utoljára beszélgettünk az esős utcán. Dühösen vált meg tőle, nem szomorúan, ami végső soron nemcsak érthető, hanem kívánatos is ilyen esetekben, teljesen rendben van pszichológiailag. Azt nem tudom, összerakta-e időnként egésszé a részleteinket, ahhoz előtte szét is kellett szednie, az igazi szétesést kell hozzá modellezni, én összerakva adtam át neki, akkor éppen össze voltunk rakva. Igaza volt a kidobással, ösztönösen jól érezte meg, mit kell tennie, a túléléshez muszáj felejteni, így lehet továbblépni, ez nagy titok, sokan tudják, csak nem mindenki képes gyakorolni, pedig sokszor ez az egyetlen lehetséges megoldás, más kérdés, hogy nem feltétlenül elhatározás kérdése, nem mindenkinél az, ha én becsukom a szemem, azonnal őt látom még mindig, beteges dolog, tisztában vagyok vele.

Nem kell hozzá rá koncentrálnom, magától úszik be egy kép róla, mint a temetőben a kenós műsor, nem tehetek semmit ellene, csak passzívan figyelek, nem is egyszerű kép jön, mindig valamilyen tevékenység közben látom őt: vagy volt olyan, és akkor emlék, vagy nem, akkor képzelet. Kipróbálhatom, ha kíváncsi vagy rá, akár ebben a pillanatban is, nézzük, most például boldogan üvölt egy dalt nekem, nevet, tisztán hallom a hangját, bár a dalt nem ismerem fel, talán nincs is ilyen, komponálok a révület közben, ha ez révület, nyilvánvaló, hogy zenésznek kellene lennem. Néhány jellegzetes mozdulatát látom, ázik az esőben, azt nagyon szerette, most úgy látom, esőben énekel, szemlehunyás nélkül, egyébként is eszembe jut folyton az arca, meg a szavai, fogalmam sincs, meddig lesz ez még így, nehéz bírni.

Egyszer kitalálta, hogy ő Jessica, azt játszotta, hogy ő Jessica tulajdonképpen, két napig így kellett hívnom. Jessica olyan lány volt, aki utólag keresett érveket korábbi döntéseihez, ezzel szórakoztatta magát és engem, elmondta ebben a rendszerben az egész addigi életét, a tévedéseit, a válaszutaknál hozott rossz döntéseit, de csak nagy általánosságban, nem voltak világosan beazonosíthatóak az események, hoszszú idő után jöttem rá, hogy végig rólam beszélt, engem csúfolt ki, én keresek érveket utólag a döntéseimhez, nem ő, engem játszott, ilyenekre volt képes a mázgás ablak, a bizsiróka meg a gyors összepakolok mellett, ilyeneket is tudott. Akkor voltam a legszerelmesebb belé, amikor azt mondta egyszer, kitöprengem. Azt hiszem, arról gondolkodott, milyen színösszeállításban induljon el valahova a lakásból. Az enyémből, tőlem, mert akkor már nálam volt egy csomó ruhája, hol nálam aludtunk, hol nála, közel laktunk, mindegy volt, ezen se vesztünk össze soha. Az volt még borzasztó, amikor hazavittük egymástól a cuccainkat, mikor véglegesen elválasztottuk őket egymástól, ezt is én viseltem rosszabbul.

Na de ő a múlt, meg te is, és rátok nincs több időm egyelőre, megyek ki a vörössel a Vidámparkból, nem szomorú különösebben, várja az új meglepetéseket, szabadon élvezzük egymást, meg a nyári éjszakát, kellemes minden, már nem fázom, megúsztam a hányást is. Örömmel látom, hogy nem lopták el a bukósisakomat, felelőtlen voltam, csak úgy ott hagytam a robogó mellett a földön, nem rögzítettem, az elvesztése már sok lett volna a sporttáska után. Ráadom a sisakot a lány fejére és elindulunk, hajtok a Hősök tere felé, néhány részeg üvöltözik a tó partján, üvegeket dobálnak a vízbe, a lány mögöttem most sem kérdezi, hová megyünk, teljes a bizalma, rákanyarodom az Andrássy útra, épp erről beszéltem az előbb. Bár nem erről a részéről.

Átölel hátulról, most már úgy, mint aki hozzám tartozik, egyértelműen ez a benyomásom, ez a szándéka, ennek a jelzése, az ujjaival birizgál, nem reagálok rá sehogy, különösebben nem is tudnék, nézek előre, vezetek, szó nélkül suhanunk át a városon. Nem vagyunk messze a barátnője lakásától, a közelben van valahol a Szív utca, eszembe jut a Camparis, vajon itthon van-e, nem valószínű, Tibi bácsi, a macska egyedül lehet. Aztán mégse hozom szóba Emesét, a vörös se, pedig neki is átfuthat a fején a gondolat, mi lenne, ha csatlakozna hozzánk, pár pillanat és elhagyjuk a környéket, ahonnan a tetovált nyakú szőke délután elindított egy vibrátor-küldeményt a futárral, akinek nem volt mersze Vidámparkba vinni őt. Azt hiszem, a Rózsa utca is erre van valahol, amiről a vörös mesélt Erzsi nénivel kapcsolatban.

A forgalom nehezen lenne mérhető, alig van, tulajdonképpen nincs, meglepő, mert mégiscsak hétvége van és nincs annyira késő, taxik fel-feltünedeznek ugyan, de azokból se futkos sok ezen a főútvonalon, gyorsítok, nem érdekelnek a piros lámpák, meghúzom ezt a szakaszt, minél előbb érjünk a Deák térre, az aluljárót most kihagyom, fotó nem dokumentálja majd ezt az éjszakát, kedvem támad átrobogni a Lánchídon, hacsak nem az Astoria felé kanyarodom mégis, mindjárt el kell döntenem, utóbbi lesz a jobb megoldás, itt az ideje, hogy levetkőzzem a hülyeségeket, ledöntsem az ostoba korlátokat, beszüntessem az értelmetlen önbüntetést, mégiscsak elviszem ezt a nőt a lakásomra. Az már egy következő probléma, hogy ott aludjon-e, az is kérdés, én mikor akarok lefeküdni, friss vagyok és túlságosan józan, nincs kedvem még véget vetni az éjszakának, különös íze, hangulata, varázsa van, nem éreztem még egyszerre ennyi megismételhetetlenséget, fatalizmust, visz a sors, az Isten, nem tudom, mi vagy ki, én meg engedem, megyek vele, vannak útitársaim is, rád találtam például, csak meg kellett próbálnom és sikerült, érzem, hogy figyeled a gondolataimat, nem kell jeleket adnod, tudom anélkül is, megtaláltalak és nem akarlak még elengedni, ez a nő szintén ajándék, más jellegű, kézzelfoghatóbb, hozta őt az este, és mellettem tartja még egy darabig. Cseperegni kezd az eső.

Csúszik picit az úttest, de emiatt nem lassítok, ellenkezőleg, inkább gyorsabban kéne haladnunk, olyan, mintha még gondolkodna az eső, elkezdjen zuhogni vagy visszavonuljon, ha sietek, kihasználhatom az ég döntésképtelenségét, aztán ha már nálam leszünk, jöhet az özönvíz. Esik, kiabálja a fülembe, jaj, ez nem okos, hát minek mondja, hozzátett még valamit, nem értem, ám pontosan tudom, mit, jelez valami unintelligenciát, ha valaki ennyire nem veszi észre, hogy kétpercenként mond ki egy szót, bólintok, erre sincs szükség, de hát mégiscsak kommunikál az ember, illik válaszolni valamilyen módon. Megkérdezi, hová megyünk, Budára, szerintem csak az érdekli, mennyi ideig leszünk fedetlenek, nem akar vizes lenni, nem, felelem félig visszafordulva, ennyi elég neki, nem firtatja a részleteket. Ugyanúgy esik, mint egy-két perce, vélhetően ez marad akkor most egy darabig, a kis sunyi semmilyenség, állítólag a belga eső ilyen, nem feltűnő, viszont folyamatos. Nem veszed észre, és nagyon elázol.

Azon kapom magam, hogy szidom magamban a vöröst, vagy legalábbis folyamatosan lekicsinylem, az előbb az eszét hiányoltam, most meg kötözködöm vele magamban, hol a kérdés zavar, amit feltesz, hol az, hogy nem érdeklődik, máris átnyomtam a felelősséget, máris rá haragszom, amiért fel akarom vinni magamhoz.

 

 

*

 

 

Nem akarom felvinni magamhoz.

De már majdnem ott vagyunk, még egy kanyar és befordulunk az utcába, ahol bérlem a lakást, berendeztem, megszoktam, szeretem, bár joggal merülhet fel benned a kérdés, miért nem költöztem el réges-rég, ha ennyire kötődik a hely a szerelmem emlékéhez. Talán azért. Bizarr gondolatom támad, be kéne mutatnom titeket egymásnak, a tapsicipőst meg téged, új távlatokat nyitna meg, ha valamilyen szellemi csatornán konferenciabeszélgetést kezdeményezhetnétek egymással, bizonyára rengeteg közös témátok akadna, mindkettőtöknek van szíve például, mégis úgy csináltok, mintha nem lenne, ő stílusból vagy divatból, te meg azért, nehogy érzelgősnek tűnj, meg hogy ne kelljen felelősséget vállalnod, ez jelen idő, miközben múltnak kéne lennie, hiszen halott vagy, mint ez a galamb itt mellettünk, majdnem ráhajtottam; te már elmúltál, elszalasztott lehetőség vagy, mégse tudok múlt időben fogalmazni, ha rólad gondolkodom, megfejthetnéd, miért.

Elsősorban persze én volnék a közös pont soha létre nem jövő beszélgetésetekben, a fiad, a futár, az igazi szívtelen, körülbelül ugyanannyit tudtok rólam, bár nem, igazságtalan vagyok, a vörös több területen van képben, az érzelemmentes szexualitás izgalmas útját járjuk, erről te kevesebbet tudhatsz nála, legalábbis velem kapcsolatban. Meg rólam is, úgy általában. Talán a nevemre emlékszel. Hogy Anti. Nem bántani akarlak, a cinizmust nagy erőkkel igyekszem levetkőzni, nehezen megy, belátom, pedig ellenszenves dolog, mindenesetre tény, hogy nem kapnál könnyű feladatot, ha egy teljes percen át beszélned kéne rólam.

Nem állok meg a háznál, ahol lakom, továbbhajtok, mégis a kocsmába viszem inkább a lányt. Új távlatokat nyitott meg nemrég, amikor kiderült, hogy a kedves ivó egészen hajnalig fogadóképes, korábban ez nem volt jellemző, nemegyszer tanácsoltak el kedélyesen éjfél körül, tavasz óta már nem, talán kell nekik a bevétel, a pincérek nem sürgetnek senkit, buliznak ők is, szép lassan maradtak egyre tovább a vendégek, megdobbant a szívem az előbb, ahogy eszembe jutott az ötlet, miszerint mégis az eredeti tervnél maradok és oda megyek a vörössel, könnyen kivitelezhető, nem járunk messze a helytől. Ilyenkor már vélhetően csumpadék, rottyadék részeg ott mindenki, kérdés, mi a központi téma, vagy azon vitatkoznak, van-e különbség a Sprite, a Tonik, a Seven Up, a Gyömbér, a Canada Dry és a Schweppes között – régi, megoldatlan probléma, időnként vissza-visszatérnek rá, szerintem van, de akadnak ellenérvekkel operáló vendégek –, vagy a foci van terítéken, azt viszont utálom, egyáltalán nem érdekel, nincs kedvenc csapatom, unom a meccseket, mindig is untam, nem foglalkozom a legújabb átigazolási hírekkel, leszarom, ki lett világbajnok, meg hogy kell-e videobíró, ez mostanában gyakran szóba kerül, már a FIFA is füttyög, hangzott el pár napja valami újfajta technika esetleges bevezetése kapcsán, a mondat tetszett, de ilyesmihez soha nem szólok hozzá, nem is tudnék, ugyanakkor vonz a légkör és az emberek, ha fociznak a diskurzusok során, ha nem, odaviszem Tímeát, mégiscsak a második otthonomról van szó, az elsőbe egyelőre nem akarok menni.

Nem szólítottam még a nevén, nem szólítottam még sehogy, ő se engem egyébként, de ezt megértem. Azon kapom magam, hogy egyre többet gondolok a barátnőjére, az Andrássy út óta nem megy ki a fejemből, mintha tévedés történt volna, belekavartam volna a dolgok rendes menetébe, mintha a szőke helyett lennék a vörössel, eme hibát kiküszöbölendő nem bánnám, ha Emese csatlakozna hozzánk, de erre kevés az esély, péntek éjjel ő vagy a pasijával van, vagy a vőlegényével, iszik vagy szerelmeskedik, mást nem tudok elképzelni. Nehezen birkózom meg a gondolattal, hogy esetleg nem látom többé, talán ez az utolsó alkalom, úgy érzem, vagy ma, vagy soha, szívesen elmennék vele valahova nagyon messzire, elmennék vele Japánba egyszer, talán neki is eszébe jutok ebben a percben valahol Budapesten, lennék most veled, pultos pasi, talán dünnyög egy ilyet maga elé, olyan, mintha kapcsolatban volnánk, csak szünet lenne benne, de a szünet is dísz, mint versben a csend, a levegővétel szusszanásnyi ideje. Lássuk, mit tudok róla.

Van egy harminchat éves BMW-s embere, aki csak szexelni akar vele, ahogy azt hallhattam délutáni telefonbeszélgetéséből, és aki ugye nem azonos a vőlegényével, csillagos tetkókat hord a nyakán, rendelkezik egy idős macskával, vannak ismeretei az energiavámpírságról, velem ellentétben tudja, mi az a csí, ennyit szedek öszsze hirtelen, kevés vonzó elemet találok az ismeretkupacban, őbenne magában mégis rengeteget, a vonzalmak megmagyarázhatatlanok, vagy nem is annyira, mert a rejtélyek már önmagukban mágnesként hatnak, márpedig vannak titkai, ebben természetesen tévedhetek, mert csak homályos sejtések kavarognak bennem, végül is nem zárom ki azt se, hogy mindössze a kétségtelenül meglévő erotikus kisugárzása szédít meg, talán titkokat érzékelek ott, ahol nincs semmi. Szimpatikusan kezelt engem, meg a helyzetet a találkozásaink során, még akkor is, ha folyamatosan provokált, aminek következtében kullogva távoztam tőle, de erről én tehetek, nem ő. Megsérthettem, amikor nem maradtam vele, először a pultnál reagáltam rosszul, másodszor nála, jobb lenne, ha soha nem tudná meg, hogy végül a barátnőjével jártam a Vidámparkban, nem beszélve az egyéb eseményekről, meg fogja persze, egy részét már tudja is. De hát miért érdekelném őt, miért ne szarna rá, mivel töltöttem az elmúlt órákat? Lelkiismeret-furdalásom támad, megharagszom magamra, aranyos a vörös, én meg másról gondolkodom, nem értem magamat, komolyan nem értem a működésemet. A szerelmemről akarok beszélni neked, miközben a vörössel éjszakázom, és a szőkéről gondolkozom.

A szerelmemről ugyanakkor még sincs már mit mondanom, ismertettem veled a lényeget, mert annyi csak a lényeg, hogy ő volt az igazi, elmagyarázni, érvekkel alátámasztani úgyse lehet, miért. Szívesen venném ugyanakkor, ha te Nóráról nyilatkoznál nekem, ehhez kétirányúvá kéne válnia a kommunikációnknak, bár szerintem te se tudnád logikusan levezetni, miért ő volt neked az igazi nő, valamiért nem fáj, hogy nem anya, bár ezért meg lehetnék sértődve rád. Nyilván a feldolgozatlanság miatt jár az agyam ezen a témán, próbállak arra használni, hogy segíts az analizálásban, hiú ábránd, befejezem, nem akarok mesélni se színekről, se szavakról, azt se mondom el, hogy szakítottam vele végül, mert én hagytam abba, én fejeztem be. Vannak összeveszések, és van amikor lehet tudni, hogy vége valaminek, nem lehet visszacsinálni, éreztem, hogy jó a döntésem, meg azt is, hogy nem lesz nap az életemben, amikor nem jut eszembe, milyen hülye voltam.

El nem tudod képzelni, mennyire utálom magam, amikor érzelgek, panaszkodom, sipákolok, mikor a sivár szívű, szomorú bohócfutár sírdogál, nevetséges, mégis kell néha ez az állapot, te vagy az első, akinek beszámolok róla, kívülről kemény burkot látni rajtam, meg a vad hanghordozás lehet szembetűnő, ezek a belső bizonytalanság kompenzálásai. Bárcsak olyan lenne az igazi személyiségem, mint amilyennek látszik, arra vágyom, nem szenvelgésre, legszívesebben kiműteném magamból az önsajnáló, merengő részeimet. Ügyesen, jókor és jól léptem, mindenféle kényszer nélkül hagytam abba, nem kellett az idill, a változtathatatlanság, a véglegesség, örülhetnék a bátor elhatározásomnak, ebből a kapcsolatból se lett volna más, mint a két rossz házasságból, ki kellett szabadulnom, aztán viszont fel is kellett volna szabadulnom, a kocsmában azt mondta valaki, nem ért engem: tudtam, hogy fájni fog, aztán csodálkoztam azon, hogy fáj. Panaszkodtam ott egyszer, nem kellett volna. Elküldött az a valaki a picsába, de jól tette, segített vele, egészen megnyugodtam, most meg megint előjött mélyről a régi, eltemetett, undorító szomorúság. Pedig boldog vagyok.

 

 

*

 

 

Egy-két éve, a naptevékenység minimumának idején, a napszél és a Napból kiinduló elektromos viharok aktivitása száz éve nem látott szintre esett vissza. A Föld atmoszférájának egyik felső rétege, a termoszféra gyakorlatilag összeomlott. Amikor csökken a naptevékenység, a termoszféra vastagsága mindig csökken, de most az indokoltnál erősebb volt a hatás. Magyarázat egyelőre nincs, de aggodalomra sincs ok, mert a termoszféra újjáépül a fokozódó naptevékenység hatására. Mint én, mindig, mindenből, újjáépülök én is, olyan vagyok, mint az elpusztíthatatlan felső réteg, az összeomló, de legyűrhetetlen termoszféra. A vörös meg azt mondja, ő olyan, mint a zsiráf. Szereti mindenki, rácsodálkozik, jókedvre deríti, meg is simogatja, ha teheti, de sok más állattal ellentétben hazavinni senki nem akarja.

Ezt a kocsma közvetlen közelében fejti ki, amikor konstatálja, hová érkezünk, a megállás után elárulom neki, hogy majdnem hozzánk mentünk, valamit félreérthet, én nem végleges hazavitelre gondoltam, ő viszont, úgy látszik, komolyabb dologra asszociál, mert a zsiráf-hasonlat semmiképpen nem egyszeri szeretgetésre vonatkozik, ő most az életéről beszél. Egy termoszféra és egy zsiráf lép be rövidesen a borozóba, az egyik újjáépülőben van, mint mindig, a másikat sokan szeretik, csak nem eléggé – ezt majd még jó lenne, ha kifejtené, volt az az öngyilkos-sztori például, arra kifejezetten kíváncsi vagyok –, talán egyszerűen férjhez menne már, ez lehet a fóbiája, vagy ami a korát tekintve még érthetőbb lenne, szülne, esetleg mindkettőt szeretné, bár első ránézésre nem olyan típusnak tűnik, és másodikra sem. Már leszállt mögülem, áll a járdán, fegyelmezetten vár rám, a ruháját igazgatja, illedelmesen huzigálja a szoknyáját lefelé, vörös fején rajta van még a bukósisak, ezúttal be kéne vinnünk, nem hagynám kinn. Míg járművem rögzítésével bíbelődöm, szemem sarkából lopva nézem a lányt, kívánatos, jó lenne hozzáérni a combjához vagy megöblíteni a testét egy patakban.

Beszedték a székeket az utcáról, talán mert esőre áll, megijedhettek a cseperészéstől, a kései időpont is magyarázhatja az elpakolást, nem emlékszem, hogy valaha ültem volna bennük, nem tudom, kényelmesek-e, mindig bent iszom, lehet akármilyen meleg, úgyhogy nem érint különösebben, hogy nincsenek, csak feltűnik, mekkora üres tér nyílt itt a hiányuktól. A bejárat előtt két termetes tuja áll fahordókban, közvetlen szomszédságukban zöld szemétláda (azt hiszem, ez is az én színem, jól áll, bár az árnyalatban nem vagyok biztos), elég régen üríthették, körülötte a földön rengeteg a hulladék, a tuják másik oldalán muskátlik piroslanak, mennyivel szebb lenne, ha rózsákat ültetnének a helyükre, itt vár majd ránk a jármű, itt jó helye lesz, rálátok bentről, viszont akkor ennyi erővel a sisakot is rátehetem, úgyis csak zavarna minket odabent, leveszem óvatosan a tapsis fejéről, rárakom a robogóra, egyetlen szóval sem kommentálja az eseményeket, jó volt neki sisakban és jó lesz anélkül is, szegény zsiráfka, megesik a szívem rajta, nem azért, amit mesélt, hanem attól, ahogy álldogál, kezdem furcsán érezni magam, nem örülök, egészen olyan, mintha szeretném egy kicsit.

A zsiráfos hasonlatáról a második feleségem jutott eszembe, mindjárt, ahogy kimondta az állat nevét, beugrott egy bizarr történet. Masszőr volt, talán most is az, bár erre nem vennék mérget, mindig akart valamit kezdeni a felsőfokú spanyoljával, remélem, sikerült azóta neki, de az, hogy akkoriban masszőr volt, sokat nyomott a latban, ebbéli szakértelme rengeteget segített abban, hogy együtt maradjunk, sokkal hamarabb véget ért volna a közös történetünk, ha nem vesz le a lábamról a kezeivel. Csodálatosan csinálta, elvonási tüneteim lettek, akikor abbahagyta a marcangolásomat. Egy ideig fizettem érte, jó darabig még akkor is, amikor már jártunk, később ingyen jártak nekem az édes percek.

Érdekes, sose zavart, hogy egész nap idegen testeken dolgozik, izmos férfitestek nyújtóztak és kéjelegtek reggeltől estig a keze alatt, akadtak nyilván rozzant öregek is, és nők, de nagy százalékban, főleg mégiscsak jó kötésű férfiak, köztük sok sportoló, nem tudom, álmodott-e róluk néha. Munkadarabnak tekintette őket, legalábbis nekem azt mondta, nem nagyon firtattam, elhittem tulajdonképpen, abszolút nem voltam féltékeny, egyébként se szoktam, nem voltam az az első feleségemre se vagy a többi csajomra, a nagy szerelmem az egyetlen kivétel ebben a tekintetben is, például ebből tudom, hogy ő a nagy szerelmem, tudom persze máshonnan is. Rá viszont ostobaság lett volna féltékenykednem, nyilvánvalóan nem volt okom rá. Mindazonáltal nem érintett volna jól, ha masszőr lett volna. De nem az volt.

Ügyes kezű második feleségem hosszú nyakkal rendelkezik. Kicsit hosszabbal a normálisnak tekinthetőnél, amitől viszont vonzóbb, erotikusabb hatást gyakorol arra, aki fogékony az ilyesmire. Én fogékony vagyok. Mesélt egyszer az egyik régi kuncsaftjáról, akinek idővel a szeretőjévé lett. A helyzetet bonyolította, hogy a csávó felesége is járt hozzá, szép szerelmi háromszög lehetett, a feleségnek egy idő után gyanús lett a feleségem, aki akkor még nem volt az, akkor még a nő férjének szeretője volt, remélem, tudsz követni ezen a késői órán, a fejem már nem zavaros, de én az lehetek, igyekszem értelmesen és pontosan fogalmazni, szóval gyanús lett a nőnek valami, meg is kérdezte otthon finoman a férjét egy este, megbasztad a zsiráfot is? A férj ezt elmesélte masszőr-szeretőjének, az én későbbi feleségemnek, miután megbaszta őt az aktuális masszázs után, röhögtek, zsiráfnak hívott, kérdezte kicsit sértődötten, de még mosolyogva második feleségem, a nevetést utána már csak a férj folytatta, szeretője azon kezdett gondolkodni, ezek után hogyan gyúrja le a feleséget másnap, miről beszélgetnek majd, a kacagtató kérdésben egyébként volt egy nem teljesen elhanyagolható is szó is, ez nem tűnt fel a férjnek, későbbi feleségemnek annál inkább, meg is romlott a kapcsolatuk, hamarosan véget ért, többször nem masszírozta egyiküket se, a feleséget lemondta, a férjjel talán találkozott még egyszer-kétszer, nem emlékszem, pedig biztos mesélte, most nem ez foglalkoztat, valami más férkőzött az agyamba. Az kezdi tágítani a pupillámat, hogy ezt a férfit akkor mégse munkadarabnak tekintette, sőt, velem is masszázs közben jött össze, akkor engem se, ezt végig se gondoltam még soha. Most sem fogom, nem érdemes, mindegy már.

Mint valami drogról, le tudtam jönni a masszázs-függőségről, tisztában voltam azzal, hogy addig vagyok a markában, amíg az tart, nehezen, de sikerült, a válás simán ment, volt rutinom benne, megegyeztünk mindenben két perc alatt, sok szerencsét kívántunk egymásnak, emlékszem, biztattam, kezdjen valami a spanyoltudásával. Egy utolsó meglepetést szerzett még, a válóper után, miközben a bíróság közelében megittunk egy búcsú-hosszúkávét, teljesen komolyan felvetette, hogy járhatnék hozzá. Masszázsra. Úgy, mint régen, amikor még semmi közünk nem volt egymáshoz. Fizessek rendesen érte, nem kell beszélgetnünk se, higgyem el, ő tud úgy kezelni engem, mintha idegen lennék. Csak akkor vettem észre, hogy nem normális.

Belépünk a borozóba, többen vannak, mint ahogy gondoltam, nem tudom azonnal felmérni a terepet, nem látom át, a szokottnál sűrűbb a füst és nagyobb a hangzavar is, valaki a nevemet kiabálja, még mindig nem látok rendesen, mindenesetre jólesik a köszöntés, jön mögöttem a vörös, hallom, amint felsikkant, elhangzik egy baszki, és ő elfut mellettem, a pult felé rohan, mi van, csak nem a halőr nője, nem, a szőkét öleli át, Emesét, aki mellett Molekula áll sötét tekintettel, ezek itt vannak, ők egy pár, hozzá gyalogolt délután a járdán az én régi barátom, valószerűtlen, hogy itt vannak, és az is, hogy együtt, magamban összeboronáltam őket egymással, de csak viccből, találkozni akartam vele, ez most vagy a gondolat teremtő ereje, vagy csak véletlen, kicsi a világ vagy ilyesmi, de nem, a világ nem kicsi, és hagyjuk a véletleneket is, akkor viszont nem tudom. Kérek Feri pincértől egy hideg Gössert a nagy füstben.

 

 

Kapcsolódó írások:

Takács Ferenc: Próbajárat a pokolba (Egressy Zoltán: Szaggatott vonal. Pozsony, 2011, Kalligram.) Alcíme „aparegénynek” titulálja Egressy Zolán Szaggatott vonal című munkáját, nem...

Egressy Zoltán: Hibát hibára Spirálfüzet drótját kell beletenni, és akkor ahogy szívod, megáll végig...

Egressy Zoltán: Összesítés Egressy Zoltán Összesítés Pár napja te vagy a háttérképem,...

Takács Ferenc: Váltófutás megváltásért (Egressy Zoltán: Portugál Nyolc dráma. Budapest, 2005, ANT-KO. 502 oldal, 3400 forint. ) Takács Ferenc Váltófutás megváltásért Néhány adat. Az 1967-ben született...

Rainer M. János: Másnap lett fácán (is) (Majtényi György: K-vonal. Uralmi elit és luxus a szocializmusban. Budapest, 2009, Nyitott Könyvműhely.) Pontos (al)címe is csak hozzávetőleg érzékelteti Majtényi György könyvének tárgyát:...

 

 

Cimkék: Egressy Zoltán