Lator László: A megmaradt világ – Sásvár, 1945

Mikor negyvenöt novemberében, jó egy évvel azután, hogy elhagytuk szülőfalumat, a fancsiki állomáson leszálltam a zsúfolt, piszkos, füstös vonatról, nem éreztem se örömöt, se megrendülést, szorongást, félelmet se igen, legfeljebb egy kis izgalmat, várakozást, akkorra már kialakult bennem, védekezésül, valami közöny, alig-alig léptem ki jelenemből, szervezetem kioltotta a várható jövőt festő képzeletet. Nem éreztem úgy, hogy bármiféle közöm van az annyiszor látott, nemrégen még minden zugával ismerős helyhez. Pedig, első pillantásra, semmi sem változott, ugyanaz a szűk váróterem, a homályos jegyváltó-ablak, a kopott terelőkorlát, az ócska deszkapadok, az Újlak felőli oldalon az őrház, ott eresztette le a sorompót a szolgálatos vasutas, lökte át, szükség szerint, a váltót, állította szabadra, tilosra a szemafort. De a várónak idegen volt a szaga, újságpapírba csavart mahorka füstje, denaturált szesz, ottani nevén dregány vagy sudri gőze keveredett benne. Ha az ember a sorompótól északnak indult (ott volt a legtöbb új ház, arrafelé terjeszkedett a falu, ott már többnyire betelepültek, csehek, ruszinok laktak), hamar kiért a balra Tiszaújlaknak, jobbra Szőlősnek vezető országútra. Harmincnyolcban, a bécsi döntés után ott volt, nem messze, az új határ. Sásvár, Fancsika, Szőlős a cseh oldalon maradt. István bátyám, már beregszászi gimnazista, bentlakó, karácsonykor, a cseh csendőrök engedélyével, úgy találkozhatott velünk, hogy a közeli Fried-tanyáról, lóháton, eljött a sásvári temetőt kétfelé osztó szegesdrót kerítéshez, ott beszélgethettünk vele, ki tudja, miről, vagy egy órát. Kárpátalja nagyobbik, keleti része változatlanul Csehszlovákiához tartozott, de a huszti görögkatolikus kanonok, Volosin Ágoston már szervezte a független Kárpátukrajnát. Volt ennek a szándéknak sokféle előzménye, de igazán most kínálkozott rá lehetőség. Harmincnyolcban autonómiát kapott Szlovákia, harminckilenc márciusától, persze német támogatással, független állam lett, önállósodhatott hát Kárpátukrajna is, Volosin belügyminisztere ugyan Prhala cseh tábornok volt, de a készülődő kárpátukrán államfő már szervezte a maga hadseregét, a szics gárdát, szabadcsapat volt, olyasféle, mint nálunk a rongyosok. Aj, tám na hore szics éde, hej, fent a hegyen jön a szics, ezt is meg kellett tanulni akkoriban a sásvári iskolában, nemrégen meg a szlovák himnuszt, a nad Tatrou sa blyska-t. Úgy hírlett, kiderült aztán, csakugyan így volt, Volosin el akarta tüntetni nemcsak a hajdani magyar, hanem a cseh uralom nyomait is, megtestesítőiben születő országa akadályait látta. Voltak állítólag feketelisták is, egyiken, ha igaz, apám is rajta volt. Ha így volt, ha nem, Volosinéknak nem volt idejük a leszámolásra, a magyarok viszont a huszti fogolytáborban megritkították az ukrán nemzeti gárdát. A kanonok-államfő, bízva a németek támogatásában, harminckilenc március 14-én kikiáltotta a független köztársaságot. Egy napig tartott a hatalma: március 15-én a magyar hadsereg, német jóváhagyással, megtámadta, egy nap alatt el is foglalta Volosin országát, harc csak Ungvárnál volt (arrafelé vonult vissza a cseh töredék-hadsereg, és Veresmartnál, ott a szicsgárda próbált ellenállni. Az ukránok (a csehek?) egyik tankját (úgy tudtuk, összesen három volt) ott lőtték ki Fancsika mellett, az országúton. Nagy újság volt, az első háborús jelenet, reggelre az egész falu tudta. Mi, sásvári gyerekek, hideglelős kíváncsisággal szaladtunk megnézni a kormos-füstös kiégett páncélost. Akkor láttam életemben először halottat. A páncéltorony fedele fel volt nyomva, egy vagy két katona bennégett, egynek még volt annyi ereje, hogy az izzó tankból kikapaszkodjon, ott érhette a lövés, két karja a feje mellett lógott, arca lilásfeketére égett, nem is volt arca. Mi úgy tudtuk, szicsgárdisták voltak, a történészek szerint csehek, de akár így, akár úgy, fegyelmezett katonák, hősök voltak a maguk módján, nekitámadtak, meglehet, tudták, esélytelenül, egy hozzájuk képest nagy, szervezett, csak később, a világháborúban derült ki, milyen silányul felszerelt, a T34-esek ellen kerékpáros csapatokkal vonuló hadseregnek. A magyarok bejövetele, úgy látszott, nemcsak a magyar többség lakta falvakban, városokban, valóságos népünnepély volt. El kellett telnie egy-két évnek, hogy, s ezt részben a történelem kényszerei tették, részben az anyaországból beköltözött hivatalnok-szellem, a hirtelen támadt szerző-birtokló ösztön, az ünnep meggyűrődjön-rongyolódjon. A nemrég még kórusban kiabált rigmusokat, jelszavakat itt-ott csúfondárosan, keserűen fonákjukra fordították, lett éljen Prága, vesszen Kánya, meg mindent vissza, Prágát viszsza, de Volosin Ágoston senkinek sem hiányzott. Az egy-napig-államfő a magyarok elől Romániába menekült, és mert német segítséget hiába kért, bejelentette, hogy Kárpátukrajna Romániához csatlakozik. Lett a sorsa sanyarúbb is: az NKVD letartóztatta, bebörtönözték, a nevezetes moszkvai Lefortovóban halt meg 1946-ban. Megbocsáthatatlan vétke volt már az is, hogy görög katolikus pap volt. A szovjet hatalom irgalmatlanul elbánt az onnan nézve eretnek egyházzal, Kárpátalján kötelezően meghonosították az ortodoxiát, a már állampártivá idomított görögkeletiséget. Ráadásul független, nemzeti Kárpátalját akart. Mikor Fancsikán leszálltam, már a birodalom része volt. Indultam, idegenek közt, a sorompó felé. Hirtelen öröm ért, a leszállók közt megláttam PE-t, Beregszászban osztálytársamat, barátomat, tagja volt a gimnázium szertornász csapatának, tőle tanultam meg, üggyel-bajjal, mert nem voltam olyan csupaizom atléta, mint ő, az erőkézállást meg azt is, hogy lehet fejenállásból kézállásba felnyomni magunkat, együtt edzettünk, jártunk versenyekre, bámultuk a tornaruhás lányokat, mert volt egy különleges előjogunk, a fiúknak hétfőnként, a második óra után ki kellett vonulniuk leventefoglalkozásra, olyankor a tornaterem a lányoké volt, mi, szertornászok meg, tornatanárunk jóvoltából, a visszhangos, lányszagú tornateremben, végigedzettük a délelőttöt, bámulhattuk nyolc osztály szépeit. Már indultam is, hogy kezet fogjunk, de PE szemlátomást kelletlenül fogadott, csak később értettem meg, miért: itt jön egy, most már, ellenséges katona, szedett-vedett, de mégiscsak egyenruha rajta, magyar tüzérzubbony, katonasapka, német nadrág, Luftwaffe-köpeny, a sásvári földbirtokos fia, mögötte, nyilván, Szolyva, büntetőtábor, PE meg, mert szlávos neve volt és jól beszélt ruszinul, megúszta, sikerült, mit is tehetett volna, beilleszkednie, dolgozott is valahol, meg kellett tanulnia, hogy nem jó akárkivel szóba állni, úgy éreztem, terhére vagyok, igyekszik mielőbb megszabadulni tőlem. Mikor, évtizedekkel később, meglátott a televízióban, levelezni kezdtünk, igazán nem szemrehányóan, mert addigra már én is kitanultam a diktatúra szolgálati szabályzatát, épp csak említettem azt a fancsikai jelenetet, de ő felidézte, restelkedve szabadkozott viselkedéséért. A nyolcvanas években megint jóban lettünk, meg is látogattuk Judittal a nyugdíjas iskolaigazgatót szép mezőkaszonyi házában, látszott, naphosszat kedvvel dolgozik, műveli, ha nem is minden világok legjobbikában, kertjét, szőlejét, a kert végében, ahogy mifelénk kiváltképpen szokás volt, kasok, kaptárok, gondozott méhes, adott is a maga termelte mézből, akkor már a határon túlra, magyaroknak is szállított, kiegészítette szerény nyugdíját. Négy évtizeddel azelőtt, Fancsikán, egyfelé, de külön-külön indultunk. Nem messze az állomástól megláttam azt a helyhez, a körülményekhez képest már-már fényűző, környezetéből vörös falaival is kiütköző emeletes házat, ahol gyerekkoromban annyiszor megfordultam. Kutlán István lakott benne, igazgató tanító a magyar világban, népszerű ábécéskönyvszerző, mellékhivatású szépíró, de leginkább mégis ismert kárpátaljai festő, többnyire tájképeket festett, mint az ottaniak többsége, erdőket, hegyeket, vizeket, szakadékos partokat, hihetetlenül biztos keze volt, nagyszerűen rajzolt tollal, ceruzával, a falépcsőn az emeletre menet, a falon, a többi közt, volt egy ceruzarajza, ma is emlékszem minden jól kidolgozott elemére, magamagát ábrázolta profilból, ökölvívóállásban, mert fiatalkorában bokszolt is. Apámnak jutott eszébe, hogy járjak hozzá, ő maga is jól rajzolt, régebben festett is, egyszer előszedett nekem valahonnan egy olajfestékes dobozt palettával, ecsetekkel, spahlival, szerette a képeket, az ebédlőben volt három nagyon szép portré, kettőn a dédszüleim, Lator Gábor és Szentpály Józa, nem tudom, ki festhette meg őket a legjobb 19. századi mesterek modorában, sima, lakkozott képek voltak, elevenen élt minden aprólékos gonddal megmunkált részletük, vonásuk. A harmadikon Lator-nagyapám, festője meghalt, helyette az öreg Horthy Béla, az ugocsai, szőlősvégardai gyökerű család bogaras, bohém tagja fejezte be, hetekig nálunk tanyázva, az előbbieknél sokkal színpadiasabb, kardos-díszmagyaros képet. A nappaliban anyám arcmása volt a falon, azt meg egy vándor emigráns orosz festő csinálta, csoda, hogy az a portré, egy falumbeli jóvoltából, átkerült hozzánk, alig-alig hús-vér arc, nincsenek rajta erős fények, árnyak, tárgytalan, mélyre zárt mélabúval néz el szemlélője mellett, nagyon tetszett Szántó Piroskának, Vas Istvánnak. Voltak a házunkban tájképek is, köztük egy Tornyai, apám vette valahol, jobban szerette, mint a hagyományos táj- és tanyaképeket. Nagy, majdnem üres hómező, már azzal is borzolhatta a 19. századias közízlést, nem is tudom, volt-e egyáltalán közízlés a mi társadalmi közegünkben, hogy a hó nem fehér volt, hanem kékes-zöldes-sárgás, és nem is ecsettel, hanem spahlival volt a durva vászonra kenve (apámtól tudtam meg ezt is), vastagon, egyenetlenül, egy-egy csík kimaradt, a festék alól kilátszott a gorombán szemcsés vászon barnája, vagyis, lefordítva, a hó alól a szántás fagyos, rögös, tarajos csíkjai. A kép semmibe futó nagy terében két kicsi, görnyedt alak, beledőlve a szélbe, azok is csak úgy, egy-egy elnagyolt ecsetvonással, megrajzolatlanul odakenve. Nemcsak a festmény, nekem akkor, kamaszkoromban, szokatlan technikája maradt meg emlékezetemben, hanem bizonytalan tartalma vagy inkább sugallata is. Később azt gondoltam, hogy a vásárhelyi festő, meglehet, szándéktalanul, az esendő teremtményre zúduló semminek adott testet vagy, műveltebben, a dermesztő semmibe vetett, magára hagyott lényt állította abba a, hogy is mondjam, káprázatosan sivár, beszegetlen pusztaságba a csupa-hiány képen. Valami ilyesmit, a hatékony hiányt, a bevégzetlen teljességet tanította nekem fancsiki mesterem. Hogy nem kell minden vonalat meghúzni, minden részletet aggályosan kidolgozni, hogy egy-egy folttal, tárgytöredékkel egy-egy kiválasztott valóságdarabról mindent el lehet mondani. Emlékezetemben maradt, hogy mosta el itt-ott s tette éppen ezzel foghatóbbá a vásznamon alakuló kórékúpot, kast, aborát. A Kutlán-házzal, valamikor a hetvenes években volt még egy váratlan találkozásom. Jevgenyij Vinokurovval (az ő mindig éber figyelemmel, gonddal megmunkált, legszemélyesebb pillanataiban is sokfelé sugárzó, leginkább választott mesterére, Oszip Mandelstamra hangolt lírája közelebb állt hozzám, mint a szovjet új hullám más, világszerte visszhangos képviselőié, mint akár az igazán nagyszerű, de harsányabb, irányzatosabb Voznyeszenszkijé) és elbűvölő, de úgy láttam, valami névtelen szenvedéssel bélyeges arcú feleségével ültünk a Hungáriában. (Akkoriban már kialakult szokás volt, hogy a szovjet disszidensek, baloldaliak – náluk mindkét szó mást jelentett, mint nálunk, a szocreállal, a hivatalos irodalommal szemben úszó ellenzékieket értették rajta – eligazítást adtak egymásnak, hogy ha idejön valamelyikük, kiket keressen, kikkel lehet szabadon beszélni, kiktől lehet híreket, náluk tilos műveket kapni. Egy rendező barátunknak, Vitalij Vulfnak, Darvas Iván adta oda az Arhipelag Gulagot, hazavinni nem merte, itt olvasta mohón végig, itt hagyta nálunk. És így eshetett meg az is, hogy ebédvendég volt nálunk Sztalin unokamenye, egyébként lengyel arisztokrata nő, s vad indulattal szidalmazta, igaz, akkor már glóriáját vesztett nagyapósát. Szóval ott ültünk, beszélgettünk Vinokurovékkal a Hungáriában, valahogy szóba került, hogy kárpátaljai vagyok, ő meg, tizennyolc évesen, részt vett szülőföldem megszállásában, egykettőre kiderült, hogy, ha nem is Sásváron, járt Fancsikán, megfordult egy festőnél, aztán, közösen, előhívtuk emlékezetünkből Kutlán István házát, a lépcsőt, a falakon lógó festményeket. Viszonzásul valami olyasmivel akartam szórakoztatni őket, amiről, gondoltam, aligha tudhatnak, elmondtam, persze, Judit segítségével, a tizenkilencben Párizsba menekült fehér tábornok, Kutyepov történetét. Az első szovjet külügyi népbiztos, Litvinov Olaszországban megjelent, igaz, csak félig hiteles emlékiratában olvastam, hogy a szovjet titkosszolgálat egy különítménye hogy ütött rajta a fehér tábornokon, hogy csavarták szőnyegbe (kipróbált módszer volt, Trockijt is úgy vitték ki, ha igaz, Sztalin személyes utasítására Törökországba, hogy megszabaduljanak tőle, megöletni pedig akkor még nem látszott célszerűnek), hogy csempészték haza, és hogy valamit mégiscsak szelídítsek a vérfagyasztóan festői történeten, hozzátettem, nem tudom, igaz-e, Vinokurovné szelíden azt mondta, igaz, tudom, apám volt a különítmény parancsnoka. A sikeres akció után, ahogy illett, letartóztatták, elítélték, kivégezték, így lett a lánya bélyeges, állami intézetben nevelték, s ez egy időben fiatal költő-férjére is vetett valami árnyékot. A Sásvárra vivő gödrös-poros út, többnyire módos portáival, csinos házaival (a mi falunkhoz képest Fancsika, egy kis túlzással, gazdagabbnak, de mindenképpen rendezettebbnek, civilizáltabbnak látszott) a főtérbe torkollott, ott volt a község három temploma, a magyar, vagyis a református, az orosz, ez a görög katolikust jelentette, bár legalább annyi magyar járt oda, mint amennyi ruszin, gondolom, nem is ezzel függött össze, hogy letartóztatták, elvitték, inkább csak helyet, teret nyitottak a görögkeleti egyháznak, ott volt aztán harmadiknak a római katolikus, annak nem volt ragadványneve. Ha hétvégén hazamentem Beregszászból, át kellett mennem Fancsikára, részt venni az istentiszteleten, igazolást kérni Lajos Sándor tiszteletestől, hogy csakugyan ott voltam. Ott ültek a sásvári protestánsok, a presbiterek, feketében, fehér ingben, lakkcsizmában, ők ültek az első sorban, maguk elé tették a zsoltároskönyvet, a fekete ünneplő kalapot, mögötte homlokukat tenyerükbe ejtve, végigaludták a szentbeszédet, akárcsak fent, a kóruson, Csóka Gyuri, a sánta harangozó. Ő fújtatott, ahogy a falusi templomokban kellett, és ha elmulasztotta, hiába mondta a nagytiszteletű úr az orgona mögül, hogy énekeljük el, kedves híveim, a nem tudom, hanyadik zsoltárt, dicséretet, az orgona csak hördült egyet a keze alatt, olyankor felkiabált a karzatra, mán megint alszol, Gyuri, fújtass mán, indult nyikorogva a fújtató, és nem csorbult az áhítat. Hazaérkezésem másnapján már jártam Fancsikán, az egykori jegyzőségen működő szovjetben, bejelentkezni. Az odavalósi ruszin hivatalnok feljegyezte nevemet, adataimat, megnézte NKVD-s papíromat, s ígérte, kapok öt hold földet, mert csomu hlapcsevi zsété treba éz csahasz, valamiből élni kell ennek a fiúnak. Vasárnap megint elgyalogoltam, még szedett-vedett egyenruhában, Fancsikára, beköszöntem Lajos Sándorékhoz, jól ismertem a lelkipásztort, meg-megfordult nálunk, én meg magántanuló koromban jártam hozzájuk, hittanra tanított meg latinra. Hogy most megint ott ültem előtte, valahogy beleszőtt a prédikációba, hun kerék, hun talp, így foglalta össze, ha nem csal az emlékezetem, a híveknek is, nekem is érthető, hátra is, előre is világító tanulságot. Legközelebb a kilencvenes években jártam ott, az öreg tiszteletes már nem élt, szellemi örökébe Mihály fia lépett, de ő se ott, talán Verbőcön vagy Salánkon lelkipásztorkodott, s mikor már így-úgy lehetett, feddhetetlen közíróként működött. Amikor Kutlán Andrással, fancsiki festőtanárom unokaöccsével, sásvári tanítóm (két évet volt hadifogságban, hazatérve, a szomszéd faluban, Péterfalván, mintaszerűen megszervezte az iskolát, majd negyvenkilencben letartóztatták, huszonöt évre ítélték, kényszermunkára vitték, ott halt meg, rádőlt egy fa, s mondják, még élt, mikor köztörvényesek kitördelték szájából az aranyfogakat, s mert nem lehetett lehúzni jegygyűrűjét, levágták dagadt gyűrűsujját) fiával (áttelepült az anyaországba, de megmaradt szövevényes kapcsolatrendszere, ő csinálta, tőle kaptam romladozó házunkról az utolsó fényképeket), Rácz Lacit látogattuk meg, ott lakott a templom tövében, akkor még a szovjet futball-válogatott csillaga volt. Sásvárra a magyar világban Hangya Szövetkezet nevű vegyeskereskedésnél kellett balra, majd a közeli szeszgyár mellett (gyár egy kis faluban, a polgárosodás szokatlan jelképe volt ez is) jobbra térni, egy nagy, talán leginkább a szeszgyárból beleengedett szennyvíztől piszkosszürke, borzolt tollal fürdő, békákra bukdosó vad- és szelíd kacsákkal népes pangó tó (valamikor arra is járt a Tisza) keskenyebb partjánál haladt el az ember, s már ott is volt a Sásvárt és Fancsikát elválasztó, lassan, szeszélyesen folydogáló, nádas-sásas-hínáros-bozótos folyócskánál, messze volt a főágtól, mégis még mindig Kistiszának hívták, régről maradt neve, a Fancsiki rév, már nem jelentett semmit, két partját visszhangosan dübögő fahíd kötötte össze, ha biciklin mentem arra, megálltam, néztem, mint másfele is, a Fenyőn, a Potykás alatt, az Erzsókán sötétlő égresek övezte sekély vízben (a szeszélyesen változó sodrás váratlan, gyönyörű mintákat alakított a homokban) a ráncos, lassan csúszó, elvékonyodó-megvastagodó, alakot váltó piócákat, mi inkább nadálynak hívtuk, akkor még gyógyításra használták őket, szélütéskor, a felesleges vér lecsapolására, leveles kosárban, piacon árulták, házhoz is hozták, a víz színén futkosó, meg-megpihenő, hirtelen nekilóduló, hosszú lábú vízipókokat, a nagy, lomha, félszeg csiborokat, barnával szegett csíkbogarakat, békákat, elvillanó halakat, a vízben lebegő-tekergő, állatforma gyökereket, viaszos vízirózsát. A káka tömött bokrai alatt / recsegő torzs, sziszegve feltörő víz, / ki tudja, mily félig-csíráival / egy többértelmű lehető világnak. / És égerfák halványvörös sebekkel. / A sás rostlemezes páncélzatán, / a csontszilánkos korhadáson / átnyomakodó nádas falain túl / vízitökkel, hínárral, erre-arra / sodródó, lefelé tapogatódzó / gyökerekkel fekete mélység, / fekete-arany-ezüst villanások: / tüskés sügér vagy iszapos cigányhal, így használtam fel, sokféle jelentést látva bele, vagy három évtizeddel később azt a gyerekkoromban belém költözött nyüzsgő világot. A híd mellett ritkás fenyves, hámló kérgű erdei- meg vörösfenyők, nem messze onnan már Sásvár házai. Nem az úton mentem tovább, lehet, mégiscsak volt bennem valami szorongás, rejtőzködő ösztön, a híd után lehúzódtam a kertek alá, a kitaposott gyalogúton egyedül lehettem, balkéztől a Fenyő, kis fahídon túl, mifelénk, a Kistag, vizek erre is, arra is, a Tisza szinte évente új mederbe tért, a régiben megcsendesedett a víz, az árterület kisebb-nagyobb árkai, gödrei feltöltődtek, elapadtak, mikor, a kilencvenes években, ott jártunk, alig ismertem rá gyerekkorom folyójára. Szabadon járhattunk a Tiszára, egy változó alakú félsziget volt a legkedvesebb helyünk, rajta egy majdnem-kiserdő, szúrós-érdes gaz az égerfák alatt, de volt más helyünk is, feljebb, Szirma felé, kavicsos volt a lapos part, ott volt a hidas, így hívták nálunk a kompot, nagy, négy-öt szekeret befogadó, lapos, kétfelől korláttal szegett bárka, másutt nemigen láttam olyat, vastag sodrott drótkötél a két part között, azon, görgős kerekekkel, a hidasról hosszabbítható-rövidíthető, vékonyabb drótkötélpár, s aszerint, hogy melyiket húzták rövidebbre, a víz sodra, volt hozzá nyáron is elég ereje, hajtotta a kezdetleges-leleményes vízi járművet. Ha indult, felmentünk rá, és mikor már örvénylett oldala mellett a víz, felkapaszkodtunk a korlátra, onnan ugrottunk fejest. Naphosszat feküdtünk a forró, lapos köveken, kereshettünk a szakadékos, magas part alatt homokos helyet is, egy nagy árvíz után, mederváltozáskor, egy kicsit feljebb a révtől, nagy, sűrű füzesek benőtte sziget képződött, homokos öblében el lehetett tűnni, anyaméh-védettséget, ezt persze csak később mondtam így, éreztem abban a bozótos, nyirkos-vizes menedékben. Tavasszal, ősszel a nagy víz elöntötte a téres parti laposokat, egy-egy nyárfa állt csak ki a parttalan tengerből. Az ár évente átszakította a gátakat-töltéseket, elöntötte a megművelt mezőket, a baromudvartól, az istállótól, a kocsiszíntől, a magtártól egy ugrásnyira nyíló nagy, termékeny földet, a Gyilkát is, s ha levonult, a megrekedt vizekben otthagyta halait. A falusi fiúk a holtágakban, a bokros-gazos magas part alá fáskosarat nyomva taposták a sűrűt, kiemelték a kosarat, a vesszőfonadék résein elcsorgott a víz, ott maradtak a vergődő, csapkodó halak, paduc, lóga, dévérkeszeg, de süllő, kecsege, harcsa is. Be-betört a víz a kétfelől vastag derekú, százéves diófák szegélyezte, az év nagyobb részében száraz Vápába is, ott habzott-tajtékzott-örvénylett aztán a kertünk alatt, túlpartján volt egy dombforma rész, ott volt a mindenkori gulyás szállása, tisztességes vályogház, kicsit odébb, kórékúpok közt egy hitványabb viskó, egy ideig egy ősöreg zsidó házaspár lakta, Hájem bácsi, valahányszor láttam, mindig ült, nagy fehér szakálla alatt hasán összekulcsolt kézzel, kalap vagy kis kerek sapka volt a fején, meg Ruhlájla néni, igazi ortodox zsidók, elég sok volt mifelénk, ószövetségi hangulata volt a háznak. Nem tudom, hogy kerültek oda, lehet, apám csak úgy befogadta őket, később a kert másik végében laktak, egy hasonló vityillóban, ebbe a házba meg Szocska bácsi, a kerülő költözött be, két lányának, Marinak és Verának, egyszerre vonzó és taszító, piszkos nőszaga volt. Túl a Tiszán a képzeletemet mindig felgyújtó, fákkal, bokrokkal sűrűn benőtt, már csak a nevében létező Ócskafalu, hajdan híres földvára volt, melynek düledék maradványai a Tiszában szemlélhetők, mikor megapad. Ahol a falu régen feküdött, ott most a legjobb kukorica terem, mert a Tisza egészen elrontotta, és újra kövér homokkal hányta bé, írta róla két évszázaddal ezelőtt Vályi András, de én leginkább a nálam négy-öt évvel idősebb Buttykay Erzsától hallottam róla, nemcsak az én kedvemet kereste, kedvét lelte ő maga is mindenfelé olyan könnyen indázó képzelete játékaiban, mesés-rejtelmes helyet festett elém, óriási, valószínűtlen fákon óriási, valószínűtlen gyümölcsöket. Született mesélő volt, természetes mozdulattal terelt egy helyre igazat és hamisat, szeszélyesen áradó kedélye Juditot is elbűvölte, mikor, Szatmártól nem messze, Aranyosmeggyesen meglátogattuk az akkor már leginkább csak látványosan hozzáidomult macskáival társalkodó özvegyasszonyt. Hova is mehettem volna máshova, a fogolytáborból jövet menedéket keresni, ha tudtam is, hogy Erzsát már nem találom otthon, férjhez ment, Szatmárba költözött, mint éppen Buttykayékhoz? Közel a házunkhoz, a falu végén laktak, szegről-végről rokonok is voltunk, akkor még ritka társadalmi képlet volt a családjuk, a családfő, Pista bácsi, a jó nevű famíliából kiszakadt, lecsúszott úriember, nem tudom, volt-e bármikor is ezenkívül valamilyen foglalkozása, el-eljött hozzánk, mintha apám támogatta volna nagy szenvedélye, a halászat gyakorlásában, a holtágakban varsákat rakott le, mifelénk a varsa még ritkaság volt, valami halat, meglehet, el is adogatott. Egy tenyeres-talpas parasztasszonnyal élt, egy ideig hitetlenül, aztán feleségül is vette, a lakást, hogy-miért, nem tudom, apámtól kapták, kocsisoknak-dohányosoknak építtetett nyolc-tíz egyforma, a konyhával kettéosztott cselédházat, az elsőben kaptak szállást Buttykayék, az asszony, Borka néni dolgozott, hozzánk is járt, mosott, sulykolt a Tiszán, sütött-főzött, hurkát, kolbászt, disznósajtot töltött disznóüléskor (az akkor még mindig karácsony táján volt), néha kertészkedett-takarított is. Erzsán kívül két lányuk volt meg egy fiuk, mikor már lehetett, meg-meglátogatták Makón a családunkat. Azt a nem tudom, mennyi időt, míg Sásváron voltam, náluk töltöttem, a házunkig nem mentem el, meg se néztem, pedig negyvennégyben felírtam az ajtófélfára: vissza fogok jönni, a házban óvoda lett, később műhely, sasokat faragtak verhovinai stílusban, nyilván nem, vagy nemcsak, őshonos sásvári mesterek. A mi időnkben Sásvár már inkább ruszin volt, mint magyar, 13. századi település, határőrfalu, úgy tudni, betelepített székelyek lakták, nemcsak vízi vár, hanem koronaváros is volt, Ugocsa vármegye törvénykező helye, nehéz elhinni, hogy párszáz lakosával az volt. A középkori kisnemesi települést (így olvasom Szabó István Ugocsa-monográfiájában) már jó ideje keveréknép lakta, betelepültek a ruszinok, ki ide, ki oda asszimilálódott, a nevekből sem mindig lehetett tudni, ki hova tartozik, a Törökök, Egresyk, Váradik magyarok voltak, de a történelmi nevű Palotás Lukács-család (ősük Esze Tamás kurucai közt vezérkedett) már alig tudott magyarul, voltak viszont szláv eredetre valló nevűek, Firczákok, Kácsorok, Ramuskák, akik magyarnak tudták magukat. Elegyes volt a falu nyelve is, többé-kevésbé mindenki értette a másikat, én is tudogattam ruszinul, gyakran lehetett bizarr öszvérmondatokat hallani. Ez a fülemben maradt: Édé lés panékáj tat füzes, duzse ágasbogasnij, eridj csak, nézd meg azt a füzest, nagyon ágas-bogas-e. Volt néhány zsidó család, többnyire ortodoxok-vallásosak, gyerekeik, a fancsikiakkal, hájderba jártak, többségük szegényesen élt, akár a falu boltosa is, Silinek hívta mindenki, igazi nevét nem is tudom, sötét kis szatócsboltjában mindennek petró-szaga volt, az volt a legkeresettebb árucikke, mert persze Sásváron nem volt villany, gyertyával, kanócos lámpával világítottunk. A falu végén jobbra kanyarodott, a házunkig beépítetlen volt az út, balra mező, egy kicsit beljebb szeles pajták, három-négy, ott száradt ősszel, felfűzve, töréstől simításig, a dohány, jobbra a mi kertünk, gyümölcsös, málnás, szedres, hátrább mogyorós, zöldséges ágyak, a ház előtt kétfelé ágazott az út, jobbra a Tiszára vitt, balra Szirmába, nem messzire egy kőkereszt, annak a tövében fészkelt a tüzes kerék, azt hittem, a boszorkánynak, a rontó lidércnek ez a váratlan alakváltozata csak Sásváron volt honos, macskának, kutyának, farkasnak jobban el tudtam képzelni. És hogy ugrott rájuk, s nyomta meg álmukban az embereket? Évtizedek múlva mégis megtaláltam Ipolyi Arnold Magyar mythologiájában: Ezen állati alakokon kívül még általában mások is a boszorkány szolgálatára állanak. Mediomontanus váradi irata növényeket és különösen a kerék alakot említi, mit néphitünk is még élénken tud. Így említi egy rege, hogy egy boszorkány kerék képében járt egy emberre, mire egyszer megragadta és a kovácshoz vitte, hogy vasalná meg; másnap a boszorkány végtől végig meg volt vasalva, mint a kerék. De hogy éppen a kereszt tövében lakott, mintha még ősibb tartományokba vezetne. Elhiszem Jungnak: valamikor a felsőbb lényben, teremtőnkben, sorsunk megszabójában együtt volt jó és gonosz, ott sejlik ez az archaikus képzet még akár a miatyánkban is. Hogy értsem különben: ne vígy minket kísértésbe? Ezért rendelték a sásváriak éppen a kereszt mellé a tüzes kereket? Az Erzsókán, egy magános házban egy közismertebb lidérc, egy farkaskoldus lakott, csak nálunk kétlelkűnek hívták, s azt sem tudom, ha alakot akart váltani, átbucskázott-e a fején. Oda Szirma már közel volt, abban a faluban tanított Ilku Pál. Mikor a magyarok bejöttek, hivatalnokoknak, tanítóknak az igazoló bizottság elé kellett állniuk, s mert a mi környékünkön illetékeseknek, bár nem nagyon illett hozzá, apám volt az elnöke, eljött hozzánk, kérte támogatását, meg is kapta, megkapta másodszor is, mert, mint kommunistát, gyanús felforgató elemet, börtönbe csukták, úgy hírlett, verték is az ungvári fogházban, apám meg sógorához, akkor Ung-Bereg-Ugocsa főispánjához, Siménfalvy Árpádhoz fordult, ki is szabadult a fogoly. Mikor 1972-ben József Attila-díjat kaptam, nem mint költő, bár akkor már megjelent első verseskötetem, hanem a műfordításaimért, így van az oklevélen, tőle, az akkor kultuszminisztertől vettem át a díjat, s alighogy vége lett a szertartásnak, Ilku odajött hozzám, Kormossal, Kálnoky Lacival, talán Szabó Magdával ültünk egy asztalnál, odaült közénk, elég szokatlan volt ez akkoriban, megköszönte apám pártfogását, kétszer éreztem életemben az édesapja kezét, mondta, és miben segíthetek, nincs-e szüksége valamire, én meg nem kértem semmit, nem is szerettem, nem is volt mit kérnem, s hallottam, CsGy, később jó barátom az irodalomban, azt mondta valakinek, nem szép, hogy így törleszkedem a hatalomhoz.

Kapcsolódó írások:

Lator László: A megmaradt világ – Határon Nem volt miért Sásváron maradnom. Megtudtam, hogy egyetlen közeli rokonom,...

Lator László: A megmaradt világ – Az Európa Könyvkiadóban 1955. május 3-án költöztem vissza Budapestre, négy évig tanítottam a...

Lator László: A megmaradt világ – Az elhagyott színtér A kapu sarkában vastag törzsű, égig érő szilfa, ott lehetett...

Lator László: A megmaradt világ – Irsapuszta, a háború vége Irsapuszta, nem messze Zalalövőtől, utolsó, ideiglenes lakhelyem a háborús Magyarországon....

Lator László: A megmaradt világ Lator László A megmaradt világ Makó (1) Makóról,...

Cimkék: Lator László