Molnár Krisztina Rita: Köd mögött a fény (Míriám és Márta balladája)

 

 

„Rátekintenek arra, akit átdöftek,

és úgy gyászolják,

ahogyan az egyetlen gyermeket szokták,

és úgy keseregnek miatta,

ahogyan az elsőszülött miatt szoktak” (Zak 12.10)

 

 

Ami elmúlt, nem pozdorja.

Hiába fúj, nem sodorja,

kővé dermedt pillanatban

vár az idő mozdulatlan.

 

 

Márta volt az egyik ismerős.

Másikuk, ki tegnap óta ősz,

– omen est nomen –, erős, akár a

térdre hullt leány. Szavára

 

 

ő figyelt csak, értve Mesterét,

s bőven kente drága kegyszerét,

tudva, út porától elgyötört, de

mégse Márta-hozta drága körte,

 

 

árva perc figyelme, csöndje kell,

és a szósz, uborka, csirkemell

most fölösleges – örömre, hírre

szánt idő: rövid. Akár a pille

élete. Akárkié. Halé.

Tékozolni ágyba szórt gané.

Így figyelj, ne sürgölődj, tehát

kényelemben ülj, igyál teát.

 

 

*

 

 

Buszra ugrott volna fel sietve.

Szíve volt nehéz? Vagy tán a táska?

Csúszhatott, nagyon kopott a járda.

Álma teljesült be aznap este.

 

 

Míriám, a nő, ki anyja volt

(lepramartak lenge szolgalánya,

gyolcspuhán, ha szól, csitul, mi fájna,

homlokot simít, és lázat olt),

 

 

tudta is, hogy így fog esni majd,

mert finom jelekben olvasott.

Minden íze lüktetett, kopott

csontja fázva súgta meg a bajt.

 

 

Térdepelve mondott egy imát,

üdvözölte az örök ködöt,

szíve szürke zsákba öltözött.

Eltemette egyszülött fiát.

 

 

„Jaj, bizony nem érdemelte.

Felnevelte, eltemette.

Áldott nővérünk volt nékünk.

Jaj, az Isten, miért verte?”

 

 

Tükre törve. Hangja száraz.

Fia székét beljebb tolja.

Képeket néz. Nem bont ágyat.

Reggel arcát frissre mossa.

Betegeit járja sorra.

 

 

Kővé dermedt pillanatban

száll az idő mozdulatlan.

Ami elmúlt, csak pozdorja.

Ráfúj a szél, elsodorja.

 

 

*

 

 

 

„Vártam, Istenem, de vártam,

legyen már gyerek a házban!”

Csak hiába várta Márta,

sírt, csapkodott haragjában.

 

 

Márta betegeket ápolt,

súrolt, fényesített, rámolt,

vérnyomást mért, pulzust számolt,

jajgatókra rárikácsolt.

 

 

Kőfolyosó kőkockáin

kopogott cipője sarka.

Lehet Ábel, lehet Káin,

lepedője kivasalva.

 

 

Egy nap aztán nem jött többé.

Eltűnt, akárha csak köddé

foszlott volna Márta. Árva

fiút kapott. Ahogy várta.

 

 

„Ő bizony nem érdemelte.

Dédelgesse? Felnevelje?

Átkozódott ő mivélünk.

Őt az Isten miért szerette?”

Tükre ragyog. Hangja selymes.

Illatos lett, mint a szappan.

Édes fiába szerelmes.

Vetett ágyán puha paplan.

Altatódalt dünnyög halkan.

 

 

Ami elmúlt, csak pozdorja.

Ráfúj a szél, elsodorja.

Kővé dermedt pillanatban

száll az idő mozdulatlan.

 

 

Kapcsolódó írások:

Molnár Krisztina Rita: Teszem dolgomat Molnár Krisztina Rita Teszem dolgomat Sarokba rakom magam –...

Molnár Krisztina Rita: Dal Molnár Krisztina Rita Dal eloldom magamat szomorú fűzfámtól eloldom...

Molnár Krisztina Rita: Rémült szolga Molnár Krisztina Rita Rémült szolga Rémült szolga bolyong az...

Molnár Krisztina Rita: Kőház Ha egyszer hirtelen, ha egyszer lenne még, egyszer, ha úgy...

Molnár Krisztina Rita: Készület soknyakú hegyre, égilakókhoz Készület soknyakú hegyre, égilakókhoz Nem lesz párja a Múzsák isteni...

 

 

Cimkék: Molnár Krisztina Rita