Jenei Gyula: Az időben rend van
száraz, kék ég,
feneketlen, fordított tenger;
madarak csőrében fehér fűszálak:
épül a múlt fészke
selymes, halott ragyogásban.
a templomtorony vörös rezére
felül a fény, a kereszt sárga –
árnyékban harminchét fok,
kora délután van.
vasbolt, szemben buszmegálló,
a tekerőkaros artézi kút ipari emlék;
az utcát beton járdalapok borítják.
valamikor úgy mentem rajtuk:
két kocka, három lépés.
a repedéseket most benövi a fű,
szétterül a szürke betonon,
a kerítések mellett,
hajdani virágágyások helyén
elhanyagolt folyondár,
burjánzó gyomnövények:
kevesebben koptatják a járdát.
több az autó. a kiadó, eladó ház.
nagyapámék portája a sarkon túl,
ahol a kunhegyesi kövesút
a faluba fordul. szemben szántó –
a távoli akácligeteket
szürkéskékre festi a színperspektíva.
néhol piros és kék pöttyek:
ipacsok, úzavirágok.
nagy, egyenes gerincű ház.
ezerkilencszázharmincnégyben,
huszonnyolc évesen építette
halas kálmán.
két év múlva feleségül vette
a tizenkilenc éves somodi máriát.
harminchétben megszületett anyám,
később két húga.
egyik már a háború után.
még a harmincas években
tanyát is húztak, vályogot vetettek.
rakták egymásra az éveket,
a pengőt, reményt.
feles munkából
összegyűlt tíz-tizenkét hold,
lovak, marhák álltak az istállóban –
amikor kuláklistára került nagyapám.
az épület tömör tömbje.
az istálló a túlsó végen
kisebb parasztháznak beillene.
hátul egy-két cserép megcsúszhatott:
a meszelt falon csorgásnyomok,
emitt az egyik ablakszárny nyitva
pedig máshol lakik az új tulajdonos,
elől elvadult vegetáció takarja a házat –
bújtatja, körülöleli.
az udvaron kerítésmagas gizgazok.
az istállót garázzsá alakították:
az ajtaja mutatja.
a kerekes kút hol lehetett?
az első rólam készült fotón is
nyár van. az ezerkilencszázhatvankettes.
pólyásan mosolygok
a fényképezőgép lencséjébe
anyai nagyapámék udvarán.
a háttérben disznóól, libák,
az elmosódott nagykapu mögött
kicsiny utca kerekek trancsírozta,
hol sáros, hol poros kocsiútja.
utóbbit csak odagondolom
későbbi emlékeimből.
földre terített, világos takarón hasalok,
nyilván a fénykép kedvéért –
amúgy mit keresnék a baromfiudvaron?
persze, így is mit keresek?
nem tudom, ki fotózott le.
s már nemigen van,
aki megmondhatná.
egy másik fekete-fehér fénykép:
a kerítés előtt készült,
talán vasárnapi ebéd után –
rajta apám és anyám,
középen boldog gyerekarcom.
még szépek vagyunk együtt.
szüleimet se kezdték ki túlságosan
a hétköznapok. még nem kezdte ki őket
az öregség, a rák.
többnyire busszal jöttünk.
vagy biciklivel.
csomagtartón rázódtam anyám
vagy apám derekába kapaszkodva.
folyton mondogatták,
tartsam ki a lábam,
nehogy odakapja a küllő.
eltelt a gyerekkor,
és nem kapta oda.
a tornácon nagyapám
megtermett alakja:
mi van, kunhegyesi gyerek,
át mertél jönni szalókra?
mosolyog. folyton mosolyog.
szürke cájgruha rajta,
olykor sötétkék kötényt köt,
vizet húz a kútból,
nyulakkal foglalatoskodik,
s elbiciklizik valahová.
néha zsákot cipel, néha fullad.
gyűlik a víz a szíve körül.
nagyanyám ül a kanapén.
sóhajtozik, olyanokat mond,
hogy jesszusom, meg jézus mária.
a lába visszeres, fájlalja,
fáslikkal tekeri körül.
nagyanyám jól főz, néha mesél
régi dolgokról.
a szeme világoskék.
folyton sóhajtozik,
néha mosolyog.
lefotózom a tornácot.
ha negyven évvel ezelőtt
tartanám a fényképezőgépet,
talán kilépne az ajtón nagyapám,
éppen bele a képbe.
de harminchárom éve halott –
s az időben rend van.
kánikula, naptej,
vállamon törölköző.
sziluettemet a betonon
körülrajzolja a ragyogás.
rákattintom a fényképezőgépet:
árnyékom memóriakártyára mentve
– valameddig visszanézhetően.
Kapcsolódó írások:
Jenei Gyula: jó lenne már… Jenei Gyula jó lenne már… jó lenne már, ha...
Jenei Gyula: Kórház a cigány lánynak rövid lesz a haja, a teste szép...
Jenei Gyula: belefárad Jenei Gyula belefárad mert belefárad az ember. nem csak...
Jenei Gyula: alvó titánok Jenei Gyula alvó titánok Verebes György képeire ahogy...
Jenei Gyula: (másik ajtóban…) Jenei Gyula (másik ajtóban…) fölvette az utolsó kenetet, aztán...
Cimkék: Jenei Gyula