Kőrizs Imre: Barátok közt

 

 

Azt látom a barátomon, hogy az utóbbi időben mindent rövidre zár. Régebben lehetett vele vitatkozni, de most többnyire hamar kimondja a végső szót. A vita tárgya a legkülönbözőbb lehet. Nem olyan rég a bizsutolvaj lányok szeptember eleji otromba lecsukásán vitatkoztunk össze: ő azt mondta, hogy egyes bolti eladók és öreg falusiak túlságosan ki vannak szolgáltatva a tolvajoknak, valamit már tenni kellett e téren. Én azt, hogy igen, de nem ezt. Egy olyan közös barátunk, aki nem gondolkodik különösebben rugalmasan az effélékről, és akinek nincs is feltétlenül ízlése ellen a jogszabály ilyen irányú módosítása, nem volt jelen, amikor beszélgettünk, de később kész válaszként mondta, hogy szerinte az első ilyen súlyú, el még a tyúktolvajlás szintjét sem érő ügyet mindenkinek el kellene nézni. Talán csak az esetleges következő ügynél elővéve a korábbit – lehet, hogy ezt is beleértette.

Úgy tudom, a szociológia bizonyított tényként kezeli, hogy ha súlyosabban büntetnek, attól nem csökken a bűnözés, mert egy szint fölött nem a büntetés mértékének van visszatartó ereje, hanem az elkapástól való félelemnek. Ez esetben is erről volt szó, a lányok bizonyára azt hitték, hogy nem kapják el őket, bár persze biztosak nem lehettek benne: épp ez az izgalmas vagy-vagy lehetett a vagánykodás tétje. Másrészt ha az illető lányok nagyobb értéket lopnak el, akkor nem szabálysértés, hanem bűncselekmény miatt indul ellenük eljárás, és ennek folyamán valószínűleg szabadlábon védekeznek, vagyis nem tartották volna őrizetben őket két napig. Ezt az ellentmondást pedig – bizsuért két nap, aranyért szabadláb – nem tudom összeegyeztetni a méltányos jogszolgáltatást illető elképzeléseimmel. Mert valahogy azt gondolom, hogy ha az állam eltűr, vagyis nem üldöz megfelelően valami jogellenest, mondjuk egyes emberek durva megkárosítását, megfélemlítését, az nagyon rossz, de talán még roszszabb, ha ő maga félemlít meg – nem kriminalizálódott – embereket. (És akkor még nem is jogállamról beszéltem, hanem általában államról.)

De igazából mindezt már megírták pontosabban is. A lényeg a barátom makacskodása: hogy valahol el kell kezdeni. A másik ügy, amin vitatkoztunk, a lottózás volt. Azt mondta, az emberek irracionálisan játszanak: extrém mértékű nyeremény reményében több lottót vesznek, pedig kétmilliárd nyert forint semmivel sem jobb, mint mondjuk egymilliárd vagy akár háromszázmillió. Nem így mondta, de ez volt a lényeg: kétmilliárdra senkinek sincs szüksége, ráadásul túl sok teherrel is jár. Nem akarom a kókadt, éjfél utáni beszélgetéseknek ezt a félálomban is megvitatható gumicsont témáját hosszasan taglalni (elrabolják a gyerekedet, megsérted az unokatestvéreidet, nem lesz célod stb.), és a probléma matematizálása sem érdekel. Bizonyára tényleg minden forintosítható életszínvonalhoz és igényszinthez, a rokoni és baráti szálak kiterjedtségéhez és erősségéhez lehet rendelni egy ideális lottónyereményt, amely anélkül jelent óriási könnyebbséget, hogy aránytalanul nagy teher társulna hozzá, de ezzel szerintem a probléma nincs megoldva, csak leírva. Mintha, mondjuk, egy gulyásleves ízét kizárólag az állat- és növénytan fogalmai segítségével akarnánk érzékeltetni. Ami az egészben érdekes, talán az a tanulság, hogy nagy összeg helyes vagy legalább élvezetes felhasználása nagy feladat, komolyan vágyni rá vakmerőséget vagy nagy önbizalmat feltételez.

(Azért annyira nem egyszerű a képlet, mint abban a kérdésben, hogy lemondanál-e a gyereked láthatásáról tízezer milliárd dollárért. Ekkora anyagi forrás birtokában – hővel, vízzel, gyógyszerekkel – alighanem megszámlálhatatlan életet lehetne megmenteni, miközben az ember elvesztené a neki legfontosabbat. Azaz ha elfogadná a cserét, azt nem haszonszerzésből tenné, hanem – iszonyú angyalként – áldozatot hozna, márpedig a kérdés nem erre irányult, ennyiben tehát vagy banális, vagy értelmetlen.)

Az őrizetbe vételről és a lottónyereményekről folytatott vitáinkban az a közös, ahogy a barátom a matekra vagy a szabályozásra (annak tolerálható tökéletlenségére) tekintettel mereven formalizálja és ezzel rövidre zárja a problémát – persze, közgazdász –, nem fogékony tehát az én más természetű érveimre, miközben én mérlegelem az övéit.

De gyanús ez, hogy ebből én ilyen jól jövök ki. Nem tudom, nem azt érzem-e: természetesen gondolhat bármit, de gondolnia kéne még azt is, amit én gondolok.

Nemrég egy igen liberális barátnőmmel beszélgettünk egy kínai gyorsbüfében – olyasmit is kihoztak, ami nem is volt a kínálatban, talán szerelmespárnak gondolhattak minket –, az identitásról volt szó. Addig rendben van, hogy tiszteletben tartjuk embertársaink választásait, de mi van, ha valaki azt mondja, hogy bár mások ezzel lehetnek máshogy, ő személy szerint nem érzi választásnak a magyarságát (homoszexualitását vagy amit akartok), és ezt szerényen kérné is jegyzőkönyveztetni, persze azzal, hogy minden magyar és magyar (homoszexuális és homoszexuális stb.) közti megkülönböztetést mereven elutasít. Ő tehát azt választotta, hogy az identitást nem tekinti választás dolgának, mondhatnánk erre – és ezzel megint nálunk lenne az utolsó szó. Csak nem tudom, ezzel nem sértenénk-e meg feleslegesen az illetőt, mert ez a metaválasztás (a nem választás választása) azért mintha mégsem ugyanolyan döntés lenne, mint amaz.

De végül is nem a barátaimat akarom itt kiszerkeszteni, akkor már inkább saját magamat. Mert az igazán meglepő az volt, hogy az antilottós-lecsukatós magatartásában a sajátomra ismertem. Négy-öt éve épp ilyesmit vetett a szememre egy másik barátom: hogy elvesztettem a rugalmasságom. Ezt még nem vettem volna annyira zokon, de a dolgot arra vezette vissza, hogy „fontos pozícióba” kerültem (egy néhány fős, jelentéktelen szervezetben), rendszeres jövedelemre tettem szert, és a családi életem is kedvező fordulatot vett. Mintha legalábbis felvágnék ezekre, vagy inkább úgy érezném, hogy ezek miatt kevesebb gondolkodást is megengedhetnék magamnak! Konkrétumokra már nemigen emlékszem, de vele szemben én valahogy úgy láttam, hogy nagyon sok intellektuális energiámat emészti fel a nem különösebben megerőltető, de sok éjszakázással és hétvégézéssel járó munka, illetve az a tudat, hogy ennek nem látszott kézzel fogható alternatívája. Vagyis nem lusta voltam gondolkodni, hanem fáradt. (Ha számít ez.) Ráadásul a munkám során olykor döntenem kellett, ami korábban nem volt jellemző, és azóta se nagyon, ehhez pedig rangsorolni kellett, le kellett egyszerűsíteni egyes tényezőket – és hát ez se valami igényes dolog. A barátom mindezt ráadásul oda futtatta ki, hogy nem úgy beszélek vele, mint korábban, hanem mint egy másik ismerőse, aki kandidátus lett vagy mi, és most rajta szemléltet végre valamit, talán a saját jelentőségét. Nem azt várta el, mondta barátom, hogy ugyanúgy – az egyszerűség kedvéért hadd mondjam így – orákulumnak tekintsem, mint tíz évvel azelőtt, de azt észlelte, hogy lesüllyedt az átlagba, figyelmetlen vagyok vele, talán figyelmetlenül lekezelő.

Nemrég jeleztem, hogy már érteni vélem, mit gondolt, amikor évekkel korábban beolvasott nekem.

Lehet, hogy egyszerűen csak öregszünk – mondta türelmesen, vagy csak lustán.

 

 

Kapcsolódó írások:

Kőrizs Imre: Sámson Azzal áltatom magam, hogy nem bánom a hajam. Illetve akár...

Kőrizs Imre: Tíz bor tízért Van egy kedves barátom, egy igazi Stimmführer, vagyis az énekkar...

Kőrizs Imre: „Az elefántcsonttoronyból” Év elején rendszerint eszembe jut: hogy alakul majd idén a...

Kőrizs Imre: Mi újság? Egy ilyen naplóféle olvastán talán felmerül a kérdés: mi...

Kőrizs Imre: Hibahatár-átlépés Minden tiszteletem a csillagászoké meg a hadronütköztetőké, de azt hiszem,...

 

 

Cimkék: Kőrizs Imre