Végel László: Válaszúton

A minap emlékezett Szerbia az október 5-i történések évfordulójára. Egy évtizeddel ezelőtt meghiúsult Szlobodan Milosevity több mint egy évtizeden át gyakorolt önkényuralma, ami testvérháborúkról meg a hajdan volt Jugoszlávia széthullásáról marad emlékezetes. Ennyi! 2000 októbere nyilvánvalóan többről szólt, mint a naponta demonstráló tömeg eltökéltsége, mai távlatokból elemezve azonban szép reményű elképzelés maradt. Azon a napon a frisshírek.hu fiatal stábja felkérésére a belgrádi eseményekről tudósítottam a honlapot. Percről percre fokozódott a kilátástalanság, miközben peregtek az események. Sorsdöntő pillanatok voltak. Október 5-e hajnalán az újvidéki Otpor (Ellenállás) mozgalom tagjai meg a tömeget alkotó hívei a 99-ben lebombázott híd helyén felavatták az Újvidék és Pétervárad között felemelt új Duna-hidat, nehogy a következő napok egyikén Milosevity vágja el a szalagot. Abban az időszakban éppen a Soros Alapítvány újvidéki irodáját vezettem, miáltal állandó kapcsolatban voltam a lázadó egyetemistákkal, az Ellenállás mozgalom tagjaival. Természetesen nem a szigorúan ellenőrzött Soros-irodában randevúzgattunk, hanem az éj leple alatt különböző biztonságos kis kávézókban találkoztunk, illetve jóval éjfél után az utcán séta közben úgymond véletlenszerűen futottunk össze. Izgalmas időszak volt. Félig-meddig illegalitásban éltünk. Lehetőségem nyílt betekintést nyerni a presszók világába, amelyhez mindmáig ragaszkodom. Noha korántsem vagyok már olyan lelkes, mint anno. Az utóbbi időben a nem túl forgalmas, csendes kávézókat kedvelem, ahol nyugodt körülmények között átböngészhetem a napilapokat, miközben iszom egy eszpresszót, és töprenghetek: milyen jellegtelenül peregtek el az elmúlt évek.

A fiatalok, persze, akkor is szenvedélyesebbek voltak, mint én. Ennek oka talán abban rejtezik, hogy volt alkalmam megedződni, hiszen a 68-as eseményektől gyakoroltam az illúziók kudarcát. Anno ők „ártatlanok” voltak. Vakmerőbbek. 2000. október negyedikén az egyik zsúfolt belvárosi kávéházban az Ellenállás mozgalom vezetői bejelentették, hogy másnap este elfoglalják a felavatásra váró hidat. Megdöbbentett határozottságuk, azonban szükségesnek tartottam figyelmeztetni őket, hogy ehhez a hőstetthez legalább 20 ezer polgárnak kellene összegyűlni. Meglesz, állították magabiztosan, sőt több is, bizonygatták.

A forgatókönyv szerint október 4-én délben a város főterén tömeggyűlés keretében nyilvános felszólítást intéznek az ellenzéki pártokhoz, melyben követelik, hogy bújjanak elő az egérlyukból, és vezényeljék híveiket az utcára. A hatályos hiedelmekkel ellentétben ugyanis az ellenzéki pártok nemigen igyekeztek ellenállásba lendülni. A belgrádi központ pártvezérei készülődtek a másnapi nagy fővárosi leszámolásra. Minden amellett szólt, hogy Újvidék kimarad az eseményekből.

A demonstrációt reggel 10-re hirdették meg, pontban déli 12-kor a város főterén, a városháza előtt felállított emelvényről követelték az ellenzéki vezérektől: csatlakozzanak. Ha nem, az Otpor ellenük fordul. Kénytelen-kelletlen megnyilatkoztak, tárgyalásokat javasoltak, amelyen végül megígérték, hogy az esti hídavatásnál számíthatnak rájuk.

Az ellenállók az Egyetem térről indultak a városközpont felé. Az úttest teljes szélességében özönölt az emberáradat. A létszám gyorsan felduzzadt, összetétele is változott, mert útközben a járókelők is csatlakoztak hozzájuk. A nagyobb útkereszteződéseken a szimpatizánsok hada fogadta őket. Anikó telefonált, hogy rengetegen vannak, és a Zsidó utca felé tartanak, ahol akkoriban a Soros-iroda székelt. Nagyon izgultam a demonstráció kimenetelét illetően, emiatt nem tudtam kíváncsiságomnak ellenállni, és kiléptem az erkélyre, hogy meggyőződjek, összesereglett-e közel 20 ezer ember. A sugárút és a Futaki utca kereszteződéséig, vagyis a piacig elláttam, ami kb. 3-400 méter. Időközben a menetoszlop eleje az iroda erkélye elé ért. Egy kisebb teherautón, hangszórók között ültek az Otpor vezetői. Hogy bizonyítsák igazukat, cinkosan kezüket ökölbe szorítva diszkréten az erkély felé fordultak. Tévhitnek bizonyult, hogy a mögöttük masírozók nem veszik észre a titkos jeladást. Leleplezték. Sőt követték a vezetőik cselekedetét. Nem kimondottan diszkréten. Magasba lendült, ökölbe szorított kézfejjel haladt el az erkély előtt legkevesebb húszezer ellenálló. Az ereimben megfagyott a vér. Azt nem tehettem meg, hogy visszalépjek az erkélyről, úgyhogy nem volt mit tennem, viszonoztam a jeladást, majd megvártam a menet végét, miközben utasítottam munkatársaimat, hogy azonnal hagyják el az irodát.

Hiteles felmérések szerint Újvidék központjában aznap este 7-kor már 40 ezer ember gyülekezett azzal az eltökélt szándékkal, hogy az erős rendőrkordon ellenére megrohamozza az új Duna-hidat, amelyet Milosevitynek, a diktátornak kellett volna felavatnia. Több órán keresztül farkasszemet nézett egymással a talpig felfegyverzett rohamrendőrség meg az elszánt néptömeg. A feszült légkörben egyik-másik rendőrtiszt hangosbemondón keresztül megpróbálta jobb belátásra bírni az ellenállókat, mire felzúgott a kórus: Árulók! Árulók!

Közel voltam a hídfőhöz, éreztem a tömeg hullámzását. Az állig felfegyverzett demonstrációellenes egységet látva szívem szerint inkább lebeszéltem volna a fiatalokat az ütközetről. A helyzet félelmetes volt. Ellenben azzal is tisztában voltam, hogy ha inukba száll a bátorság, és visszavonulót fújnak, örökre elvesztik önbizalmukat, és soha többé nem lázadnak. Megalázott polgárok lesznek.

A rendőrséget szemlátomást meglepte a létszám. Hosszas alkudozás után megenyhült. Beleegyezett, hogy kisebb, 80-100 főnyi csoportok végigsétáljanak a hídon. Az elszántak türelmesen várakoztak. Reggelig mindenki sorra került.

Azóta többször találkoztam a hidat ostromoló fiatalokkal. Legtöbbjük nem szívesen emlékezik. Rezignáltan közlik, hogy nem sok értelme volt. Tőlük tudtam meg, hogy valamennyien külföldön dolgoznak, többen pedig készülődnek elhagyni az országot, míg mások hallani sem akarnak a közéletről. A lelkiismeretem azóta sem nyugszik, mert azok közé tartoztam, akik szerint maradni kell és ellenállni. Csak dolgunk végeztével barangoljunk Európában, és pótoljuk mindazt, amit a kilencvenes években elmulasztottunk vagy elvesztettünk.

Másnap már lángokban állt a belgrádi parlament meg a televízió székháza. Egész délután küldtem a jelentéseket a frisshírek.hu honlapnak. A stáb tagjaival személyesen soha sem találkoztam. Valaki közülük rám kérdezett, milyen technikával dolgozom, miközben az ügyeletes csapat örömujjongva jelentette, hogy az egyik tudósítással 15 perccel megelőztük a CNN-t. Kétségtelen, hogy a CNN-nek jobb technikája volt, mint nekem, de én jobban beleláttam az események alakulásába. A szívem azt diktálta, hogy mindenáron bukjon meg a milosevityi diktatúra, az eszem azonban arra figyelmeztetett: újra illúzióvesztes leszek.

Az esti jelentésben azt írtam Szerbhorváth Györgynek, hogy „újra győzött a nacionalizmus”. Abban a pillanatban nem tudhattam, hogy mennyire a velejére tapintottam. Másnap a nemzetközi sajtó Vojiszlav Kostunicát Jugoszlávia (akkor még ez Szerbiát és Montenegrót jelentette) új elnökét és Zoran Dzsindzsicset, Szerbia első demokratikusan megválasztott kormányfőjét ünnepelte. Utóbb jöttem rá, hogy egy látnok veszett el bennem. Kostunicát már nem ünnepli senki, legkevésbé a világ, Dzsindzsics pedig a belgrádi újtemetőben nyugszik. A merénylet elkövetőit elítélték, viszont a gyilkosság politikai hátterét mindmáig nem tárták fel.

Tíz év múlt el! A jubileumot az új politikai osztály ünnepelte. A vezetők önmagukat dicsőítették. A fennkölt beszámolókból sorra kimaradt, hogy az új kormánykoalíció befolyásos tagja éppen az a Szerbiai Szocialista Párt, amely ellen tíz esztendővel ezelőtt demonstráltunk. Természetesen ma nem ugyanazokat a szólamokat ismételgeti, mint 2000 októbere előtt, bár meg sem tagadta őket. Végső fokon ez lenne a kisebbik baj. A probléma abból adódik, hogy az egykori ellenzéki pártok sem tudnak egyértelműen elhatárolódni a múlttól. Mivel Szerbiában felemás módon néztek szembe vele, állandóan visszalopakodik. Minden összegubancolódott!

Az életszínvonal valamelyest javult, nincsenek többé brutális politikai leszámolások. De vajon csak ezért demonstráltak a százezres tömegek? Tíz év után senki sem biztos abban, mit is akartak 2000. október 5-én? Kinek mi volt az elvárása? Egyesek azért tiltakoztak, mert Milosevity háborúkat indított, mások pedig azért, mert elvesztette őket. Együtt meneteltek a nacionalisták és a liberálisok. Együttesen tüntettek a baloldalnak számító egyetemisták, az Otpor tagjai és a titkosszolgálat emberei. Egymás mellett találták magukat a reformkommunisták és a radikális antikommunisták. Velük együtt ügyködtek a háborús újgazdagok, akik attól féltek, hogy Milosevity megzsarolja őket, és az embargó alatt tengődő Szerbiában nem tudják kellőképpen megforgatni tőkéjüket. A nagy demonstráció egyetlen közös érdeke a Milosevity-ellenesség volt. Egyértelmű, hogy ezek után a mozgalom gyorsan felbomlott, a szövetségesekből ellenfelek lettek. Egyedül az újgazdagok jártak jól. Még ma is ők uralják a mezőnyt Szerbiában, ők, a Milosevity idejében megtollasodott kapitalisták. A politikusok tehetetlenek, az állam gyenge. Emiatt nem teljes ez az ünnep. Megbukott a régi rendszer, de nem született új. A nagy reményeket apró, bizonytalan lépések váltották fel, időnként hosszú, kínos szünetekkel spékelve. Szerbia tartósan, átmeneti korszakban él, amelyben furcsa módon keveredik a közelmúlt az október ötödikei álommal.

Miközben ezeket a sorokat írom, Belgrádban utcai harcok folynak. Ötezer rendőr áll szemben hatezer garázdálkodó fiatallal, akik a belgrádi melegfelvonulást próbálták megakadályozni. Aztán Genovában, a Szerbia–Olaszország focimeccs kezdete előtt a szerb szurkolók – mintegy kétezren – városszerte randalíroztak, majd a stadionban folytatták felforgató tevékenységüket, felgyújtották az albán zászlót, majd „Koszovó Szerbia része!”, skandálják a lelátókról. A 7. percben a bíró lefújta a mérkőzést. Ez a történet nem szólt sem a melegekről, sem a futballról. A genovai stadionban és az utcákon lezajlott összecsapás után az olasz rendőrség néhány tucat szurkolót letartóztatott, s többeket pedig rendőri felügyelet mellett kiutasított az országból. Senki sem tagadja, hogy nagy botrányról van szó, de a vita tárgya, hogy mi rejlik a háttérben. A politikai indíttatás ezúttal is olyannyira homályos, mint amilyen tisztázatlan maradt Dzsindzsics meggyilkolásának politikai körülménye. Újfent teljes a zűrzavar. Úgy tűnik, a jelenlegi kormányzat némely tagja ki meri mondani, miről van szó. Szélsőséges, soviniszta szélsőjobboldali szervezetek és mozgalmak az ortodox egyház rejtett támogatásával kívánják megingatni az államapparátus hitelét, félig-meddig az utcán akarják megdönteni a kormányt, hogy később a szavazófülkékben learathassák azt a sikert, amelyet az utcán vívtak ki. A főváros, Belgrád csatatérre hasonlított, a tüntetők megtámadták a Demokrata Párt székházát, felgyújtották az alagsorban lévő archívumot meg a garázs melléképületét, majd megrohamozták az állami televíziót, és betörtek volna a parlamentbe is, ha nem védi erős rendőrkordon. Hét óra hosszat tartó közelharc után, alkonyatra helyreállt a rend. A pusztítás kárbecslése legalább egymillió euróra rúg.

Véleményem szerint Szerbiára zűrzavaros időszak vár. 2000. október 5-e érdeme, hogy megbuktatta azt a diktatórikus rendszert, ennek ellenére elmulasztotta kihasználni az adódó történelmi pillanatot, és nem számolt le azokkal az eszmékkel, amelyek a milosevityi rendszer alapját képezték. A Demokrata Párt került hatalmi pozícióba, azonban hezitálásaival, kompromisszumra törekvésével nagy árat fizetett. Időközben megerősödtek az Európa-ellenes, soviniszta erők, s ebben a helyzetben a szélsőjobboldali mozgalmak csak a jéghegy csúcsát képezik. Október 5-e ellentmondásos volt, hiszen akkor egymással ellentétes erők léptek színre. Tíz év után itt az ideje, hogy üssön a döntés órája. Vagy vissza – vagy előre.

 

 

Kapcsolódó írások:

Végel László: Tíz év után… Közeleg az ősz, alkonyatkor Újvidék sétálóutcáján kószálok. Az este...

Végel László: A pártokráciától az apátiáig Az elmúlt tíz évben Szerbiát leginkább a nagyhatalmak iránti viszony...

Végel László: Csodaváró nemzetek Igazi indián nyár fogad Budapesten. A város utcáin ténfergek, szívesen...

Végel László: Közép-európai eszkimók Végel László Közép-európai eszkimók A Savigny platzi S-Bahn peronján...

Végel László: Zárszámadás Didergő májusunk lesz, hallottam a szomszédoktól. Kezdtem rájönni, hogy városban...

 

 

Cimkék: Végel László