Dalos György: Történetek Frankfurt körül
Frankfurt–Berlin, 2010. október 4.
Oskar Pastior, Romániából elszármazott nagyszerű német költő négy évvel ezelőtt a Frankfurti Könyvvásáron halálos végű szívrohamot kapott. A friss hír hallatán először arra gondoltam, szép halála volt, olyanféle, mint, teszem azt, a Lear királyt alakító színészé a színpadon, aki holtan rogy össze a nagymonológ kellős közepén, mintegy saját élete dramaturgiáját beleszőve a shakespeare-ibe. Jóval később jutott eszembe, hogy a hirtelen vég itt az életmű fontos, ha ugyan nem döntő szakaszába szólt bele. Herta Müllertől tudtam kettejük közös könyvtervéről, amely Pastior viszontagságos életét dolgozta volna fel, különös tekintettel a szovjet lágerben eltöltött fiatal éveire. Herta – nem bizalmaskodásból említem keresztnevén, 1984 óta jó barátok vagyunk – végül a magnóra rögzített vallomások alapján egyedül írta meg a Lélegzethintát, amely 2009-ben meghozta neki a Nobel-díjat. Paradox helyzet: ha együtt fejezték volna be a könyvet, a Svéd Akadémia ügyet sem vetett volna rájuk, lévén, hogy a legmagasabb nemzetközi irodalmi kitüntetést – szemben a tudományos Nobel-díjakkal – nem szokás megosztani. A szelíd lelkű Pastior azonban, véltem akkor, társszerzőjének sikere hallatán aligha fordult volna meg a sírjában. Megtette ezt egy évvel később, eléggé rémisztő módon.
Stefan Sienerth, Kolozsvárról Münchenbe áttelepült irodalomtudós a Securitate levéltárában rábukkant egy dossziéra, amely Pastior 1961 és 1968 közötti anyagát tartalmazta, benne az ügynöki beszervezését tanúsító nyilatkozattal: „Alulírott Pastior, Capesius Oskar Walter, született 1927. október 29-én Nagyszebenben, foglalkozására nézve riporter, jelenleg a rádiónál, bukaresti lakós, a vizsgálat során bevallottam, hogy ellenséges tartalmú verseket írtam és ezeket különböző személyek között terjesztettem. Tudatában vagyok annak, hogy ez a tevékenységem büntetendő, és arra kérem a Securitate szerveit, tegyék lehetővé (…) hogy őszinteségemet és a Román Népköztársaság demokratikus rendje iránti lojalitásomat konkrét tettekkel bizonyíthassam. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy a rendszerrel szemben álló elemeket leleplezzem. Információim becsületesek és tárgyilagosak lesznek, és abból, amit megtudok, semmit sem fogok elhallgatni, személyekre való tekintet nélkül. Az információkat írásban adom és Otto Stein néven fogom jegyezni. A rám bízott titkokat senki mással nem fogom közölni, és ha megszegem ezt a kötelezettséget, egyetértek vele, hogy a Román Népköztársaság törvényeinek megfelelő büntetésben részesítsenek.”
Minden, ami Pastior beszervezésének előzményeiről és informátori ténykedéséről tudható, merő banalitás. A Donyec-medencében elöltött négy év után csak ügygyel-bajjal tudott visszatérni a normális életbe, és szüntelenül rettegett az újabb letartóztatástól. Tegyük hozzá, nem ok nélkül: a román rezsim a magyarországi íróüldözésekkel párhuzamosan monstre pereket rendezett a német kisebbségi szerzők ellen. 1958 és 1959-ben öt neves szász értelmiségit összesen kilencvenöt év szabadságvesztésre ítéltek. Pastiornak az oroszországi lágerélményekről írott versciklusa közkézen forgott, s nyilván csak idő kérdése volt, hogy mikor kerül a hatóság asztalára. Egyszerre több besúgó jelentett róla, írói terveiről éppúgy, mint magánéletének legkényesebb, zsarolásra bőven alkalmas részleteiről is. 1961-ben autón jöttek érte a bukaresti rádió székházához azzal az ürüggyel, hogy szerzői jogi kérdésben kérik a tanácsát. A csapda tökéletesnek bizonyult, Pastior aláírt és hét évig dolgozott a „Cégnek”, noha működéséről csak egyetlen jelentés tanúskodik. 1968-ban nyugati útlevelet kapott, és többé nem tért vissza Romániába. A dossziéban meglelhető a Securitate határozata, amellyel az emigránst törli a hálózati listáról.
Mondom, mindez közhelyszerű, bármely közepes regényíró kitalálhatná. Hanem a beszervezési nyilatkozat, még ha minden szavát diktálták is, mestermű: az önfeladás mesterműve. Micsoda szederjes arcú félelem lehetett az, amely a költőt néhány óra leforgása alatt spiclivé deformálta? Herta kis híján belebetegedett a csalódásba, annak tudomásulvételébe, ami a Nobel-díjas „Lélegzethintából” kimaradt s már bajosan pótolható egy „Javított kiadással”. Többen is felvetik a kérdést: vajon miért nem nyílt meg a költő „legalább utólag”, vagyis tíz évvel a diktatúra öszszeomlása után, mondhatni, meghitt baráti körben? Én érteni vélem ezt az utolsó eltitkolást. Ami így történik az emberrel, az nem múlik el, s azt talán tényleg csak a síron túl lehet érdemben elmesélni.
Jelentem: bal csuklómat szorítókötésben tartom. Március óta van ez így, egyelőre ennyit tehetek az ujjamban bizsergő zsibbadás ellen. Ha rákérdeznek, mi baja a kezemnek, készséggel elmagyarázom, hogy semmi, közönséges csigolyakopásom van, az nyomja az ideget, innen a rossz érzés. Ezt a már-már memoriter jellegű szöveget ugyan magam sem értem egészen, de tudom, hogy komoly dologról van szó. Legalábbis amióta a Charitében Ertl professzor úr, ortopédiai szaktekintély, megmutatta a képernyőn, hol a hiba, és kijelentette, hogy három nyakcsigolyám tökéletesen elhasználódott, miáltal hamarosan műtétre lesz szükség. Mit mondjak, bizonyos tisztelettel pillantottam ily módon lepucérított önmagamra, ámulva, hogy lám, mire képes egy felsőtest. Mindazonáltal problémám egyelőre merőben hiúsági, és arra szorítkozik, hogy nyilvános szereplésekkor, például most Frankfurtban, ahol – az ám, hazám! – a magyar stand díszvendége vagyok, hová rejtsem el a bandázst, vagy miként szabaduljak meg tőle, s viseljem szisszenetlenül a zsibogást.
Voltaképpen azt is lehetne mondani, hogy mindez magánügy. Betegség szempontjából ugyanolyan állampolgár vagyok, mint a többi, fizetem az egészségbiztosítást, szedem a gyógyszereket, karbantartom az anyagcserémet – mi köze ennek a szakmához? Hát annyi köze azért van, hogy az író, tollal, mechanikus gépen vagy komputeren, de mindenképpen a kezével, az ujja hegyével dolgozik, s ebből a szempontból a mellső végtag használata legalább annyira része az ő munkásságának, mint Csurka Istvánénak az antiszemitizmus. (Ahogyan ezt annak idején maga Antall József fel- és elismerte.) Ráadásul, amíg az írói tehetség, ha szabad így kifejeznem, a fejben lakozik, addig a szorgalom csakis manuális úton érvényesülhet. S bár igaz, hogy a legfürgébb kézmozgás sem pótolhatja a mesterségbeli tudást, a lángelme sincs könnyű helyzetben, ha lebénul. Ha tehát, mint várható, december elején alávetem magam a gyógyító késnek vagy lézersugárnak, azt legalábbis részben irodalmi okokból teszem. Más kérdés, hogy egy jól funkcionáló kéz nemcsak írás, hanem olvasás, öltözködés, telefonálás, integetés, evés-ivás szempontjából is előnyös, bizonyos gyöngéd mozdulatokról nem is szólva.
Szabó Magda haragszik, pontosabban szólva, haragudott rám, amint az Eva Haldimannhoz, a magyar irodalom egyik legérdemdúsabb külhoni közvetítőjéhez írott leveleiből kiderül. Az önálló stílusértékű episztolákat az Európa Kiadó jelentette meg. A tervet magam kezdeményeztem és helyeseltem, beleértve a rám nézve kevéssé hízelgő megjegyzések közzétételét is. Egy jelentős szerző levélbeli megnyilatkozása irodalmi kordokumentum, amelyet csak csonkítatlanul szabad a közönség elébe tárni. Ám ugyanezen okból az olvasóra tartozik az érintett fél, jelen esetben szerénységem kommentárja. A levelek ugyanis arról tanúskodnak, hogy Szabó Magda egyértelműen meg volt győződve róla: 1999-ben, a Frankfurti Könyvvásár magyar fővendégsége során én gátoltam meg a könyvsikerét, tudatosan gáncsoltam és lehetetlenné tettem, hogy az akkori ünnepelt szerzőkkel egy sorban szerepelhessen. Ezenkívül szememre veti, hogy a nagy rendezvény idején nem szenteltem kellő figyelmet személyének. A kontextus szerint Eva Haldimann többször is megpróbálta őt más belátásra bírni, ám sikertelenül.
Ami a publikációt illeti, tudni kell, hogy az akkor élő magyar írók közül Szabó Magda volt jelen legrégebben, 1960 óta a német nyelvterületen. Minden jelentős regényét kiadták, némelyiket két fordításban, külön az NDK-ban és az NSZK-ban is. Nyugat-Németországban a Suhrkamp házi szerzőjének számított, és hűséges olvasóközönségre tett szert. Sajnos azonban a kiadó a rendszerváltás utáni években már nem látott akkora üzletet a „régimódi történetekben”, mint annak előtte. Egyedül Az ajtó újrakiadását sikerült elérnem, mégpedig az általam szerkesztett, nyolckötetes Magyar évszázad sorozatban, Eva Haldimann értő utószavával. Mellesleg ebbe a szériába sikerült „bemenekíteni” Móricz Rokonokját, Krúdy Vörös postakocsiját, Illyéstől a Puszták népét, Galgóczi Erzsébettől a Törvényen belült és Mészöly Miklós Film című remekét. Mészölyt nagyjából ekkor „ejtette” a Hanser, úgyhogy a Családáradás 1998-ban már csak egy kis müncheni kiadónál jelenhetett meg Magyar Bálint miniszteri keretéből megtámogatva. Mellesleg, Szabó Magda esetében a Suhrkamp kishitűnek bizonyult: a nyolc magyar könyv közül éppen Az ajtó lett a legsikeresebb, év végéig ötezer példány fogyott el belőle.
Ami a másik vádat illeti, vagyis hogy nem törődtem vele eleget – hát ebben lehet valami. Kurátorként ide-oda rohangálva éppen hogy be tudtam vezetni a Suhrkamp dísztermébe, ahol a kiadó fogadást adott akkori magyar szerzői tiszteletére. A jelenlevők – Konrád Gyuri, Balla Zsófi, Bartis Attila és Kukorelly Bandi – minden bizonnyal emlékeznek Szabó Magda királynői megjelenésére, s arra, ahogyan az öreg Unseld elsőként őt üdvözölte régies, úriemberi kézcsókkal. Azután együtt töltöttünk még fél órát, Esterházy Péterrel hármasban a kölni rádió élő adásában. Igen, több időt szentelhettem volna neki, s akkor talán az ő németországi írói sorsa is szóba kerülhetett volna, a kényes téma, amelyet most már nem tudunk kibeszélni.
Kapcsolódó írások:
Dalos György: Történetek Frankfurt körül II. Berlin, 2010. december 1. Az Oskar Pastior securitatés múltja körüli...
Dalos György: Névváltoztatások és egyéb szörnyűségek Berlin, 2010. november 3. Most kicsit megint rólam lesz szó,...
Dalos György: Vulkánok és választások Berlin, 2010. május 6. Eyjafjallajökull – alig tudom elképzelni, hogy...
Dalos György: Gépi és kézi fordítások Bécs–Berlin–Frankfurt, 2009. október 4. „Miklos Tamas Gaspar schützt Jobbikot”, olvasom...
Dalos György: Téli elégia Berlin–Budapest, 2010. február 13. A klíma nyomatékosan cáfolja a...
Cimkék: Dalos György