Kürti Emese: Fernando Botero Budapesten

Fernando Botero sikertörténete a Szépművészeti Múzeumban folytatódik. Nem volt ugyan mindig egyértelmű, hogy a törekvő kolumbiai tömegművész Európa-szerte kiállításokat rendez majd jellegzetes munkáiból, mert kezdetben legalább annyi hideget kapott, mint meleget. A kételkedők fölébe végül is az ötvenes évek kánonját meghatározó New York egyik kritikusának szava kerekedett, és attól kezdve a Botero védjegyévé vált nagytestű figurák nemzetközi forgalma jelentősen megugrott.

Az egykori kolumbiai kisfiú útja a magánrepülőgéppel közlekedő mai népszerű „klasszikusig” (Baán László) addig volt egyenetlen, amíg föl nem ismerte, hogy a centrum és a periféria viszonylatában neki a perifériát képviselve kell a centrumban maradnia. Magyarán: latin-amerikai festőként kell jelen lennie New Yorkban és Párizsban, nem pedig az absztrakt expresszionizmusba vagy az európai festészeti tradícióba asszimilálódott kolumbiaiként kell próbálkoznia. Ez a fölismerés volt Botero sikerének valódi kulcsa, amire egykor valahogyan ráérzett.

Mert a kezdeti körülmények annak kedveztek volna, hogy amolyan lokális hős váljék belőle, Bogotában, ahol grafikáival megtöltötte volna a helyi lapokat, mint ahogy eleinte csakugyan, festményeivel pedig a kisszámú nemzeti festők számát szaporítsa. Medellínben, ahol a gyerekkorát töltötte, néhány illusztrált könyv, reprodukciók és a templomok táblaképei jelentették a művészeti közeget, festőnek lenni nem volt túl nagy presztízs. A kis művészeti piac helyett ott volt a mindent átható vallásosság, a folytonos körmenetek és misék. A várost egyházi elöljárók irányították, és a vallás olyan mélyen beszivárgott a kis Botero vénáiba, hogy hetvenévesen, az utóbbi tíz évben festett képein is folyton visszautal a vallásos ikonográfia vagy tematika valamely korábbi példájára.

Miután kitépte magát Medellínből, a fővárosban próbálkozott a szürrealizmus, az expresszionizmus és a mexikói falfestészet kombinációjával, a családja monogramos lepedőin. A nagy hatást azonban a Prado jelentette, ahol a latin-amerikai vallási élet párhuzamát is megláthatta a középkori olasz táblaképfestészetben, és azt a forrást is, amely meglepő módon épp a humor szempontjából bizonyult kiapadhatatlannak.

Botero humora ugyanis referenciális humor: akkor működik, ha ismerjük az előzményt, vagyis elég műveltek vagyunk humorának közönséges rétege alá menni. A néző próbája, hogy a rengő farú nők hurkáira mutogat-e, vagy azon szórakozik, hogy a püspök modernista egész alakos képén az arckifejezés éppolyan bamba, mintha Mantegna festette volna. Csak ott épp nem tűnik bambának. Vagy fölidézhetjük emlékezetből, hogy Rubens családi portréján a festő épp ennyire fölfújt, nagyképű birtokos-e, mint ahogy nála megjelenik. Azt hiszem, igen. Raffaello Fornarinájának eredetijén sem jövünk rá, az alany mekkora lúd, csak ha már láttuk az átiratot. Az eredetit értjük meg általa. Botero a saját művészettörténeti referenciáinkat mozgósítja, amikor parafrázisát megfesti, és számít erre a partneri viszonyra.

A Szépművészeti Múzeum kiállításán a rendezés segíti ennek a lényegi mechanizmusnak a megértését azzal, hogy a festményeket a Régi Képtárban állították ki, ugyanolyan sűrűséggel, mint a raktárba visszavitt Cranachokat. Egy-két ottfelejtett „eredeti”, mint Hans Baldung Grien Ádám-Évája eléggé meglepő módon nem gyöngíti az óriási munkabírású Botero nagytestű emberpárját, hanem épp így derül ki, hogy amit kapunk, mennyivel érdekesebb, mint amit vártunk. Láthatólag óriási rutinnal, nagyon könnyű kézzel, erőfeszítés nélkül készülnek ezek a képek, a felületük olyan sima és lazúros, mint a frissen restaurált középkoriaké, mégis van bennük valami bámulatos ügyesség, ami nem feltétlenül festészeti jellegű, hanem talán inkább az ösztönök körébe sorolható.

A tömeg kérdése nyilván nem elhanyagolható, mert vizuálisan mégiscsak szembeötlő. De ha pusztán a kövérség mint deformáció paródiájának tekintjük, akkor a rossz közönség vagyunk, még akkor is, ha Botero festészete e tekintetben sokat engedett a valódi monumentalitásból (melynek gyökerei nem a mexikói falfestményekben, hanem a prehispán agyagművesség és a népművészet eltorzított arányú tárgyaiban keresendők) a nagy testben való életet illető, megengedett mértékű iróniának. Egyik kritikusa épp a rútság, az extrém, az abszurd kategóriáinak bevezetését tartja fő érdemének, mert az európai festészet szálait kézben tartva megújította általuk a homogén latin-amerikai festészetet. 1966-ban Hannoverben így emlegették: az érdekes dél-amerikai festő.

 

Kapcsolódó írások:

Kürti Emese: Gőbölyös Luca műveiről Gőbölyös Luca műveiről Gőbölyös Luca legújabb munkája egy főzőműsor. A...

Kürti Emese: Körösényi Tamás (1953–2010) Körösényi Tamás (1953–2010) Egy másik szobrász, Édeske mobilja mellett találkoztam...

Kürti Emese: A nagy faktúraművész Kevés magyar művész tudna olyan imponáló történeteket mesélni az...

Kürti Emese: Ember, adószámmal – Gerber Pál 1994-ben a budapesti 4-es buszon ez a felirat járta a...

Kürti Emese: Bak Imre műveiről Bak Imre műterme olyan, mint egy laboratórium. Fehérek a falak...

 

 

Cimkék: Fernando Boter, Kürti Emese