Sz. Bíró Zoltán: Az „irányított demokrácia” putyini világa

Azt, hogy a Jelcin utáni Oroszország jövendő első emberének politikai mozgástere felettébb szűk lesz – legalábbis kezdetben –, már 1998 augusztusától – az orosz állam emlékezetes pénzügyi megroppanásától – sejteni lehetett. Mindezt csak megerősítették a következő év fejleményei, amikor is az idős elnök és környezetének pozíciója – a nyilvánosságra került korrupciós ügyek nyomán – súlyosan megrendült, s e helyzet immár a tisztes távozás és az irányított hatalomátadás lehetőségét is bizonytalanná tette. Az év végén lebonyolított parlamenti választások eredménye azonban némiképp javított e helyzeten, így Jelcin – elnöki posztjáról lemondva – bizakodva adhatta át a hatalmat néhány hónappal korábban kinevezett miniszterelnökének, a politikai ismeretlenségből meglepetésszerűen felemelkedő Vlagyimir Putyinnak.

A megbízott elnök sokak szemében gyenge és átmeneti szereplőnek tűnt. Ekkor még keveset lehetett róla tudni. Azt azonban igen, hogy határozottnak mutatkozott a csecsenek elleni fellépésben – hozzá köthető a második csecsen háború elindítása –, és hogy eddigi pályája hosszú időn át összekapcsolódott a titkosszolgálati korporációval. Határozottsága gyors és jelentős népszerűséget hozott. Titkosszolgálati előélete pedig arra vallott, hogy Jelcin környezetében politikai erőt és képességet tulajdonítanak e korporációhoz való tartozásnak. Erre vallott az a körülmény is, hogy a Putyin előtt kiszemelt utód, az alig három hónapon át miniszterelnöki posztot betöltő Szergej Sztyepasin is a titkosszolgálatok embere volt.

A Jelcin utáni korszak körülményei között aligha okozhatott meglepetést, hogy Putyin és formálódó politikai környezete államszigort ígérő programmal jelentkezett. Mindez önmagában még semmi kivetnivalót nem jelentett, különösen nem Oroszország esetében, ahol az állam a kilencvenes évek végére képtelenné vált közfeladatainak jelentős részét teljesíteni. Ilyen körülmények között kifejezetten indokoltnak tűnt az az igyekezet, amellyel Putyin az állam működőképességét próbálta helyreállítani. Mindazonáltal az is világos volt, hogy az államerősítés programja komoly politikai kockázatokkal jár, kiváltképp egy olyan országban, mint Oroszország, ahol a civil társadalom hagyományosan gyenge, így aligha lehet képes arra, hogy a hatalomkoncentrálás esetleges túlzásait visszafogja. Mindez rendkívül megnövelte az „államerősítők” felelősségét. És nem alaptalanul keltett nyugtalanságot nemcsak azok körében, akik élvezői voltak a gyenge állam szülte zavaros helyzetnek, de azok között is, akik tartottak attól, hogy a hatalom helyreállított erejével vissza is lehet élni.

A nyugatos és liberális technokratákból, valamint egykori titkosszolgálati emberekből, továbbá az előző elnök legszűkebb környezetéhez tartozó magas rangú hivatalnokokból, illetve üzletemberekből – oligarchákból – álló Putyin körüli bizarr koalíció már viszonylag rövid időn belül komoly sikereket tudott elkönyvelni. Holott az is világos volt, hogy az „etatista fordulat” kibontakozását több politikailag erős csoport próbálja majd megfékezni. Erre lehetett számítani mind a regionális elitek, mind a kilencvenes évek derekán színre lépő új tulajdonosi osztály részéről. Mindez előrevetítette a lehetséges frontvonalakat, illetve a politikai ütközetek valószínű színtereit.

„Biztosíthatom önöket – mondta Putyin 2000. május 7-én, elnöki beiktatásakor –, hogy cselekedeteimet kizárólag az államérdek fogja irányítani. Lehet, hogy hibázni fogok. De azt ígérem, és ezt valóban meg tudom ígérni, hogy nyíltan és becsületesen fogok dolgozni.” Beszédében megoldásra váró problémaként két dolgot emelt ki, egyrészt az „állami akarat és kitartás helyreállítását a megkezdett ügyek végigvitelében”, másrészt a „szilárd és általánosan elfogadott szabályok hiányának megszüntetését”. Politikai jelszava pedig az lett: „Minél erősebb az állam, annál szabadabb az egyén.”

A kilencvenes évek szociális megpróbáltatásai és politikai kataklizmái után az orosz társadalom többsége nyugalomra, társadalmi békére és kiszámítható jövőre vágyott. Mindez érthető is, hiszen a Szovjetunió felbomlását követő évben a gajdari „sokkterápia” 2700 százalékos inflációt szabadított az orosz társadalomra, ami önmagában elégséges volt ahhoz, hogy a fogyasztás szintje és szerkezete visszaessen a hatvanas évek végének színvonalára. A néhány évvel később, 1998 augusztusában bekövetkező részleges államcsőd pedig sokak számára egy újabb konfiskálást jelentett. És akkor még nem beszéltünk a 91-es Gorbacsov elleni puccskísérlettel, majd a Szovjetunió néhány hónappal később bekövetkező felbomlásával, illetve a 93-as őszi politikai krízissel összefüggő megrázkódtatásokról. Az orosz társadalomnak elege lett ebből, és nyugalomra vágyott. Ezt a nyugalmat ígérte Putyin.

Az új elnök ugyanis erős és hatékony államhatalmat, a „törvények diktatúráját”, gazdasági fellendülést, a bűnözés és a korrupció visszaszorítását, méltányosabb társadalompolitikát, a szegény társadalmi csoportok támogatását és a nemzeti érdekeket szem előtt tartó külpolitikát ígért. Mindez azt sejtette, hogy Putyin megpróbálja valamiképpen kombinálni a liberalizmus értékeit (piac, törvényesség, személyes szabadság) egy a korábbiaknál jóval „hazafiasabb” politikai irányvonallal (az ország területi egységének megőrzése, az erős és respektált Oroszország helyreállítása). Ezt a benyomást – vagyis bizonyosfajta folytonosság jelenlétét – erősítette, hogy az új elnök rendkívül ritkán élt a személycserék kínálta politikai lehetőségekkel. És ez a vonás nemcsak elnökségének korai időszakát jellemezte, de azt a periódust is, amikor már minden tekintetben önálló – politikai megálmodóitól független – politikussá vált. Jellemző, hogy elnökségének első, 2000 márciusában felálló 29 fős kormányában huszonhárman kapnak szerepet a korábbi kabinetből.

Putyin és környezete korán ráébredt, hogy az orosz társadalom többsége leginkább két dolgot vár el tőle. Egyrészt, hogy az állam mutatkozzék gondoskodóbbnak, mint amilyennek mutatkozott a jelcini évek alatt. Másrészt, nyerje vissza politikai erejét és tekintélyét. Legyen ismét erős, határozott és respektust teremtő. És ez a reputáció éppúgy legyen látható az állam belső, mint külső megítélésében. Ha végigolvassuk Putyin évente elmondott elnöki üzeneteit, azokból világosan kitetszik, hogy messzemenően tudatában volt e társadalmi elvárásoknak. És nemcsak retorikailag tulajdonított jelentőséget nekik.

Az új elnöknek határozott, ám fölösleges kockázatokat nem vállaló politikával viszonylag gyorsan sikerült reprivatizálnia a közhatalmat, vagyis képesnek bizonyult visszavenni azt az egymással is versengő befolyásos oligarchikus csoportoktól és regionális elitektől. Ez nem volt sem magától értetődő, sem pedig könnyű feladat. Putyin – már csak felemelkedésének kreatúraszerepet sejtető körülményeiből következően is – elvileg választhatta volna elődjének politikai modorát és hatalmi technikáit. Mint tudjuk, nem ez történt. Az új elnök nagyon gyorsan értésre adta: ő ugyan Jelcin utódja, de politikai örökségének csak részben folytatója. Putyin számára leginkább azért volt folytathatatlan e politika, mert a közhatalom Jelcin idején nemcsak jelentősen erodálódott, de mert működőképes részei is olyan csoportok kezébe kerültek, amelyek annak működtetéséhez semmiféle társadalmi felhatalmazással nem rendelkeztek. Jelcin 1996-os újraválasztását követően az új tulajdonosi elit – a demokratikus legitimáció látszatára sem ügyelve – egyre szélesebb körben vonta magához a politikai döntéseket. És ez éppúgy vonatkozott a bel-, a kül- és gazdaságpolitika stratégiai ügyeire. Ráadásul ha e csoportok magánérdekei úgy kívánták, a legkisebb lelkiismereti aggály nélkül voltak képesek politikai válságok sorát gerjeszteni, csak hogy céljukat elérjék. Nyilvánvalónak tűnt, hogy e helyzet fenntartása a krízis prolongálásával és Oroszország további – már nemcsak ön-, de közveszélyes – gyengülésével járna. Ez az akkor még etatista pátosszal teli Putyin számára vállalhatatlan volt.

A központi hatalom a regionális elitek politikai erejét három fordulóban gyengítette el. Az elsőben hét elnöki megbízottat telepített föléjük, akik révén a Kreml hatékony ellenőrzésre és alternatív információforrásra tett szert. A második körben kitessékelte őket a szövetségi szintű politika világából, miután sikerült átalakítania a Szövetségi Tanács „rekrutálásának” szabályait. A harmadik lépésben pedig a központi hatalom – különböző technikák alkalmazásával – megpróbált olyan politikusokat a kormányzói székbe segíteni, akik iránta nem csupán lojálisak, de az államerősítő program megvalósításában is készek vele együttműködni.

Putyin alig egy héttel elnöki beiktatása után már létre is hozta az elnöki megbízottak rendszerét, hét szövetségi körzetre osztva az országot. Maga a gondolat, hogy föl kellene állítani egy olyan intézményt, amelynek révén az elnök hiteles képet nyerhet a helyi hatalom működéséről, és szükség esetén be is avatkozhat annak ügyeibe, már korábban is felmerült. Sőt Jelcin elnökségének utolsó szakaszában létre is hoztak egy efféle intézményt. Ám a jelcini változat nem bizonyult kellőképpen hatékonynak, többek között azért sem, mert az elnöki megbízottak semmilyen formában sem kerültek a föderációt alkotó 89 „szubjektum” – területi egység – első számú vezetője fölé. Mellérendelt helyzetükben pedig pillanatok alatt elveszítették politikai önállóságukat s így jelentőségüket is. A putyini megoldás ezért eleve abból indult ki, hogy a „szubjektumoknál” nagyobb egységeket kell kialakítani, hogy az azok felügyeletével megbízott adminisztrátorok ne válhassanak a hatalmi hierarchia súlytalan szereplőivé. Ráadásul Putyin arra is figyelt, hogy megbízottjai feltétlenül és kizárólag iránta legyenek lojálisak. Jól látszott mindez az első kinevezetti kör összetételén. A hét elnöki megbízottból hatan vagy katonák, vagy korábbi titkosszolgálati emberek voltak.

Néhány hónappal később, 2000 augusztusában hatályba lépett az a törvény is, amely átalakította a Szövetségi Tanácsba való bekerülés szabályait. Korábban a felsőházban a helyi végrehajtó és törvényhozó hatalom első számú irányítói kerültek. Putyin megváltoztatta ezt. A helyi közgyűlések – dumák – elnökeit, illetve a kormányzókat – nemzetiségi területeken: köztársasági elnököket – visszaterelte a régiókba, jelentősen elgyengítve ezzel mind a helyi elitek szövetségi központra gyakorolt hatását, mind a Szövetségi Tanács politikai befolyását és tekintélyét. Ezen túl a felsőházban az első számú regionális vezetők helyett azok képviselői ültek. Putyin azzal vigasztalta a helyi eliteket, hogy fölállított egy új intézményt, az Államtanácsot. Ez egy alkotmányban nem szereplő, konzultatív jogkörű – afféle nemzeti egyeztető – intézmény, ahová a helyi végrehajtó hatalom vezetői kaptak meghívást, hogy közösen gondolkozzanak olyan ügyekről, mint a kommunális szolgáltatások, az oktatás, valamint a kis- és középvállalkozások.

Mindezzel párhuzamosan folyt az oligarchák megtörése. Ez sem volt egyszerű feladat, és ez is több lépésben történt. Konfliktus itt kezdetben csak azokkal támadt, akik nem voltak hajlandóak tudomásul venni az új kor új szabályait. E szerint a politikában az oligarcháknak immár nincs helyük: ideje felhagyni az efféle ambíciókkal. Putyin azonban azt is pontosan érzékelte, hogy nem szabad egyszerre túl sok frontot nyitni és kockázatos célokat kitűzni. Ezért kezdetben beérte azzal, hogy a tulajdonosi elitet csak a politikából tessékelje ki, ám gazdasági pozícióikat lényegében érintetlenül hagyta. És biztosította őket arról, hogy tulajdonuk megszerzésének körülményeit a hatalom nem fogja firtatni. Ez az általános szabály csak azokra nem vonatkozott, akik nem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy ezentúl a mégoly tetemes magánvagyon, de még a hatalom érdekében tett korábbi szolgálatok sem adnak alapot politikai szerepek betöltésére. Ezeket az új feltételeket azonban nem mindenki vette jó néven, sőt akadtak olyanok is, akik megpróbáltak ellenállni ennek. Ide tartozott a jelcini korszak két, egymással hol éles konfliktusban, hol szoros szövetségben álló sajtócézára, Borisz Berezovszkij és Vlagyimir Guszinszkij. E kulcsszereplők kiiktatása azonban – noha aligha volt elegáns, és egy idő után igencsak feltűnően vetette vissza a televíziós tájékoztatás minőségét és elfogulatlanságát – a Jelcin utáni korszak stabilizációs szükségletei mellett aligha volt elkerülhető. Ugyanakkor ezek a körülmények arra nem adtak felhatalmazást, hogy az elektronikus médiumok feletti állami ellenőrzés visszavételének ürügyén újfajta – ám ezúttal más, rivális társaságok által nem ellensúlyozott – egyoldalúság jöjjön létre a politikai közösség tájékoztatásának eme fontos színterén. E fellépés nyomán azonban mégiscsak ez történt. A Kremlnek már 2000 végére – különböző üzleti hivatkozásokkal – sikerült közvetett felügyelete alá vonnia az ország két legfontosabb televíziós csatornáját, az ORT-t és az NTV-t. Ez az expanzió később se hagyott alább. Az NTV-ből a TV-6 csatornához átigazolt szerkesztőséget se hagyták szabadon működni. Itt az „üzleti behajtó” a változatosság kedvéért nem a Gazprom volt, hanem egy a Kremlhez lojális olajcég, a LUKolj. A kör végül azzal teljesedett ki, hogy 2001-ben egyetlen cégbe – az Oroszországi televíziós és rádiós hálózatba – szervezték be a Moszkván kívüli 88 regionális tévé- és rádiótársaságot. Ezzel minden politikailag releváns elektronikus médium a Kreml szoros felügyelete alá került.

Ezek a történések a hatalom nézőpontjából kétségtelenül látványos sikernek tűntek. Mindazonáltal a stabilitást újrateremtő Putyin körüli hatalmi koalíció felbomlásának kockázata kezdet kezdetétől benne volt a „felállásban”. Ezt a koalíciót ugyanis olyan csoportok politikai szövetségkötése teremtette meg, amelyek ugyan egyaránt érdekeltek voltak a békés hatalomváltásban, ám szinte minden egyéb területen – érdekek és értékek tekintetében – élesen szemben álltak egymással. A Putyint támogató koalíció mindhárom csoportja világosan látta, hogy kölcsönösen szükségük van egymásra. A politikai és adminisztratív elit nyugatos, liberális csoportjai tisztában voltak azzal, hogy széles körű társadalmi támogatás nélkül, az állam működőképességének teljes szétzilálódása közepette képtelenek politikai stabilitást teremteni és ezzel megfelelő biztosítékokat nyújtani a piacgazdaság intézményeinek kiépüléséhez és megbízható működéséhez. A titkosszolgálatok felől érkezők pedig tudatában voltak annak, hogy nyilvános politikai és adminisztratív szerepekben fellépve csak akkor számíthatnak a társadalom és a külvilág elfogadására, ha megszerzik más elitcsoportok támogatását. Az úgynevezett jelcini „család” részét képező oligarchák és az azokkal szorosan együttműködő, gyakran azok „delegáltjaiként” tevékenykedő vezető kormányzati tisztségviselők pedig érzékelték, hogy privilegizált helyzetük, illetve a kilencvenes évek zavaros privatizációs ügyleteiben megszerzett vagyonuk megőrzésére csak akkor számíthatnak, ha sietve kiegyeznek más elitcsoportokkal, akik a támogatás fejében garantálják érinthetetlenségüket.

E bizarr, ám éveken át működőképes koalíció egyensúlya billent meg azzal, hogy 2003 nyarán letartóztatták előbb Platon Lebegyevet, az ország egyik legjelentősebb vállalata, a Jukosz olajipari cég egyik tulajdonosát, majd néhány hónappal később az olajóriás legfőbb részvényesét, Mihail Hodorkovszkijt. Kezdet kezdetétől világos volt, hogy mindennek messze ható következményei lesznek. Ám nem azért volt nyugtalanító az oligarchákkal szembeni új keletű fellépés – ami egyben a tulajdonosi elit megtörésének második fázisa volt –, mert ők a demokratikus diskurzus letéteményesei, avagy feltétlen hívei lettek volna. Ugyanakkor az adott oroszországi körülmények között helyzetüknél és erejüknél fogva mégiscsak képesek voltak arra, hogy bizonyos korlátok között tartsák más elitbeli csoportok, így a demokratikus politikai verseny kialakításában és életben tartásában alig vagy egyáltalán nem érdekelt bürokratikus klánok térnyerését. Jelenlétük tehát némi egyensúlyt teremtő pluralizmust vitt a rendszerbe, miközben a társadalom többsége meglehetős közönyt mutatott mindez iránt.

Pedig mutathatott volna érdeklődést, már csak azért is, mert a regionális és tulajdonosi elitekkel szembeni – sok tekintetben érthető és indokolt – fellépéssel párhuzamosan megkezdődött a pártrendszer és a választási szabályok átfogó átalakítása is. Putyin itt is lépésről lépésre haladt. Az első figyelmeztető jelre akkor kellett volna felfigyelni, amikor 2002 áprilisában újraosztották a Dumában a bizottsági elnöki posztokat. Az 1999 végén, közvetlenül a hatalomátadás előtt megválasztott alsóházban ugyan a kommunisták alkották a legnagyobb frakciót (114 mandátum), de ez a független képviselők teljes körével (105 mandátum) kiegészülve is kevés volt ahhoz, hogy a 450 fős dumában akár csak egyszerű többséghez jussanak. (Arról már nem is beszélve, hogy a frakciókhoz nem tartozó képviselők mindegyikének megnyerése inkább csak elméleti lehetőség volt, mintsem realitás.) De mert a választások idején a kommunisták után a legjobb két eredményt elérő párt, az Egység (Jegyinsztvo) és a Haza (Otyecsesztvo) még egymás ellenfelei voltak, a bizottsági helyek kiosztásakor a kommunisták érvényesíteni tudták relatív fölényüket. Ám rövidesen kiderült, hogy az Egység és a Haza kiválóan együtt tud működni. Már csak azért is, mert e két szervezet lényegében ugyanazt a társadalmi csoportot tudta megnyerni és mozgósítani, az oroszországi adminisztráció különböző szintjein dolgozó csinovnyikokat. És amikor az is kiderült, hogy ezek az apparátusokból szervezett pártok támogatni tudják Putyin stabilizációs kurzusát, sőt e támogatás révén maguk is élvezői lehetnek a Putyin iránt megnyilvánuló tartós társadalmi szimpátiának, akkor beérnek a feltételei annak, hogy e két párt egyesüljön, és létrejöjjön 2001 márciusában az a „hatalompárt”, amely a következő két soros parlamenti választáson – 2003-ban, majd 2007-ben – már alkotmányos többséghez tud jutni. Ez a párt az Egységes Oroszország (Jegyinaja Rosszija). Az így létrejött szervezet a duma legnagyobb frakciójává válik (139 mandátum), amely többnyire élvezi az akkor még a parlamenti bekerülés 5 százalékos küszöbét átlépni képes liberális pártok, a Jobboldali Erők Szövetsége (Szojuz Pravih Szil), illetve a Jabloko támogatását. Ez az új helyzet elég lesz ahhoz, hogy egy évvel később napirendre tűzzék a bizottsági elnöki posztok újraosztását. Ennek eredményeképpen az addig 9 elnöki széket birtokló kommunisták kénytelenek ebből hetet a liberális frakcióknak átengedni. És ezt, mint rendjén lévőt, mindenki tudomásul is veszi.

Eközben megkezdődött az addig érvényben lévő párttörvény átalakítása is. A jelcini korszakban meglehetősen liberálisan kezelték a pártként történő bejegyzést. Ezért aztán 1999 decemberében még több mint 100 párt vehetett részt a választásokon. Igaz, ezek többsége választási szövetséget alkotva – ezért lett az induló pártok és választási szövetségek végső száma 26 – indulhatott el a soros parlamenti választáson. Ez a „pártburjánzás” azonban kétségtelenül egészségtelen helyzet volt, ami indokoltan várt bizonyos korrekcióra. A 2001 júliusában elfogadott új törvény a pártok bejegyzését számos vonatkozásban megszigorította. Többek között feltételül szabta, hogy a szervezet taglétszámának országosan el kell érnie a 10 ezer főt, és alapszervezeteinek a föderációt alkotó megyék és köztársaságok legalább felében jelen kell lenniük. E módosításoknak köszönhetően 2002 őszén a korábban pártként bejegyzett 199 szervezetből már csak 43 tudta magát újraregisztráltatni. De e pártok közül sem tudott mindegyik elindulni, mert a választási törvény előírta, hogy a pártoknak és választási blokkoknak legalább 225 ezer támogató aláírást kell előzetesen összegyűjteniük, és ezeknek az aláírásoknak legalább 70 szövetségi „szubjektumból” kell kikerülniük. Mindennek már csak 23 párt és választási szövetség tudott megfelelni. Az 5 százalékos küszöböt pedig már ennél is jóval kevesebben, mindössze négy párt tudta átlépni. És ebben jelentős szerepet játszott az a felettébb méltánytalan kampány is, ami megelőzte a választásokat.

Ez a kampány persze semmivel sem rosszabb vagy méltánytalanabb, mint bármely korábbi kampány Jelcin idején. A hatalom akkor is, ahogy ezúttal is, mindent megtett azért, hogy támogassa favoritjait. Ebbe éppúgy belefért az ún. „adminisztratív erőforrások mozgósítása”, mint a médiumokhoz való hozzáférés látványos egyenlőtlensége. És akkor még nem beszéltünk a pénzügyi lehetőségek különbségeiről és az igazságszolgáltatás feltűnően szelektív fellépéséről. Mindazonáltal e választás egy döntő vonatkozásban mégiscsak különbözött a korábbiaktól. Mégpedig abban, hogy ez a 2003-as volt az első olyan választás, amikor a Kremlnek nem akadt komoly kihívója. Vagyis a hatalom birtokosai először tehették volna meg politikai kockázatok nélkül, hogy végre valamennyi résztvevőnek egyenlő és méltányos versenyfeltételeket biztosítanak. Putyin első négy évének politikai teljesítménye – az imponáló gazdasági növekedés és a politikai stabilitás megteremtése – elég biztosíték lett volna a Kreml támogatta párt diadalához. De mégsem ez történt. Putyin és környezete a választások tisztaságánál és korrektségénél sokkal fontosabbnak tartotta, hogy győzelmét – eszközökben alig válogatva – minél teljesebbé tegye. Ez a fajta politikai kisszerűség azonban nem várt politikai következményekkel járt. A politikai elit egy része – felháborodva a decemberi választások körülményein – távol maradt a következő év márciusában megtartott elnökválasztástól, ami kis híján szánalmas bohózattá silányította azt. És hogy mindez bekövetkezhetett, abban nyilvánvalóan szerepe volt azoknak a Jukosz-üggyel összefüggő, hatalmi eliten belüli átrendeződéseknek is, amelyek nyomán olyan fontos, Jelcinhez közel álló politikusok távoztak posztjukról, mint az elnöki adminisztráció rendkívül befolyásos vezetője, Alekszandr Volosin, illetve a kormányfő, Mihail Kaszjanov. És épp e személycserék nyomán lép a nagy politika első sorába Dmitrij Medvegyev, aki Volosint váltja posztján.

A politikai kisszerűség azonban másban is megmutatkozott. Az új dumában, ahol a mandátumok kétharmada az Egységes Oroszország pártnak jutott, immár a korábbiaknál is feltűnőbb „egyszerűséggel” osztották el a parlamenti bizottságok elnöki posztjait. Ez azt jelentette, hogy mind a 28 bizottsági elnöki szék a hatalompártnak jutott. De ez sem volt elég, mert az elnökhelyettesi posztok többségét is e pártgömböc tartotta magánál. És, hogy a lehető legkevesebbet bízzanak a véletlenre, a dumatanács kialakításának addig érvényes hagyományával is szakítottak. Korábban ugyanis az alsóház működését és napirendjét meghatározó tanács a duma elnökéből és a frakciók vezetőiből állt. A kétharmados többség birtokában Putyin pártja azonban úgy döntött, hogy a tanácsban nincs helye a frakcióvezetőknek, annál inkább a parlamenti elnöknek és alelnököknek. Az utóbbiakból épp kilenc van. Közülük hat azonban a „hatalompárthoz” tartozik, míg egy-egy a parlamentbe bekerült további három frakció tagja. Ez így mégiscsak megnyugtatóbb arány – gondolhatták az Egységes Oroszország képviselői –, már csak a meglepetések kiiktatása miatt is. Meglepetésekre pedig nincs szükség, mert a duma – mint azt utóbb a szavazópolgárok megtudhatták a hatalompárt egyik vezetőjétől – egyébként sem az a hely, ahol vitatkozni kellene. Ha pedig nem az a hely, akkor nagyon is érthető a tisztségek efféle „arányos” elosztása.

Mindenesetre attól a pillanattól kezdve, hogy megindult a Jukosz-ügy, sejteni lehetett: a putyini politika új szakaszába lépett. Ez a politika immár nem éri be azzal, hogy csupán a politikai döntéshozatal világából szorítsa ki a kilencvenes évek zavaros privatizációs ügyleteiben meggazdagodott és jelentős politikai befolyást nyert tulajdonosi elitet. A cél ekkor már ennél több volt: az oligarchákat attól a képességüktől is meg kellett fosztani, hogy érdemi alakítói maradhassanak a nyilvános politikai versenynek. Az új putyini kurzus már nemcsak a politikai és gazdasági alkuk paraván mögötti világából szerette volna kivezetni a tulajdonosi elitet, de megpróbálta attól is elvenni a kedvét, hogy a nyilvános, a paravánok előtt zajló politikai küzdelem egyik-másik szereplőjének szponzoraként tartsa meg politikai erejét. És ha ehhez nincs más eszköz, mint a hihetetlen méretű vagyon eredetének firtatása, akkor alkalmazzuk majd ezt – foglalhatnánk össze az új irányvonal lényegét. Mindez ugyan fölvet majd néhány problémát. A megoldások sem lesznek minden tekintetben jogállamiak, ám a vagyon megszerzése sem volt az. Vagy ha jogszerű volt is, mindez csak azért történhetett, mert az elit a maga kedvére alakította a privatizációs szabályokat. Ha az ügyletek legálisak voltak is, legitimek semmiképpen – hajtogatták Putyin környezetében a 2003 nyarától egyre nagyobb befolyáshoz jutó egykori titkosszolgálati emberek.

A 2003. decemberi parlamenti, majd 2004. márciusi elnökválasztást követően, amikor is Putyint megerősítették posztján, a politikai osztály – miként utaltunk már rá – váratlan kihívással találta szembe magát. Azt a problémát kellett valamiképpen kezelnie, hogy miként lehetne a választások iránti társadalmi érdeklődést fenntartani, miközben a várható eredmény ennyire világos és előre tudható. Putyin már első elnöki ciklusa végére oly mértékben vált elfogadottá – alternatíva nélkülivé –, hogy e helyzet a választási hajlandóság vészes erózióját vetítette előre. Ilyen körülmények között kezdődött el a 2003–2004-es választási ciklus után a párt- és a választási törvény ismételt átalakítása. E változtatásoknak többek között az lesz a következménye, hogy megszüntetik a szavazás érvényességéhez szükséges részvételi küszöböt. De átalakítják a parlamenti választások addig alkalmazott vegyes rendszerét is, vagyis a 2007-es parlamenti választáson már csak pártlistákra lehetett szavazni, az egyéni mandátumokat megszüntették. Ezzel párhuzamosan megemelték a bejutási küszöb szintjét is az addig 5 százalékról 7-re.

Az újabb, 2007–2008-as választási periódusnak akadt még egy lényeges újdonsága, az tudniillik, hogy most már – a párttörvény és a választási szabályok radikális átigazítása nyomán – akár méltányos kampányt is lehetett volna folytatni, az sem befolyásolta volna érdemben a választások végkimenetelét. Mindez pedig azzal függött össze, hogy a párt- és választási törvény utolsó, 2004-es átalakításával olyan helyzet állt elő, hogy teljes mértékben fölöslegessé vált a választási eredmények összesítésébe vagy a kampány menetébe történő beavatkozás. A hatalmi elit politikai céljai ugyanis e nélkül is messzemenően érvényesíthetővé váltak. Az elmúlt évtized derekára ugyanis a politikai folyamatok egésze került oly mértékben a Kreml felügyelete alá, hogy akár már a kampány is méltányos lehetett, az sem befolyásolta érdemben az eredményt. Az ugyanis immár nem hetekkel vagy hónapokkal a választást megelőzően dőlt el, hanem már évekkel korábban. Épp azoknak az új normáknak, illetve szabályoknak köszönhetően, amelyeket – egy kivételével – az EBESZ 2004-es ajánlásaival szemben alakítottak ki. Moszkva az EBESZ másfél tucatnyi, a választások lebonyolításával kapcsolatban tett ajánlásaiból mindössze egyet fogadott el, mégpedig azt, hogy el kell törölni azt a különösnek tetsző, de másutt sem ismeretlen intézményt, amely lehetővé tette, hogy az elnökjelöltek, illetve a pártok felsorolása után az úgynevezett „protyiv vszeh”, azaz a „mindenki ellen” kategória is szerepelhessen a választási listákon. A „mindenki ellen” rubrika nem egyszerűen egzotikus színfoltja volt az oroszországi választási rendszernek, hanem annak egyik fontos garanciális eleme. Kialakítása azzal a megfontolással függött össze, hogy ez az „intézmény” legális és utólag nem manipulálható módon adott alkalmat a politikai osztállyal szembeni egyetemleges nemtetszés kifejezésére. Ha ugyanis a választópolgár csak azzal jelezné politikai ellenszenvét, hogy a választóurnákba üres, vagyis kitöltetlen cédulát dob be, úgy ezzel azt kockáztatná, hogy voksát utólag könnyen meghamisíthatják.

Az EBESZ 2004-es ajánlásaiban szorgalmazta az orosz pártrendszer további megerősítését is. Javasolta a regionális és kisebbségi csoportok érdekeit hatékonyan képviselni tudó pártok alapításának és működésének segítését és a választásokon induló pártokra nehezedő pénzügyi terhek mérséklését. Az orosz jogalkotás azonban ennek épp az ellenkezőjét tette. A párttörvény módosítása jelentősen megnehezítette a pártok alapítását és bejegyzését. A regisztráció feltételévé tették az 50 ezer fős igazolt taglétszámot és annak szigorúan szabályozott területi megoszlását. „Adminisztratív támogatás” nélkül így gyakorlatilag lehetetlenné vált új pártot alapítani, sőt a már működők jelentős részének fenntartása is komoly problémákba ütközött. E döntés megfelezte a választásokon indulni képes pártok számát: míg 1999-ben 26, 2003-ban 23, 2007-ben már csak 11 párt vehetett részt a versenyben. A szigorítások nyilvánvalóan azt a célt szolgálták, hogy konzerválják a 2003-ban kialakult pártszerkezetet és arányokat.

Az európai szervezet korábbi megfigyelői tapasztalataiból kiindulva azt is javasolta, hogy hagyják el a választási törvénynek azt a rendelkezését, amely előírja a tévékben és rádiókban a pártok számára biztosított ingyenes reklámidő díjának utólagos megfizetését, ha a párt nem éri el a leadott voksok legalább 2 százalékát. Nos, e rendelkezést nemhogy nem törölték el, de a küszöböt felemelték 3 százalékra. Emiatt a 2007-es választáson parlamentbe bekerült négy párt kivételével az összes többinek jelentős összegeket kell utólag kifizetnie. Emellett elveszítik azt a kauciót is – pártonként 60 millió rubelt, mintegy 430 millió forintot –, amit előzetesen azért tettek le a központi választási bizottságnál, hogy mentesüljenek az indulásukat támogató aláírások összegyűjtésétől. A kauciót azért választották egyes pártok, például a Grigorij Javlinszkij vezette szociálliberális Jabloko, mert korábbi tapasztalataikból tudják, milyen könnyű az aláírások 5 százalékáról kimutatni, hogy hamis. A zálogosdinak és a reklámidő utólagos behajtásának nyilvánvalóan az a célja, hogy a fölösleges, a Kremlnek csak kellemetlenséget okozó pártokat pénzügyi csődbe vigyék. Putyin és környezete 2003-ban még beérte azzal, hogy távol tartsa a dumától a nyugatos és liberális pártokat, 2007-ben már pénzügyileg is megpróbálta bedönteni őket.

A 2007–2008-as választásoknak volt meg egy további újdonsága, az tudniillik, hogy ezúttal nem hozták nyilvánosságra az érvénytelen szavazatok összesített adatait, vagyis a tiltakozásnak még ezt a közvetett módját is elvették a választópolgároktól.

Mindezek után joggal szögezhetjük le, hogy szemben a konszolidált demokráciákkal – ahol a versenyfeltételek ritkán változnak, miközben a várható eredmény nehezen prognosztizálható – Oroszországban a választásokat többnyire folyamatosan változó törvényi környezetben tartják meg, míg a várható eredmény tekintetében a lehető legkevesebbet bízzák a véletlenre. Vagyis Európa keleti peremén egyelőre a szabályok változékonysága az eredmény pontos kiszámíthatóságával párosul. Eme általános szabály alól egyetlen oroszországi választás sem jelentett kivételt. Mindezt tették a stabilitás fontosságára hivatkozva.

Nem lebecsülve e körülmény értékét és jelentőségét, nyugodtan leszögezhetjük, hogy a kiszámíthatóság és a putyini „stabilitáskultusz” a kétezres évek közepére valósággal felperzselte a nyilvános politikai mezőt. Ma Oroszországban nincs nyilvános politika, legfeljebb csak annak imitációja. Ahhoz, hogy mindez bekövetkezzék, sok mindenre volt szükség. Szükség volt a kilencvenes évek valóban kaotikus közállapotaira és elemi méltányosságot nélkülöző társadalmi tapasztalataira. Ne feledjük, 1998-ban, a défaut évében az orosz lakosság csaknem fele, közel 70 millió ember kevesebb mint napi egy dollárból élt. Putyin ehhez képest maga volt a megváltás a fizetések és nyugdíjak időben való kifizetésével és folyamatos emelésével. Elnökségének két ciklusa alatt a reáljövedelmek évről évre közel 10 százalékkal növekedtek. Ez a körülmény már önmagában rendkívüli stabilitást kölcsönzött a putyini rendszernek. Kellett persze mindehhez a nemzetközi energiakonjunktúra jótékony hatása is. Az olajárak 1999-től kezdődő előbb lassú, majd 2004 elejétől egyre gyorsuló növekedése korábban ismeretlen méretű tartalékokat halmozott fel Oroszországban. 2000 elején az ország arany- és valutatartalékai mindössze 7,5 milliárd dollárt tettek ki. 2004 elején már elérték a 80 milliárdos szintet, 2008 nyarára pedig megközelítették a 600 milliárdot. De túl mindezen kellett ehhez a titkosszolgálati korporációhoz való tartozás politikai ereje éppúgy, mint az oroszországi intézményhiányos fejlődésből fakadó társadalmi deficitek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Putyin azért tudta mindezt véghezvinni, mert számíthatott a titkosszolgálati korporáció fegyelmére és szolidaritására, hanem csak azt, hogy mások mellett ez a körülmény is erősítette őt. Mint ahogy az is, hogy nem kellett jelentős társadalmi ellenállással megküzdenie. A választási és párttörvényt elnökségének idején kétszer is jelentősen átszabhatta. És az sem ütközött semmiféle társadalmi ellenállásba, amikor 2004 szeptemberében a beszláni túszdrámára hivatkozva radikálisan átformálta az oroszországi politikai rendszer olyan fontos elemét, mint a kormányzók addigi közvetlen választhatósága. A krízishelyzetet kihasználva Putyin egész egyszerűen magához vette a helyi végrehajtó hatalom első embereinek kinevezési (és leváltási) jogát. Érdemi ellenállás ekkor sem volt. És ez számos körülményen túl alighanem azért volt lehetséges, mert továbbra is gyengék a pártok, gyenge a helyi hatalom, ritka jelenség a civil kurázsi. De talán nem lesz mindig így…

 

 

Nincsenek.

Cimkék: Sz. Bíró Zoltán

 

Cimkék: Sz. Bíró Zoltán