Niedermüller Péter: A mindennapok gyarmatosítása

Ahhoz, hogy válaszolni tudjunk a kérdésre, mi maradt a demokráciából, előbb egy másik kérdésen érdemes elgondolkozni: miből áll a demokrácia? Miből áll(t) az 1989-et követően Magyarországon felépített, kialakított demokrácia, s mi az, ami ebből a demokráciából eltűnt vagy eltűnni látszik? S egyáltalán miért gondoljuk azt – sokan, de persze nem mindannyian –, hogy valami/bármi fenyegeti a demokráciát? Lehetséges-e a demokrácia fogalmának, felfogásának és gyakorlatának (nagyon) különböző értelmezése, vagy pedig azt kell hangsúlyozni, hogy a demokrácia nem valamiféle tetszőlegesen alakítható gumifogalom; hogy a demokráciának világos, egyértelmű és univerzális szabályai, keretei vannak.

A demokrácia természetesen nemcsak elvont filozófiai kategória, hanem történetileg kialakult politikai és társadalmi gyakorlat is. A demokrácia történeti kialakulása és meghatározottsága különösen fontos tényező, hiszen ez biztosítja, hogy a helyi, illetve a regionális sajátosságoknak megfelelő, azokkal harmonizáló, s éppen ezért működőképes demokráciák jöjjenek létre. Európában – pontosabban annak nyugati részén – a második világháborút követően kialakult és megszilárdult a liberális demokrácia rendje, amely a kapitalizmuson, a magántulajdonon, a jóléti államon, a hatalmi ágak szétválasztásán, az emberi jogok tiszteletben tartásán, az állampolgári egyenlőségen alapult és alapszik – hogy csupán néhány, bár nagyon fontos tulajdonságot emeljek ki. A rendszerváltást követően Magyarország – akárcsak a többi volt szocialista ország – ugyancsak a liberális demokráciát akarta fel- és kiépíteni. S noha ez a folyamat az elmúlt két évtizedben sem zajlott zökkenőmentesen, mégis volt – legalábbis a demokratikus pártok között – egyfajta egyetértés a liberális demokrácia alapértékeit illetően. Most azonban úgy tűnik, hogy az új kormány hatalomra kerülése óta eltelt időben ez az egyetértés megbomlott, az említett alapelvek kisebb-nagyobb mértékben sérültek és sérülnek. A kormány ugyanis folyamatosan és szisztematikusan lép át kétharmados többségére hivatkozva olyan határokat, amelyeket korábban a demokratikus pártok egyike sem kérdőjelezett meg. Az önkormányzati választások előtt megváltoztatták a választójogi törvényt, s ezáltal jogi, adminisztratív eszközökkel korlátozták a politikai pluralizmust. Kormánypárti politikusokat tettek meg elvileg független állami intézmények vezetőivé, alkotmánybíróvá, sőt köztársasági elnökké. Módosították az állampolgársági törvényt, bevezették a szakmai körökben nagy vitát és elutasítást kiváltó „három csapás” törvényét, megnyirbálták (és továbbra is nyirbálják) az oktatási törvényeket, oktatás és korszerű tudás helyett a saját elveiket visszatükröző nevelést állítva az előtérbe. Legújabban pedig nyílt államosítás, a magánnyugdíj-pénztárakba történő befizetések kisajátítása zajlik. És ezt a felsorolást hosszan lehetne folytatni. Azonban már ez a néhány kiragadott példa is világosan mutatja, hogy a Fidesz–KDNP-kormány rövid idő alatt is határozott és öles léptekkel távolodott el a liberális demokrácia európai modelljétől és hagyományaitól. Ez az eltávolodás azonban nem véletlen, vagy esetleges, hanem a kormánypárt ideológiájának s politikájának a lényegi eleme. A Fidesz–KDNP kinyilvánított célja ugyanis egy „új világ” felépítése, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megteremtése. A NER-nek pedig az az egyik alapvető sajátossága – s ezt legalább a kötcsei beszéd óta pontosan tudni lehetett –, hogy tudatosan szakít a liberális demokrácia európai hagyományaival, értékrendjével. A „centrális politikai erőtér”, az „értelmetlen értékviták”, „a létezés magyar minősége” és hasonló megfogalmazások – de már persze korábban, a Fidesz egész ellenzéki ténykedése is – egyértelműen jelezték, a Fidesz–KDNP kísérletet fog tenni a politikai pluralizmus közvetett módon való korlátozására. A „nyugati típusú kapitalizmus” válsága (és most hagyjuk függőben a kérdést, hogy milyen típusú kapitalizmusok vannak még, és ha vannak ilyenek, azok miért nincsenek válságban), az IMF, a multinacionális vállalatok ostorozása, a válságadók, az államosítás, a magánnyugdíj-pénztárak befizetéseinek konfiskálása és hasonló intézkedések pedig azt jelzik, hogy a kormány ténykedésének fontos eleme a kapitalizmusellenesség (miközben olyan adótörvényt vernek keresztül a parlamenten, ami elsősorban a jómódúak érdekeinek felel meg). Mindez már önmagában is mutatja a rendszerváltás idején kialakult, a politikai demokrácia európai hagyományaiban gyökerező konszenzustól való elfordulást. De ugyanezt célozza a retorikai gőzhenger is. Az „új világ”, a szavazófülkékben lezajlott forradalom, a nemzeti összetartozás és egység, és az egyéb retorikai találmányok elsődleges és egyedüli célja az, hogy az országgyűlési választásokat követő, minden demokráciában szokásos kormányváltást kiemelje az elmúlt két évtized kontextusából, folyamatából, s mint valami különleges, sosem látott eseményt jelenítse meg. A folyamatosság elutasítása bizonyos mértékig akár érthető is lehetne, hiszen minden kormány törekszik arra, hogy saját hangsúlyokat teremtsen a politikában, a gazdaságban, a kormányzás egyes területein. Jelen esetben azonban többről van szó – arról, hogy a Fidesz–KDNP ily módon is megkérdőjelezi a liberális demokráciák alapelveit, alapértékeit. Így aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy Európa-szerte oly sokan bírálják a hazai történéseket. Ennek azonban nem valamiféle összeesküvés vagy az az oka, hogy valakik le akarják járatni az országot, hanem az, hogy a bírálók egyszerűen mást értenek demokrácián, mint a politikai hatalom mai birtokosai.

A liberális demokrácia alapelveitől való eltávolodást nemcsak a törvényalkotás, a kormányzati munka és kommunikáció mutatja, hanem a politikai hatalomnak a társadalom mindennapi életébe való beavatkozása (vagy legalábbis erőteljes, nemegyszer kíméletlen beavatkozási kísérletei) is. A liberális demokrácia egyik legfontosabb alapelve a társadalom mindennapi életének, a mindennapi élet sokféleségének, a kulturális orientációk, hagyományok és vallási meggyőződések korlátozások nélküli követésének a biztosítása, röviden a mindennapi élet szabadságának a tiszteletben tartása – mindaddig, amíg ezek nem fenyegetik magát a demokráciát. Ezt az alapelvet Európában nemcsak a liberális pártok, hanem az ideológiai különbségektől függetlenül minden olyan politikai erő elfogadta – legyen az kereszténydemokrata, szocialista, szociáldemokrata, vagy bármi más –, amely önmagát a liberális demokrácia európai hagyományain belül helyezte el, s amely politikai identitását – részben vagy egészben – ebből a hagyományból vezette le. Éppen ezért nincs olyan európai ország, ahol a választásokon győztes párt – legyen győzelme akármilyen arányú – kísérletet tett volna arra, hogy a társadalomra ráerőltesse saját politikai ideológiáját, hogy a társadalom mindennapi életét megpróbálja saját ideológiájának megfelelően átalakítani. Igaz, a szerencsésebb európai országokban a választások győztesei nem is szokták azt gondolni, hogy velük új időszámítás kezdődött, hogy nekik egy „új világot” kell felépíteniük. Nemcsak azért, mert senki nem venné őket komolyan, hanem azért is, mert tudják, nincsenek „új világok”, nem lehet mindig mindent elölről kezdeni, s a politikai konfliktusok, a társadalmi problémák csak kompromisszumokkal, a különböző irányultságú politikai erők közötti együttműködéssel oldhatók meg.

Magyarországon ez is másként van – legalábbis azóta, hogy a Fidesz–KDNP meghirdette a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. A kormánypárt ideológiájának alapeleme ugyanis az egyneműség, a homogenitás, aminek legszembeötlőbb jele a politikusi nyilatkozatokban állandóan visszatérő „magyar emberek” kifejezés. Ez a nyelvi fordulat nem vesz tudomást a modern társadalmakat alapvetően jellemző rétegzettségről, a különböző társadalmi és kulturális miliőkről, hanem mindezeket igyekszik lefedni, s azt a benyomást kelti, hogy a nemzeti hova- és összetartozás felülírja, semlegesíti az eltérő társadalmi érdekeket és kulturális orientációkat. A Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata ezt a szemléletet fogalmazza meg egyértelműen, amikor azt mondja, az új rendszer minden magyar embert (magyar állampolgárt?) befogad politikai nézetétől, vallásától, kortól és nemtől függetlenül (hogy az életkor és a nem miként kerül ide, azt valószínűleg senki sem tudja). A „magyar ember” kitétel persze nem véletlen fogalmazás – amint arra az előzőekben már röviden utaltam. A hatalom mai birtokosainak határozott elképzelésük van a „magyarságról”, amit pontosan tükröz vissza a kulturális nemzet fogalma. E felfogás szerint vannak olyan népcsoportok, amelyek nyelve, kultúrája és történelmi tudata közös, s ezért egységet képeznek, kulturális értelemben nemzetet alkotnak – függetlenül a nemzet tagjainak állampolgárságától. Ez a nézőpont azonban több szempontból is téves. Egyrészt az egységet képező közösség ebben az összefüggésben azonosságot sejtet – miközben úgy tesz, mintha nem tudná, hogy soha sehol nem létezett homogén nemzeti kultúra és azonos történeti tudat. A nemzeti kultúra, a történeti tudat, a kulturális hagyományok mindenütt rétegzettek – így természetesen Magyarországon is. Hogy csak néhány egészen triviális példát hozzak, van, akinek Wass Albert a nemzeti kultúra része, s van, aki kezébe sem veszi a könyveit; van, akinek a Szent Korona az új alkotmány alapja, másoknak viszont anakronisztikus téveszme; van, akinek a holokauszt a magyar történelem felfoghatatlan drámája, mások számára a holokauszt a zsidók és németek ügye – és ezt a felsorolást (is) hosszan folytathatnám. Másrészt a kulturális nemzet fogalma azért sem használható, mert az állampolgárság, a valamely országban, adott szociokulturális környezetben való élés és élet igenis meghatározza a kulturális tudást, a rendelkezésünkre álló kulturális eszközöket és technikákat. Természetesen vannak magyarul beszélő családok New Yorkban, Kassán, Újvidéken, Kolozsvárott és még számos más városban is, még az is elképzelhető, hogy mindegyiküknek van valamiféle magyar identitása – de mindennek ellenére kulturális szakadékok és világok választják el őket egymástól, illetve a magyarországi társadalomtól. Éppen ezért nem vezet sehova a kulturális nemzetnek ez a fogalma, s nem vezet sehová a – tervezett – Magyarság Háza vagy Trianon Múzeum létrehozása, amelynek elsődleges feladata a hagyományok szelektálása és kanonizálása, egyfajta imaginárius magyar kultúra megteremtése lesz. Sokkal inkább arra van, arra lenne szükség, hogy a be- és elzárkózó, egyrészt különállásunkat és egyedülállóságunkat, másrészt minden különbségen túlmutató azonosságunkat hangoztató felfogás helyett egy nyílt, nyitott, kulturális sokféleségre, a különböző kultúrák, orientációk, elkötelezettségek és hovatartozások közötti kommunikációra felépített nemzeti identitást fogalmazzunk meg. De erről persze szó nincs. A kormány, a Fidesz–KDNP sokkal inkább arra törekszik, hogy nacionalizálja a társadalmi befogadást, a társadalmi és politikai életben való részvételt. Arra törekszik, hogy felélessze a nemzetnek azt a felfogását, amely a múltra való emlékezeten, az együttélés vágyán, a történeti, kulturális kontinuitásnak az elvén alapszik, azaz egy olyan társadalmi rendet reprezentál, amelyben a politikai közösség alapját a történetileg legitimált homogén kulturális identitás jelenti. Ennek a társadalmi és politikai életet átfogó folyamatnak a megnyilvánulása a kettős állampolgárságról szóló törvény, vagy a Nemzeti Összetartozás Napja, amely törvény szövege külön elemzést érdemelne. De ugyanebbe sorba illeszkednek a nemzeti emlékezet át- vagy újraírására tett kísérletek is – s most nemcsak a nagy történelmi eseményekre gondolok, hanem pl. az oktatáspolitikára, amely éppen a klebelsbergi hagyományok újraélesztésén fáradozik.

Anélkül, hogy elvesznénk a részletekben, leszögezhetjük, a társadalom homogenizálására tett kísérletek szorosan összekapcsolódnak múltbeli, korábbi történeti korszakokhoz kapcsolódó kulturális értékek és hagyományok újraélesztésével. Azt is mondhatjuk, hogy a kormány és a kormánypárt jövőképe számos tekintetben a múltba viszi viszsza a jövőt, vagy ha ez jobban tetszik, akkor jövőként jeleníti meg a múltat. Ily módon pedig beleavatkozik az egyes individuumok jövőképébe is, hiszen mintegy kijelöli azokat a kereteket, amelyeken belül a sikeres, azaz társadalmilag elfogadott életpályák felépíthetők. Ez azt jelenti, hogy nincs teljes egyéni szabadság – az egyéni életutak, az egyéni szabadság csak ideológiai eszközökkel kijelölt utakon, csak ideológiai eszközökkel kijelölt kereteken belül tervezhető, élhető meg.

Azt gondolom, hogy mindennek a hátterében a Fidesz–KDNP két nagy félelme, két olyan, egymással összefonódó konfliktusmező húzódik meg, amelyet a kormánypárt a maga ideológiai keretein belül nem tud kezelni. Az egyik ilyen konfliktusmezőt, a megoldásra váró kérdések egyik halmazát a modern társadalom átalakulásából, differenciálódásából fakadó problémák jelentik. Anélkül, hogy itt hosszabb társadalomelméleti fejtegetésekbe bocsátkoznék, utalnom kell rá, hogy a nyolcvanas évektől kezdődően a modern társadalmak olyan mélyre ható társadalmi, kulturális változásokon mentek keresztül, amelyek súlyos kihívásokkal szembesítették a liberális demokráciákat. Hadd említsek ezzel kapcsolatban két példát. Az egyik: mindannyian tudjuk, hogy az utóbbi évtizedekben jelentős eltolódások történtek az ipari termelés, a szolgáltató ágazatok és a financiális szektor között, s ez a tény nemcsak a modern gazdaság szerkezetében okozott jelentős módosulásokat, de átrendezte a munkaerőpiacot, hatással volt a társadalmi szerkezetre, a politika és a gazdaság közötti viszonyrendszerre, az állam szerepére, lehetőségeire, funkcióira, és így tovább. Hogy itt tényleges problémákról, megoldásra váró feladatokról van szó, azt senki sem kétli. Az is jól megfigyelhető, hogy a világon mindenütt történnek kísérletek ezeknek a konfliktusoknak a rendezésére, feloldására. A magyar kormány, illetve a Fidesz vezető politikusai azonban más utat járnak – igyekeznek a problémát magát nem létezőnek, vagy legalábbis Magyarországot nem érintőnek tekinteni. Így aztán hol közelgő államcsődöt emlegetnek, hol gazdasági szabadságharcot vizionálnak, hol a nemzetközi hitelminősítő intézetekre tesznek nyegle megjegyzéseket, miközben azt mondogatják, hogy számukra csak a magyar választók számítanak. Mindez nemcsak a hatalmi arrogancia jele, hanem azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy nem értik annak a szélesebb értelemben vett, nemzetközi gazdasági, társadalmi rendszernek a logikáját, amelynek Magyarország is szükségszerűen része. Nem értik, hogy a modern társadalmak működésének logikája megváltozott. Ezt a változást nem kell szeretni, még talán követni sem mindenben, de valahogyan viszonyulni kell hozzá. S legfőbbképpen meg kellene érteni, hogy az el- és bezárkózás végképp sehova sem vezet.

A másik: a nemzetállam jelentőségének, érdekérvényesítő képességének a csökkenése. Számos jele van annak, hogy ma a nemzetállamok gazdasági, politikai szerepe, kulturális jelentősége lényegesen más, mint volt még, mondjuk, a hetvenes években. Ezen a tényen az sem változtat, hogy számos európai országban vannak politikai pártok és mozgalmak, amelyek ezt a tényt nem akarják tudomásul venni, sőt ebből politikai tőkét is képesek kovácsolni. Ugyanakkor a szerencsésebb európai országok oktatási rendszerüket, kulturális politikájukat, egész gazdasági-politikai rendszerüket úgy formálják, úgy alakítják át, hogy az megfeleljen a mai, egyre inkább nyitottabbá váló, egyre inkább átjárható világ követelményeinek. Mindeközben Magyarországon görcsös erőlködés folyik a „sikeres”, „erős”, „büszke” magyar nemzet mítoszának megteremtése érdekében, erősödik a kulturális hagyományokba való bezárkózás, a kulturális államtitkár Julianus barát programot hirdet meg, külön hivatala lesz a hungarikumok védelmének, az oktatási államtitkár pedig az angol nyelv oktatása ellen, és a magyar pedagógiai hagyományok felelevenítése mellett érvel. Mindennek megint csak van jelentős hatása a mindennapi életre, hiszen – különösen a fiatalabb generációk számára válik félreérthetetlenné –, hogy ez a kormány a következetes kulturális modernizáció helyett ellentmondásos kulturális hagyományok újraélesztését, a nemzetállam kulturális definícióját állította politikájának középpontjába.

A Fidesz–KDNP másik nagy félelme pedig arra vonatkozik, amiről az előbbiekben már röviden beszéltem. A vezető politikusok manapság mintegy ráolvasásszerűen, mágikus formulaként használják a nemzeti egység fogalmát, s ily módon igyekeznek leplezni azt a tényt, hogy a magyar társadalom az elmúlt két évtized során társadalmilag és kulturálisan erőteljesen differenciálódott, egyes rétegek között áthidalhatatlanná vált a szakadék. Érdekes módon éppen a konzervatív filozófus, Lánczi András mutatott rá, hogy a Fidesz–KDNP előtt álló legnehezebb feladat annak – az egyébként egész Európában napirenden lévő – kérdésnek a megfelelő megválaszolása, hogy miképpen lehet irányítani, összetartani egy számos szempontból erősen rétegzett társadalmat, amelyet ugyancsak számos vonatkozásban súlyos konfliktusok osztanak meg. A jelenlegi kormánynak erre a kérdésre nincs tényleges, használható válasza. Van viszont ideológiája, amit a társadalomtudományok az ellenmodernitás kifejezéssel szoktak jelölni. Ez az ideológia persze nem a Fidesz–KDNP sajátja, de a Fidesz–KDNP ma Európában az egyetlen olyan párt, amely ezt az ideológiát kormányzati rangra emelte. Az ellenmodernitás ideológiájának vagy filozófiájának az a lényege, hogy bár elfogadja, tudomásul veszi a modernitást mint történeti korszakot, illetve kontextust, de eközben elutasítja a modern társadalmat szervező mechanizmusokat, intézményeket és értékeket, s még inkább azok sokféleségét és folyamatos változását. Ha most ezt az ellentmondásos ideológiát röviden jellemezni akarnám, akkor ennek négy sajátosságát érdemes kiemelni.

Elsőnek azt, amire a korábbiakban már utaltam, a múlt jövőbe való kivetítése, a múlt jövőként való megjelenítése. Itt persze nem a történelmi múltról mint olyanról van szó, hanem a múltnak azokról az eseményeiről és szereplőiről, amik és akik hozzá tudnak járulni a jelen politikájának legitimációjához, a „centrális politikai erőtérrel” szemben álló politikai szándékok és ideológiák, a nyílt társadalom, a liberalizmus vagy a szocializmus megbélyegzéséhez. Hogy ez mennyire így van, azt pontosan mutatja a trianoni békeszerződés körüli újabb vita, illetve a Nemzeti Összetartozás Napjáról szóló törvény, amely a megcsonkított országgal kapcsolatos összes, a két világháború közötti időszakban gyökerező mítoszt és reminiszcenciát mozgósította, miközben egyetlen kritikai megjegyzés sem hangzott el, mondjuk, a bécsi döntésekkel, azok politikai hátterével kapcsolatban. Mindez különösen elgondolkoztató egy olyan országban, ahol a felmérések szerint a társadalom egy jelentős részének történeti tudata enyhén szólva hiányos.

Az ellenmodernitás egy másik jellemző sajátosságáról, a közösség, a nemzet mítoszáról ugyancsak beszéltem már röviden. A nemzeti egység unalomig ismételgetett és ezért már most elhasználódott és kiüresedett formulája azt a benyomást kelti, mintha elég lenne „magyarnak”, „polgárnak”, „kereszténynek” lenni, mintha elég lenne a „hagyományainkhoz” ragaszkodni, „bátornak” és „erősnek” lenni, s akkor minden rendbe jön, mindannyiunk élete jobbá válik. Ez az ideológia azt üzeni, akkor fogunk jobban élni, ha mindannyian ugyanahhoz a közösséghez tartozunk, ha ugyanazt tekintjük a múltunknak, ha azonos a kultúránk, azonosak a hagyományaink. Ugyanakkor elhallgatja, hogy nemzeti egység létezik minden európai országban, csak másképpen értelmezik – nemzeti egység a liberális demokrácia alapelveit, a társadalomnak az abban gyökerező jövőképét, értékeit és normáit tartalmazza, rájuk épül.

Az ellenmodernitás harmadik sajátossága, hogy leegyszerűsít, illetve tagadja bizonyos társadalmi problémák, konfliktusok meglétét – úgy tesz, mintha azok csak valamiféle balliberális fikciók lennének, s amiket a nemzeti egység önmagától orvosolni tud. Ez a felfogás egyrészt azokhoz a ma már szinte rutinszerű reflexekhez vezet, amelyek a magyar társadalom olyan egyáltalán nem specifikus problémáit, mint pl. a munkanélküliséget, a növekvő társadalmi polarizációt, a hagyományos iparágak tönkremenetelét, az elszegényedést stb. minden további elemzést, szembenézést mellőzve a neoliberalizmus és a globalizáció hódításával magyarázzák. Ennek pedig az a következménye, hogy a „Nyugat”, az a metafora, amely két évtizeddel ezelőtt a társadalom jövőképét szimbolizálta, mára egyre inkább mindannak a megfelelője, amit a társadalom elutasít. A Nyugat- és kapitalizmusellenesség meghatározó összetevője az ellenmodernitás ideológiájának, s nem lehet nem észrevenni, hogy milyen határozottan van jelen a kormányzati retorikában is.

Végül az ellenmodernitás negyedik sajátossága, hogy naturalizál társadalmi jelenségeket, intézményeket, folyamatokat. Úgy tünteti fel a nemzet, a nép, a hagyomány kategóriáit, mintha azok eredendően adottak, éppen ezért vitathatatlanok, megkérdőjelezhetetlenek, nem pedig történetileg létrehozottak lennének. De ugyanígy naturalizálja, azaz megváltoztathatatlannak, adottnak tekinti a társadalom értelmezésével kapcsolatos politikai, ideológiai vagy éppen kulturális különbségeket is, s éppen ezért nem dialógusra és kommunikációra, hanem a másképpen gondolkodó és viselkedő csoportok szimbolikus eszközökkel történő körülírására, megjelölésére és elkülönítésére törekszik. Mindannyian emlékezünk Kövér László kijelentésére, a „különös anyagból gyúrt lényekről”, amellyel szocialista politikusokra utalt. Hasonlóképpen naturalizálja az ellenmodernitás a családot, a férfi és női szerepeket is. Pedig, ha valami mélyen megváltozott az elmúlt évtizedek során a modern társadalmakban mindenütt a világon, az éppen a család, a családformák, a családdal kapcsolatos felfogások, koncepciók. A Fidesz–KDNP minderről tudomást sem vesz, nemcsak, hogy mereven ragaszkodik a maga, egyre inkább valóságidegen felfogásához, hanem az alkotmányban is rögzíteni akarja. Aligha lehet véletlennek tartani, hogy az alkotmány-előkészítő bizottság egyik jeles tagja nyilvánosan taglalja a gyermektelenségi adó ötletét, miközben megjegyzi, hogy a nők nem a munkahelyeken, hanem a szülőszobában pótolhatatlanok. További példákat megint csak hosszasan lehetne még sorolni. Ebből a néhány kiragadott mozzanatból is látszik azonban, hogy a Fidesz–KDNP nyilvánvalóan arra törekszik, hogy rákényszerítse a társadalomra a mindennapi élettel, annak egyes területeivel kapcsolatos mélyen ideologikus elképzeléseit. S noha a kulturális különbségeket, tagoltságot, az életformák sokféleségét megszüntetni nem tudja, ugyanakkor azonban minden rendelkezésére álló eszközzel igyekszik hegemón helyzetbe juttatni azokat az életformákat, amelyek ideológiájának megfelelnek.

Az ellenmodernitásnak ez az ideológiája kiválóan alkalmas arra, hogy egyfajta – tegyük gyorsan hozzá, hamis – biztonságérzetet teremtsen. Elsősorban azért, mert azt a benyomást kelti, hogy van valamiféle, kulturális azonosságon, hasonlóságon, egyformaságon, nemzeti egységen alapuló rend, amely megmenti a társadalmat, az embereket a problémáktól és konfliktusoktól. Ez a rend egyrészt szigorú és értelmetlen törvények és törvénytervezetek formájában jelentkezik – gondoljunk csak a „három csapásra”, a kis értékű bolti lopások börtönnel való büntethetőségére, a hajléktalanoknak a közterületekről való kitiltására vagy éppen a legújabb ötletre, a nemzeti parkokba küldendő fegyveres őrségre. Ugyanakkor a rend állandó hangoztatásának van egy másik, nem annyira szembeötlő következménye is. A Fidesznek ez az ideológiája ugyanis azt üzeni, hogy a konfliktusok, az érdekek különbözősége, az eltérő megoldások, a sokféleség „természetellenes” állapot. A „természetes rend” az, hogy mindenki egy irányba megy, hogy a politikának nem kell fáradnia az érdekek egyeztetésével, kompromisszumok keresésével. Az így értelmezett politikának az az egyedüli feladata, hogy kijelölje az utat, amit aztán a társadalom, fölösleges viták nélkül, „nemzeti egységben” követ. Ha pedig valaki vagy valakik mégis megkérdőjeleznék ezt a politikát, akkor ezek az emberek, csoportok ennek a rendnek a szellemében önmagukat zárják ki a társadalomból. A Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata pontosan ezt a liberális demokráciák minden hagyományával gyökeresen szemben álló felfogást tükrözi, amikor azt mondja, a „Nemzeti Együttműködés Rendszere”, ez a Fidesz–KDNP által kitalált ideológiai rendszer, „lehetőség mindenki számára és elvárás mindenki felé”. Ez a mondat – ha ezt egyáltalán le kell „fordítani” – ugyanis azt mondja, mostantól fogva csak egyetlen út van – a politikában és a mindennapi életben egyaránt. Minden más út pedig járhatatlan és veszélyes.

Végül azt is látnunk kell, hogy ez a politika, ez a társadalomkép, ez az ideológia ebben az országban sokak számára elfogadható. Elsősorban azért, mert megteremti annak a lehetőségét, hogy az egyes embereknek ne kelljen szembenézniük a társadalmi problémákkal, konfliktusokkal. Hogy visszahúzódhassanak saját, egyéni életük keretei közé, hogy ne kelljen állást foglalniuk társadalmi, politikai kérdésekben. S ez az ellenmodernitás legfőbb célja, de egyben legsúlyosabb következménye is – nevezetesen az, hogy elfojtja, megsemmisíti a demokratikus politikai kultúrát, az állampolgárok részvételén alapuló demokráciát.

 

 

A Demokratikus Charta 2010. szeptember 18-i konferenciáján elhangzott előadás átdolgozottt változata.

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Niedermüller Péter: A „Nemzeti Hitvallás” alkotmánya A Fidesz–KDNP a legutóbbi országgyűlési választásokon elért kétharmados győzelmét követően...

Niedermüller Péter: A jövő társadalma? Az elmúlt másfél évben számos cikk, publicisztikai írás, elemző tanulmány...

Niedermüller Péter: Esztergom a távolból… Meggyes Tamás 1999-ben lett ügyvezető polgármestere Esztergomnak. Az akkor 32...

Niedermüller Péter: Töprengések politikáról és kultúráról A Mozgó Világ januári számában Konok Tamás, Gábor György és...

Niedermüller Péter: A progresszív baloldal: esélyek és alternatívák Az elmúlt évtized talán legfontosabb politikai történése, hogy feltartóztathatatlanul csúszik...

 

 

Cimkék: Niedermüller Péter