Fáy Miklós: A dobozba zárt fájdalom (Örkény István: Tóték. A beregszászi Illyés Gyula Színház előadása az újszegedi Szabadtéri Színpadon. Rendezte Vidnyánszky Attila.)

Talán naivitás, de nekem a Tóték mindig olyan egészen egyszerű darabnak tűnt. Pontosabban: nem darabként tűnt egyszerűnek, hanem előadásként, vagyishogy annyira jól, erőteljesen, pontosan, hibátlanul lett megírva, hogy semmit sem kell csinálni, csak venni egy jó színészt, megépíteni hozzá az alapzatot, körberakni mindenféle színházi kellékkel, díszletekkel, mellékszereplőkkel, és a történet elmeséli önmagát.

Nem vagyok benne biztos, hogy nem egy mindenki által észrevett tényt említek, ez esetben csak én nem olvastam figyelmesen a hozzáférhető szakirodalmat, de a Tóték a magyar Mario és a varázsló. Ugyanúgy kisregénynek indult, ugyanúgy észrevették benne a drámát, csak le kellett hámozni róla az elbeszélő részleteket. Ugyanúgy a zsarnokságról beszél, ugyanúgy föllázadnak ellene, ugyanúgy nincs jobb ötlete az írónak, mint a gyilkosság. Pisztoly vagy margóvágó – nem mindegy? Nem, nem mindegy, ezért játszódik az egyik Torre di Venerében, a másik pedig Mátraszentannán. Egyik sem valóságos helység, de valóságos helyszínen. És ami nekünk a lényeg: ugyanúgy Latinovits Zoltán.

Latinovits ott röpköd Szegeden, vagyis Újszegeden, a kisebbik szabadtéri színpadon, a beregszászi előadásban, abban a pillanatban, amint megérkezik az őrnagy, Trill Zsolt. Egy ideig nem teljesen világos, hogy Trill Zsolt mit is csinál, utánoz vagy kalapot emel, bedobja a törülközőt, és azt mondja, ha nem lehet jobban csinálni, akkor legalább megpróbálom ugyanúgy, vagy idéz, beemel, tágítja a kört, a második világháborús történetet úgy mondom el, hogy közben a hetvenes éveket is megidézem. Talán mindezt egyszerre teszi, mert olyan az előadás. Az egészben az a különös, hogy nagyon határozott idézőjelek nincsenek kitéve, leszámítva talán azt a vaskos „kedves Taut úr” megszólításokat, meg a „margauvágou”-t, Trill Zsolt nem beszél Latinovits-hangon, nem szorítja össze a fogsorát, nem visel hajhálót. Ha láttam volna Latinovitsot színpadon őrnagyként, csak magamra gyanakodnék, beakadt egy előadás, beégett a memóriába, megesik az ilyen. Így viszont, a finomabb eszközöket nem is nagyon látva, csak a hatást érzékelve azt hiszem, valamit akarnak tőlem. Annál is inkább, mert a rendezés is kibámészkodik a történelmi keretek közül.

Nem így kezdődik az előadás. A színen villanyoszlopok, kicsi ház, nagy budi, a szabad ég alatt sütögetnek olajban valamit. Nem tudom megállapítani, mit főzőcskéznek, de megismerem a színésznőt, és nem tudok leküzdeni egy idétlen poént: mit sütsz, kis Szűcs. Egyre hangosabban beszélnek a színpadon, észrevétlenül kellene belecsusszannunk a történetbe, ezt a folyamatot elrontja a szabadtéri szignál, a Gyuri postást játszó Rácz József színpadilag bosszankodik, de tényleg pech. Mindenesetre a nyitó kép alapján akár az Indul a bakterház is lehetne az esti program. Testes néne, kvázi-egyenruhát viselő félnótások, magyar táj magyar ecsettel.

A történet maga bele is szorulna a színpadnak a jobb sarkába, de Vidnyánszky Attila persze nem hagyja kihasználatlanul a másik felét sem a játéktérnek. Nagy mikrofont engednek le, ahol a rádióbemondó jelzi a történelmi folyamatot, előbb Tirgu Muresből Marosvásárhely, Beregovóból újra Beregszász lesz, jönnek a győzelmi hírek, majd a visszavonulás, a városnevek visszaváltozása. A történelem azonban nem áll itt meg, továbbtekintünk az új rabságok, piaci-tömegkultúrai elnyomatások felé, nekem úgy tűnik, fölöslegesen, az egész hőbörgés leválik a darabról, nemcsak a kétes mondanivaló miatt, hanem mert Örkénytől a hőbörgés maga annyira idegen. Vidnyánszky Attila viszont kétségkívül szeret zajongani. Ha az előadásra gondolok, akkor az állandó csörömpölés, edénycsattogtatás, zenebohóci elemek jutnak az eszembe, égő papírt dobálnak a tubába, ami aztán füstöl, ha a hangszert fújják. Tudom, hogy mindennek célja van, az agresszív környezetet, a primitív propagandaeszközökkel operáló világot agresszíven is kell ábrázolni, de nem vagyok benne biztos, hogy jó az ár-érték arány, már réges-régen megértette a néző, hogy miről is van szó, és még mindig bombázzák indulókkal, csatazajjal, helyben járó bakancsok erősített zajával. Hol van így a különbség ábrázolt és ábrázoló között?

Megint vissza kell térni a kiindulási ponthoz: éppen elég jó a darab magában is, nem biztos, hogy ezek a nem is nagyon rafinált továbbgondolások kellenek hozzá. Van még egy darabelemzési hozadék, és ez az őrnagy és Tóték lányának, Ágikának a kapcsolata. Az persze nyilvánvaló, hogy Ágika átáll Tót Lajos oldaláról az őrnagy mellé, és az ő árulása határozottabb és lendületesebb, mint Mariskáé, a feleségé, aki szavakban nem szakit, aki lélekben végig megmarad a férje mellett, és inkább csak az új, az őrnagy által meghatározott világrendet akarja szolgálni, akinek mindig megvan az a magyarázkodási lehetősége, hogy ezt az egészet csak a fiáért teszi, érte viseli el. Túl könnyen adja magát az a megoldás, hogy Ágika azonban az új férfit találja meg az őrnagyban, túl direkt a megoldás, és ennek megfelelően a rendezői utalások is túl direktek: a távozó őrnagy attribútumait Ágika már saját testén hozza be a színre, katonakabát és napszemüveg van rajta. Számomra ez csak gyengíti a történetet, az őrnagy szimbolikusságát ez a nagyon is konkrét férfiszerep aláássa, valóságos katonatisztet teremt a figurából. A zsarnok lényege pedig, legalábbis a 20. században a nemnélküliség volt, pontosabban a férfiasság apává változtatása, Lenin és Kádár apánk volt, Hitlerbe és Sztalinba nem szerettek bele a nők, már csak azért sem, mert ahhoz el kellett volna őket képzelni alsónadrágban, sőt gatya nélkül is.

Még egyszer vissza kell mennünk a kiindulási pontra: végy egy jó színészt. Megjön a jó színész, leszáll a buszról, szól a csinnadratta. A történetben Trill Zsolt nem az az őrnagy, akit várnak, ezen egy kicsit dolgozni kell, mert természettől eredő adottságait tekintve lehetne éppen a várt őrnagy is, se nem alacsony, se nem köpcös, nem is tudom, mennyire érzékeli a közönség, hogy azért utálja, ha elnéznek a feje fölött, azért szekírozza Tótot (színészként persze Tóthot, Tóth Lászlót) a tűzoltósisak szemre húzásával, mert a szerep szerint alacsony. Az őrnagy kicsiségét a kellékekkel próbálják megtámogatni, a kofferek mellé hátizsákot is kap, hogy jelezzék, ő nem olyan őrnagy, aki vendégségbe jár a főurakhoz.

Itt, de nem emiatt csavarodik ki egy kissé a szerep. Az őrnagy már a megérkezés pillanatában túlságosan is intenzív, már lövöldözik, vetődik, földhöz veri magát, ordibál, már nem elrongyolódottak az idegei, hanem komplett elmebeteg. Nem az a kérdés, hogy rettegésben tudja-e tartani egy fölfegyverzett elmebajos a vendéglátóit, hanem hogy mik lehetnek az erre adott reakciók. Ha az őrnagy a csúcson kezd, akkor pont a vele való azonosulás válik képtelenséggé, nemcsak Tót tiltakozna ellene a maga módján és eszközeivel, hanem a család nőtagjai is. Ha az őrnagy az első pillanatban már őrjöng, ha nem csak éppen hogy bolondos, spárgára nem lépő, de amúgy kedves, udvarias ember, akkor nincs lehetősége arra, hogy beszivárogjon a környezete gondolkodásába, hogy aprólékos munkával tegye pokollá a többiek életét. Akkor az őrnagy nyílt fenyegetés, könnyen felismerhető ellenség, be kell zárni, le kell lőni, meg kell menteni tőle még csak nem is a világot, hanem szegény Tót Gyulát, akinek kint a fronton elmeháborodottak parancsolgatnak. Ez is egy történet, de Örkényé jobb.

 

 

Örkény István: Tóték. A beregszászi Illyés Gyula Színház előadása az újszegedi Szabadtéri Színpadon. Rendezte Vidnyánszky Attila.

 

 

Kapcsolódó írások:

Fáy Miklós: Áldott szegénység (Aki Kaurismäki: Bohémélet. Örkény István Színház. Rendező Ascher Tamás.) Tartja magát Murger, vagy mi tartjuk magunkat bizonyos elvekhez, ami...

Fáy Miklós: A másik oldal (Hámos–Ruttkay: Mici néni két élete. József Attila Színház. Rendezte Léner Péter. / Grimm–Veres–Gimesi: A brémai muzsikusok. Budapesti Bábszínház. Rendezte Veres András) A másik oldal igazság szerint az egyik oldal, az, amelyikhez...

Fáy Miklós: Elisa alkonya (Lerner–Loewe: My Fair Lady. Szegedi Szabadtéri Játékok, 2010. július 8. Rendezte Novák Eszter.) Odáig tudom követni az előadókat, hogy látom, mit akartak. My...

Fáy Miklós: Nyűtt vonóbul bot (Kander–Ebb–Fosse: Chicago. A HOPPart társulat előadása. Rendezte Zsótér Sándor.) Volt egy lemezem, nem hallgattam nagyon sokat, de mindig nézegettem...

Molnár Gál Péter: Koldusopera (Kurt Weill-Bertolt Brecht: Koldusopera. A Bárka Színház és a Gyulai Várszínház közös előadása. Előbemutató 2006. június 7. Gyulai Várszínházi bemutató augusztus 14. Bemutató szeptember 22. Fordította Blum Tamás (versek), Vas István (próza), rendezte Alföldi Róbert.) Molnár Gál Péter Koldusopera avagy miként lesz esztétikai gyújtóbombából...

 

 

Cimkék: Fáy Miklós, Örkény István