Bakos András: Előkert; Fényes papíron; Régi fény

 

 

Előkert

 

 

A sötét sövényből kinőtt világos

hajtások az utolsó pillanatig

libegtetik leveleiket. A vágás

után pedig a legtöbb lecsúszik

a sűrűbe elkaphatatlanul. Hősi halál.

Egyszer ez is ápolt, szögletes előkert

lesz. Amikor apósom nagybetegen

hozzánk költözött, és meglátott

ablaka alatt az ollóval, azt mondta,

kár erőlködni, látja, hogy nem megy;

hiába próbálom, nincs bennem érzés.

Már nincs velünk, de még mindig

nem dőlt el, igaza volt-e. Ahogy

ideérek a nyitott ablak alá, ebből

a szobából most is az ő borotvaszeszének

illata árad. Odabenn ezt nem lehet

észrevenni, de innen, kintről még

igen. Valami állhatatosan őrzi,

a szőnyeg vagy a szekrény.

 

 

 

Fényes papíron

 

 

Az Atya: tüskehajú román óriás.

Felülről, mondhatni, feddőleg üt,

többnyire homlokon, arcon talál.

Én hátrálok, és amint alkalom

adódik, visszaütök. Rám ront;

mintha hajókormányt forgatna,

úgy próbál megijeszteni. Többnyire

rámozdulok, vesztemre. Olykor

én is eltalálom, de szinte csak

gyomron. Nehezebben viseli,

mint én; szeme összeszűkül,

penge a szája, ha teheti, rögtön

keresztbever. El kell mozogni.

Nem lettem soványabb, mióta

ide járok, de nem is híztam tovább.

Nyilván ő sem lesz már légiesebb.

Csak a lószőr hullik az öreg

kesztyűkből, nincsenek jobbak –

és ez így lesz már mindvégig.

Messziről nézve úgy haladunk,

mintha táncolnánk. Odaérünk a terem

sarkához, ahol most a mennyezetig

érő fenyő áll. Fényes papírba

csomagolt dobozok, vörös, ezüst,

arany gömbök, és mi ott mozdulunk

rajtuk egyszerre, száz alakban.

 

 

 

Régi fény

 

 

A házak olyan magasak,

mint a mellettük húzódó töltés.

Fönn fényes aszfaltút, zengő

lámpák. A gyerekeket nem engedik

játszani a gátoldalon az autók

miatt, szánkózni se. Amikor arra

gyalogoltam, mert nem győztem

várni a buszt, mindig néztek páran

az ablakból. Olyan volt ez, mint

valami mutatvány. Utóbb hallottam,

beszélték, nem sétál ott fönn más,

csak a falusi fodrász, hazafelé;

házakhoz jár, olló, hajszárító,

otthonkaanyagból varrt ruhavédő

palást a táskában. „Előbb-utóbb

ez is inni kezd, amiért régen a

kefekötők: a torkát ingerlő hajtörek

miatt.” Szóval figyeltek, lehetett

rájuk számítani – ahogyan sokáig

rám is. Most ideér velem a busz, és

világos, hogy már ezt sem lehetne

újra kezdeni észrevétlenül.

Valamikor lecserélték az égőket

a lámpasoron; a narancssárga fényben

megszokhatatlan lett minden, a hó is.

 

 

Kapcsolódó írások:

Bakos András: Repce Szomolyában; Régi kályhák Nem megy el hazulról. Tálcán melegíti a vizet a méheknek,...

Bakos András: Záróra Bakos András Záróra Most és itt dől el, mi...

Bakos András: Színjáték Bakos András Színjáték Fogadkoztunk, hogy ha tényleg meg bírjuk...

Bakos András: Költözés Bakos András Költözés A tengerzöld üvegajtó előtt állva figyelmeztet,...

Bakos András: Most csak aludjak; Véreink Rémálom, kocsmatöltelékeké: mély nyomokkal vagdalt földút fagyban, erős lámpafényben. Hegyélek,...

 

 

Cimkék: Bakos András