Kőrizs Imre: A kék halál

Nem tudom, más hogy vág csirkét, igaz, a múlt hétig azt se tudtam, mi hogy vágunk, de akkor viszont egy éjjel, éjfél körül, a kezemben egy vájdlinggal, abban pedig két csirke kábelnyalábszerű belével és a járulékos részekkel kilopakodtam barátaim kertjének széléhez, ahol egy fejre pántolható LED-es lámpa hideg fényénél, mint valami kincset, sietve, de azért megnyugtatóan mélyre, elástam az edény tartalmát. Ez volt a feladatom, amelynek értelme pedig talán az volt, hogy a kannibál csirkék ki ne kaparják, és fel ne falják ködként ingó eltűnt társaik emberi fogyasztásra alkalmatlan maradványait.

A csirkék egyébként tojáshibridek voltak, mert a gazdasszony, vidéki gyökereit a palántázásig és tovább ápoló, dolgos pesti felügyelőbizottsági tag, nem akart húshibrideket venni – úgy látszik, sima csirke már nincs is, csak hibrid –, mégpedig azért, mert azok csak „ülnek”. Micsoda igények! Nem elég, hogy a végén megeszik őket, addig még produkálják is magukat! Mármint hogy a gyerekek kedvéért, csirke voltukat illusztrálandó, kapirgáljanak. (A kapirgálásról jut eszembe: borsót is pirgáltunk, mit mondjak, aranyoskáim, nem egy szapora munka, de legalább nem kell utána belet ásni.) Később a két áldozat melle viszonylag rágósnak bizonyult, ami részben ezzel a tojásspecializációval függ össze, részben pedig talán azzal, hogy a kukorica mellett rendszeresen kaptak füvet is. A dél-amerikai marhahúsról hallottam, hogy a tágas pampákon legelésző szilaj tehéncsordák képe legfeljebb az állatok utolsó fél évéig hiteles, mert akkor már csak száraz takarmányt szabad enniük, a húsminőség végett. Lehet, hogy a csirkéket is így kéne táplálni, mutatis mutandis.

A baromfiudvarban egyébként élnek kacsák, és afféle kakukktojásként két nyúl is. Egyik este a nyulak valahogy kint maradtak, és éjjel mentünk bezárni őket, amikor is a párt in flagranti találtuk. – Különböző neműek? – kérdeztem jobb ötlet híján, mintha ez valamit számítana. – Igen, de testvérek – válaszolta a barátom szórakozottan. A gazdasszony nagymamája azért nem evett nyulat, mert egyszer látta, amint az egyiket épp egy macska hágta meg. (Macskát meg, gondolom, már korábban sem evett.)

De ami a csirkéket illeti, a belezésig még történt egy-két dolog. Mindenekelőtt a levágás. Én nem vágtam, csak lefogtam a fickándozó, meglepően törékeny testeket, mert a barátom elmondta, hogy korábban nem sikerült az egyiket megfelelően rögzíteni, és az áldozat egy darabig fej nélkül szaladgált ide-oda, nekirohanva a gyereknek is. (Úgy tűnik, a négyéves kisfiút a dolog nem dúlta fel különösebben.) Szóval lefogtam a csirkéket, de az egyiket véletlenül most is sikerült lefejezni, és ez valahogy tovább is vonaglott, becsléseim szerint tizenöt-húsz másodpercig. Böllér barátom civilben – vagy mundérban? – dolgos pesti rendszerszervező, tehát nem idegen tőle az összefüggések vizsgálata, és a jelenséget úgy magyarázta, hogy a csirke mozgásában sok a motorikus elem, például amint kinyitja a szemét, már automatikusan csipeget, vagyis bizonyos fontos mozgásokhoz már élete hajnalán sem kell fejként használnia a fejét.

Az utóbbi időben különben nem a bélásás volt az egyetlen földmunka, amit végeztem. Apám sírját is rendbe kellett tenni, egyrészt mert nem volt rendben, másrészt mert közeledett a halála évfordulója. Apám az orosz puccs idején halt meg, amikor a pápa Magyarországon járt, aznap, amikor a keresztfiam született, vagyis tizenkilenc éve. Eszerint hat év múlva kell újra kifizetni a sírhelyet. Úgy tudom, ezt huszonöt évenként kell megtenni: az olimpiai négy éveket, de még a kilencéves médiahatóság-vezetői kinevezéseket is messze megelőzve alighanem ez az ember életében a leghosszabb ciklus. 2016-ban remélhetőleg tudok majd intézkedni, de a következő kör 2041-ben már messze nem ilyen valószínű. (Nem ide tartozik, de ide tart: tudtommal az egyiptomi tévében azzal konferálják le a sorozatokat, hogy „a következő részt ekkor és ekkor mutatjuk be, Insallah”, azaz körülbelül: „ha Isten is úgy akarja”.) Egyébként nem értem ezt a szűkmarkúságot a sírhelyekkel: ha a közös területeket, az utakat, ravatalozókat, irodákat stb. is beszámítom, egy elhunytnak bőségesen elég négy négyzetméter, vagyis a Földön ma élő összes ember temetkezésére elegendő lenne húszezer négyzetkilométer, ami csak a negyedével nagyobb Liechtenstein területénél.

De mit nekem Liechtenstein, elég volt apám sírját rendbe tenni, nem utolsósorban azért, hogy a húgai, akik ilyenkor mindig kimennek a temetőbe, ne lássák elhanyagoltnak.

Képmutatás ez? Bizonyára. Valamikor harminc-harmincöt éve, még gyerekkorában, csirkemészáros barátom családját meg akarta látogatni egy félig-meddig hivatalos – egyházi, pontosabban a közösséghez tartozó – személy. Felmerült, hogy a családlátogatás alkalmából rendet kéne csinálni. Barátom már gyereknek is okos volt, ezért felvetette, hogy amennyiben a látogató a körülményeiket akarja megismerni (illetve ők ezeket bemutatni), semmi sem indokolja a rendrakást, mert az nemde pontosan ezeknek a megismerni kívánt körülményeknek az átmeneti, külsődleges és célzatos megváltoztatására irányul. Vagyis épp az életmódjukkal nem szembesülne a látogató, mármint azzal, hogy náluk rendetlenség van – és ez részükről csúf képmutatás lenne. (Túl azon, hogy rendet rakni fárasztó.) Erre válaszolta a barátom még nála is okosabb nővére, hogy igen, de kétféle rendetlenségben élő ember van, az egyik, aki sose csinál rendet, míg a másik azért kitakarít, ha látogatók jönnek.

A rendrakás után átmentem a nagyszüleim sírjához is: a közelében huszonöt év alatt megerősödött egy fa. A szomszéd sírt nem gondozzák, a fejfa kidőlt, a halom besüppedt, a kimondottan faméretű fa a közepéből nő ki. Nem tudom, hogy ha nem váltják meg a sírt, hogyan fogja a temető kiüríteni, mert el sem tudom képzelni, hogy lehet kivágni azt a más fáktól és síroktól szorosan körülvett fát a parcella közepén. A nagyszüleim sírhalmán nem volt mit rendbe tenni: mohos, borostyántól befutott földhalom, mert a nagymamám temetése előtt szét kellett szedni a nagyapám sírkövét, amit aztán egy fa mellé tettünk, de mivel nem őriztettük – egy sírkövet? eszünkbe se jutott –, ellopták. A kő az egész sírt beborította, mert a nagymamám előre látta, hogy nem fogunk kijárni a virágokat gondozni, és biztos nem is örülne a mostani helyzetnek, bár az én sírízlésem más, nekem, tekintettel a mohára és a borostyánra, adott esetben egy szavam se lenne.

Az utóbbi időből még egy halál közeli élményről tudok beszámolni: tönkrement a számítógépem. Konkrétan összeomlott a Windows XP, a jelenséget egy kollégám kék halálnak nevezte, eddig ilyen színűről nem hallottam, legfeljebb feketéről. Egy ideig úgy tűnt, hogy az utóbbi három év fényképei és az összes műveim is elvesztek – a változatokkal –, de végül sikerült helyreállítani a winchestert, és újratelepíteni a programokat. Igaz, a fájljaimat egyelőre nem másoltuk vissza, és az „asztalon” – a Windows lankás háttérképén – sincs szinte semmi: olyan, mintha ezt a cikket egy üres lakásban írnám.

De mégsem szeretném így, egy számítógép profán feltámadásának felidézésével befejezni. A képernyőn megjelenő XP logóról egyrészt nekem úgyis mindig a görög Krisztus-monogram jut az eszembe, másrészt a feltámadásra legutóbb épp a csirkék torkának elmetszője utalt, a biciklijeiről beszélgetve. Ha jól emlékszem, öt biciklije van. Mindegyiknek megvan a maga létoka: az egyiken gyerekülés van, a másikat mindennapos városi közlekedésre használja, a harmadik csodaszép, a többire nem emlékszem. Illetve lehet, hogy csak négy van, mert az ötödik eltűnt, még tavasszal. Konkrétan húsvét vasárnap. Félreértés ne essék, a barátom nem akar vádaskodni, csak úgy mondja.

 

 

Kapcsolódó írások:

Kőrizs Imre: Barátok közt Azt látom a barátomon, hogy az utóbbi időben mindent...

Kőrizs Imre: „Az elefántcsonttoronyból” Év elején rendszerint eszembe jut: hogy alakul majd idén a...

Kőrizs Imre: Tíz bor tízért Van egy kedves barátom, egy igazi Stimmführer, vagyis az énekkar...

Kőrizs Imre: Étteremkritika „Forrott e haza mindenütt – mondja a költő egy történelmi...

Kőrizs Imre: Átvilágítás Már rég láttam ezt az embert. Nem is tudom, öt-hat...

 

 

Cimkék: Kőrizs Imre