Sándor Erzsi: A rablomata (Kvízműsorok az ATV-n és a Spektrumon.)

Az egésszel nyilván az a bajom, hogy nem nekem jutott az eszembe. Pedig szinte minden adva lett volna hozzá, amit jól ismerek. Tele van a város szakképzetlen, legfeljebb aluliskolázott, munkanélküli culágerekkel, akik nagy tömegben vándorolnak a média mind sötétebb bugyraiba, ahol alig akad olyan feladat, amit ne vállalnának el, ha rájuk szegeződik egy kamera. Helyesbítek: nincsen olyan, amit ne vállalnának el. Rajtuk kívül adva van az otthon televíziózó néző, aki magyar állampolgárként egyetlenegy dologgal motiválható: pénzzel. Sok se kell belőle. A magyar tévénéző rezzenetlenül issza a sörét, rágja a ropiját, és mered a képernyőre, ha álomkonyhát vagy wellness hétvégét akarnak rásózni, de menten telefont ragad, ha egy azonnal megnyerhető tízezer forintos ellebeg a szeme előtt. A beígért tízezer forintos többszörösét is képes eltelefonálni a nyerés lehetőségének öntudatlan bódulatától. A magyar tévénéző ugyanis nem olvas apróbetűket (talán nagyokat sem), nem számol, nem kombinál, nem gyanakszik, hanem tartalmatlan és holt időkben is tévét néz. Mindegy mit, csak mozogjon. Ezért irigylem az interaktív betelefonálós kvízjáték kitalálóját és működtetőjét, aki bizonyára azért jött rá a nézői szokások és a kamerára áhítozók egyazon egyenletéből kihámozható végeredményére, mert ő maga matematikus. Talán lehetett egy pillanata, amikor belenézett a pénztárcájába, és arra gondolt: mennyivel jobb, ha ott annyi pénz van, amennyit már meg sem tud számolni.

Felépítette a pszeudo-kvíz birodalmát. Holtműsoridőket vásárolt, kisebb, készséges televíziós társaságoktól, és a saját maga által legyártott műsort ingyen átadta. Mellé felajánlotta, hogy minden emelt díjas telefonkapcsolás és sms-küldés díján megosztozhatnak. Ki tudja, milyen arányban? (Ő biztosan.) Ha közvetítő cég is akad – és miért ne akadna –, akkor másmilyen arányban. Végezetül a show – mert hogy is hívhatnák ezt másképp – reklámbevételei a közvetítő vagy partnercégnél maradhatnak, a pszeudo-kvízbirodalomnak bőven elég, ami az emelt díjas hívásokból befolyik. Sőt beárad.

Birodalom azért, mert a működtető matematikus egy világcéget hozott létre, amely néhány év alatt piacvezetővé nőtte ki magát. Szöultól Indián és Amerikán át Szlovéniáig sugározzák a műsoraikat kisebb tévécsatornákon és holtidőben. A vetélkedőket a budapesti épületben berendezett stúdiókból – az időeltolódások miatt – huszonnégy órán át lövik szét a világ minden pontjára, élőben, és ebben nincs okom kételkedni. Még akkor sem, ha azt gondolom, hogy videoszalagról is mehetne. Hiszen a nézők ugyanolyan lendületesen hívnák akkor is az emelt díjas szolgáltatást, és ugyanúgy nem nyernének semmit. Ahányszor megvárom a nyertest, mindig az az érzésem, hogy megkérték a folyosói takarítónőt, mondja már be, hányas négyzetbe rajzolt kávészemek adnak ki egy arcot. Az, hogy így nem lenne tisztességes, eszembe sem jut. Hiszen az egész nem az.

A vetélkedőshow pszeudo, mert úgy néz ki, mint egy kvízműsor, de valójában pénznyelő gép, félkarú rabló, rablomata. Nagyon egyszerű kérdésre kellene válaszolnia a nézőnek, ha bármilyen módon telefonjával adásba kerülhetne. De nem kerülhet, hiszen nem kapcsolják oda. Neki csak az jut, hogy annyiszor hívja fel a műsor emelt díjas telefonszámát, ahányszor csak tudja. Így juttatván busás haszonhoz a pénzén osztozó cégeket, beleértvén a telefonszámláját behajtó szolgáltatót is. 2007 óta a képernyőn kötelezően futó scrollok tudatják a honi tévénézővel, hogy a telefonálása nem garantálja az adásba jutását. Ám a felirat apró betűs, és természeténél fogva fut.

Érdekes adalék, hogy bár valójában szerencsejátékról volna szó, a Szerencsejáték-felügyeletnek nincsen dolga a műsorral, mivel abban kérdések, feladványok és arra adható válaszok vannak, így az nem tisztán szerencsejáték mégsem. A kérdések többnyire lebutítottak, a jó válasszal akár több százezer forintot is lehetne nyerni, mégis alig akad megfejtő. Ennek két oka van. Egyrészt, ugye, nem kapcsolják a telefonokat műsorba, vagy ellenkezőleg, túl sokat is bekapcsolnak. Ez utóbbit olyankor teszik, amikor csak azt a megoldást fogadják el, amelyikre a szerkesztő gondol. „Mondjanak a nézők -ia végződésű országokat!” Ömlenek is a telefonok, híznak a céges pénztárcák, de Szerbia és Zambia lehetőségét számba véve kinek jutna eszébe, hogy Mikronézia nevét rejti a famentes írólap? Amit összehajtogatva vesz ki a zsebéből a szegény, ámde jobb sorsra kicsit sem méltó műsorvezető. Őnála talán csak a stúdió gagyibb, amely méltó környezetet ad a zsebből előhúzott, filctollal megírt írólapnak. A néhány, esetleg kettő négyzetméteres szobán a műsorvezető osztozik az operatőrrel úgy, hogy a világból minden négyzetcentimétert megbízhatóan kitakarjanak színes furnérral, monitorokkal, műanyag táblával, vakablakkal, pink bútorelemekkel, sehová sem nyíló ajtóval. Hiszen nem derülhet ki, hogy éjszaka van-e vagy nappal, tél avagy nyár, mivel a világot beterítő műsort ezen a féltekén gyártják egy másiknak. A valósidejűség pedig azt feltételezi, hogy a délutáni teáját kavargató tajvani metróellenőr elhiggye, a városi tévéstúdióból sugározzák neki az emberi arcot rejtő kávészemeket, hiszen különben mér is telefonálna. Eszébe sem jut, fel sem ötlik neki, hogy éjszaka 2-kor Budapestet hívja. Pedig ott áll a Budapesten élő és médiakarriert álmodó kínai műsorvezető, de ott áll a hindi, az urdu, a román is. Adele Lupse dühkitörése a negyvenezres letöltésnél jár a Youtube-on, ami egyelőre jóval kevesebb, mint svéd kolléganőjének nyílt színi hányása, amely meghaladta már a négyszázezret. A pszeudo-kvíz játékvezetői gályarabként vannak odaláncolva a műsoridőhöz, és húzniuk kell. Hát húzzák. Nagyjából másfél órát beszélnek át, olykor többet. Egyetlen feladatuk az, hogy telefonálásra biztassák az amúgy is telefonálásra kapható nézőket. Ennek érdekében udvarolnak, viccelnek, megsértődnek, rosszallanak, zokon vesznek és néha ordítnak, mint Adele – aki a földhöz vágta a telefonkészüléket, és még meg is taposta –, vagy hánynak, mint a nevesincs terhes svéd nő. Kifinomultabb módszerek azok, amikor csak néznek és várnak. Olajos tekintettel, bele a kamerába, mint megannyi Omar Sarif. Két kedvencem van, egyiknek sem tudom a nevét. Az egyik vicces, a másik nyársat nyelt. Az egyik belekacsint a kamerába, a másik büntet. Néha tényleg azt hiszem, hogy előkapja nádpálcáját: édes hazám, nem lehetsz annyira hülye, hogy ne tudd, melyik lehet az a női név, amelyik atalinra végződik. Látszik: kész van, egyszerűen nem bírja elviselni, hogy egy olyan országban kell élnie, ahol az emberek délután háromnegyed kettőkor nem állnak azon a szellemi ormon, ahol erre a kérdésre válaszolhatnának. Rosszul van, hátat fordít, duzzog, méltatlankodik. Imádom nézni, sajnálom. Mindeközben vibrál a kép, zene helyett szirénáznak, piros lámpa villog, jelezvén, hogy eltelik az a műsoridő, amelyről csak a stúdióban tudják, hogy ténylegesen mennyi. Hiszen ha a néző is tudná, lassan csak megtanulná, hogy az utolsó pillanatban telefonáljon. Nem mondom, hogy egyből, de lassan. Vajon mekkora csalásnak, nézői átverésnek minősül az, hogy a műsorvezetőnek azt a látszatot kell keltenie, mintha a betelefonálón múlna a játéklehetősége? Azért kell állandóan megbántódnia, mert a sok sértődés között mindig lehet azt mondani, hogy „na, utoljára még számolok tízig”. Ezt nagyjából hússzor. Meg „adok még egy percet”. Aztán eltelik még vagy negyedóra. Végül is belátható, olyan sokszor tényleg nem lehet variálni sem azt, hogy natelefonáljanak, sem azt, hogy maguknemakarnakpénztnyerni, sem azt, hogy nemhiszemelhogynemtudják. Eközben persze a nézők szerte a világon szorgalmasan telefonálnak, és ha abbahagyják véletlenül, az is meglátszik a műsorvezetőkön. Hiszen a fülükre tett mikrofonból mi nem halljuk ugyan, amikor a vezérlőből rájuk szólnak: csináljanak valamit, de látjuk. Látjuk az elbizonytalanodó tekintetüket, halljuk a hirtelenül és váratlanul előtoluló indulatos mondataikat. Pokoli drill lehet. Névtelen senkiknek maradni, naponta több órán át belekérlelni, üvölteni, udvarolni a kamerába a megjegyezhetőség legkisebb esélye nélkül. Nem hiszem, hogy a két kedvencemet valaha felismerném bárhol, és ha a képernyőn meglátom valamelyiket, erősen kell gondolkodnom, hol láttam őket azelőtt. A vibráló, színes háttér és a tökéletesenmindegy-személyiségük egybeolvasztja őket a másodpercekkel, amelyekkel harcolni kénytelenek. Elperegnek, és csak a nézők felhízott telefonszámlája, a tulajdonosok feldagadt bankbetétje marad utánuk. Névtelen és hőstelen halottai egy érdemtelen televíziós csatának.

 

 

 

Kvízműsorok az ATV-n és a Spektrumon.

 

 

Kapcsolódó írások:

Sándor Erzsi: Irén, a nő (Psota a férfiak hálójában. RTL Klub, XXI. század. Szerkesztő Lázs Sándor. 2010. április 7.) Az RTL Klub XXI. század című műsorának internetes önmeghatározása szerint...

Sándor Erzsi: Stohlbúcsú Egyszer talán Stohl András is megtudja majd, hogy kicsoda is...

Sándor Erzsi: A lelkiismeret szakácsa Matisa Carlo a bizonyítéka annak, hogy a részvétlenségnél csak egy...

Sándor Erzsi: A legvalódibb csalók (Svindlerek – The real hustle, BBC. Spektrum TV.) Nem az az érdekes, hogy van három átverőművész, akik legalább...

Sándor Erzsi: Cuppanós ödipuszi (ÖsszeEsküvők. Reality show, TV2.) Amikor Hajdú Péter megkereste a TV2-t, és felajánlotta nekik, hogy...

 

 

Cimkék: Sándor Erzsi