Győrffy Iván: Méregzöld rémmese – nem csak gyerekeknek (Shrek a vége, fuss el véle (Shrek Forever After). Színes, szinkronizált amerikai animációs film, 93 perc, 2010. Rendező Mike Mitchell.)

Az első részben megmenti a kis testi hibával rendelkező királylányt, a másodikban apósa-anyósa előítéleteivel és egy nyálas trónbitorlóval kell megküzdenie, a harmadikban gyerekeket gyárt és átpasszolja a trónutódlást az ügyefogyott Arthur hercegnek. Nagy, zöld, iszonyúan büdös, ám érzékeny, mint a mimóza. Ki az? Hát Shrek, az ogre, aki már negyedszerre kápráztatja el a világot a Dreamworks egyedien kidolgozott, helyenként sziporkázóan humoros animációs filmsorozatában. S bár a történet egyre mesterkéltebb, a gegek is alighogy súrolják a felszínt, a színpompás látványvilág, a nép- és rémmesékből ismerős, de itt feje tetejére állított karakterek, a jól eltalált eredeti és szinkronhangok mégis újra meg újra eladják a Shrek-franchise-t.

Kiszámítható, ugyanakkor kellőképpen nyakatekert a dramaturgia ahhoz, hogy újfent sikerüljön meglepni a közönséget. Legutóbb – eléggé el nem ítélhető módon – arra tippeltünk volna, hogy miután sikerült hülyét csinálni a legendás Arthur királyból, aki egy átlagos high school legszánalmasabb növendéke lett, valamint Merlinből, aki ezoterikus maszlaggal és félresikerült hókuszpókuszokkal etette csodálóit, most a Kerekasztal többi lovagja, sőt a Szent Grál is horogra kerül. A szinkronhangnak megnyert John Cleese és Eric Idle személye is ezt a légből kapott feltételezést erősítette – emlékezzünk csak a Monty Python-féle Gyalog galopp briliáns animációs betéteire –, ám mindez súlyos tévedésnek bizonyult. A Mike Mitchell rendezte negyedik epizód alkotógárdája nem pergette tovább az idő homokját Shrek és Arthur király történetében, inkább visszalapátolta.

Ahelyett, hogy Shrek újabb alkotói válságot élt volna át, mint a Túl az Óperencián Birodalom megmentője, egyben díjnyertes férj, vej és apa, meglepő fordulat történt: Shrek meghasonlott, mint jóságos szörny, díjnyertes férj, vej és apa, és felcserélte volna életét egy másik, alternatív Shrekére. Aki úgy viselkedik, mint a germán és skandináv népmesék emberevő félóriása, azaz tisztességesen riogatja a jónépet, bután böfögve dagonyázik a sárban, és emberben, termésben egyaránt visszafordíthatatlan kárt tesz. Akinek nem kell mindennap egy visongó turistacsoporttal szembetalálkoznia a budi felé menet, nem osztogat autogramokat a parasztok vasvilláira, nem kell három szemgyönyörködtetően undorító kölykét etetnie, itatnia, pelenkáznia, nem kell jó pofát vágnia az egykori harcostársak unalomig ismételt adomáihoz, és nem kell feltétlenül felesége vállára borulva elalélnia a csodálatos naplementétől. Nevéhez illően – a német Schreck „rémet”, a jiddis Shrek egyenesen „szörnyet” jelent – tombolhat hajnaltól napestig, feledve az átkot, amit maga tört meg, amikor megcsókolta Fionát, a királylányt (így lett a félig ember, félig ogréből örökké ogrenő), s ezzel saját történetévé változtatott egy érdektelen tucatmesét.

A Shrek a vége, fuss el véle tagadhatatlan érdeme, hogy tudott még egy áttételt illeszteni a fogaskerekek közé, és a vicces tündérmeséből fekete komédiát barkácsolt. Ez a történet – az előző hárommal ellentétben – ugyanis már nem Shreké, hanem egy árnyékalaké, aki átveszi a hatalmat az ismert és tudatos világ felett, és a tudattalan falánk örvényébe taszítja. Rumpelstiltskin – a hajdani Grimm-mesében egy szexuálisan túlfűtött manófigura, aki a molnár lányát környékezi meg, majd gyermekét is elvenné tőle, ám a fogadást elveszítve végül a szó szoros értelmében kettészakad, más verziókban a föld nyeli el –, a kisebbségi komplexusban szenvedő manó, látva az ogre meghasonlottságát, szerződést írat alá Shrekkel. Ennek értelmében egy múltbéli napot elveszít, de cserébe egy napig gondtalanul randalírozhat a belvárosban, és egyáltalán, minden gusztustalanul állatias dolgot megtehet, amire csak vágyik. Igen ám, de ebben az alternatív valóságban mások a törvények: a csodálatos mocsári kéjlak elhagyatott és kiszáradt agyagszarkofág, az ogréket rabszolgamunkára fogják a robbanós töklámpással járőröző boszorkák, Fionát senki nem menti meg a sárkányvárból, ezért Shrekkel sem találkozik, inkább az erdei ellenállás vezetője lesz, Rumpelstiltskin pedig hatályon kívül helyezi az alkotmányt, és személyi kultusszal súlyosbított diktatúrát honosít meg Túl az Óperencián-ban.

Egyszóval Shrek a kurta, de kellemes vakációzás után egy jól összeeszkábált rémálomban találja magát. Mindennek a nyitja a szerződés apró betűs mellékletében rejlik, az érvénytelenítő záradékot pedig szakavatott origami-művészek tudják csak kihüvelyezni a dokumentumból. Shreknek napfelkeltéig újra meg kell törnie az átkot – régi barátaival összebarátkozva, Fionával szerelmes csókot váltva és a törpe akarnok rémuralmát megdöntve –, máskülönben örökre felfalja őt a komputeranimációs segédmunkások által generált, aranyló napfényből elősereglő denevércsapat, magyarán nyom nélkül elenyészik. Nem árulunk zsákba Csizmás Kandúrt, ha eláruljuk: a fináléban az időutazást megelőző pillanathoz érkezünk, és minden jó, ha a vége jó. Shrek visszakapja a történetét, hogy az álomgyár karmestereinek jóvoltából végleg le is zárja, és utat engedjen a mellékszereplők parádéjának.

A Shrek-sorozat sikerének kovácsa ugyanis a bővérű párbeszédek, a mese- és filmparódiákban utazó forgatókönyv, a humoristákból és hollywoodi ikonokból verbuvált színészhangok (és zseniális magyarra ültetőik) mellett a statisztafigurák arzenálja. Mézi, a rettenthetetlen mézeskalács mindig kapható egy jópofa benyögésre, ezúttal pedig rettenthetetlen gladiátorként és lecsúszó cukormáz-nadrágban grasszáló aprósüteményként tér vissza. Szamár, az animációs filmek elmaradhatatlan „idegesítő állatka” szerepében hozza a formáját, bár viccei most talán nem hozzák annyira lázba a nevetőizmokat. A latin szeretőbe oltott hidegvérű bérgyilkos, Csizmás Kandúr itt elhízott szobacica, aki teszetoszán kúszik le a dekorációs zsinóron, de ha ellenfelei nem vigyáznak, belőle is könnyen előtör a nagybetűs állat. Fiona, Shrek ogrefelesége még mindig elalél egy jól elhelyezett Bob Marley-számtól, de erdei amazonként a legkényesebb feministák ízlését is kielégíti – persze csak addig, amíg a „valóság” helyre nem billen, és ismét ágytálnál-fakanálnál találja magát.

A Shrek a vége, fuss el véle az első résztől megszokott eszköztárral él – „folytatása” már csak az ogregyilkos Csizmás Kandúrnak tervezett külön epizódban lehetséges –, de korántsem használja olyan frenetikus meggyőző erővel. A mellékalakok valóban mellérendelt szerepet visznek, jobbára Shrek lelkiélete áll a történet fókuszában. Az első részből megtudtuk, hogy Peer Gynthöz hasonlóan ő is többrétegű, mint a hagyma, ezúttal viszont az életközépi válság és a freudi mélylélektan sűrű, sötét erdejében látjuk viszont – szimbolikus még az a momentum is, hogy Rumpelstiltskin lakókocsi-tanyája a „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” feliratú gettótelepen található…

A 2001-től hároméves periodicitással a publikum elé vitt Shrek-animációk gyakran cserélődő stábja végül is kitett magáért: élvezhető, kellemes szórakozást ígérő és a bevett szokásokhoz híven alig-alig gyerekdarab a negyedik Shrek. Mint a műfaj legjobbjainál – Jégkorszak, Madagaszkár stb. –, a verbális virtuozitás és a magyar rögvalóságba ágyazott fordítás szinte kizárja, hogy a történetvázon és az animáció csodáin kívül más aspektust is értékelhessenek a felmenőik kíséretében a moziba kiránduló kiskorúak. De mint a műfaj legjobbjainál, szerencsés együttállás, ha az adott mese két- vagy akár háromféleképpen is befogadható. Egyrészt az 1990-es évek közepe, a Toy Story óta tobzódó, teljes egészében számítógép által generált, ám klasszikus amerikai „boldogan éltek, míg meg nem haltak” típusú gyerek-rajzfilmként, másrészt az idézetek és paródiák után kutató, a finom iróniára és a vaskos altesti poénokra is vevő idősebb generációknak, valamint a korosztálytól független vájtfülűeknek és -szeműeknek is fogyasztható alkotásként.

A Shrek a vége, fuss el véle ugyan elsikkaszt egy-két nyersanyagot a receptből (alig vannak jelen a nem titkoltan a konkurens Disneyt kifigurázó tánc- és zenei betétek, egyes szereplők kidolgozása halovány, a szövegkönyv meglehetősen izgalomszegény), de javára szolgál, hogy újakkal helyettesíti. Nyomokban megidézi a Tim Burton-féle rémmese-kulisszát és saját, gondosan komponált árnyékvilágot is kerekít az eredetinek nem mondható, de jó ütemérzékkel felszerelt történet köré. Ráadásul – elsőként a Shrek-szériában – a divathullámon szárnyalva 3D-ben is megtekinthető az előadás, számos mulatságos részlettel (Shrek egyik kölyke mintha a nézőtérről pisilne a vászon felé, valójában persze az akváriumból elcsent aranyhalat markolássza). Mint a többi 3D animációs és játékfilmnél, bizonyos jelenetek itt is olykor öncélú nárcizmusba hajlanak, mintha a technika önnön nagyszerűsége előtt hódolna: az Avatar kalandtúrái és harcjelenetei, a Shrekhez hasonlóan szintén dreamworksös Így neveld a sárkányodat című animációs film hajmeresztő repülései, itt pedig szintén a lovaskocsis-sárkányos-vagdalkozós epizódok tűnnek egy hajszálnyit erőltetettnek. Élményszerű ugyanakkor, hogy ha megszagolni szerencsére nem is, megérinteni, részesévé válni lehetséges a Shrek-univerzumnak.

A Shrek a vége, fuss el véle annyit ad, amennyit ígér: gyerekeknek elviselhető mértékű borzongást és humorosan bumfordi mesehősöket, romantikus lelkületűeknek jó adag szirupot, sorozatfüggőknek és poénvadászoknak szellemi kielégülést. Nem jó vagy rossz mozifilm – önmagához és a sorozat által keltett elvárásokhoz mérve elfogadható darab. Ha úgy tetszik: megéri az árát.

 

 

 

 

 

 

Shrek a vége, fuss el véle (Shrek Forever After). Színes, szinkronizált amerikai animációs film, 93 perc, 2010. Rendező Mike Mitchell; forgatókönyv Josh Klausner, Darren Lemke; zeneszerző Harry Gregson-Williams.

 

 

Kapcsolódó írások:

Győrffy Iván: A bűztengeren is túl… (Harmadik Shrek. Színes, szinkronizált amerikai animációs film, 93 perc, 2007. Rendező Raman Hui, Chris Miller; forgatókönyvíró Jeffrey Price, Peter S. Seaman, J. David Stem, Davi Zack, Joe Stillman; zeneszerző Harry Gregson-Williams. ) Győrffy Iván A bűztengeren is túl… Az animációs film...

Győrffy Iván: Még egy Leigh (Még egy év (Another Year). Színes, feliratos angol vígjáték, 129 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Mike Leigh.) Mike Leigh a semmiségek angol nagymestere. Legújabb filmje, a Még...

Győrffy Iván: Lukianosz a moziban (Becstelen brigantyk. Színes, feliratos amerikai–német háborús film, 153 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-producer Quentin Tarantino.) A rablók és pandúrok, a B-szériás filmek és a mozimitológia...

Győrffy Iván: Tájkép: csata (Harry Potter és a Halál ereklyéi II. (Harry Potter and the Deathly Hallows: Part II.) Színes, szinkronizált amerikai–angol fantasy, 131 perc, 2011. Rendező David Yates.) A Tájkép csata után, Andrzej Wajda 1970-es filmklasszikusa a háborút...

Győrffy Iván: Hattyúdal (Fekete hattyú (Black Swan). Színes, feliratos amerikai filmdráma, 108 perc, 2010. Rendező Darren Aronofsky) Vörös és fekete, fény és árnyék, orom és szakadék, bezárkózás...

 

 

Cimkék: Györffy Iván