Fáy Miklós: Elisa alkonya (Lerner–Loewe: My Fair Lady. Szegedi Szabadtéri Játékok, 2010. július 8. Rendezte Novák Eszter.)

Odáig tudom követni az előadókat, hogy látom, mit akartak. My Fair Ladyt, Szegeden, szabadtéren, természetesen, de emellett valamit visszaadni az eredeti darab, a Pygmalion csípősségéből. Shaw műve, sőt talán életműve folyamatosan szelídül, a metsző, bátor, esetenként kellemetlen okosságokból közhelyek, kedvességek, fricskák lesznek, és ez fokozottan érvényes a Pygmalionra, amiből musical lett, és a musicalből magyar musical. A musical bájossá varázsolja azt a jelenetet, amelyben egy apa eladná a lányát egy gazdag pasasnak, G. Dénes György magyar szövege pedig mindezt megcukrozza olyan kifejezésekkel, hogy csudijó, olyan rímekkel, hogy „hódító, nem lódító”, és néhány meglepő fordulattal teszi talányossá az eseményeket. Például Higgins, aki egy finom angol úr, azt énekli magáról, hogy úgy viselkedik, mint egy finom angol úr. Nem kell nagyon pofozni a magyar szöveget, mindenki hallja, aki hallja, hogy G. Dénes György nem volt jó formában a fordításkor, legfeljebb azon lehet csodálkozni, hogy a rossz formában lévő szövegíró mégis ennyire tartós árut szállított.

Mert a régi fordításnak nem Varró Dániel lesz a végzete. Megint csak azt tudom mondani: értem, mire gondolt, amikor keményített a szövegen, hátha valami meglepő tud elhangzani a színpadon, vagy ha nem meglepő, akkor is élesebb a különbség az urak és a virágáruslány szókincse között. És nagyon lehet szeretni a hosszú rímeket meg azt a kellemes várakozást, amikor kifut valamire egy sor, és még nem lehet tudni, mi lesz rá a válasz, „londíner” – énekli Freddy, és el nem tudom képzelni, mit fog majd énekelni a következő sor végén. Aztán kiböki: „bolondít el”.

Értem, értem, mégsem szeretem. Félprofi, szövegnek többnyire jó, de mintha a zene kimaradt volna belőle. A legfeltűnőbb persze a csudijó helyetti tök király, ami önmagában is mérsékelten jó közelítés, de énekelve tarthatatlan: a két k megakasztja a dallamot, és a két szó sokat ismételve elveszíti eredeti jelentését, vagyis épp az eredeti jelentését kapja vissza, egyre inkább a kártyalapra kell gondolni közben. Nem akarok nagyon konzervatívnak látszani, de néha eszembe jut, hogy a fordítás során az eredeti szavak jelentését figyelembe szokás venni. A lovelytól a csudijó ugyan pokoli messze van, de a tök király, ha lehet, még messzebb.

Rosszabb példákat is könnyen tudok sorolni: a nagy slágert, a The rain is Spain kezdetű dalt Varró Dániel valami ő betűs mondókává változtatta, ősz, eső, özönöl, ezek a szavak vannak benne. És valóban, értelmét tekintve ez közelebb van, mint a Zsüti-féle Lenn délen édes éjben, hiszen a rain-eső meg van mentve. Csakhogy a zeneszerző, Frederick Loewe számára nem az eső volt a hívó szó, hanem a Spain, Spanyolország, spanyolos karakterű zenét komponált ehhez a részhez, és ha bősz őszi esőkről énekelnek, akkor nem egészen világos, hogy közben miért kell szoknyát lengetve topogni mindehhez. Vagyis éppen hogy világos: mert félamatőr a fordítás.

A helyzet még nem menthetetlen, de hamarosan azzá válik. Jönnek a szereplők, és sokasodnak a talányok. Tompos Kátyát még értem, a legifjabb generációból valószínűleg ő a legjobban éneklő színésznő, bár nem pont ebben a műfajban, mindenesetre nehéz lenne sokkal jobbat találni. Nem is elsősorban énekesnőként bukik, mint inkább színésznőként, nincsenek eszközei Elisa közönségességéhez, sajnálatosan primitívek a fogásai, úgy mozog, ahogy normális ember nem teszi, csak ha gorillát akar utánozni, és még nem múlt el ötéves, túl durván és túl ügyetlenül beszél ahhoz, hogy igaz legyen, álruhás kertészlány már a darab elején, így aztán el is marad a történet lényege, a nagy átalakulás. Mindez érvényes a másik oldalról nézve is, annyira soha nem válik elegánssá, hogy bennakadjon a szusz, és tekintve hogy ha nem is nagyon, de mégiscsak selypes is és pösze is, a Higgins-féle beszédórák sem eléggé hatékonyak.

Széles László esetében annyit változik minden, hogy már a kiindulást sem értem. Higgins professzort kell alakítani, egy elegáns, visszafogott, de mégis szexis, okos és nagyképű férfit, érzéketlen angolt, akinek nem tűnik föl, hogy az ő világán kívül más is létezik. Ami a külcsínt illeti: Széles László kissé ápolatlan jellegű, zabolázatlan frizurájú, ritkás szakállú figura, egyébként sem jutna az ember eszébe róla az a szó, hogy gentleman, de Zeke Edittől világos öltönyt, fehér puhakalapot kap jelmez gyanánt, amitől olyan, mint valami pecázós, üvegből sört ivó, honi tarack. Ekkora hátrányt még akkor is nehéz volna ledolgozni, ha tegyük föl, jól énekelne – Higgins egyébként nem szokott jól énekelni, nemcsak nálunk, de a világban sem, talán ez is hozzátartozik a történetbeli különcségéhez. A helyzetet azonban tovább rontja, hogy Széles László nem épp egy akusztikai fenomén, kásás, zagyva beszédét időnként megérteni is nehéz, a maga által Elisának föladott kiejtési gyakorlatokat csak nagyon nehezen tudja végigmondani, így aztán kissé túlzásnak tűnik, hogy épp a fonetika lenne a mániája, a kiejtés alapján kerületre meg tudja mondani, hogy ki honnét származik. A szereposztás ennél a pontnál már végképp talányossá válik, nehéz megérteni, mi abban a jó, ha olyan embernek kell eljátszani valamit, aki erre a feladatra alkalmatlan, és nem olyan erős a rendezői koncepció, hogy bármiféle magyarázatot kapnánk.

Ami a rendezést illeti, igen enyhe kifejezés az, hogy nem erős. Mondjuk inkább úgy: gyenge. Széteső. Nem is rendezés. Biztos, hogy bonyodalmas kitölteni akkora teret, amekkora Szegeden rendelkezésre áll, főleg a My Fair Ladyvel, amely legnagyobbrészt szobában játszódik, és csak három szabadtéri jelenete van. Az viszont már súlyos, hogy mindhárom szabadtéri jelenet alapjaiban véve megoldatlan, már a kezdet kezdetén is csodálkoztam, hogy a Covent Garden Opera közönsége feltehetően abból a villamosfülke-szerű építményből fog kiözönleni, amit odahelyeztek, és amire szellemes sörreklám-betűkkel írták föl, hogy Götterdämmerung. Az ascoti lóversenyen a tánckar férfitagjai alakítják a lovakat, Freddy utcai jelenetében pedig a táncosok a galambpárok. Ez utóbbi tetszetős ötlet, kár, hogy épp Szegeden láttam már, a Pál Tamás karmester által rendezett Bohéméletben.

A tér mindenesetre megöli a darabot. Nehéz megmondani, hogy már magával a méretével-e, mert egy ilyen jellegű mű soha nem élhet meg nagyban, vagy csak az a baj, hogy a rendező Novák Esztert tökéletesen lekötötte a tér kitöltésének feladata: jöjjenek-menjenek, ha kell, ha nem, pöfögjön be egy régi autó, kötőféken vezessenek be lovakat, mindegy, csak történjen valami, mert üres a színpad, és míg ezzel küszködött, a munka lényegi része elmaradt. Az biztos, hogy a lényegi rész elmaradt, a musical szétfolyt, kidolgozatlan, a szereplők között semmiféle kapcsolat nem alakult ki, pláne megsejthető vagy megsejtendő, rejtett kapcsolat Higgins és Elisa között. Rosszul jönnek a poénok, nem nevet a közönség, ettől a játszók zavarba jönnek, nem ez volt megbeszélve. Talán mindennél többet mond a terjedelem: az első rész majdnem két óra, körülbelül olyan hosszú, mint a darabban emlegetett Götterdämmerung, vagyis Az istenek alkonya első felvonása. Azért ez csak a My Fair Lady, nem a töménységéről híres muzsika, el lehet képzelni a hígság fokát, ha az a néhány jó dal ekkora időtartamra van széthúzva. Szünet után jön a pánik, látszik, hogy mindenki sejti a bajt, éjféltájban már nagyon nehéz üdítő nyári poénokat szórni, a színészek elkezdenek tekerni, úgy mondják a szöveget, mintha az olvasópróbán ülnének, csak haladjunk, haladjunk, mert ez agóniának nagyon hoszszú.

Ebben a szörnyű helyzetben nagyon lehet értékelni Gálvölgyi Jánost. Nem mintha valami különleges, nagy ívű alakítást kapnánk tőle, erre Pickering ezredes szerepe amúgy sem volna alkalmas, de az általános összeomlásban benne mégis van valami komikusi hidegvér. Két vidám pillanat is köszönhető neki, bár az egyik véletlen. Még a darab elején könnyed lendülettel Pickeringnek szólítja Higginst, majd abban a pillanatban rájön, hogy hibázott, és javít: „mármint én mondom, Pickering, hogy…”, és folytatja a mondatot, muszáj röhögni. Ennél már csak akkor kell jobban röhögni, amikor belekezd egy bonyodalmas történetbe, nagyon halványan lehet csak ráfogni, hogy fonetikai értelme van, de hosszú, és egyre hoszszabb a limpopói pónilólopó pápua pót Pú apóról, és mondja, mondja, és egyszer sem bakizik, nem akad el, végére ér, és kitör a nyílt színi taps. Hálásak vagyunk, közönség vagyunk, nem azért jöttünk, hogy üssön minket a guta 9-től fél 1-ig.

 

 

 

 

 

Lerner–Loewe: My Fair Lady. Szegedi Szabadtéri Játékok, 2010. július 8. Fordította Varró Dániel, díszlet Khell Zsolt, jelmez Zeke Edit, rendezte Novák Eszter.

 

 

Kapcsolódó írások:

Fáy Miklós: A dobozba zárt fájdalom (Örkény István: Tóték. A beregszászi Illyés Gyula Színház előadása az újszegedi Szabadtéri Színpadon. Rendezte Vidnyánszky Attila.) Talán naivitás, de nekem a Tóték mindig olyan egészen egyszerű...

Molnár Gál Péter: Az is bolond, aki… (Csokonai Vitéz Mihály: A méla Tempefői vagy Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban – Egy nemzeti nemes játék 2 részben (Debrecen, 1793 – Kőszeg, 2007). Díszlet Horesnyi Balázs és Sebő Rózsa. Jelmez Cselényi Nóra. Zene Sebő Ferenc. Dramaturg Hamvai Kornél és Lőkös Ildikó. Rendezte Jordán Tamás. Szereplők Fekete Ernő, Marton Róbert, Spindler Béla, Sipos Vera, Botos Éva, Epres Attila, Bodrogi Gyula, Hollósi Frigyes, Mészáros Tamás, Újvári Zoltán, Horváth Ákos, Bezerédi Zoltán, Noszek Kata, Bakos Márton. Bemutató: Kőszegi Várjátékok, 2007. július 13., Városmajori Szabadtéri Színpad, július 24. Karnyóné. Opera két felvonásban. Zene Vajda János. Szöveg Csokonai Vitéz Mihály-Várady Szabolcs. Magyar nyelvű feliratok Karczag Márton. Díszlet Khell Zsolt. Jelmez Szakács Györgyi. Rendező Ascher Tamás. Karmester Selmeczi György. Szereplők Bátori Éva, Nyári Zoltán, Derecskei Zsolt, Herczenik Anna, Kovács István, Sárkány Kázmér, Váradi Zita, Mikó István, Wierdl Eszter, Megyesi Zoltán. Bemutató: Magyar Állami Operaház, 2007. május 4. ) Molnár Gál Péter Az is bolond, aki… Csak óvatosan,...

Fáy Miklós: A másik oldal (Hámos–Ruttkay: Mici néni két élete. József Attila Színház. Rendezte Léner Péter. / Grimm–Veres–Gimesi: A brémai muzsikusok. Budapesti Bábszínház. Rendezte Veres András) A másik oldal igazság szerint az egyik oldal, az, amelyikhez...

Fáy Miklós: Ígéretek és viszonyok (Stephen Sondheim: Egy nyári éj mosolya. A Centrál Színház előbemutatója a keszthelyi Festetics-kastélyban, 2011. július 28–31. Rendező Trevor Nunn.) Volt egy fogadalmunk egymásnak Molnár Gál Péterrel, hogy aki túléli...

Fáy Miklós: Játék a szívvel (John Ford: Kár, hogy kurva. Pesti Magyar Színház. Rendezte Koltai M. Gábor.) Valami értelme talán mégis volt, hogy végigszenvedtem a Pesti Magyar...

 

 

Cimkék: Fáy Miklós