Rainer M. János: A munkás(osztály?) a kapitalizmusba megy (Bartha Eszter: A munkások útja a szocializmusból a kapitalizmusba Kelet-Európában 1968–1989. Budapest, 2009, L’Harmattan Kiadó.)
Bartha Eszter a magyar jelenkor-történetírás új hullámához tartozik – harmincas éveiben jár, képzettségét (történész mellé szociológiát is) nemcsak hazai, hanem külföldi egyetemeken szerezte (Cambridge, Firenze), doktori disszertációját pedig a félig hazai – félig külhoni Central European Universityn védte meg, Budapesten. Mégpedig összehasonlító történelemből: a magyar és keletnémet munkásság összehasonlító társadalom- és politikatörténetéből (a pontos tárgyi besorolás, mint az új hullámnál általában, nehézségekkel jár, de pont ez a jó bennük…). Több beszélt és írt idegen nyelv, széles körű szakirodalmi ismeret, levéltári gyakorlat itthon és külföldön – továbbá biztos elméleti keretekbe rendezett mondandó.
Ez utóbbi, a fogalmi és gondolkodási keret Bartha Eszter esetében különös jelentőséggel bír. Bartha Krausz Tamás tanítványaként indult, az utóbbi években már egyetemi oktatóként kollégája is az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarának Kelet-Európa Története Tanszékén, szerkesztő- és szerzőtársa több gyűjteményes kötetben. Számomra legfigyelemreméltóbb korábbi írásai az orosz sztalinizmus, illetve az 1989-es kelet-európai átalakulások historiográfiájáról, illetve értelmezési iskoláiról szóló tanulmányok. Bartha – mestere nyomán, de nyilván személyes választás révén is – a történetírás kritikai-politikai áramlatának képviselője, amelyet nem egyszerűen markánsan baloldalinak, de olykor kifejezetten balosnak szoktak nevezni. Eléggé bántóan és leegyszerűsítően egyébként. Annyi bizonyos, hogy a társadalom alsó rétegei felé forduló, a piacgazdasággal, a kapitalizmussal szemben antropológiailag kritikus, a szovjet típusú társadalmak történetének totalitárius modellben való szemléletét elutasító, ellenben megértő elemzésüket szorgalmazó szemlélet (s ezek benyomásom szerint mind igazak Bartha Eszterre) nyilvánvaló politikai választásokkal jár. Ezek kinek-kinek magánügyei. Politikai indíttatású, aktuális célok szolgálatába állított történetírásról azonban természetesen nem lehet szó – és szerzőnk esetében nincs is. Ellenkezőleg, a tudomány konvencióira ügyelő, megalapozott és logikus szerkezetben mozgó elkötelezettség és értékvilág kifejezetten rokonszenves. Ami benne vitára ingerel, nem ez, hanem a konceptuális keretből adódó következtetések.
Bartha könyve egyébként első kötet, disszertációjának átdolgozott változata. Tárgya a nagyüzemi munkásság, Magyarország esetében a győri Rába, a volt NDK-ban pedig a jénai Carl Zeiss művek. Két hatalmas zászlóshajó, országos jelentőségű gyáróriás; mást termeltek, de kiválóan összehasonlíthatók. Mindkettő uralt egy-egy jelentős vidéki várost, mindkettő nagy korszakát élte a hetvenes években, s mindkettő megérezte a válságot a nyolcvanasokban. Nem munkásságuk szociológiai jellemzői, munkakultúrájuk vagy mindennapi életük az elemzés tárgya – bár erről is sokat megtudhat az olvasó. Barthát a szocializmus munkáspolitikája érdekli. Forrásai a gyár, azon belül különösen a gyári pártszervezet iratai, amelyeket láthatóan alaposan tanulmányozott (bár gyakorta megjegyzi, hogy az idő igencsak mostohán bánt e forrásokkal, holott csak pár évtizedről van szó). Ezek a bázisszinten keletkezett iratok nagy többségükben a politikai-gazdaságpolitikai döntések visszacsatolásáról szólnak. Keletkeztetőik és olvasóik többnyire ugyanazok: a gyári pártszervezetek funkcionáriusai beszámolnak a „dolgozók” hangulatáról – saját maguknak. Amit olvasunk, a munkásság percepciója – ahogyan a munkásállam lát(hat)ta azokat, akiknek nevében a hatalmat gyakorolta.
A könyv fő állítása, hogy a klasszikus sztalinizmus kelet-európai válsága (habár ez a krízis mintha az egész szovjet típusú rendszerre kiterjedne, a Szovjetunióra is) egy alapvető változást eredményezett a rendszer politikájában. Valamikor az ötvenes évek közepe és 1968 között a sztalinizmust felváltotta a Bartha Eszter által jóléti diktatúrának nevezett rendszer. A válság kiváltó okaival nem foglalkozik ugyan a könyv, tüneteivel is keveset, de világos, hogy egyrészt a hatalomgyakorlás nyers, terrorisztikus módja, másrészt a beváltatlan emancipációs és civilizációs/modernizációs ígéretek jönnek számításba. Az is érezhető, hogy a válság során több ponton (legnyilvánvalóbban talán éppen Magyarországon 1956-ban) a munkásság forradalmi osztályként lépett fel Bartha szerint. A válságból mindenesetre két kiút kínálkozott volna. Az egyik a jóléti diktatúra: egyfajta ki nem mondott társadalmi szerződés, amelyben a posztsztalini állam gondoskodik a munkásság fogyasztási igényeinek kielégítéséről, klasszikus munkáspolitikát folytat, a munkásság pedig lemond forradalmi potenciáljáról. Megszűnik forradalmi munkásosztály lenni. Sőt még a klasszikus munkásmozgalmi eszközöket sem veszi igénybe. A munkáspárt és munkáspolitikája pusztán eszközök, a feszültségek érzékelésére és kezelésére valók. A következmények viszont végzetesek: a jóléti diktatúra abban próbált versenyezni, amiben a sokkal fejlettebb kapitalista centrumországokkal amúgy sem lett volna képes: a fogyasztásban, az életszínvonalban, a javak mennyiségében és minőségében. Az 1968-as reformok azt a felismerést tükrözték, hogy az eredeti tervgazdasági módszerekkel erre esély sincs – az egyszerűsítés-racionalizálás (NDK) vagy a piacosítás (Magyarország) legalább esélyt adhat az államszocializmusnak. (Bartha egyébként a piacosítás szándékát az NDK-ban is kimutatja, a magyar reform pedig szerinte egyenesen a magántulajdonra való visszatérést tűzte ki célul – főleg ez utóbbi erősen ellentmond az egész reformirodalomnak.) Az esély nem vált valóra, sőt a reformokkal való kísérletezésnek éppen a munkásság „reformellenessége” vetett véget: a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek, a nagyipari munkásság „privilegizált” helyzetének megrendülése elégedetlenséget váltott ki, amit persze a pártvezetések ortodox sztalinizmusra hajlamos körei nem haboztak kihasználni. Így vagy úgy (az NDK-ban a reformok ki se bontakoztak, Magyarországon csak leálltak, majd a hetvenes évek végi válságban habozón újraindultak), a nyolcvanas évekre a jóléti diktatúra legitimációs alapjai erodálódtak. Ezek után a munkásság sem tiltakozott az ellen, amibe a posztsztalini elit belenyugodott: akkor jöjjön a piacgazdaság, hátha jobban teljesít a jólét területén.
Lehetett volna másképpen? A jóléti diktatúra jelensége – más elnevezésekkel – ismeretes elemzési keret a posztsztalinizmusok irodalmában. Alternatíváit általában az egyszerű neosztalinista modellben (nemzeti trikolórba burkolva, mint Romániában) vagy az 1989 utáni kínai fejlődésből kiindulva a rendőrállami piacgazdaságban szokták megjelölni. Bartha Eszter viszont egy harmadikat lát, éspedig az 1968-as újbaloldali alternatívát. Ez az, mondja, amelytől a kelet-európai vezetések (itt csak Magyarországról akad példa) leghatározottabban elhatárolták magukat – mert ez volt a valódi alternatíva! A közösségi termelés, közösségi társadalom utópiája.
Úgy emlékszem, hogy a marxizmus politikai ideológiájának ígéretei közül nem hiányzott a szükségletek magas szintű kielégítése. A sztalini eredeti felhalmozás és iparosítás nyers birodalomépítő programja helyére 1961-ben a Nyikita Hruscsov fémjelezte kommunizmusprojekt került. Ha bárki megnézi az 1961-ben magyar nyelven is kiadott A kommunizmus építőinek kongresszusa című kiadványt az SZKP XXII. kongresszusáról, láthatja, hogy a (nyers)vas és acél millió tonnái mellett Hruscsov a jólétben kívánt versenyezni a kapitalizmussal. Naiv elképzelései persze a posztháborús-posztsztalini orosz fogyasztó szükségleteiből indultak ki, hat-, majd ötórás munkanappal, egy hónapos (!) fizetett szabadsággal, teljes körű közétkeztetéssel, ingyenes közüzemekkel és – igen – ingyenebéddel… Az újbaloldal fogyasztáskritikája nem ebből, de nem is a magyar gulyás- és frizsiderszocializmus fogyasztási szerkezetéből és volumenéből indult ki – hanem a nyugat-európai és amerikai fogyasztói társadalom jelenségeiből. Miféle releváns mondanivalója volt annak a pár értelmiséginek, akik ezt a kritikát Magyarországon próbálták képviselni? És Lukács Györgynek, aki 1968-ban arra figyelmeztetett, hogy a reformok akkori állása visszavezet a kapitalizmusba (amit, mellesleg, alighanem helyesen érzékelt)? Bartha Eszter mintha úgy látná, hogy a társadalmi tulajdonlás és bázisdemokratikus önigazgatás harmadik útja releváns alternatíva lenne. Magam részéről ebben – miközben megértem és tisztelem vonzalmát – kételkedem.
Kétségtelen, hogy a magyar vezetés, miközben félt a munkás-önigazgatástól, operált munkásista retorikával, és megfontolandók Bartha érvei a munkáspolitika tényleges jelenléte mellett. Ám a kádárista kvázi társadalmi szerződés szerintem nem a munkásosztállyal kötött exkluzív szerződés volt. Vajon az egyénileg gazdálkodó közép- és kisparasztsággal – az új kollektivizálásban és utána –, a műszaki értelmiséggel, a régi középosztály maradványaival, az (irodalmi) intelligenciával nem kötött-e ugyanilyeneket? Nem kötött e dealt a katolikus egyházzal? Szerintem feltétlenül – a munkáspolitika időnkénti látszólagos prioritása, mondjuk, 1972–74-ben a reformellenes kurzussal sokkal inkább tűnik a különféle társadalom- és alkupolitikák közötti kényes egyensúlyozásnak. Kétségtelen, hogy a hetvenes évek elején leszámoltak az „újbaloldallal”. De volt-e más akkor, akivel nem számoltak le? Már és még – nemigen.
Végül a munkásosztály fogalmát – bár a szerző hangsúlyozza, hogy nem így érti – mégiscsak kissé ideologikus kategóriának érzem. Maga Bartha Eszter az általa mozgatott és értelmezett forrásokkal mutat rá, mennyire nem volt egységes még Kelet-Németország, vagy a Carl Zeiss munkássága. A közös nevezőt leginkább a munkáskultúrában vagy a csak munkásságra jellemző értékvilágban látja. Az esettanulmányok finomszerkezete főképp érdekvédelmi, érdekérvényesítési törekvéseket, politikai (vagy csak átpolitizált) visszacsatolásokat mutat. Kétségtelen, hogy ebben a sajátos, közvetett diskurzusban a különféle munkások magukat sokszor egységes munkásságként (dolgozó emberekként, mi-ként) határozták meg. Kétségtelen, hogy ez a kelet-európai szocializmus civilizációjába való ágyazottságukat mutatná. Legtöbbször azonban nem ők maguk mutatkoznak (beszélnek), hanem róluk – pártfunkcionáriusok, vezetők, jelentések fogalmazói. Ha így beszélnek róluk, így szólítják meg őket, ők is képesek így válaszolni. Még az elmúlt idők emlékezetét is ezekbe a nyelvi szerkezetekbe rendezik. De közelebbről megvizsgálva inkább az derül ki, hogy a munkásságon belüli kulturális és érdekkülönbségek tudata nagyon is elevenen élt.
Bartha Eszter könyvét nagyon jelentős műnek tartom – és cseppet sem azért, mert alkalmat adott kérdések feltételére. Azt hiszem, sokunknak adhat alkalmat arra, hogy átgondoljuk a közelmúltat olyan sorsok megismerésével, olyan színterek bejárásával, ahová ma alig-alig vetődünk el. Ez, ha nem is a két konkrét esettanulmányé, a rozsdaövezet. Egykor emberek tízezrei népesítették be, ma üres és elhanyagolt, pedig ama tízezrek ma is velünk élnek. Lehet, hogy a zónába belépni és elmerülni csak szenvedéllyel lehetséges. E könyvével vagy másmilyennel, de kell hozzá.
Bartha Eszter: A munkások útja a szocializmusból a kapitalizmusba Kelet-Európában 1968–1989. (Kelet-európai monográfiák I.) Budapest, 2009, L’Harmattan Kiadó – ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, 388 oldal.
Kapcsolódó írások:
Rainer M. János: Szót érteni, önmagunkét (Bánkuti Gábor – Gyarmati György (szerk.): Csapdában. Tanulmányok a katolikus egyház történetéből 1945–1989. Budapest, 2010, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – L’Harmattan Kiadó, 436 oldal, 3800 forint.) Tanulmánykötetet összeállítani hálás, bár mindig némileg kockázatos feladat. Akár egy-egy...
Rainer M. János: Kik is csinálták az 1989-et? (Stephen Kotkin (with a contribution by Jan T. Gross): Uncivil Society. 1989 and the Implosion of the Communist Establishment. New York, 2009, Modern Library; Timothy Garton Ash: 1989! The New York Review of Books, November 5, 2009; Uő: Velvet Revolutions: The Prospects, The New York Review of Books, December 3, 2009.) Stephen Kotkin nem egyszerűen a Princeton University történészprofesszora, orosz és...
Rainer M. János: Eszter a szocialista brigádban (Tóth Eszter Zsófia: “Puszi Kádár Jánosnak” – Munkásnők élete a Kádár-korszakban mikrotörténeti megközelítésben. Budapest, 2007, Napvilág Kiadó, 212 oldal, 2100 forint. ) Rainer M. János Eszter a szocialista brigádban A magyarországi...
Rainer M. János: Családunk sztorija, országunk imázsa (Duncan Shiels: A Rajk fivérek. Budapest, 2007, Vince Kiadó.) Rainer M. János Családunk sztorija, országunk imázsa Akadnak könyvek,...
Rainer M. János: Felelet előtt gondolkodási szünet (Széchenyi Ágnes: Lélegzetvétel. Válasz 1946–1949. Budapest, 2009, Argumentum.) Február végén beszélgetésre hívott a Történelemtanárok Egylete: egy sorozat részeként...
Cimkék: Bartha Eszter, Rainer M. János