Takács Ferenc: Ne legyen Freud a nevem… (James Hillman–Charles Boer: Freud saját szakácskönyve. Fordította Hárs György Péter. Budapest, 2010, Múlt és Jövő Könyvek, 290 oldal, 3800 forint.)

Úgy látszik, nehezen múlik a fordításokban realizálódó tájékozódásunk kulturális aritmiája: újabb és újabb hanyag kimaradásoknak kénytelen utólag nyomába eredni a későn eszmélő pótlási igyekezet. A Freud saját szakácskönyve is ennek példája. Eredetije 1985-ben jelent meg az Egyesült Államokban, azóta is in print, azaz beszerezhető, s az elmúlt negyedszázad folyamán lefordították franciára, olaszra, németre és lengyelre is. Mostantól magyarul is olvasható, hál’ Istennek, teszem rögtön hozzá, ugyanis igen tanulságos, miközben rendkívül szórakoztató olvasmány – ritkaság, hogy egy ilyen bizarran szabálytalan, műfajilag besorolhatatlan és vaskövetkezetességgel komolytalan irodalmi produktum ennyire híven megfeleljen a „hasznost a kellemessel keverni” klasszikus horatiusi követelményének. (Omne tulit punctum qui miscuit utile dulci, / lectorem delectando pariterque monendo.)

A szabálytalanság egyébként már a könyv két szerzőjének, James Hillmannek és Charles Boernek a személyével elkezdődik. Pontosabban avval, hogy két komoly tudós ilyen képtelenségre adta a fejét. Hillman a 20. század második felének igen jelentős amerikai pszichológusa, a posztjungiánus archetipális pszichológia iskola megalapítója és vezéregyénisége, a lélektan egyszerre költői, egyszerre filozófiai művelője, Boer pedig irodalomtudós, klasszika-filológus és Homérosz-fordító. Mindkettőjük pályáján valamiféle kitérő vagy melléktermék volt – persze egyáltalán nem rosszalló értelemben – a Freud saját szakácskönyve: a játék élvezetes pillanata, bölcsészprofesszorok örömzenéje, afféle szellemes semmiség, könyvhossznyi sziporka, amit jeu d’espritnek neveznek franciául.

Mint ahogy melléktermék, bár láthatólag a szeretet jegyében fogant munka a könyv magyar fordítása is: Hárs György Péter egyetemi oktató, pszichológiai író, esszéista, irodalom- és filmkritikus munkája, akit szakmai érdeklődésének fő iránya – a pszichoanalízis és története – kiváltképp alkalmassá tesz egy ilyen, a freudizmus terrénumán mozgó munka lefordítására. A jelek szerint ő is élvezte a maga munkáját (ami persze freudista értelemben képtelenség, hiszen az örömelv és a valóságelv tudvalevőleg kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással, amint erről nyelvünk is árulkodik: a magyar „munka” szó a szláv „kínszenvedés” jelentésű „muka” szóval közös ősű, mint ahogy az eredetileg „munka” jelentésű szláv „robot” szó sem járt jobban a magyarban).

Pedig nem volt könnyű dolga. Hillman és Boer szövege a freudi analitikus módszert vagy discourse-t követi: okfejtésük során a szavak és kifejezések manifeszt alakjából ezek latens (elfojtott) tartalmaira következtetnek, azaz metaforaként vagy szójátékként kezelik a nyelvi egységeket, s ezeket mintegy etimologizálják. Az ilyen vissza- vagy levezetések pedig az esetek nagy részében nem a dolgok fizikai hasonlóságán alapulnak (vö. Freud szivarja mint szimbolikus pénisz – vagy, mint maga Freud mondta állítólag, nem az, „van, amikor a szivar szivar, semmi több”). Hanem a szavak hangtestének legalábbis a részleges átfedésén, ez pedig nyelvhez kötött dolog, az átfedés megvan, mondjuk, a német vagy az angol nyelvben, de nem áll fenn a magyarban. Ilyenkor a fordító kénytelen-kelletlen felcseréli a játékba hozott nyelvi egységet valami másra, amivel „megcsinálhatja” a metaforikus vagy szójátékos visszafejtést. Vagy bedobja a törülközőt: olvasója nyelvi műveltségére bízza magát, esetleg magyarázó lábjegyzetet csatol szövegéhez (persze ő is tudja, hogy a vicc, amit meg kell magyarázni, nem vicc). A magyar változatban – amint ezt a fordító a maga apológiájában, egy „Utóétel: rakott nyelv” című remekbe sikerült utószóban kifejti – erre az esetre is van számos példa.

Egyébként már (amint ezt sokan észrevették) a mélylélektan triászának a névanyaga is ilyen szójátékot rejt, mégpedig az antonimikus fajtából. Németül ugyanis a kollektív tudattalan legősibb rétegeivel foglalkozó Jung nevének jelentése „ifjú” vagy „fiatal”, a kisebbrendűségi érzés fogalmát kidolgozó Adler a büszke „sas” nevet viselte, míg Freudnak, aki a valóságelv uralmába való sztoikus beletörődés elkerülhetetlenségét, a civilizációs gátlások fenntartásának szükségességét hirdette egész életében, „öröm” volt a neve németül. „Különben ne legyen Freud a nevem…”, „Különben ne hívjanak örömnek…” – jegyzi meg Szakácskönyvében Freud; innen recenziónk címe, mely egyben korunk kultúrtörténetének talán legfontosabb és legtöbbet mondó „lefordíthatatlan szójátéka”.

Voltaképpen ez az utóbbi szójáték Hillman és Boer könyvének az alapötlete. Freud, mint tudjuk, az egyén pszichoszexuális fejlődésében öt fázist vagy szakaszt különböztetett meg: az orálist, az análist, a fallikusat, a latencia szakaszát és a genitálist. Ehhez hozzárendelt egy tipológiát is, mely szerint ki-ki ahhoz mérten orális, anális, fallikus vagy genitális típus, hogy megragadt (fixálódott) a korábbi fázisok valamelyikében, vagy sikerült elérnie a „felnőtt”, „normális” genitális fázisba (vagy állapotba). Ezeknek a típusoknak a képviselői vágykielégítéseik módjában is különböznek, mégpedig fixációjuknak megfelelően. Például az orális típusba tartozók folyvást a szájukba vesznek valamit, dohányoznak, esznek, isznak, folyton beszélnek, és – szemben például a munkaszerető, pontos és a határidőket kényszeresen betartó anál-retentív típussal – nem nagyon szeretnek dolgozni. Freud egyébként a normális vágyteljesülést a genitális fázissal kapcsolta össze, s szexualitáselméletében a libidó vagy az erotikum igazán a genitális vágyteljesülésben fejeződik ki (azt „akarja”), a többi módozat ennek „rossz” vagy „csökevényes” változata csupán.

Hillman és Boer ezt a Freudot cseréli le, vagy írják át egy másik „Freudra” (aki persze azért kellő mértékű átfedésben van az eredetivel). Ez a Freud, immár öregen, önkritikusan revideálja az elméletét, és új alapokra helyezi. Kiindulópontja az a feltevés, hogy – szemben korábbi elképzelésével – „az erotikum szerveződése eredendően orális”, a pszichoanalízis rossz nyomon járt, a szexuális ösztön kielégülésének eszköze a száj, az ösztön „imád enni”. „A gyermek megelőzi az embert, a nyelv a péniszt, a száj a vulvát, filogenetikusan és ontogenetikusan is.”

Freud – ez az új „Freud” – ezután ennek a felismerésnek a jegyében újraírja teljes elméletét, és ehhez kapcsolódva a pszichoanalitikus mozgalom egész történetét. Hillman és Boer – ennek a játékos fikciónak a szellemében – csupán szerkesztőként jegyzik a könyvet, azaz azt a fiktív látszatot keltik, hogy amit olvasunk, valójában mind autentikus freudi szöveg, ők csupán sajtó alá rendezik a kötetet. A tréfának persze az is része, hogy a Szakácskönyv szövege jelentős részben tényleg igazi freudi szöveg, azaz idézet, amelyet a „szerkesztők” persze kiegészítenek a maguk szövegével, miközben sokszor alig észrevehető átmenetekkel, „csúsztatásokkal” az egész elméletet és az egész történetet átfordítják a genitálisból az orálisba.

Azaz a közösülés helyett a táplálkozásba. Freud híres esetleírásai – „A Farkasember”, „A kis Hans” és a többiek – rendre evészavarok leírásaként és ezekhez kapcsolódó ételreceptek formájában íródnak újra. A pszichoanalitikus mozgalom résztvevői mind recepteket cserélnek egymással, s az egyes ételek az analitikusokról vagy az analitikus fogalmakról vannak elnevezve: Josef Breuer jóséf marhahúsa, Kraepelin szűzette palacsintalankodása, Ferenczi-roppancsok, vagy Freud legkedvesebb ételei, az erogénzóna-pogácsák, az Ödipite és a kis Hansburgerek. És természetesen a pszichoanalitikus terminus technicusok is az oralitás nyelvére, az evés-ivás szókészletére váltanak át: az „ősvalamiből” „őstömény” lesz, a „felettes énből” „felittas én” stb.

Tulajdonképpen mi ez az egész? Miféle könyv a Freud saját szakácskönyve? Mennyire nyilvánvalóan képtelen vicc és mennyire komolyan veendő paradox gondolatkísérlet? Az Utóétel: rakott nyelv című zárófejezetben Hárs György Péter igyekszik valamiféle választ adni ezekre a kérdésekre. Szerinte a könyv a legkülönbözőbb elfogyasztási módozatoknak kínálja fel magát, így olvasható „1. gasztronómiatörténetként, 2. kultúrtörténetként, 3. kultúrakritikaként, 4. pszichológiatörténetként, 5. pszichoanalízis-történetként, 7. pamfletként vagy paródiaként, 8. egy hosszúra nyúló zsidó viccként és 9. szépirodalmi alkotásként”.

Ezek a meghatározások természetesen tovább szaporíthatók. Ha viszont kihagyjuk közülük a tartalmiakat (tudniillik hogy milyen ismeretekre tehetünk szert, ha gasztronómiatörténetként stb. olvassuk a könyvet), három rubrikánk marad: 1. pamflet vagy paródia, 2. egy hosszúra nyúló zsidó vicc és 3. szépirodalmi alkotás. A 3. nyilvánvalóan igaz és áll az 1-esre és a 2-esre is, tehát magától értetődőnek vesszük. Marad a paródia (a „pamflet”, ha célzott gúnyiratot értünk rajta, nem igazán pontos itt) és a zsidó vicc. Ebben a kettőben megint csak van egy közös elem: az irónia.

A Szakácskönyv egyrészt valóban paródia, mégpedig annak klasszikus formájában: valamely szokásosan „magasztos” témát (esetünkben a pszichoanalízist) szokásosan „alantasnak” tartott, azaz a témával inkongruens stílusban vagy formában (esetünkben szakácskönyvként) írunk meg. (Technikailag voltaképpen „travesztiával” van dolgunk, ugyanis az „alantas” üt a „magasztoson”, az utóbbi válik nevetségessé, szemben a „paródiával”, ahol az „alantas” jár pórul.) Azaz a könyvben a freudizmus kifigurázása zajlik le, dévaj karneváli szétröhögése, éppen az evés-ivás reprezentálta testiség segítségével (ennek a szerepe Bahtyin karneváli szubverzió-elméletében alapvető).

És hosszúra nyúlt zsidó vicc is a Szakácskönyv. Azokra a zsidó viccekre emlékeztet, amelyeknek a poénja valamiféle meghökkentően képtelen, de paradox vagy tautologikus voltában is igaz gondolatot tartalmaz. (Gondoljunk például erre a jiddis szólásmondásra: „Amíg a halált fel nem számolják, az ember élete egy percig sincs biztonságban.”) Ilyen gondolat – és ez a könyv legironikusabb tanulsága –, hogy talán igaz, amit a Szakácskönyv mond vagy sugall: Freud éppenséggel felépíthette volna elméletét az oralitásra, s ez ettől még ugyanolyan jó elmélet lenne.

Ez az izgalmas kettősség élteti ezt a páratlanul szellemes könyvet. Hogy igazán értsük a viccet is, a paradox igazságot is, persze egy kicsit – vagy nem is olyan kicsit – bennfentesnek kell lennünk. Amerikában a freudizmus része az értelmiség mindennapi intellektuális folklórjának, ott (viszonylag) könnyű dolga volt Freud saját szakácskönyvének. Nálunk nem egészen ugyanez a helyzet, de hogy közelebb kerüljünk ehhez a hasznos bennfentességhez, Hárs György Péter munkája – mely nem szokványos értelemben vett fordításként, hanem ennél jóval többként: dicséretesen kreatív adaptációként, igazi szellemi és nyelvi honosításkísérletként érdemel feltétlen elismerést – bízvást a segítségünkre lehet.

 

 

 

 

 

James Hillman–Charles Boer: Freud saját szakácskönyve. Fordította Hárs György Péter. Budapest, 2010, Múlt és Jövő Könyvek, 290 oldal, 3800 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Almási Miklós: Beszólás középről (Paul Krugman: A liberális lelkiismeret. Fordította Orosz Ildikó. Budapest, 2010, Gondolat Kiadó, Demos Könyvek. 346 oldal, 2890 forint.) Krugmant (a New York Times kolumnistáját) „pimasz” gazdasági jegyzeteiért régóta...

Takács Ferenc: Maradt (Ferdinandy György: Egy sima, egy fordított. Budapest, 2010, Magyar Napló, 192 oldal, 1890 forint.) Ferdinandy György egy ideje tulajdonképpen ugyanazt a könyvet írja meg...

Takács Ferenc: Hasbeszélők (Mesterházi Márton: Ír ember a színpadon. Budapest, 2006, Liget Könyvek. 332 oldal, 3000 forint. ) Takács Ferenc Hasbeszélők “Írországnak szent kötelessége, hogy időről időre...

Rainer M. János: Szót érteni, önmagunkét (Bánkuti Gábor – Gyarmati György (szerk.): Csapdában. Tanulmányok a katolikus egyház történetéből 1945–1989. Budapest, 2010, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – L’Harmattan Kiadó, 436 oldal, 3800 forint.) Tanulmánykötetet összeállítani hálás, bár mindig némileg kockázatos feladat. Akár egy-egy...

Almási Miklós: Mindenkinek jó lesz (Thomas L. Friedman: És mégis lapos a Föld. A XXI. század rövid története. Fordította Bozai Ágota. Budapest, 2006, HVG könyvek. 390 oldal, 4190 forint. ) Almási Miklós Mindenkinek jó lesz Felejtsd el a “lapos...

 

 

Cimkék: Takács Ferenc