Csengery Kristóf: Kétféle Brahms (Brahms: Német requiem. A Forradalom és Romantika Zenekara, Monteverdi Kórus, Charlotte Margiono, Rodney Gilfry, vezényel John Eliot Gardiner. Decca – The Originals; Brahms: Szerelmi dalkeringők, Új szerelmi dalkeringők, Három kvartett. Edith Mathis, Brigitte Fassbaender, Peter Schreier, Dietrich Fischer-Dieskau, zongorán közreműködik Karl Engel és Wolfgang Sawallisch. Deutsche Grammophon – The Originals.)
A közelmúltban nagyjából egyszerre jelent meg két régi felvétel új kiadása: mindkettőn Brahms-művek hallhatók, mindkettő a The Originals sorozatban látott napvilágot – és tegyük hozzá, a két kiadvány ellentétpárt alkotva remekül kiegészíti egymást. Nemcsak a zeneszerző, Johannes Brahms kétféle arcát szemlélteti plasztikusan a két CD egymástól markánsan eltérő műsora, de a felvételeket meghatározó kétféle előadói felfogás is frappánsan példázza a komponista műveihez (és általában a zenéhez) való kétféle lehetséges viszonyulást, kétféle interpretációs közelítésmódot.
Sokan mondják, hogy Brahms a komolyság szerzője, némelyek azt is hozzáteszik, hogy az egész zenetörténetben alig akad nála elmélyültebb, szigorúbb alkotó. Nem alaptalan ez a vélekedés: csak végig kell pillantani az életművön, s máris sorjáznak az érvek: a korai esz-moll scherzo (op. 4) vad indulata, az f-moll szonáta (op. 5) heroikus hangja, a Négy ballada (op. 10) ossziáni homálya, a későbbi évtizedekből a Tragikus nyitány (op. 81) súlya, a szimfóniák (op. 68, 73, 90 és 98) páratlan kompozíciós fegyelme. A kórus- és oratorikus művek között is sok az elvont vagy éppen gyászos szöveget felhasználó darab, gondoljunk csak Hölderlin Schicksalsliedjére (A sors dala, op. 54), Schiller Nänie-jére (Sirató, op. 82) vagy az Altrapszódiára (op. 53), amely Goethe Harzreise im Winter (Téli utazás a Harz-hegységben) című versének egy részletét megzenésítve ábrázolja a szeretetre szomjazó, magányos mizantróp gyötrődését. És akkor még nem beszéltünk a bibliai szövegű, kései Négy komoly énekről (Vier ernste Gesänge, op. 121), mellyel kapcsolatban a Kodály-kortárs zenetörténész, Molnár Antal azt javasolta, magyarul e ciklust nevezzük inkább Négy komor éneknek, mert így a fordítás érzékletesebb. Brahms e művek (és még sok más, ezúttal nem említett társuk) alapján mindenképpen a sötét színek, a magányos, rezignált töprengések – sőt mondjuk ki: a szomorúság, a fájdalom – zeneszerzőjének tűnik.
És persze itt az életmű opus magnuma, a Német requiem (op. 45). Az 1857 és 1868 között komponált, héttételes kompozíció egyetlen vallás liturgiájához sem illeszkedik, szövegét maga Brahms állította össze a Luther fordította Biblia részleteiből. Nagy a mű interpretációs hagyománya, gyakorlatilag minden jelentős karmester lemezt készített belőle. Az effajta darabok esetében kockázatos vállalkozás száz felvétel után egy százegyedikkel előrukkolni, mert érthető módon mindenki azt kérdezi: mi az előadásban az új, miért volt érdemes ismét felvenni? John Eliot Gardiner a maga 19 esztendeje készült s most újra megjelent bejátszása esetében könnyen felelhetett a provokatív kérdésre: ő – úttörő vállalkozásként – historikus felfogásban rögzítette Brahms kompozícióját.
Brahms és a korhű előadópraxis? Az ötvenes években útjára indult mozgalom körülbelül a kilencvenes évekre jutott túl a legitimációs küzdelmeken, népszerűvé vált, birtokba vette a reneszánsz, a barokk és a bécsi klasszikus repertoárt. Hogyan tovább? Merre terjeszkedjen a „történeti tájékozottságú” (historically informed – az angolszász terminológiában ez az irányzat elfogadott minősítése) előadói gyakorlat? A logikus választ nem volt nehéz megtalálni. Mozarttal, Beethovennel nem ér véget a zenetörténet: a 18–19. század fordulója és a 19. század repertoárját is más hangszeren, más kottaolvasási konvenciókat követve játszották a kortársak, mint a mai hangversenyipar modern hangszereken muzsikáló képviselői. Megjelentek tehát az első „régizenei” Schubert-, majd Schumann-felvételek, aztán jött Chopin, Brahms, végül Berlioz, Bruckner, sőt Mahler is. A historizmus gondolkodásmódja és előadói gyakorlata egészen a múlt századfordulóig merészkedett.
A Forradalom és Romantika Zenekarának élén Gardiner Brahms-korabeli összeállítású együttest vezényel, a korban használatos kürtökkel és oboákkal, a mainál kisebb, faverőkkel megszólaltatott, élesebb hangzású üstdobbal – a hegedűkön pedig természetesen bélhúrok feszülnek. A játékmód is régi: vibrátó nincs, vagy csak igen ritkán és takarékosan fordul elő – ezáltal a hangzás érdesebb, egzaktabb lesz. Tegyük hozzá: Gardiner pompás Monteverdi Kórusa, a maga reneszánsz és barokk szerzőkön edzett hangképzésével és frazeálásával, áttetsző, egyenes hangzásával teljesen más énekkari tömböt alkot, mint amilyenhez Brahms oratorikus kompozícióiban hozzászoktunk. A két nagy együttes együtt, kiegészülve Charlotte Margiono nemes dignitású szopránjával és Rodney Gilfry minden külsőséges gesztustól tartózkodó baritonjával, kivételesen sallangtalan és ugyanakkor fokozottan erőteljes, drámai Német requiemet abszolvál. A historikus szemlélet e mű esetében igazi nagy ötlet, előadói trouvaille, hiszen a mű inspirációforrásaiból azt a réteget tárja fel és mozgósítja, amely a legfontosabb és legjellemzőbb: az archaizmust. Brahms számára általában a kóruskompozíciókban és az oratorikus művekben, legkivált azonban a Német requiemben nem saját kora oratorikus repertoárja az ösztönző, hanem az általa buzgón tanulmányozott múlt. Ha valahol, a múltból meríteni hajlamos zeneszerző a Deutsches Requiem kottalapjain valóban archaizál: mintái Bach, Händel, de náluk is erősebb példa Heinrich Schütz, a Musikalische Exequien szerzője. Gardiner felvétele húsz év alatt semmit sem veszített frissességéből és fontosságából: nemcsak élvezetes, részletgazdag és lélekbemarkolóan szuggesztív zenélés, de szellemi potenciálja is jelentős maradt, mert Brahms kompozícióját nem önmagában álló remekműként, hanem egy folyamat részeként és egy gondolkodásmód képviselőjeként, történeti kontextusában mutatja fel.
Az érem egyik oldalán tehát „a komoly Brahms” portréját látjuk. Ez azonban csak a zeneszerző személyiségének egyik pólusa. Az életmű más részletei azt sugallják, a kis köpcös, szakállas, magának való manó tudott vidám és könnyed lenni, sőt nagyon is értett a humorhoz. Itt van mindjárt az Akadémiai ünnepi nyitány (op. 80). Már maga az ötlet figyelemre méltó. Hogy valaki a saját díszdoktorrá avatása alkalmából olyan művet komponáljon, amely nem komolyságával tűnik ki, hanem ellenkezőleg, népszerű (olykor vaskos) szövegű diákdalokat dolgoz fel! Ez professzorpukkasztás a javából! Aztán ne feledjük: Brahms 1865-ben egy sorozat négykezes keringőt komponált (op. 39), melyeket két esztendővel később két kézre is átdolgozott. A keringő műfaja – a kor könnyűzenéje! – még öreg fejjel is vonzotta: csodálója volt ifj. Johann Straussnak, szívélyes viszonyban állt vele, Bad Ischlben személyesen is találkoztak, művei hallatán pedig csak azért szomorkodott, mert ezeket a nagyszerű táncokat nem ő írta. A Magyar táncokat viszont igen! Ez az impozáns gyűjtemény Brahms életművének máig legnépszerűbb része (alkalmasint népszerűbb a kelleténél). Végül a Szerelmi dalkeringők (op. 52, 1869) négy kézre és énekkvartettre, Daumer szövegeire, majd ennek sikere nyomán az Új szerelmi dalkeringők sorozata (op. 65, 1874): ez a két füzet mélyen jellemző a „könnyű” Brahmsra. Georg Friedrich Daumer (1800–1875) a zeneszerző kedves költője, Brahms számos dalt írt szövegeire – de nem nagy lírikus. A Szerelmi dalkeringők és az Új szerelmi dalkeringők szövegi alapja afféle emlékkönyvlíra, albumköltészet: évődő, csipkelődő vagy álmodozó négy- vagy nyolcsorosok. Brahms négy szóló énekhangra dolgozza fel őket (szoprán, alt, tenor, basszus – van a dalok közt egy, két és négy hangra komponált darab), de a sorozat igazi találata, személyes újítása az, hogy a keringő alapjában véve hangszeres táncműfaját vokális zeneként tálalja. Az alaphang a derűé, a könnyed tréfálkozásé, az udvarlásé. És a jelek szerint nem is minden szöveg eredeti Daumer. A 18 dalból álló op. 52-es sorozat záró száma például németül így hangzik: „Es bebet das Gesträuche, / gestreit hat es im Fluge / ein Vögelein. / In gleicher Art erbebet / die Seele mir, erschüttert / von Liebe, Lust und Leide, / gedenkt sie dein.” Ez mintha valahonnan ismerős volna, nemde? Magyarul nagyjából így mondanánk: „Reszket a bokor, mert / Madárka szállott rá. / Reszket a lelkem, mert / eszembe jutottál.”
Brahms két elbájolóan üde sorozatából (hozzájuk csapva az op. 64-es Három énekkvartettet) 1983-ban, a zeneszerző születésének 150. évfordulóján négy világsztár készített máig etalonnak számító felvételt: Edith Mathis, Brigitte Fassbaender, Peter Schreier és Dietrich Fischer-Dieskau kvartettjében négy, a régi iskola fogalmai szerint nagy egyéniségnek számító, pazar énekes működik együtt egy legendás zongorakísérővel (Karl Engel) és egy itt és most a billentyűk mellé ülő, nagy karmesterrel (Wolfgang Sawallisch). A felvétel valószínűtlenül tökéletes, párját ritkítóan nagy interpretáció: minden hang a helyén, minden hajlítás, minden árnyalat, minden apró rezdülés a végsőkig kimunkált, lecsiszolt, lekerekített – semmi újítás, semmi formabontás, semmi modernség. Edith Mathis nemes orgánuma és ízlése, Peter Schreier éneklésének fiús bája, Brigitte Fassbaender komolysága, Dietrich Fischer-Dieskau részletező és elemző hajlama pompás vegyüléket alkot. Előttünk áll a hagyomány folyamatossága, a stílusértelmezés rendíthetetlen biztonsága. Ugyanakkor minden él, lélegzik, vibrál, lubickol a derű hullámaiban – a tökéletesség ellenére a felvétel az első hangtól az utolsóig a hamisítatlan örömzenélés közvetlenségét árasztja. Varázslatos ellentmondás! Érdemes a két felvételt: Gardiner Német requiemjét és a Szerelmi dalkeringőket egymás mellé állítani, s elgondolkodni az ellentétpárokon – a komoly és a könnyű Brahmson, valamint az előadóművészet régi és új iskoláinak lehetőségein. Csak nehogy válasszunk a kettő közül!
Brahms: Német requiem. A Forradalom és Romantika Zenekara, Monteverdi Kórus, Charlotte Margiono, Rodney Gilfry, vezényel John Eliot Gardiner. Decca – The Originals; Brahms: Szerelmi dalkeringők, Új szerelmi dalkeringők, Három kvartett. Edith Mathis, Brigitte Fassbaender, Peter Schreier, Dietrich Fischer-Dieskau, zongorán közreműködik Karl Engel és Wolfgang Sawallisch. Deutsche Grammophon – The Originals.
Kapcsolódó írások:
Fáy Miklós: Brahms öröksége (Brahms: B-dúr zongoraverseny Julius Katchen, London Symphony Orchestra, Ferencsik János – DECCA, 1960; Anda Géza, Berliner Philharmoniker, Herbert von Karajan, Deutsche Grammophon, 1968. ) Fáy Miklós Brahms öröksége Belebotlik az ember egy írásba...
Fáy Miklós: Semmi nem fölösleges (Brahms: 3. szimfónia. Berliner Philharmoniker, Herbert von Karajan. Deutsche Grammophon, 1978; 1989.) Bánat szedi szét eszemet, ha elgondolom, hogy tényleg csak ennyire...
Fáy Miklós: Újabb lányok a malomban (Schubert: Die schöne Müllerin. Dietrich Fischer-Dieskau, zongorán kísér Gerald Moore. EMI, 1962-1998. ) Fáy Miklós Újabb lányok a malomban Csak akkor újak...
Csengery Kristóf: Soha kétszer ugyanúgy (Vladimir Horowitz: Complete Recordings on Deutsche Grammophon. Deutsche Grammophon, 7 CD.) Egy esztendeje itt, a Mozgó Világ hasábjain kritikát írtam egy...
Fáy Miklós: A mű alól a szőnyeg (Haydn: Die Schöpfung The Monteverdi Choir, English Barock Soloists, John Eliot Gardiner, Deutsche Grammophon, 1996; Wiener Singverein, Wiener Philharmoniker, Herbert von Karajan, Deutsche Grammophon, 2004. ) Fáy Miklós A mű alól a szőnyeg A mű...
Cimkék: Csengery Kristóf, Johann