Aczél Géza
(búcsú)galopp
tétova utószinkron
5.
tudom a vég még érthetetlenebb a tudat feketén billeg a szakadék felett
s hiába gyöngyözöl ki megannyi változatot az okos megoldás derűje nincsen ott a megértésben ám ahogy tévelyegsz gyerekként a keleti szélben az élmény még alig érint néha kikíséri néhány távoli ember a zord jegenyék közé
elfogyott gyerekét beesett arcú urát lepusztult feleségit de ez alig
szorongatóbb mint kitaposott bakancsban egy rossz kapura lövés szóval odébb még a karnyújtásnyira lapító temetés a szakításnak viszont különös géppuskasorozatát már furcsán fölérzed közel sincsen még tétova vízióban tisztára mosva a lopakodó enyészet de az addig gondtalanul teregető idő kátyús utakként már olykor megdöcög nem festenéd még magadban föltétlenül falra az ördögöt ám egy önfeledt játék lekonyuló vége egy
dédelgetetten távozó rokon érzelmi veresége vagy zárkózott testvérem távoli egyetemre menése már otthagyott egy üres széket egy magányosan
kivackolódott vaságyat míg az érintett tárgyakban egyre szűkösebben dereng föl a mindenkori magyarázat miként párolog szerte érdes felületükről a lelki hiány mikor terebélyesedik szelíd érintettségük mögé hétköznapivá újra a közöny s kezd a pokróc hideg szövetnek a zöld mázát eleresztő karosszék kopott fadarabnak látszani amolyan lírai díszlettelenségre váltani miként
a később érteni vélt objektív líra melybe az érzelem áriája már nincs
erőszakosan beleírva hisz benne az anyag konok ritmusa veri vissza csak hogy a pulzáló test érzékenysége nem valami kietlen sivatag finom rétegeiben átveszik a tünékeny kis dallamot az elfelejtett és otthagyott
megkövült leletek a szívre szorított aprócska kalandok után valahogy így vagyok én is veletek pelyhedző évek melyekben összesimulnak a bosch-víziók és a szenvedélyek s mesésen pörög szemed alatt el mókuci ahogy a zakatoló kis villamos kerékpárostul havonta elüti s a hűséges drukkert mind kevesebb végtaggal pakolják ki loncsos focisták a pálya közepére ha kezdődik a régi idők focijának szuszogó edzése hol óvatosan megkerülik a négyszögű labdákkal azután pedig libasorban pancsol a csapat egy lavór savanyú borban dobi
bácsiéknál a mellékutcában áhítat anyja ne hagyj el ahogy kamillával borogatott gyulladásos kis szemeink kerekre válnak alig megbízható tanújaként nehéz időknek mivel ekkor már hátunk mögött csak elvétve lőnek akkor is
többnyire a levegőnek lyuggatják kékes köpenyegét az orrfacsaró naftalinba mártott megkésett pufajkások és már szelídek és már kedvesen mosolyognak titokban épp átrendezése folyik néhány halottnak miből én csak annyit értek hogy az egykor össze-vissza lövöldöző szomszédos népek hol hősök hol bűnös állástalanok ám ha egy fahéjjal illatozó almás lepény ebéd utáni lehetősége az ok a törpe érdeklődés már el is illan füttyentek egyet a kis kuzinnak
s barangolunk önfeledten az árnyas erdei utakon ekkor még nincs töprengés bennem s nincs a töprengésnek ára kilátni egy boltozatosabb nagyvilágra mint most innen föntről a szikrázó napsütésre és szállongó hópelyhek között március idusára rezignáltan megszólítani megfakult hangon az ünnepet melyet egykor nem értett csak teljesített a kisgyerek ha engedték sárguló fehér inget húzva valamilyen nyakkendőt hurkolva a blúzra és a tavaszi szélben mindig fázva mennyivel különb volt a betiltott fényes napon elhúzni az iskolába letiltott öregecske napközis tanárokra várva kik elégedetten
mutogatták két szünet között a békebeli töltőtollaik aranyló tollhegyét hogy azért nehogy minőség nélkül maradjon makogó párttitkárok között a feledés és a valamikori enyhet adó forradalom forró csontlevesek között szétáradó mámora milyen kár hogy nem érhetek már oda vissza galoppban valamiféle jótevésre hol megértő okos gyerek szemekben feldereng a tanult hószínszárnyú béke és a jövő bizodalma mert a porig alázott becsületes kisemberek sírhalma rövid időre még tovább lélegzik de ez csak egy dőre ábránd ahogy zavaros időkben elillan a színes szivárvány úgy esik ki önző lelkeinkből a szeretetnek becézett beleérzés és a reménytelen hála néhány nap múlva pedig már úgy robogunk kihűlt vágyakkal az iskolába hogy az lesz majd a nevetés tárgya ki nemrég még majd megríkatott az érzelmek bizonytalansága talán még nem ok a következetlenségre de nagyon távol még az ünnepekre beállás blazírt messzesége melyben hazug lobogók bandita tapsviharok falkázó érdekek lumpent befogó ragacsát megérted ez ügyben lírai gondod lenne még temérdek talán egyszer még két félig sikerült jambus között elő is hozom miként lengettük az olcsó selyemsálakat a romokon néha még kacarászva is s csak apám hosszú bánatosnak indult tekintetéből értve hogy megalázva s talán majd azt is kidadogva hogy lófaszt az új demokráciára melyben éppoly primitív a kisugárzás nyugati ösztöndíjas bakkecskék hiába járják az aktuális táncot soha nem tudod képedről letépni az arrogáns világot mely csak téged igazgat csak a te szűkös igazságodat osztja s a töppedt érdekek hegyén falkába szakosodva végül mindenki meghülyül marad néhány hegyi beszédes legfelül amolyan kisszínpados kabarénak papos üresjáratban forogva hol a sejtelmes vágy valamiféle istenség foglya kikezdhetetlenül de tanácstalanul hisz a hívő lélek is nehezen tanul lelkében helyére tenni a megmagyarázhatatlan dolgokat mivel hiába szenvedtél oly sokat hitedért nem néz rád senki jobb a hókuszpókuszokat kellő időben elfeledni biológiai lényed nem bízva már másra mint némi formálisnak indult szerény logika mentén a zuhogó naptárra melyet reménytelenül tépked az idő persze csak az út vége felé jő ez a lebegő kényszer de ott akkor még a zsenge csírákkal is megelégszel ha zavarodottan nem tudod magadban elrendezni a délutánok áttekinthetetlen sodrát melyben zsigereid maszatosan a fáradtságra fogják a meg nem értést a fel nem foghatót melyből később kocsmák mélyéből kidalolod a naivnak lenni volna jót úgy hogy kínodban kábított reflexekkel lebontod a belül feldolgozatlan összefüggéseket s az önigazolásokban milyen szeretetre méltó a kisgyerek aki
a salakos pályákon gyakran térdre hullva kipukkant gumilabdák varázsába bújva majdnem fél évszázadig visszanyúlva viszi bőre alatt a vöröslő hegeket a közelgő sír felé s egyszer csak feszítetté válik ez az évtizedeket szikráztató időzóna értelmeddel felfogod hogy e metszetek értelmezése nincs megoldva s kitérőként ízületeket tapogatsz célozgatsz a magas vérnyomásra
ínyencként sem az a rákok rákja melyet színes mázzal lecsorgatnak
a szakácsmesterek kezed rutintalanul tapogat s feldereng sejtburjánzásaid bokra hosszasan rácsodálkozol magadra mint egy halottra erőltetnéd emlékeidben az ifjúságot de már laza képe szétfoszlott és nincsen ott
Kapcsolódó írások:
Aczél Géza: (búcsú)galopp – tétova utószinkron – 16. a fű eső után élénk zölden nő a kecske potyogtatja...
Aczél Géza: (kontra)galopp Aczél Géza (kontra)galopp javított utószinkron 7. kis diákból nagy...
Aczél Géza: profán lesem a vibráló masina sarkában a digitális órát érdemes-e még...
Aczél Géza: (szino)líra lennék csak körülményesen érzelgős autós most aztán zuhognának rám a...
Dalos György: Aczél, Kardos és egy albán atomfizikus Dalos György Aczél, Kardos és egy albán atomfizikus Berlin-Tirana,...
Cimkék: Aczél Géza