Erős Ferenc: A láger szelleme (Szágundelli III.)

 

 

La petite parisienne

Hessisch Lichtenau festői kisváros Észak-Hessenben, húsz kilométerre Kasseltől. A decens, ma is prosperáló német nagyvállalat itt rendezte be robbanóanyag-gyárát, amelyet maga Albert Speer birodalmi fegyverkezési miniszter avatott fel ünnepélyes keretek között 1942. április 6-án. A környékbeliek által „Mohrenkopffabrik”-nak (mórfej-, avagy magyarul négercsókgyárnak) csúfolt üzemben a „szabad” német munkások mellett ezrével foglalkoztattak kényszermunkásokat, főként szovjet hadifoglyokat és olasz, francia, magyar zsidó deportáltakat. Itt emelgette anyám majd egy éven át a TNT-vel és pikrittel teli súlyos fémtartályokat társnőivel, azokkal a sorstársaival együtt, akik az angyalarcú dr. Josef Mengele intése nyomán a jobb oldalra kerültek az auschwitzi rámpán, és így ideiglenes lépéselőnyre tettek szert a rájuk leselkedő végső megoldással szemben. Munkájukat utóbb, vagy negyven évvel később, fejenként nyolcszáz márkával honorálta a decens cég. Az összeg egyik felét hivatalos árfolyamon átváltva forintban kapták meg a még életben lévő egykori kényszermunkások, a másik felét a magyar állam használta fel népgazdaságunk devizamérlegének javítására.

A női csapat – amelybe főként Alsómindszentről és környékéről deportált lányok és asszonyok tartoztak – véd- és dacszövetséget alkotott életre-halálra. Szorosan összekapaszkodtak, együtt lélegeztek, együtt álmodtak és ábrándoztak, attól a pillanattól kezdve, hogy a marhavagonban egymásnak préselődve elképzelték, hogyan fogják a gettóban őket felügyelő s a mindszenti vasútállomásra kísérő csendőröket kiherélni, aztán az első lámpavasra felakasztani. A csoport lelke Geiger Irén volt, aki a felszabadulás után Gellértre változtatta családi nevét. Sokáig azt hittem, róla nevezték el a Gellérthegyet. Geiger Irén lágerbeli sorstársainak – csakúgy, mint pár évvel korábban újpesti cérnagyári munkásnőknek és újlipótvárosi varrólányoknak marxista szemináriumokat szervezett, és emellett leszbikus érdeklődését sem titkolta el. Mintarajziskolát végzett, festőnek készült, és szabásmintákat, divatterveket készített egy előkelő belvárosi divatszalon, a „La petite parisienne” számára. A szalon dolgozóiból alakult 1949-ben a „Vörös Tavasz” ruhaipari szövetkezet (VTRSZ), amely messze földön híressé vált. Jekatyerina Furceva asszony, szovjet művelődési miniszter itt csináltatta estélyi ruháját, amelyben francia partnere, André Malraux társaságában nézte végig a Hattyúk tavát a párizsi Operában.

A „La petite parisienne”-ben ismerkedett meg Geiger Irén élete nagy szerelmével, a szalon egyik modelljével, Kohner Klárival, aki Koszorú Klári néven szubrettként és primadonnaként is népszerű volt. Hírnevét csak gyűlölt riválisa, Honthy Hanna homályosította el. Operettekben és filmvígjátékokban játszott; legnagyobb sikerét Huszka Jenő „Mária főhadnagy” című operettjének filmváltozatában aratta 1931-ben. A színpadot akkor hagyta el végképp, amikor férjhez ment orvosához, dr. Spiegel Imre ideggyógyászhoz és pszichoanalitikushoz. A doktor főként hisztériás színésznőket és neurotikus baloldali költőket kezelt, mestere, a híres bécsi szexológus, dr. Walter Reichmann forradalmi útmutatásai alapján. Titokban a Vörös Segélyt támogatta, és rövid életű baloldali folyóiratoknak írt tanulmányokat a munkásosztály nemi nyomoráról. A Horthy-rendőrség titkos megfigyelési aktáiban „Doktor Tükör” néven szerepelt. 1934-ben trockista elhajlás vádjával felsőbb utasításra kizárták kommunista pártsejtjéből.

Geiger Irén a húszas évek végén került be az illegális kommunista mozgalomba, s főleg ifjúsági vonalon tevékenykedett. A szociáldemokrata ifjúsági szervezetet belülről bomlasztotta, és vasárnaponként ificsapatával a Szép Juhásznéhoz kirándult. Az erdei út melletti tisztáson, ahol a kirándulók gyakran megpihentek, sokáig emlékkő állt, tudtul adván a hálátlan utókornak, hogy KIMSZ-esek jártak hajdan e tájon. Nyaranta heteket töltött Horányban, a Természetbarátok Turista Egyesületének erdei (később Vörös Meteor) telepén, ahol esténként, a tábortűz mellett Dimitrov fasizmusmeghatározását és Trockij bűneit vitatták meg. Horányból néha átevezett Leányfalura, a Spiegel-villához, ahol boldog órákat töltött Klárival, míg Spiegel doktor a Phoenix (ma: Wallenberg) utcai rendelőjében fogadta pácienseit. A lágerben sokszor felidézte a nyár idilli pillanatait, a dunai lubickolásokat és meztelen napozásokat a villa teraszán. Könnyes szemmel mesélt egykori harcostársairól, a szegény jó Attiláról, akit elvetemült burzsuj barátai tönkretettek és öngyilkosságba kergettek; Csermanek Janiról, Kilián Gyuriról, Ságvári Bandiról, Schönherz Zoliról és a többiekről, Ernőről, Etáról, Panniról, Bözsiről, Pistáról, Feriről és Ricsiről. A Horthy-rendőrség időnként bekasztlizta, heteket, olykor hónapokat töltött fogdában, ahol jól megverték, csizmatalppal megtaposták, gumibottal ütötték a talpát, kedvtelésből jéghideg vízzel locsolták. Amikor végre hajlandó volt néhány – azóta már feltehetően amúgy is lebukott elvtárs és elvtársnő – nevét beköpni, kirúgták. „Büdös kommunista kurva, meg ne lássalak többet itt!” – mondta a kihallgatást végző őrmester, s búcsúzóul rámutatott két szál csipesszel végződő villanydrótra, amellyel szófukarabb rabokat szoktak jobb belátásra téríteni. A Conti (utóbb Tolnai Lajos) utca sarkán a kapuban már várta barátnőjét Spiegel doktor meseautójában Klári, aki sohasem vallotta be, mennyibe került neki vagy férjének egy-egy ilyen kihozatal. Geiger Irén szerint minden rossznak, Horthynak, Gömbösnek, Mussolininak és az egész hitlerájnak az aljas szocdemek voltak az okai, akik elárulták a munkásosztályt. „A gazember Peyer, lepaktált a Bethlennel!” – szokta mondani tanítványainak a lágerbeli titkos szemináriumon.

Geiger Irén marxista képzettségén és erotikus nyitottságán kívül még egy jó tulajdonsággal rendelkezett: tudott jósolni. Így például megjósolta anyámnak, hogy túl fogja élni a deportálást, férje is hazakerül majd a munkaszolgálatból, és gyerekük fog születni. Anyám nem nagyon hitt a jóslatokban, de azért megfogadta, hogy ha valóban gyereke születik, Irénnek fogja nevezni. Azóta is áldom a szerencsémet, hogy nem lánynak születtem, mert akkor engem is Irénnek hívnának, ugyanúgy, mint Geiger, azaz Gellért Irént, aki zöld lódenkabátja alatt férfias szabású szürke zakót, fekete szoknyát és állig begombolt, khakiszínű blúzt hordott. Ruházatának egyetlen dísze a blúza gomblyukában viselt pártjelvény volt. Amikor egyszer anyámat meglátta vadonatúj jersey-kosztümében, amelyet a VTRSZ-nél csináltatott pult alól vásárolt importszövetből, lesújtó pillantást vetett rá, és gúnyosan megjegyezte: „Lám, a kis párizsi!” Apám enyhén szólva ki nem állhatta Gellért Irént. „Nem bírom a banyaszagot” – szokta mondani, amikor nálunk tett látogatásai után kiszellőztette a lakást. De anyám mindig megvédte. „Az életünket köszönhetjük ennek a boszorkánynak!” – emlékeztette apámat, rám mutogatva. Én féltem ettől a vén boszorkánytól, mert valahányszor találkoztunk, szúrós tekintettel végigmért, és azt mondta: „Hadd lássam, mekkorára nőtt az én kisfiam?” De én inkább nem akartam egy boszorkány kisfia lenni. Akkor sem, amikor ötödik születésnapom alkalmából meghívott minket a nemsokára Vörösmarty cukrászdának átkeresztelt Zserbóba. A süteményes pult elé vonszolt és felszólított: „Válassz, kisfiam, magadnak olyan sütit, amit csak akarsz!” Én azonban anyám bundájába kapaszkodtam, és teljesen elveszettnek éreztem magamat a krémesek, dobos- és Sacher-torták, rigójancsik, tátracsúcsok, indiánerek, Stefánia-szeletek, islerek, minyonok és Rákóczi-túrósok között. Végül, hosszas unszolás után, nagy nehezen hajlandó voltam rábökni egy üvegbura alatt barnálló, horpadt négercsókra. Anyám nem győzte szégyellni a lehetetlen ízlésemet, én azonban ragaszkodtam a szikkadt, tömör, kakiszerű anyaghoz, amit el is kezdtem majszolni, majd a maradékot egy óvatlan pillanatban becsempésztem Irén néni retiküljébe.

Gellért Irén abban az időben a kultúra pártirányításának egyik magas posztján tevékenykedett. Felelős beosztásában neves művészek és írók fasiszta diktatúra alatti eltévelyedéseinek súlyát mérlegelte, de nem feledkezett meg deportált társairól sem. Így például ötvenegy december 21-re, a Generalisszimusz születésnapjára szüleim tőle kapták ajándékba a hálószobájuk falát évekig díszítő Lenin–Sztalin-plakettet. Ötvenhat után Gellért Irén újabb művészi és írói eltévelyedéseket tanulmányozott, majd 1962-ben visszakerült oda, ahol pályáját kezdte: az ifjúsági vonalra. A „Síppal, dobbal” című gyermekújság felelős szerkesztője lett. 1967 júniusában az ifjúsági lapok pártalapszervezetének taggyűlésén kifogásolta, hogy a hatnapos háborúban a hazai tömegtájékoztatás egyoldalúan Izraelt nevezte meg agresszorként, ez pedig szerinte tápot adhat különféle antiszemita érzelmek felkorbácsolásához. Ezért büntetésből áthelyezték a „Többet ésszel” című rejtvényújsághoz olvasószerkesztőnek. E funkciójában főként arra kellett ügyelnie, hogy a keresztrejtvények kérdései vagy megfejtései ne tartalmazzanak a népi demokrácia ellen uszító vagy szovjetellenes üzeneteket. Nyugdíjba akkor küldték, amikor az egyik keresztrejtvény ötbetűs kérdésére – „a Szovjetunióhoz tartozó szigetcsoport” – sok megfejtő GULAG-ot írt be, holott a helyes válasz KURIL volt. Nyugdíjasként újra szabásmintákat készített a VTRSZ-nek. Már elmúlt hetvenéves, amikor többszöri elutasítás után végre útlevelet kapott Izraelbe, ahol három hetet töltött régi barátnőjénél, Schönberger Magdánál, a „La petite parisienne” egykori társtulajdonosánál, aki ugyanezen a néven jól menő divatszalont működtetett Tel Avivban. Nincs kizárva, hogy izraeli útja során kapta meg a Creutzfeldt–Jakob-kórt, más néven kergemarhakórt, amelynek következtében hazajövetele után két hónappal szörnyűséges kínok közepette meghalt a Kútvölgyi úti kórházban. Temetésére Kádár (Csermanek) János, valamint a VTRSZ szakszervezeti bizottsága is koszorút küldött.

 

 

Vörös tavasz

Anyámnak igaza volt. Hessisch Lichtenauban Geiger Irén nem csak testével, lelkével és ideológiai felkészültségével, hanem természetfeletti képességeivel is a túlélést segítette. A marxista szemináriumokat időnként spiritiszta szeánszokká varázsolta át. A szeánszok abból álltak, hogy a rövid ebédszünetben, a budi mellett elbújva tíz-tizenkét asszony asztalt táncoltatott. Leterítettek egy rongyos pokrócot a földre, amelyre a „szabad” munkásnőktől lopott, néha stikában ajándékba kapott tűvel és cérnával kivarrták az ábécé betűit. Vettek egy pléhbögrét, és kérdéseket tettek fel a szellemnek. A kérdések rendszerint a hozzátartozók sorsára vonatkoztak: él-e a férjem, a vőlegényem, a kislányom, az anyám, az apám? A választ abból olvasták ki, ahogyan a bögre ide-oda ugrált az ábécé betűin, kiadva többnyire a megkönnyebbülést hozó IGEN-t, ritkábban a lesújtó NEM-et. A szellem néha igen tapintatlan volt, s melléfogásai olykor végzetesnek bizonyultak. Volt olyan kérdező, aki a NEM válasz után öngyilkos lett, volt, akit kétségbeesett szökési kísérlet miatt lőttek agyon, volt, akit a kezében felrobbanó fémtartály tépett szét, s volt, aki egyszerűen csak feladta.

A társaság legfiatalabb tagja, a tizenhat éves, bájos leány, Grünwald Kató, mindenki kedvence és Geiger Irén legfőbb védence szüleinek és testvéreinek sorsát szerette volna megtudni a szellemtől. Kató idősebbnek hazudta magát koránál, így úszta meg a gázkamrát. Szépsége dr. Mengelét is elbűvölte. A kísérleti orvosi laboratóriumba, az úgynevezett 10-es blokkba került, ahol Mengele előzékenyen átadta az értékes anyagot idősebb kollégájának, a tekintélyes tudósnak, dr. Karl Clauberg professzornak, a Königsbergi Egyetem nőgyógyászati klinikája igazgatójának, a Heinrich Himmler birodalmi vezető által irányított tömegsterilizációs projekt egyik fő oszlopának. Clauberg professzor dédelgetett terve volt egy Birodalmi Szaporodásbiológiai Kutatóintézet létrehozása. A projekthez lelkes együttműködő partnerre lelt königsbergi kollégája és párttársa, a pszichológiai tanszék vezetője, Konrad Lorenz professzor személyében, aki a nyári ludak viselkedésének tanulmányozása során tett úttörő etológiai felfedezéseiért 1973-ban orvosi-élettani Nobel-díjat kapott. Dr. Clauberg egyik kísérleti módszere abból állt, hogy fiatal cigány és zsidó nőknek hatalmas injekciós tűvel egy feltehetően terméketlenséget okozó növényi kivonatot fecskendezett – érzéstelenítés nélkül – a méhükbe, majd egy kontrasztanyagot is bejuttatott, hogy röntgensugárral ellenőrizhesse a szer útját és hatását. A beavatkozást követően – amelyet többnyire a hatalmas termetű főnővér, Frau Linda W. végzett a professzor felügyelete alatt – a legtöbb páciensnél heveny láz, csillapíthatatlan hányás, görcsös alhasi fájdalom, vérzés, petefészek-gyulladás, vérmérgezés lépett fel. Kevesen élték túl a műtétet. Katónak sem volt túl sok esélye a túlélésre a koszos, vér- és húgyfoltos lepedővel fedett kemény priccsen, melyre a kísérlet végeztével Frau Linda W. egyetlen mozdulattal ráhajította. A professzor egyik beosztottja, egy fogoly lengyel orvos, dr. Wladyslaw Dering azonban megsajnálta a halál torkában is tündöklően szép leányzót, és romantikus hevületében lopott lázcsillapító injekciók és fertőtlenítő tabletták segítségével megmentette az életét. A fájdalomtól és vérveszteségtől még mindig holtsápadt, járni alig tudó Katót egy óvatlan pillanatban, amikor Frau Linda W. éppen egy másik páciens műtétjénél asszisztált, vakmerően kicsempészte a laboratóriumból, s bejuttatta őt egy Hessisch Lichtenauba tartó transzportba, ahol azonnal Geiger Irénnek és társainak védőszárnyai alá került.

Kató kérdéseire a szellem mindannyiszor egyértelmű, boldogító IGEN-nel válaszolt. Itthon tudta meg, hogy szülei, testvérei és nagyszülei mind Auschwitzban pusztultak el. Geiger Irén magához vette az árvát, kitaníttatta gyors- és gépírónőnek, majd beprotezsálta Szobek elvtárs, a VTRSZ elnöke mellé titkárnőnek. Szobek elvtársról érdemes megjegyezni, hogy költőként is figyelemre méltó volt. Hajdanán ő írta a Ruhaipari Dolgozók Szakszervezete forradalmi indulójának szövegét („rongyárulók, Singerek, Popperek, Peyerek…”), és ő volt a szerzője a VTRSZ híres reklámversének is:

Szoknya, kosztüm, nagykabát,

megtartja az alakját!

Dolgozó nők, nagymamák,

kamaszlányok, kismamák,

VÖRÖS TAVASZ télen-nyáron,

valóság ez, nem is álom.

Amikor megkapta első keresetét a VTRSZ-ben, Kató fogta magát, se szó, se beszéd elköltözött jótevőjének Visegrádi utcai lakásából, és kivett magának egy szobakonyhát Zuglóban, egy omladozó Telepes utcai házban. A titkárnői fizetése azonban alig fedezte lakbérének, valamint igénytelen kosztjának és aprócska szenvedélyeinek (kávé, tejkaramella, cigaretta, szovjet háborús filmek és magyar filmvígjátékok) költségeit, ezért kénytelen volt munkaidő után maszek gépelést vállalni. Regény- és novellaírók kusza, szinte olvashatatlan kéziratait varázsolta át nyomdakész gépirattá, észrevétlenül kijavítva bennük a nyelvtani és stilisztikai hibákat, s finom öltésekkel varrta el a történetek rojtos végű szálait. Kozmetikai műveleteinek több író köszönhette Kossuth-díját. Mivel nem volt saját írógépe, hozzánk járt dolgozni. Olykor, ha sürgős munkája akadt, egész éjszakákat töltött a mi féltve őrzött írógépünk előtt. Én a szomszéd szobából hallgattam a majd ötvenéves Remington csapta zajokat: kat-kat-kat, bum-bum, csiling-csiling, kat-kat-kat, bum-bum… Álmomban Kató hosszú, vékony ujjait láttam, ahogy szélsebesen zakatolnak az írógépen. Néha felébredtem, kilopództam az ágyból, észrevétlenül mögéje álltam, és megsimogattam hosszú fekete haját. „Te mindig csak gépelsz, sohase mész férjhez?” kérdeztem tőle. Kató felnézett a kéziratból, szomorú pillantást vetett rám, végigsimította az arcomat, és azt mondta: „De igen, majd egyszer férjhez megyek, és talán lesz olyan kisfiam, amilyen te vagy.” Nagyon erősen kívántam, hogy ez a kisfia én legyek. Arról ábrándoztam, hogy megtanulok vakon gépelni, gyorsabban, mint ő, s míg Kató az én ágyamban alszik, titokban száz meg száz oldalakat írok le, pontosan úgy, ahogyan Edmondo de Amicis „Szív” című művében a kis firenzei címíró, aki holtfáradtan álomba merült édesapja helyett másolja egész éjjel a címszalagokat. Katót néha Iluskának, magamat meg János vitéznek képzeltem, remélve, hogy egyszer majd megkérdezi: „Jancsi lelkem, mi lelt? mért vagy oly halovány, / Mint az elfogyó hold bús őszi éjszakán?”

Mert tényleg olyan halovány voltam, mint az elfogyó hold bús őszi éjszakán. Szüleim és nagyanyám folyton sopánkodtak: „Miért olyan sápadt ez a gyerek? Csak nincs valami baja?” Elbógen doktor, a gyermekorvos napi három kanál csukamájolajat írt elő, amit többnyire visszaöklendeztem nagyanyámra. Csak akkor vidultam fel, ha kirándulni mentünk a Ságvári-ligetbe vagy a Hármashatár-hegyre, vagy ha elmentünk a Haladás moziba, ahol a nagyfilm előtt zsonglőr- és bohócmutatványokkal szórakoztatták a közönséget. De legjobban a híradókat szerettem, a Rákóczi-indulót, az ünnepélyes pártkongresszusokat, a bombázókat és aknavetőket a koreai háborúban, valamint az afrikai delegációk zenés-táncos felvonulásait a Világifjúsági Találkozón.

Kató néha eljött velünk moziba. Együtt láttuk a Berlin elestét, a Csapajevet, A selejt bosszúját, a Fel a fejjelt és az Állami Áruházat. 1954-ben harmadik lett az országos gyors- és gépíró bajnokságon. A jutalomból vett magának egy csehszlovák táskagépet, és már csak látogatóba jött hozzánk, azt is egyre ritkábban. Itt-ott a pesti utcán még elkésett Molotov-koktélok szállongtak testvéri tankokra, amikor 1956 egy ködös novemberi reggelén megjelent nálunk, viharkabátban, hátizsákkal a vállán. „Nem maradok tovább itt ebben a kurva országban, elmegyek innen, amíg nem késő. Gyertek ti is velem! Most, azonnal!” Szüleim szóhoz sem jutottak a megdöbbenéstől. Én rögtön mentem volna, de anyám végre megszólalt: „Nem mehetünk, mert ennek a gyereknek iskolába kell járnia!” Hol a szovjet, hol a magyar járőr szedte le Katót a GySEV Sopronba tartó járatáról, de aztán a hansági mocsáron keresztülgázolva sikerült eljutnia egy határ menti osztrák menekülttáborba. Onnan másnap Bécsbe autóstoppozott, és azonmód beállított az NSZK nagykövetségének a Metternichgassén lévő épületébe. A követségi alkalmazottak roppant megértően és barátságosan fogadták, némi segélyt és nyugatnémet vízumot nyomtak a kezébe, amivel továbbutazhatott Münchenbe. Hetek alatt megtanult németül gyors- és gépírni, és egy könyvkiadónál vállalt titkárnői állást. 1957 elején a német lapokban olvasta, hogy egy volt auschwitzi fogoly feljelentése alapján a wuppertali államügyészség vádat emelt a város egyik legnagyobb praxissal rendelkező nőgyógyásza, dr. Karl Clauberg ellen. Kató elutazott Wuppertalba, és jelentkezett az ügyészségen. 1957 májusában koronatanúként hallgatták meg dr. Clauberg perében. A professzor még az ítélethirdetés előtt elhunyt a börtönben, de bűnei minden kétséget kizáróan bizonyítást nyertek. Ugyanebben a perben Clauberg professzor asszisztensnőjére, Frau Linda W.-re mint bűnrészesre húsz évet mért ki a bíróság. A börtönben megbánta tetteit, megtért az anyaszentegyházhoz, és miután 1973-ban amnesztiával szabadult, apácának állt be egy Rajna-vidéki kolostorba. Linda W. történetét Ursula Straschek nyugat-berlini filmrendező dolgozta fel „A főnővér” (Die Hauptschwester) című filmdrámájában, amellyel a német filmkritikusok „Szembenézés” díját nyerte el a wiesbadeni fesztiválon 1982-ben.

Kató a nyugatnémet államtól kártérítést és szerény életjáradékot, valamint évenként egyszeri ingyenes szanatóriumi kivizsgálásra és gyógykezelésre való jogosultságot kapott. Münchenben megismerkedett egy Harry Te Herangi nevű maori származású új-zélandi üzletemberrel, aki feleségül vette, s hazavitte az Északi-szigeten, Waikatóban, a maorik fővárosában lévő otthonába. Harry azonban pár hónappal esküvőjük után autóbalesetben meghalt. Férje halála után Kató súlyos depresszióba esett, csaknem egy évet töltött a helyi elmegyógyintézetben. Egy idős maori ápolótól hallott először a hunáról, a polinéz szigetvilág lakóinak titkos ősi tudásáról. Felgyógyulása után beiratkozott a Waikatói Egyetemre, elvégezte az antropológia szakot, és disszertációt írt a huna filozófiáról. Egy öreg sámántól kitanulta a hunán alapuló holisztikus gyógymódot, a Ma-uri masszázst, majd Wellingtonba költözött, ahol megalapította Új-Zéland első Ma-uri terápiás központját. Amikor a hetvenes években Mrs. Kathleen Te Herangi néven egy München melletti szanatóriumba tartván megállt Budapesten, és egy négercsókra összefutottunk a Vörösmarty cukrászdában, haja már teljesen ősz volt. De még mindig szerelmes voltam belé. Sokáig gyászoltam, amikor meghallottam, hogy Münchenből már csak meghalni tért vissza Új-Zélandra. Utolsó kívánsága szerint sírjára három szót véstek fel: WAIHO WALE KAHIKO. A huna filozófia eme első alapelve szabad fordításban ezt jelenti: „Eljött a régi titkok feltárásának ideje.”

 

 

Cuba Libre

Geiger Irén magának is jósoltatott a szellemmel. Megtudta tőle, hogy Klári, aki Budapesten maradt, túl fogja élni a háborút, ezzel szemben Spiegel Imre nem fog visszatérni a bori munkatáborból. A jóslat bevált, csak éppen fordítva. Klárit szüleivel és húgával együtt a nyilasok lőtték a jeges Dunába, amikor egyik utolsó razziájukon, 1945 januárjában kihajtották őket a Pozsonyi úti védett házból. Spiegel doktor ezzel szemben azon kevés munkaszolgálatos közé tartozott, aki – a magyar csendőrök minden igyekezete ellenére – túlélte a Fertő-tó melletti Hidegségben lévő haláltábort. 1945 áprilisában visszatért Budapestre, és újra megnyitotta Phoenix utcai rendelőjét. A Párt azonban nem felejtette el gyalázatos trockista múltját. Szerencséjére egy volt páciense, B. Dezső elvtárs, az állambiztonsági szolgálat magas rangú tisztje berendelte őt Andrássy úti, muskátlis ablakos irodájába, kezébe nyomott egy kivándorló-útlevelet, és csak ennyit mondott: „Ha ma nem megy, drága tanár úr, holnap már nem mehet!” Spiegel Imrének több se kellett, meg se állt apai nagybátyjának, még az első világháború előtt Argentínába kivándorolt Miska bácsinak, azaz Miguel de Spiegel harisnya- és fehérneműgyárosnak Buenos Aires-i házáig. Buenos Airesben felkereste Marie Hausert, az Argentin Pszichoanalitikus Egyesület tagját, akit még Bécsből, dr. Walter Reichmann híres szexológiai szemináriumairól ismert. Marie Hauser régi harcos volt, dr. Reichmann munkatársa a bécsi munkáskerületben, Floridsdorfban létesített ingyenes pszichoanalitikus klinikán. A spanyol polgárháborúban a nemzetközi brigádok orvosaként tevékenykedett, s Franco tábornok győzelme után Uruguayba, majd Argentínába menekült. Spiegel Imrét őszinte elvtársi légkörben fogadta, és elküldte őt az egyesület elnökéhez, dr. Arnaldo Rascovskyhoz, aki csak hallgatott, hümmögött, vagy hitetlenül csóválta a fejét, amikor időlegesen páciensévé vedlett budapesti kollégája elmesélte neki életének utolsó tíz esztendejét. 1950-ben Spiegel doktort felvették az Argentin Pszichoanalitikus Egyesületbe, és Emerico de Spiegel néven analitikus magánrendelőt nyitott. Egyik első páciense egy fiatal orvostanhallgató volt, aki gyermekkora óta súlyos asztmatikus bántalmakban szenvedett. A rendkívül jóképű és megnyerő, de kissé extravagáns módon öltözködő, zilált külsejű fiatalember, akit társai „El Locó”-nak, azaz „dilisnek” csúfoltak (Spiegel doktor feljegyzéseiben nem valódi nevén, hanem „Eduardo C.” néven szerepelt), elmondta, hogy a váratlanul kitörő roham miatti félelmében nem mer kapcsolatot létesíteni évfolyamtársnőivel, akik minden este táncolni hívják a diákklubba. Ezért ő inkább egyedül tangózik, otthon, a tükör előtt. A terápia hatására tünetei enyhülni kezdtek, s ekkor a fiatalember hirtelen ötlettel évhalasztást kért az egyetemen. Ez alatt az egy év alatt egy ócska Norton 500-as motorbiciklin, amit Dorának nevezett el, Kolumbiától a Tűzföldig bebarangolta egész Dél-Amerikát, töméntelen társadalmi tapasztalatot és erotikus élményt begyűjtve útközben. Kalandozásairól naplót vezetett, amelyet először csak analitikusának mert megmutatni, majd annak biztatására „Dorával az Andokban” címmel kiadta könyv alakban is. E könyv egyes motívumainak felhasználásával készült 1956-ban „Az ábránd motorbiciklin utazik” (La ilusión viaja en moticicleta) című mexikói film, Luis Buñuel alkotása. A film főszereplőjére szörnyű köhögési roham támad, valahányszor meglát egy katolikus papot vagy templomot. Buñuel művét az egyházi cenzúra betiltatta, így csak évekkel a rendező halála után mutatták be az acaculpói filmfesztiválon. A kalandozásból visszatérve „Eduardo C.” folytatta analízisét Spiegelnél, mely csak akkor szakadt meg, amikor friss diplomával a zsebében Guatemalába települt, ahol csakhamar megnősült. Felesége, Hilda egy maya törzsfőnök egyenes leszármazottja volt. Amikor asztmarohamai kiújultak, botrányos körülmények között otthagyta az asszonyt, és Mexikóba költözött. „Eduardo C.” esetéről „Kisgyermekkori szexuális trauma egy asthma bronchiale hátterében” címmel Emerico de Spiegel nagy feltűnést keltő tanulmányt közölt a Revista Argentína de Psicoanalísis című folyóirat 1953/2. számában.

1961 őszén levelet kapott Havannából, a forradalmi Kuba ipari miniszterétől, a szakállas doktortól, Ernesto Che Gueverától. Guevera – alias „Eduardo C.” – volt analitikusát kubai látogatásra hívta. „Nézzen nálunk körül, kolléga úr – írta Che –, bizonyára érdekelni fogja, milyen hatalmas változások történtek országunkban a forradalom győzelme óta. Van egy személyes okom is arra, hogy az Ön látogatását szorgalmazzam. Asztmám, amelyből Ön annak idején szerencsésen kigyógyított, újra és újra támad. A feladatok, amelyekkel naponta meg kell küzdenem, emberfelettiek. Attól félek, betegségem előbb-utóbb akadálya lesz forradalmi munkámnak; ezért is kérem az Ön segítségét.” Emerico de Spiegel elutazott Havannába, ahol érkezésének másnapján legnagyobb meglepetésére maga a Líder Máximo, Fidel Castro fogadta. „Tudja, doktor úr – magyarázta Fidel, miközben szivarral és Cuba Libre rummal kínálta vendégét –, az orvosok nagy része nálunk a komprádor burzsoáziához húzott, a legtöbbjük Batista népnyúzó rezsimjét támogatta. Sokan gyáván megfutamodtak, és Amerikába szöktek. Például a Havannai Egyetem pszichiátriai klinikájának szinte valamennyi orvosa, ápolója és ápoltja már egy éve Miamiben sütteti a hasát az USA-imperialisták pénzén. Sokat szenvedett népünknek azonban szüksége van lelki segítségre, különösen a fiataloknak, akiket az amerikai elnyomók és helyi segédcsapataik dobozos sörrel, szerencsejátékokkal, kábítószerrel és hollywoodi filmekkel mérgeztek meg, amíg szüleik börtönben ültek vagy munka nélkül tengődtek. A fiatal lányokat prostitúcióra, a fiúkat csavargásra és bűnözésre kényszerítették. Átnevelő táboraink és gyermekotthonaink már zsúfolásig tele vannak. Az ifjúság a mi forradalmunk legdrágább kincse, ezért a fiatalok és a jövő nemzedékek lelki egészsége az egyik legfontosabb célunk. Szeretnénk felkérni Önt arra, hogy szervezze meg országunkban a mentálhigiénés ellátást – természetesen nem a gazdagok, hanem a szegények javára. Nincs erre a feladatra alkalmasabb ember, mint Ön, doktor úr, vagy, ha szabad így mondanom, te, Emerico elvtárs, aki Latin-Amerika egyik legkiválóbb pszichiátere, Che elvtársunk barátja és orvosa vagy. Patria o muerte! Venceremos!” – zengte búcsúzóul a Nagy Vezető. Spiegel Imre rövid habozás után elfogadta a felkérést, és hamarosan elfoglalta új pozícióját a havannai egészségügyi minisztériumban. Egyik első lépése volt, hogy – Che Guevara védnöksége alatt – megalapította a Népi Lelki Egészség Mozgalmát (Movimento de Salud Mental Popular, MSMP). Az MSMP-brigádok, amelyeket tagjait baloldali latin-amerikai orvosokból, szociális munkásokból, valamint nyugat-európai marxista filozófusokból, társadalomtudósokból és más önkéntesekből toborzott, bejárták a szigetország legtávolabbi városait és falvait is, felmérve és elemezve a lakosság mentálhigiéniai állapotát. Egyszersmind lelki segítséget, gyermeknevelési, szexuális, életvezetési, konfliktuskezelési tanácsokat adtak a rászorulóknak. A helyi közösségekben csoportmegbeszéléseket szerveztek, ahol – képzett terapeuták irányítása alatt – ki-ki szabadon beszélhetett személyes problémáiról és a forradalmi átalakulás kérdéseiről. A brigádok népművelési feladatokat is elláttak: az analfabétákat írni-olvasni tanították, az írástudókat pedig könyvekkel és brosúrákkal, Karl Marx, Sigmund Freud, José Martí, V. I. Lenin, Frantz Fanon, Fidel Castro és Ernesto Che Guevara műveivel látták el. Emerico elvtárs Petőfi Sándor és József Attila spanyolra fordított forradalmi verseit osztogatta a kubai proletárok és szegényparasztok között. A brigádok egyik önkéntese, egy fiatal párizsi antropológushallgató, Danielle Bonenfant az MSMP-ben szerzett tapasztalatairól nagy hatású könyvet írt „Kuba, a lelkek reménye” (Cuba, l’espoir des âmes) címmel. A könyvet, amely 1968 tavaszán jelent meg, maga Jean-Paul Sartre méltatta a Les Temps modernes-ban, és Frantz Fanon híres művéhez, „A föld rabjai”-hoz (Les damnés de la terre) hasonlította.

Spiegel doktor sokszor emlékezetébe idézte, amit mestere, dr. Walter Reichmann mondott, egyik moszkvai útjáról visszatérve, bécsi szemináriumán: „A pszichoanalízisnek csak a szocializmusban van jövője.” Ám csakhamar összeütközésbe került az 1962-es, balul sikerült disznó-öböli invázió után a minisztériumot elárasztó szovjet tanácsadókkal, közülük is főként Oktyjabrina Grigorjevna Tatarenko elvtársnővel, az Igor Arturovics Aptyekmanról elnevezett leningrádi neuropatológiai intézet docensével. Oktyjabrina Grigorjevna kijelentette, hogy az MSMP egy anarchista-trockista-freudista szekta, a freudizmus pedig az imperializmus házi pszichológiája, a fülledt burzsoá erotika és a pornográfia termőtalaja. Ő a maga részéről a kubai nép teljes átkondicionálását javasolja, Ivan Petrovics Pavlov akadémikusnak a feltételes reflexekről szóló tanítása alapján. Bár Chének többnyire sikerült megvédenie volt analitikusát Oktyjabrina Grigorjevna egyre nyíltabb és durvább kirohanásaitól, az MSMP szervezése és kiterjesztése egyre több bürokratikus akadályba ütközött; a helyi szervek olykor egyenesen szabotálták a brigádok tevékenységét. Spiegel Imre már-már azt fontolgatta, hogy feladja az egyre kilátástalanabbnak látszó küzdelmet, s visszatér Argentínába. Szándékában megerősítette, hogy Che váratlanul lemondott minden párt- és állami tisztségéről, és elhagyta Kubát – feltehetően azért, hogy asztmáját kellemesebb klimatikus viszonyok között gyógyíttassa. Néhány nappal Guevara távozása után, 1965 októberének egyik hajnalán Spiegel doktort letartóztatták. Betuszkolták egy fekete Volgába, és a kubai titkosszolgálat, a DGI központjába vitték. Azzal vádolták, hogy a CIA-nek dolgozik, amit nyomban be is vallott, amidőn a kihallgatók kipróbáltak rajta néhány – hispán őseiktől örökölt – klasszikus fogást. Több hónapos vizsgálati fogság után a sziget keleti csücskében, Havannától több száz kilométerre lévő La Caliente falu mellett lévő munkatáborba internálták – anélkül, hogy ügyében bármilyen ítélet született volna. La Calientéban főleg politikai foglyokat őriztek; lakói nemes egyszerűséggel „Ku-lágnak” nevezték táborukat. A láger – a hungarikumnak tekinthető Hidegséggel ellentétben – korántsem volt haláltábor, ámbár a halálozási arányszám itt sem volt sokkal alacsonyabb, tekintettel a tikkasztó trópusi hőségre, a nyomorúságos higiénés viszonyokra, a rettenetes kosztra és az embertelen munkakörülményekre, amelyek között a „Ku-lág” rabjai a Gagarinról elnevezett cementgyár építkezésén napi tizenkét órát robotolni kényszerültek. De Spiegel doktornak itt is szerencséje volt, mivel néhány hónapnyi fizikai munka után a tábor barakk-kórházába osztották be segédápolónak. Máig rejtély, honnan származott az információ, hogy CIA- ügynök lett volna. Egyes – meg nem erősített – feltevések szerint Szobek elvtárs, a Magyar Népköztársaság havannai nagykövetségének kultúrattaséja súgta a hírt a Magyar Állami Népi Együttes nagy sikerű havannai fellépésének szünetében a díszvendég, Fidel öccse, Raúl Castro fülébe. Mindenesetre gyanús, hogy Szobek elvtárs, a magyar kémelhárítás „Krokodil” fedőnevű ügynöke ezt írta jelentésében: „A Nagyfőnök kistestvére a szünetben berontott az öltözőbe, és kiitta a bort az üvegekből, melyeket a táncosnők a fejükön viseltek. Majd a lányokat kezdte kergetni. Én megállítottam, és a fülébe súgtam: Miniszter elvtárs, nézzen a Tükörbe!”

1967. október 7-én Ernesto Che Guevarát René Barrientos elnök parancsára agyonlőtték a bolíviai őserdőben. Emerico de Spiegelt, aki ekkor már súlyos Parkinson-kórban szenvedett, 1968 januárjában váratlanul visszavitték Havannába, majd felrakták egy Buenos Airesbe induló repülőgépre. Nem tudni pontosan, minek köszönhette hirtelen szabadulását. Állítólag Jean-Paul Sartre járt közbe érdekében – egyik szeretője, Danielle Bonenfant sürgetésére – Fidel Castrónál. Spiegel Imre 1973. október 19-én halt meg Buenos Airesben, nem sokkal azután, hogy az egykori diktátort, Juan Perónt újra Argentína elnökévé választották, a Santiago de Chile-i elnöki palotában pedig meggyilkolták Salvador Allendét. Temetésén unokahúga, Miska bácsi lánya, Ana Luisa Espinoza de Spiegel, valamint Marie Hauser és az idős Arnaldo Rascovsky vett részt. Danielle Bonenfant csak két nappal a temetés után kapta meg az argentin beutazási engedélyt. Spiegel doktor hagyatékában egy magyar nyelvű kéziratot találtak „Hidegségtől La Calientéig” címmel. A kéziratot Ana Luisa vette magához, és őrizte csaknem harminc éven át, egészen 1990-ig, amikor is úgy érezte, eljött a régi titkok feltárásának ideje. Nagybátyja írását elküldte egy budapesti könyvkiadónak. A kiadó igazgatója hónapokig ült a kéziraton, végül aztán visszaküldte Ana Luisának, elutasító döntését azzal indokolva, hogy „az egész történet hihetetlen, fantasztikus kitaláció, az első szótól az utolsóig nem más, mint merő képzelgés és fikció”.

 

 

Szágundelli színre lép

A szellem, amely a végtelennek tűnő Hessisch Lichtenau-i hétköznapok részévé vált, szinte testi valójában volt jelen a deportált asszonyok között. Vele ébredtek, őt cipelték magukkal a munkába, esténként vele zuhantak rá végkimerülésben a tetvektől hemzsegő priccsekre, vele forgolódtak a durva lópokrócok alatt, és vele simultak össze álmukban. Igaz, ez a szellem kissé neveletlen, primitív és szűkszavú szellem volt. A lakonikus IGEN-nél vagy NEM-nél bonyolultabb válasz általában nem tellett tőle, hiába faggatták, szinte az őrületig, a részletek felől. De legalább az övüké volt, nem lehetett tőlük elvenni. Egyszer azonban mégis lebuktak. Asztaltáncoltatás közben odalépett hozzájuk egy eddig sose látott, elegáns, jó megjelenésű, fiatal SS-tiszt. „Was machen Sie hier?” – kérdezte. Az asszonyok kénytelenek voltak bevallani, hogy spiritiszta szeánszot tartanak. „Ach, sehr interessant!” mondta a tiszt. Majd így folytatta, Geiger Irén pedig szó szerint így fordította: „Én vagyok az új parancsnok. Ha a maguk szelleme betűnyi pontossággal kitalálja a nevemet, akkor nem esik bántódásuk. Ha viszont nem, akkor mindannyiukat agyonlövetem.” Anyám odasúgta Irénnek: „Te, ez pont úgy néz ki, mint a Mengele!” Geiger Irén azonban leintette anyámat, és halálos nyugalommal tette fel a kérdést a szellemnek: „Mondd csak, kérlek, kedves szellem, hogy hívják a parancsnok urat?” És a nyomaték kedvéért németül is megismételte: „Sag bitte nur, lieber Geist, wie heißt der Herr Kommandant?” A pléhbögre percekig dermedten állt a pokróc szélén, a parancsnok már a pisztolytáskájában matatott. Aztán egyszerre csak meglódult, és eszeveszett táncra perdült az ábécé betűin. A nők lélegzet-visszafojtva követték a különös koreográfiát. Még a tisztnek is tátva maradt a szája az ámulattól. Kétség nem fért hozzá, a bögre tánclépései ezeket a betűket járták végig:

S-Z-Á-G-U-N-D-E-L-L-I

 

 

A parancsnok egy szót sem szólt, sapkájához emelte a kezét, és távozott. Soha többé nem látták.

 

 

Kapcsolódó írások:

Erős Ferenc: Szágundelli csodái II. Erős Ferenc Szágundelli csodái II. Atomium “Nem elég meghalni;...

Erős Ferenc: Egy ember, aki feladta saját emberségét A 20. századi történelem meghatározó szereplői közül valószínűleg Adolf Hitler...

Erős Ferenc: Freudról – feketén-fehéren Erős Ferenc Freudról – feketén-fehéren 2006 Sigmund Freud éve....

Almási Miklós: Miért van itt fű? (György Péter: A hely szelleme. Budapest, 2007, Magvető. 324 oldal, 2990 forint. ) Almási Miklós Miért van itt fű? Kérdi a látogató...

Almási Miklós: A megapénz telefonkönyve (Kolosi Tamás–Szelényi Iván: Hogyan legyünk milliárdosok? – avagy A neoliberális etika és a posztkommunista kapitalizmus szelleme. Corvina Kiadó.) A milliomosok (és persze a milliárdosok – kevesen) hogyan lettek...

 

 

Cimkék: Erős Ferenc