Pataki Ferenc: A „felejtsd el!” parancsa

A felejtés az emlékezet fonákja vagy pontosabban: feltétele. Felejtés nélkül nem beszélhetnénk emlékezésről sem, és viszont. Ha mindenre filmszerű részletességgel visszaemlékeznénk, valójában nem léteznék az emlékezés problémája. A fenomenális emlékezettel rendelkező ember nem mentális erőfeszítéssel viszszaemlékezik, hanem egyszerűen előhívja, reprodukálja a „szöveget”, bármi legyen is az. A felejtés szüntelenül zajlik. Az emlékezet kiejti mindazt, aminek nincs aktuális alkalmazkodási funkciója, hogy mintegy „helyet csináljon” az új ismereteknek.

A felejtés maga is többértelmű. Jelentheti a felidézhetőség hiányát, a pillanatnyi hozzáférhetetlenséget, bár az emlék rejtett (implicit) módon megmarad, s alkalomadtán megelevenedik. Máskor véglegesen kitörlődik, jóllehet a szervezetben nyomot hagy. Ismét máskor csupán koncentrált erőfeszítéssel válik használhatóvá. Az emlékezet e sajátos, utóbb említett tartományait szokás a „tudattalan” elnevezéssel illetni.

Freud éppenséggel ezt a tartományt tüntette ki érdeklődésével: a nem emlékezés és az elhárított-kiszorított emlékek jelenségvilágát, amely csak sajátos analitikus eljárásokkal közelíthető meg. Az impulzusok és élmények jelentős tömbjei azonban hozzáférhetetlenek maradnak.

Az emlékezetkutatás kiemelkedő alakja, Schacter (1998, 116) írja: „A felejtés – bár alkalmasint elkeserítő körülmény – emlékezetünk alkalmazkodó képességének bizonyítéka. Semmi szükségünk sincsen arra, hogy az életünk során előfordult valamennyi apróságot fejben tartsuk… ha… a múltnak minden pillanatát teljes részletességgel fel tudnánk idézni, nem lennénk képesek élettörténetünket összefüggő egészszé rendezni.” Kézenfekvő tehát, hogy a kollektív emlékezetet – miként általában az emlékezetet – nem csupán a bevésés-rögzítés és az emlékeztetés révén lehetséges befolyásolni, hanem a felejtés manipulálásával is. Ezért ennek technikája nem kevésbé érdekes, mint az emlékeztetésé. Proust finom érzékkel mutat rá, hogy a mának ellentmondó múltat a felejtés jótékony leple borítja. „A feledés hatékony segítség, hogy alkalmazkodhassunk a valósághoz, mert lassan szétmállasztja bennünk a múltat, amely folytonosan ellentmond neki…” (idézi Maurois 1976, 219).

Miközben a bevésés, a visszaemlékezés és az emlékeztetés cél vezérelte aktív művelet, a felejtés jobbára szándéktalanul, spontán módon zajlik le: az emlékezet működésének szükségképpeni és normális „mellékterméke”. Mértéke nagyfokú egyéni és életkori különbségeket mutat: az amnézia különböző típusaitól a rendkívüli emlékezeti teljesítményekig terjed. Ennek részletei és következményei ezúttal nem foglalkoztatnak; témánk összefüggésében elhanyagolható a jelentőségük. Könnyen belátható, hogy valaminek a hiányát (esetünkben a nem emlékezés állapotát) előidézni jóval bonyolultabb feladat, mint valamit pozitív módon létrehozni.

Az „emlékezz rá!” és a „ne emlékezz rá!” parancsa két – merőben különböző – lélektani helyzetet teremt: gyökeresen eltérnek az önszabályozás – az önellenőrzés és önindította cselekvés – feltételei. Az aktív emlékeztetéstől eltérően az elfelejtést célzó manipuláció mindig „felejtési helyzet” létrehozására törekszik. Ezt kétféle módon érheti el: vagy a felejtésre szánt tény következetes elhallgatásával, azzal, hogy a nemlét státusával ruházza fel, vagy pedig a nyilvános említés tilalmának valamely alakjával: a közvélekedés nyomásával, erőszakkal, tabuképzéssel.

Kifejezetten a felejtés kierőszakolását vagy legalábbis közvetett szorgalmazását jól körvonalazható és megnevezhető eljárások szolgálják: a mellőzés és elhallgatás, az elfedés, a tabuképzés és a kategorikus tiltás. A legtriviálisabb eljárás az elhallgatás. Amit és akit nem emlegetnek, az jóvátehetetlenül a múlt süket csendjébe hull. Ennek változata az is, amikor retusálják a múlt fotóit. Lenin mellől kitörlik a „visszamenőleges kompromittálás” áldozatait; új és új rangsorokba rendezik a rendszerváltás szereplőit; hajdani kézfogások és szövetségkötések a semmibe tűnnek; sértő illetlenség egy-egy régebbi kijelentést idézni. Ezért oly kockázatos és hitelfosztó a politikus számára, ha szembevetik egykori és mai szavait, jóllehet mindig kínálkozik valószerű kiút: „megváltoztak a körülmények”. Ezt azonban rendszerint csak utólag, elmarasztaló megjegyzéseket követően szokás elmondani: védekezésképpen, nem pedig új kezdet nyitányaként. Egyebekben pedig inkább a jótékony feledésre szokás hagyatkozni. Bizonyára ennek a helyzetnek a tanulságait tükrözi a politikai közélet enyhén cinikus közhelye: „Sohase mondd, hogy soha”.

A totalitárius rendszerek hinni szerették volna illuzórikus hiedelmüket: „Ha nem mondják, nem is gondolják”. Ezért sújtották cenzurális tilalmak a visszaemlékezést és annak nyilvánosságát. Az orwelli „gondolatrendőrség” tagjának lenni közfunkció volt, nem foglalkozás. Az ily módon fenntartott látszatvilág azonban előbb-utóbb azok fejére omlott, akik valóságnak hazudták – maguknak és a világnak. Az összeroppanás a szemünk láttára zajlott le. Röviddel bekövetkezte előtt még senki sem gyanította, hogy ez a szovjet birodalomban is végbemehet. Hiszen a tilalmak őrzésén és az indoktrináción grandiózus apparátusok buzgólkodtak.

Az említett eljárások azonban nem csupán a diktatórikus, tekintélyelvű vagy mereven centralizált rendszerek jellemzői. Különböző „vegyítési arányban” mindenhol feltűnnek, ahol politikai versengés folyik. Így például a tabuképzés, amely tilalmaival gátolni igyekszik a valóság nyilvános leképezését és a lehetséges cselekvési intenciók megfogalmazását, történhet kemény represzsziókkal (mint az „örök barátság”, a „párt vezető szerepe” vagy 1956 értékelése esetében), de indítéka lehet a „politikai korrektség” doktriner értelmezésének nyomása is.

Az emlékezetre kényszerített tabu mindenekelőtt diskurzustilalmat jelent. A tabu tárgya (és olykor az azt jelölő szó) nem tehető nyilvános eszmecsere témájává, mivel a megrendíthetetlen bizonyosság erejével kell rendelkeznie, mint az imént említett toposzok vagy akár a „Nagy Október 1917” kanonizált képe esetében. Mindennemű diskurzus magában rejti a váratlan és előre nem látható kimenetel esélyét, ezért mindig kockázatos. A tabu a kételynélküliség szellemét képviseli, s azt kívánja fenntartani. Egy ilyen társadalom azonban nem az emberi lények, hanem a fanatizált automaták világa lenne; a megteremtését célzó kísérletek kudarccal jártak. (Marx is a „De omnibus dubitandum” életelvét vallotta kedvenc mondásának.)

A felejtést szorgalmazó és benne bizakodó politikai szereplők kezére játszik korunk egyik különös jellegzetessége: a történeti amnézia. A mediatizált társadalmak emlékezete kurta és cseppfolyós. A bulvárszenzációk alakját öltő események egymásra torlódnak; a mai szenzáció kiszorítja és feledésre kényszeríti a tegnapit. Meghökkentő kutatási eredmény, hogy a választópolgárok tetemes része arra sem emlékszik, legutóbb kire szavazott. (Rendszerint a győztes párt utólagos szívóhatása érvényesül; az emberek szeretnek a győztes táborhoz tartozni.) A politikusok szónoklatai, ígéretei – kivált választási ígéretei – bizonyulnak a legmúlékonyabb szövegeknek. Ezekkel leginkább politikai ellenfeleik szokták szembesíteni a közélet szereplőit. Ez a művelet pedig természeténél fogva ritkán lehet elfogulatlan; jobbára leleplező célzatosság vezérli. A történeti amnézia azonban, amely egyaránt magán viseli a tájékozatlanság és az emlékezetpolitikai manipulációk kézjegyét, súlyosabb következményekkel is jár.

Hatására állhat elő az a képtelen és Európában alighanem példátlan helyzet, hogy a népszerű hazai focicsapat szurkolói „Heil Hitler!” köszöntéssel és náci karlendítéssel üdvözölték a vendég német szurkolókat. S mivel nem találtak kellő fogadtatásra, még meg is verték őket. (Meglehet, ez ragadta meg a német neonácik figyelmét, olyannyira, hogy állítólag hozzánk jöttek harci kiképzésre.) Ennél már csak az képtelenebb, amikor Moszkvában masíroznak újnáci fiatalok apáik és nagyapáik képletes sírja felett. Kemény törvény, hogy a történelmi tudatlanság védtelenné tesz az emlékezet manipulálásával és a mítoszok hatásával szemben. Ezért oly sziszüphoszi a kollektív emlékezet megtisztításáért folytatott küzdelem.

Annál is inkább, mivel a modern tömegpolitika hajlamos arra, hogy az „örök jelenidejűség” jegyében éljen, s ennek rendelje alá mind múltképét, mind pedig jövőlátomását. A múlt szimbolikus játéktér lesz, a jövő pedig ígérethalmaz. A valóságos múlt emlékezeti eltávolításának sajátos módja e múlt „mumifikálása”. Az emlékezetben rögzíteni kívánt múlt ilyenkor kultikus – olykor egyenesen szakrális – tisztelet tárgya lehet, ámde elveszíti érdemleges kapcsolatát a jelennel: nem szolgál semminemű időszerű tanulsággal. S amint azt már érintettük: másodlagos jelentéseivel teljes egészében átlép a társadalmi szimbolizáció világába. Ezáltal ahhoz is hozzájárul, hogy amnézia sújtsa a valóságos történeti eseményeket. A történelem kiemelkedő alakjai is jelképekké és elvont jelentésekké lényegülnek, hogy a „használható múlt” szereplőivé válhassanak. Olykor egyenesen a költő által keserűen emlegetett „áruvédjegy” lesz a nevük, mint a Hunyadi keserűvíz vagy a Rákóczi túrós esetében.

Az elfedési művelet valamely eseményt vagy szereplőt elleplező függönyként használ arra, hogy egy számára nemkívánatos történést „elrejtsen”, s ezáltal kiiktasson a kollektív emlékezetből. 1848. március 15. méltán dicső képével nem fér össze, hogy e nevezetes nap délutánján városszerte pogromkísérletek zajlottak. A háborút követő évek célzatosan gerjesztett népmozgalmainak „népítéleteinek” apologetikus tálalása elfedte az árnyékukban kirobbant atrocitásokat (Gyömrő, Kunmadaras, Miskolc, Szegvár).

A mai lengyel közéletet alaposan felkavarta az 1941-es jedwabnei pogrom hallgatásba burkolt emléke: a falu lengyel lakosai lemészárolták zsidó szomszédaikat. Jan Gross amerikai lengyel történész 2000-ben megjelent könyve emelte ki a feledésből az eseményt; azóta is hullámzanak körötte a szenvedélyes viták. A hajdani „reformkommunisták” vélt és valóságos érdemeinek menlevelét jóval többen lengették, mint ahányan érdemesek voltak rá. A 2006. őszi „rendőri brutalitás” sulykolása egyebek közt arra is szolgált, hogy elfedjen egy fontos tényt: az október 23-án történtek előtti napokon át egymás mellett szónokoltak és azonos jelszavakat skandáltak a teret megszállva tartó, majd a tévét megostromló rebellisek és a legnagyobb ellenzéki part tekintélyes szónokai.

Az elfedés mindig emlékezetszabályozó szándék szülötte; az elfedett tárgy tartós elfelejtésében bizakodik, ennélfogva valamely célzatos értelmezés szolgálatában áll. A Kádár-korszakot mindvégig legitimálni kívánó tézis („1956 ellenforradalom volt”) a lincselésekkel, a méltatlan Köztársaság téri vérfürdővel és az „imperialista beavatkozással” igyekezett elfedni október 23-a reményteli lelkesültségét, a nemzeti sérelmek és a szabadsághiány tömegérzületének drámai kirobbanását, de a tömeges félelmeket is. (Sánta Ferenc Húsz órája és nyomában Fábry filmje mindezt felvillantja.)

Gyurcsány személye – függetlenül tényleges hibáitól és erényeitől – megszűnt egy megnevezhető, eleven embert képviselni: ő lett a megszemélyesült politikai ellenfél, az „ősgonosz” és a nemzetet sújtó átok forrása; minden nyavalya oka. Vele szemben nem érvelni kellett, nem politikai és társadalmi programot felkínálni, hanem csupán minősíteni s abban versengeni, ki tud sértőbb és lekicsinylőbb jelzőt felvonultatni. Sejthető, hogy ez a különös versengés alaposan hozzájárult a hazai köznyelv és politikai stílus gyors és minősíthetetlen eldurvulásához, a „lógni fogsz” polgárjogának meghonosodásához. Sokak képzeteiben ez még a szókimondó kuruc mentalitásnak is pompásan megfelelt.

Az elfeledéssel rokon a lekicsinylés és kigúnyolás, a lekezelő bagatellizálás, amely gyakran a versenytárs önheroizálásának és öndicsőítésének fonákjaként, rájuk adott reakcióként ugyancsak emlékfakításra és emléktörlésre törekszik. Minden politikai mozgalom szívesen heroizálja önmaga múltját, hogy ezzel is alátámassza jelenkori képének vonzerejét és híveinek identitását, kitörölvén mindazt, ami árnyékot vet rájuk. Emellett minden eszközzel jelentékteleníteni igyekszik a versenytársak múltból származtatható érdemeit.

A kollektív emlékezet hangsúlykitételei – a szelekció mellett – a felnagyítás és a lekicsinylés közötti feszültség erőterében alakulnak ki. Ezért mindig fellelhető benne az önállítás és az önigazolás mozzanata, illetve a versenytárs retrospektív jelentőségét csökkentő gesztus. Különösen jellemző ez a tekintélyelvű és totalitárius mozgalmakra: visszamenőlegesen, történetileg is kizárólagossá vagy legalábbis kormeghatározóvá óhajtják tenni szerepüket.

Ezt kétféle módon kivitelezhetik. Egyrészt arra törekszenek, hogy ősi mivoltukat, mély történelmi gyökereiket dokumentálják, s evégett különféle eredetmitológiákat ápolnak. Másrészt azt remélik, hogy a versengő áramlatok stigmatizálásával, sőt kriminalizálásával korlátozzák azok befolyását.

Az eredetmitológiák fontos és összetett rendeltetést teljesítenek mind a nemzetek és etnikai csoportok, mind pedig a szervezetek és mozgalmak életében. Az alapító aktus kultusza – lett légyen szó államalapításról vagy új párt születéséről (Fidesz-effektusról) – csoportösszetartó (kohéziós) erő- és identitásképző tényező. Időben elhelyezhető, rövidebb-hosszabb „ősiséget” jelent, s ezzel jogcímet formál (területre, tekintélyre, elsőbbségre). A magyar–szlovák konfliktus kapcsán olvasható volt a sajtóban, hogy itt „1100 év áll szemben 16 évvel”. A másik fél viszont Szvatopluk „elsőszülött” birodalmát állítja szembe Szent István későbbi államával. Nem is szólván a dáko-román elmélet nagyigényű őskutatásáról! Az eredetmítoszok mindig identitáskategóriákat rejtenek magukban; azok időtlenségét óhajtják sugalmazni, ezért heves érzelmi hullámokat képesek támasztani. Az eredetmitológiák végső soron a bennük hívők felsőbbségtudatát, a kelet-közép-európai térségben oly jól ismert szupremáciaérzés öntudatát és gőgjét istápolják és tartják fenn. Ennek megfelelője a pártgőggé fajulható pártöntudat: a diadalmas párttörténet kultiválása.

A pártállami időszak új időszámítása a forradalom aktusával vette kezdetét, még ha nem is olyan radikálisan, mint a francia forradalom cezúrája, amely új naptárt vezetett be. Ez együtt járt a saját múlt jelentőségének mértéktelen eltúlzásával és az önheroizálással, illetve az „ellenség” történetének sematizáló megbélyegzésével. A legjobb korszakaiban is alig néhány száz fős tagságot számláló illegális kommunista párt történetének epizódjai, amelyekről olykor csak a Kommunista Internacionálé moszkvai központjában tudtak, történelmi jelentőségre tettek szert. A nemzeti történelem eseményei csak hozzájuk mérve kaptak súlyt; ők alkották az újabbkori történelem vonatkoztatási keretét és helykijelölő igazodási pontját. Ami nem illett e keretbe, vagy netán ellentmondott neki, arra kiterjedt a „felejtsd el!” parancsa. Az emlékezeti konstrukciók egyik funkciója éppen az volt, hogy elfedjék a nemkívánatos tényeket és magyarázatokat, mindazt, ami kétségessé tehette a hivatalosan kultivált értelmezésmódot. Az eljárás logikája azonban általános érvényű; a tömegdemokrácia feltételei közepette nincs meghatározott hatalmi viszonyokhoz kötve. Minden uralkodó helyzetre törekvő politikai erő e logika szerint jár el. Ezen a szálon is egy – már ismert – következtetésre jutunk.

A múltra vonatkozó minden értelmezési változat – a maga érvényesíteni kívánt pozitív állítása mellett – szükségképpen feltételez egy azt elutasító-tagadó vélekedést. Vagyis megengedi egy olyan értelmezési alternatívamező létezését, amelyben legitim módon érvényesülhetnek versengő magyarázatok. Pluralisztikus-demokratikus társadalomban a kollektív emlékezet nem monopolizálható, ezért elkerülhetetlenül dialogikus és konfrontatív módon szerveződik (lásd Wertsch 2002). A választópolgárok kegyeiért folyó versengés megszokott terepe és egyúttal a megosztott nyilvánosság megmutatkozási módja lesz. Ebből csak az erőszak szülte félelem és az óvatos öncenzúra szoríthatja ki. Ma még nehéz lenne megítélni, hogy a gyakorlatilag ellenőrizhetetlen internetbirodalom anonimitásának felelőtlensége, a tömeghelyzet lényegét jelentő személyes azonosíthatatlanság mifajta kockázatok forrása. A szaporodó tünetek a legkevésbé sem biztatóak, legyen bár szó a maga eredeti értelmében vett pornográfiáról vagy annak politikai változatáról.

A heves érzelmek ellene dolgoznak a felejtésnek. Nem lehet egyszerre és egyidejűleg indulatokat (gyűlölködést, ellenségeskedést vagy euforikus együttlelkesedést) támasztani, s egyúttal abban bizakodni, hogy az indulat tárgyának emléke megfakul. Mint láttuk, az érzelem provokálása éppenséggel az emlékrögzítés módja. Ennek van leginkább kidolgozott rituáléja. Megvan a kultikus rendje annak, hogy kik és mikor éneklik a Székely himnuszt; lobogtatják az Árpád-sávos zászlót; emlegetik a „pesti srácot” vagy inkább Nagy Imrét. Hovatovább az utcai demonstrációk lezajlásának és a focimeccsek utáni szurkolói összecsapásoknak is kialakul a szokásos forgatókönyve.

Amit feledésre ítélünk, azt először érzelmileg közömbössé és semlegessé kell tennünk. Ebben az elhallgatás, a bagatellizálás és az elfedés már jellemzett eljárásai egyaránt kezünkre játszhatnak. Mindezek együttesen mutatkoztak meg a keletnémetek 1989. évi – két hullámban lezajlott – exodusára történő megemlékezés idején. Az akkori kormány által előkészített tömeges kivonulásra az év őszén került sor; a megemlékezés mégis a nyári Páneurópai Pikniket emelte ki. Az ugyanis civil kezdeményezés volt. Az éppen születőben lévő rendszerváltó párt és a kormányon belüli támogatójának virtuális szövetségét jelképezte, míg a másik a hatalom békés átadására készülő „reformkommunisták” akciójának minősült. A német fél – érthető módon – nagyobb hangsúlyt tett az utóbbira, hiszen nem volt közvetlenül érdekelt a honi belpolitikai versengésben. Az eset alkalmasan szemlélteti, hogy az elfedés (ti. a piknik elfedi a tömeges kivonulás jelentőségét) és a bagatellizálás miképpen segíti elő az érzelmi közömbösítést. Még akkor is, ha a történet egyébként jogos és indokolt patrióta érzések forrása lehetne.

Szemben az emlékeztetéssel, a felejtés előmozdítása mindig jobban ráhagyatkozhat az emlékezet működésének spontán, nem szándékolt folyamataira. Mindenekelőtt arra, hogy a funkciótlan ismeret (emlék) elhalványul, majd kitörlődik. Ez bármiféle szándékoltság nélkül is állandóan zajlik. Az idő ezért oly megbízható szövetségese a politikusoknak – kivált a globális horizontú és gyorsan pergő események világában. A mai szenzáció kiszorítja a tegnapit, de már azt is fenyegeti a „holnapi mi lesz?” izgalma és szorongása.

A megbélyegzés, a személyhez vagy eseményhez hozzátapasztott megbélyegző minősítés sajátos pszichológiai gátat emelhet – ha nem is feltétlenül a felidézéssel, de a nyilvános említéssel szemben. Ez pedig letiltás és öncenzúra indítéka. Feszélyező és kellemetlen lehet nyilvánosan diskurálni és véleményt nyilvánítani arról, ami sokak – olykor a többség – szemében elítélő, megbélyegző stigmát visel. Effajta feszélyezettség sokakat elfogott a rendszerváltást követő években; napjainkban pedig újfajta stigmák születnek. Bizonyos körökben nem illő pártfogó szót szólni a cigányokról vagy a melegekről; árnyaltabban mérlegelni Trianon előzményeit; differenciáltabban értékelni történelmünk kényes korszakait; szóba hozni a holokauszt körülményeit.

Felettébb jellemző, hogy míg korábban a Tanácsköztársaság állandó és szinte kötelező jelzője volt a „dicsőséges”, addig újabban mintha a már ismert versengés folynék azért, hogy kinek a leleménye bukkan rá a legriasztóbb és legvisszataszítóbb minősítésre. Íme néhány: „véres és bestiális 122 nap”, „judeobolsevista merénylet”, „bestiális bűntények”, „országrombolás”, „rémisztő”. Az effajta stigmatizálás állandó jelzői és sztereotip formulái kifejezetten a szorongásos emlékezeti letiltás céljait szolgálják.

E tekintetben azonban megkülönböztetésekkel kell élnünk. Diktatórikus viszonyok között tömeges jelenség a rejtőzködés: a családtörténeti titkok megőrzése, a gyerek „kettős beszéde”, a „vigyázz, mit beszélsz” óvatossága, a hitéleti gyakorlat elrejtése. A „lenni” és a „látszani” tudatos és ellenőrzött szétválasztása a sikeres alkalmazkodás és túlélés szempontjából teljességgel racionális magatartás. Ez az emlékezetkontroll a világ felé elzárt magánlétben még „csakazértis” vagy „csakazértsem” önérzettel is együtt járhat, és érintetlenül hagyhatja az erkölcsi integritást. Ám ha a külső fenyegetés és kényszer eltűnik, s csupán a karrier/alkalmazkodás vagy a népszerűségvesztési félelem marad, az önigazoló erkölcsi megfontolás érvényét veszti. Nyugtalanító, hogy mintha növekedőben lennének az utóbbi forrásból táplálkozó félelmek. Lehangoló, amikor azok panaszolják társadalmunk erkölcsi romlását, akik hozzájárulnak annak a légkörnek a létrejöttéhez, amelyben nem is kevesen így vagy úgy fenyegetve érzik magukat. Ebben a szelektív és megbélyegző múltidézés atmoszférateremtő ereje is közrejátszik.

Kilátások

 

 

Korunk kollektív emlékezete – a korábbi korszakoktól eltérően – mindinkább nélkülözi a megállapodott stabilitást. Állandóan „úton van”; normális állapota a szüntelen változás. Egyre duzzad a reá nehezedő információ mennyisége; bővülnek a döntési-választási kényszerek; egyre jelentősebb az őket befolyásolni kívánó „titkos csábítók” (reklámágensek) hatása. Egyre gyorsul az elavult, használhatatlanná vált ismeretek és gyakorlati technikák köre. Az iskolák egyre nehezebben birkóznak meg azzal a leckével, hogy mit is tanítsanak.

Korábban nem látott mértékben megnő az emberi emlékezet mesterséges kiterjesztésének és raktározó képességének eszköztára (számítógépi memória, kép- és hangrögzítő technikák, notbukok és újszerű publikációs fórumok). Ilyen körülmények között átalakulóban van az emlékezés-felejtés egyéni dinamikája. Megnő az utóbbi jelentősége, míg az emlékezésben a „mit” tudás mellett felerősödik a „hol” tudás és a műveleti emlékezet szerepe. Mindez bizonyosan megnöveli a kollektív emlékezet tartalmainak és változásainak függését mind a visszaemlékezést támogató eszközöktől, mind a szociális-társas környezettől: társadalmi hangulatoktól, közvéleménytől és társas beágyazottságtól. Mivel pedig a demokratikus hatalmi viszonyok létfeltételét tömegfolyamatok (választások, szabad civil társadalmi szerveződések, véleményalkotási és kinyilvánítási esélyek és fórumok) alkotják, bizonyosak lehetünk benne, hogy a nemzeti és a társadalmi emlékezet meghatározó szerepet játszik majd ezek alakulásában.

Most kibontakozóban lévő, újszerű fejlemény a kollektív emlékezet globalizálódása. Ennek néhány vonására futólag már utaltunk. Ám továbbiakkal is érdemes számot vetni. A kollektív emlékezetet fenntartó és működtető nyilvánosság korábban jól körvonalazható és élő szóval bejárható lokalitásra korlátozódott. Ez a nyilvánosság ma is létezik, ezért működik a helyi sajtó, a híresztelés és a szóbeszéd. Ez a helyi társadalom bővült a nemzetállamok létrejöttével a nemzeti társadalom (az államiság) méreteiig, s lett a kollektív emlékezet működésének természetes kerete. Ez azonban változatlanul feltételezte a lokális közösségek (önkormányzatok és autonómiák) hagyományőrző és emlékfelhalmozó szerepét. A nemzeti emlékezet gyakorta a kollektív emlékezet szinonimájának minősül.

A totalitárius rendszerek – így a sztalini birodalom is – az emlékezet monopolizálására törekedvén igyekeztek elzárni polgáraikat a tilalmas információs forrásoktól. Az informatikai forradalomig erre meg is voltak a technikai lehetőségeik. A rendszer összeomlásának okai között bizonyosan ott szerepelt a mindinkább globálissá és így ellenőrizhetetlenné vált hírszórás összegeződő hatása: a „fellazítás”.

A hírcsatornák – így a Szabad Európa Rádió – adásainak fontos eleme volt az „igazi”, a „valódi és hamisítatlan” múlt szüntelen megidézése (elegendő 1956 utóéletére utalni), a „nemzeti hagyományok” és a nemzeti nézőszög ápolása. Ez együtt járt mindannak a kétségessé tételével és kigúnyolásával, amit a hatalom „hivatalosan” kultivált, valamint a leleplező-fenyegető üzenetekkel.

De a demokratikus társadalmakban is a nemzeti emlékezet keretei szabták meg a témakörben a végzett kutatások túlnyomó többségének tárgyát. A Holdra szállás és a Kennedy-gyilkosság azonban különös – jelképesnek tekinthető – fordulatot hozott: megnyitotta a globális emlékezet kollektív alanyának létrejöttéhez vezető utat. Maga a „világesemény” fogalma is ekkoriban született: az eseményt megtörténtével egy időben a világ minden sarkában látni lehet. S e világesemények száma egyre szaporodik: háborúk és katasztrófák helyszíni közvetítését, milliós tömegek kíséretében zajló pápalátogatásokat és Csernobilt, olimpiai játékokat és űrközvetítéseket láthatott és lát mindennap a világ. A nemzetek kollektív emlékezetére mindinkább rátelepszik a globális folyamatok élményrétege. Ez mintha azt sugallná, hogy a globális emlékezet előbb-utóbb magába olvasztja a helyi-nemzeti emlékezést.

A fejlemények azonban másról tanúskodnak; a „partikularitások lázadása” (kisebbségek, autonómiák, lokalitások és önszerveződések, kisegyházak, neokollektivisztikus mozgalmak) és a világszerte megfigyelhető neonacionalista hullám és különféle alakjai egyaránt arra vallanak, hogy a globalizáció univerzalisztikus mohóságával szemben új hadállások épülnek ki. Ezeknek fontos védfala éppenséggel a közös emlékezet stabilizáló erejében rejlik, feltéve, hogy ezeket az erőket nem morzsolják fel a belső megosztottságok, amiként azt nálunk tapasztalhatjuk. Minden nacionalizmus legfontosabb támasza és táplálója a kollektív emlékezet tartalmainak mozgósítása. Ezért lehet súlyos nemzetek közötti konfliktusok forrása, miközben a nemzeti kohéziót és gyarapítja, és a valódi patriotizmusnak is forrása. Különösen érvényes ez a kelet-közép-európai térségre, a Balkánra és a posztszovjet övezetre. A globalizáció egyszerre lehet a korlátolt és agresszív nacionalizmusok gerjesztője, de megszelídítője is. Feltéve, hogy meg tudja találni az egyensúlyt a nemzeti sajátszerűség gazdagságának megőrzése és az egyetemesség humanizáló rendeltetése között.

A nemzeti társadalmak kollektív emlékezetének globalizálódását különösen két fejlemény támogatja és gyorsítja. A világesemények általában kívül esnek a közvetlen-személyes tapasztalás körén. Ámde észlelésük és feldolgozásuk szűkebb – egyéni, családi és nemzeti – vonatkoztatási keretben történik. Így a már említett globális sorskérdések mind hevesebben kezdik foglalkoztatni a lokális emlékezetet és képzelőerőt: a klímaváltozástól a gazdasági válságon át egészen a demográfiai robbanásig. Valamiképpen mindegyikben jelen van – vagy jelen lehet – az egyén személyes érintettsége. Motívumaik mindegyre feltűnnek a köznapi diskurzusokban, mivel állandóan új és új utalások emlékeztetnek rájuk. A „csernobili közérzet” mint sajátos élmény és alaphangulat immáron a szépirodalomban is megjelenik (például Kemény István Kedves ismeretlen című regényében). De ez a közérzet táplálja a „katasztrófaturizmus” paradox, sok tekintetben riasztó jelenségét. Nehéz eldönteni, vajon mi lehet a pszichológiai funkciója a személyesen is megtapasztalt katasztrófaképek halmozásának. Talán az immunizálás vagy az ellenálló-képesség növelése? Esetleg a katasztrófa triviálissá tétele, beillesztése a hétköznapiság megszokott keretei közé? Az izgató élmények hajszolása? Valószínűleg mindez együtt.

 

Már említettük, hogy a globalizáció által létrehozott kommunikációs univerzum megteremtette a tömeges közös látványélmény lehetőségét s ezáltal az emlékezetprogramozás tematizálásának egyöntetűségét. A föld minden zugában százmilliók kényelmesen sörözgetve szemlélik nem csupán a sportversenyeket, hanem a háborúk és katasztrófák, tömegmozgalmak és a celebtörténetek képeit. (Jackson halála és temetése az egész „világfalu” eseménye volt.) Nem mindig eszmélünk rá, hogy mily radikális fordulat részesei és tanúi vagyunk: a történelem, amelyben benne élünk, immáron azonnal és folyamatosan megjeleníthetővé vált.

Ezért állandó a kockázat, hogy a látványélmény a valóságélmény fölé nő, sőt a helyére tolakszik. Aki kívánja, akár be is költözhet egy általa teremtett virtuális világba. A számítógépes játékok révén máris sokan ilyen világ polgáraiként eszmélnek magukra. A látványélmény intenzitása azonban általában nem éri el a valóságos létélmények érzelmi hőfokát. Inkább a kíváncsiskodó tudat bulvárszenzációkat kereső, izgalomra vágyó működése nyilvánul meg benne. Termékei jórészt az expresszív kultúra világához tartoznak, s mint ilyenek alkalmas témái a személyes kapcsolatokat fenntartó diskurzusoknak, anekdotikus történetmesélésnek.

A kollektív emlékezet ezáltal – közvetve vagy közvetlenül – az együttes visszaemlékezés révén kapcsolatépítő és közösségteremtő rendeltetést is teljesít. S a globalizáció fejleményeivel összefonódva olyan kiegyensúlyozott fejlődésre nyit kilátást, amely képes megőrizni az egyén szerves társas beágyazottságát és a globális távlat előnyeit. Meglehet, hogy – mint általában – ezúttal is a mérték és egyensúly meglelésében rejlik a dolgok nyitja, vagyis a jövő kulcsa. Misztal (2003, 48) még nem is olyan régen arról elmélkedett, hogy küszöbön áll a „kozmopolita emlékezet” eljövetele. Meglehet, az elnevezés félrevezető, mivel többértelműséggel terhelt. De bármiként nevezzük is, a globalizációnak nevezett új egyetemesség a szemünk láttára beköszöntött, és gyökeresen új feltételeket teremtett az új és új generációk belépéséhez és az imént említett kényes egyensúly létrehozásához.

 

 

 

Irodalom

 

 

Gerő András: Képzelt történelem. Budapest, 2004, PolgArt.

Gyáni Gábor: Van-e a sorskérdéseknek története? Holmi, 2009/6, 828–833.

Kovács András: A kéznél lévő idegen. Budapest, 2005, PolgArt.

Kovács Mónika (szerk.): Holokauszt: Történelem és emlékezet. Budapest, 2005, Jaffa Kiadó – H. Arendt Egyesület.

Mannheim K.: A nemzedéki probléma. In Huszár Tibor, Sükösd Mihály (szerk.): Ifjúságszociológia. Budapest, 1925/1969, Közgazdasági és Jogi Kiadó, 31–67.

Maurois A.: Proust. Ford. Szávai Nándor. Budapest, 1976, Gondolat.

Ormos Mária: Hitler. Budapest, 1993, T-Twins.

Pataki Ferenc: Az önéletírás pszichológiája. Pszichológia, 2007/27, 3–68.

Romsics Ignác (szerk.): Mítoszok, legendák, tévhitek a magyar történelemről. Budapest, 2002, Osiris.

Schacter, D. L.: Emlékeink nyomában. Budapest, 1998, Háttér Kiadó.

Vásárhelyi Mária: Csalóka emlékezet. Pozsony, 2007, Kalligram.

Wertsch, J. V.: Voices of collective remembering. Cambridge, 2002, Cambridge University Press.

 

 

Kapcsolódó írások:

Pataki Ferenc: Az emlékeztetés műveletei A feltételek Amelyik politikai erő uralja a társadalom kollektív emlékezetét,...

Pataki Ferenc: Bibó és a “moralizált demokrácia” Pataki Ferenc Bibó és a “moralizált demokrácia” Nemrégiben értekeztem...

Pataki Ferenc: A politika stílusáról Pataki Ferenc A politika stílusáról (Társadalom-lélektani kísérlet) 1 A...

Molnár Gál Péter: A szellentő Shakespeare (Shakespeare: Lear király – Ünnepi ebéd az ország felosztásának tiszteletére, avagy az utolsó villásreggeli. Szegedi Nemzeti Színház Kisszínháza, 2007. október 19. Fordította Vörösmarty Mihály. Díszlet Ambrus Mária. Jelmez Benedek Mária. Dramaturg Ungár Júlia. Rendező Zsótér Sándor. Szereplők Király Levente, Farkas Andrea, Pataki Ferenc, Harsányi Attila, Cseh Zsuzsa, Borsos Bea, Jakab Tamás, Melkvi Bea, Zarnóczai Gizella, Orosz Ákos e. h., Járai Máté, Dénes Gergely, Fekete Gizi. ) Molnár Gál Péter A szellentő Shakespeare Isteni holdkóros a...

 

 

Cimkék: emlékezet, Pataki Ferenc