Parászka Boróka: Halszag

Galac dunai kikötőváros. Az utóbbi hetekben akkorára duzzadt a partjait nyaldosó folyam, hogy hétezer embert fenyegetett kitelepítéssel az ár, tizennégyezer ember egzisztenciája múlott órákon. Ez így önmagában egy jellegzetesen fanyar, szatirikus hír, Caragiale legyen a talpán, aki érti. Galacon ugyanis nincs gát, vagyis van gát, de nem fejezték be, befejezték, csak nem úgy, nem ott és nem akkor, legalábbis nem azt, amit elterveztek, vagy eltervezett valaki. De ki? Ki tudja már… A tervek különben is eltűntek, lehet, hogy meg sem voltak, csak tervezték valakik valahol, hogy terveznek. Ott hömpölyög ez a nagy testű, lomhán szeszélyes állat, ez a Duna, a Galacon kikötő hajók vakargatják a hátát: hozzák-viszik az árut, nehéz komolyan venni, hogy ez a folyami lötyögés tulajdonképpen határ- és világátlépés, egyik fontos vége vagy kezdete az országnak. Vég vagy kezdet, ezekkel a kérdésekkel itt az emberek nem törődnek, örök jelen van, hasvakarós derű, lebegés az ettől-attól zsíros habokon: több ezer félmeztelen férfi lődörög ráérősen a folyómentén, a végtelennek hitt nyárban, valamit csak partra dob a víz, egy falat halat, újabb és újabb napi haladékokat, belefeledkezést, jól van ez így, túlélünk érzést. Nincs pánik erre, meg elégedetlenség, mindent betakar, óv a drága jó halszag, már attól is jóllakik az ember, elég csak feküdni a napon, mélyeket szippantani a moszatos hússzagból, és bízni ebben a térben, közegben, ami csak fenntart a felszínen, nem volt még úgy, hogy valahogy ne legyen.

És egyszer csak, most júliusban valahogy úgy lett, hogy nem lett. Megbokrosodott ez a dög, ez a Duna, nem találta a helyét (mert beépítették, lecsapolták, megfolyószabályozták, eltelekpanamázták, fillérekre beváltották, sátrakat húztak fel vagy csak rátelepedtek hasat vakarni). És ahogy nem találta a helyét, úgy keresni kezdte a gátat, ami nincs, ami nem is volt. Talált helyette valami vicces kis nyúlványt, jelzésszerű csökevényt Galac határában, egyszavas üzenetet arról, hogy a legnagyobb román kikötővárosok egyikében az emberek nem felejtették el, hogy tartoznak a folyónak, maguknak, csak éppen nem teljesítették a tartozásukat. Bíztak. Elsősorban nem magukban, a saját el nem végzett feladataikban, az ember és természet okos egymás mellett élésében. Nem. A derűjükben bíztak, a bizalmukban, abban, hogy valami csak lesz, csak ki kell várni, rá kell hagyatkozni, a néplélekben bíztak, amely ráfekszik a habokra, és ring, és vár, és túlél, mindent túlél, maga a túlélés derűje. Csakhogy most nem volt ringatás, mórikálás, nem volt haladék: valami történt az utóbbi hetekben végig a Duna mentén, majd az egész országban. Megbokrosodtak a folyók, a Prut, a Szeret, az Olt, a Maros, a Tisza: soha nem volt árral söpörtek végig a csodaváró, lusta, halszagmetafizikában bízó vidékeken. Még ott is pusztított az ár, ahol folyók sincsenek: tenyérnyi patakok törtek gátakat, és nyáresti esők fordultak orkánba, világvégébe az elkoszlott, csenevész csatornarendszereken elburjánzó tunya városokban. Csak zúdult és zúdult a sok víz, heteken át, makacsul, szigorúan hirdetve, hogy nincs tovább, vége a dagonyának, megtisztulás lesz itten, ha tetszik, ha nem. Nem mondhatja senki, hogy nem volt figyelmeztetés: két évvel ezelőtt már tomboltak majdnem ilyen hevesen az elemek, és öt éve szintén próbálkoztak: menetrendszerűen jött az égi jel, hogy valami nincs rendben, valamit tenni kéne. Az is lehet, hogy mindegy, mit, csak mozdulni kéne, valamerre, valahogy kiegyezni. Aztán ahogy jött a végítélet, el is múlt, nincsen itten értelme sem a végnek, sem a kezdetnek, ez az a bölcsesség, amit nagyon jól tudnak, amit igazán hisznek itt a népek.

Hát most nem hittek a szemüknek: ott állt pizsamában, rajtakapva, álomittasan Galac, a ronggyá ázott maszatos kis gát mögött, testületileg, farkasszemet nézett a felhorkant Dunával, az eddig és netovábbal. Zöld gumicsizmában és könyékig feltűrt ingben maga a miniszterelnök vezette a bámészkodókat, innen már nincs se előre, se hátra, bizony itt valamit be kell fejezni, de legalábbis el kell kezdeni: ez volt az idei árvizek nagy-nagy, el nem sumákolható tanulsága. Kincstári kötelességtudattal le is vonta a következtetést a kormány feje, Emil Boc, és kiadta az utasítást a gátmagasításra, a be nem váltott tervek kivitelezésére, az elveszettek megkeresésére, sok-sok évnyi mulasztás pótlására. Jól koreografált kapkodás ez, a cselekvés mimikrije. Gombamód szaporodtak ebben a hónapban a válságtervek, az árvízi stratégiák, a miniszterek úgy cikáztak a katasztrófaterületeken, mint a szúnyoglárvákat bőven termő vizek felett a vadászattól el nem telő fecskék: kapkodtak a bekebelezhető nyilvánosság minden morzsájáért, és nyelték nyakló nélkül, emésztették az emberek figyelmét, hogy aztán megtrágyázhassák az országot önnön nélkülözhetetlenségük egyre penetránsabb masszájával. Traian Basescu lábáról heteken át le nem rohadt a protokoll-gumicsizma: öklét rázva kereste a példa nélküli pusztítás felelőseit faluról falura járva. Árvízsegélyekkel kufárkodó falusi polgármesterek nyakára hágott, árvízvédelmi munkák elől menekülő parasztok nyomába eredt, szavát szegte a siránkozóknak, a segélyért könyörgőknek: szövetségesekre talált az elemekben, elhatározta, hogy móresre tanítja az országot. Drága jó katasztrófa: kellett nekünk ez, mint egy falat kenyér. Mert amíg a nyugdíjak csökkentése, az egészségügyi rendszer, a közszféra átalakítása volt a tét, addig mindenki büntetlenül bizakodott. Hogy majd csak lesz valahogy, jut azért hal vagy legalábbis halszag mindenkinek. Hogy nincs is akkora veszély, csak mondják, csak riogatnak. Nem kell komolyan venni, csak ki kell várni. Hát nem jut hal. Nemhogy hal, de még halszag se. Nincs mire várni. Egy szippantásnyi lélegzet sincs már fölösleg ebben az országban. Nincs tovább kocahorgászás, part menti vakarózás.

A román politika maradék életösztönével kapaszkodott bele az árba, és sodortatta, sodortatja magát ha nem is a megoldás, de a túlélés felé. Galacon például – azt mondják – igazi gát épül. És lesz rá pénz, mindenre lesz pénz. Nem a sajátunk, persze. De ha lesz ez a nem saját pénz, akkor nem költjük el úgy, mint eddig, felelőtlenül, hanem beosztjuk. Most először is gyorsan kölcsönkérünk, hogy legyen miből építkezni. És katasztrófára még adnak kölcsön. Nyugdíjrendszer megmentésére, költségvetési hiány mérséklésére már nem adnak, ezeket a kártyákat már eljátszottuk, de egy valamire valóárvíz még jó üzlet. Ki mondta, hogy az ár kárt okoz, hogy elviszi a vagyont? Ugyan, dehogy: hoz az a konyhára. Ugyanúgy, mint 2005-ben és 2008-ban, a Szolidaritási Alaphoz fordulunk, elvégre baj van. És megint fognak adni, mint öt éve meg két éve, de most tényleg, becsületszóra, nem szivárog majd el a segély. Először is terveket készítünk, aztán pályázatot írunk ki. Vállalkozókat bízunk meg, a vállalkozók alvállalkozókat, az alvállalkozók újabb alvállalkozókat. Sok-sok terv sarjad ki, kijelölik a gátakat, és határidőt is jelölnek ki, amire az új gátnak, amely – becsületszóra – elkészül, állnia kell. Nem, nem tudjuk még, mikor fog állni a gát. A határidőt is előbb megvitatjuk, megszakértjük, mint az európaiak. Nem vagyunk már ilyen part mentén lődörgő, halszagú balkán barbárok, de nem ám: tanuljuk szorgalmasan, mi a csízió, az ütemterv, a pótütemterv, és azt is, hogyan működik, mire való az átütemezés. És felügyeljük a pályázati kiírásokat, mert közben nem felejtjük el vívni a korrupció elleni harcot, mint az európaiak. Saját bukásaink éltanulói vagyunk. Önmagunk leleplezői, megmentői, öntudatos vétkezők. A siker érdekében külön hivatalt hozunk létre: a szép nevű Feddhetetlenségi Ügynökséget, amelynek az a dolga, hogy megfeddjen, vagyonosodási vizsgálatokat folytasson, zsebekben kurkásszon, legalábbis a politikai úton megjelölt zsebekben kotorásszon. (A meg nem jelölt zsebeket meg hagyja szépen békén, mindennek van határa.) És a körmére nézünk a megbízott vállalkozóknak. De legalábbis az alvállalkozóknak. Vagy az alvállalkozók alvállalkozóinak. Legalább annak a sunyi gátőrnek, akinek a köz ad megbízást az elképzelt, a megígért gát őrzésére. Ami még persze nincs, de lesz. Hogy lesz, már abból is látszik, hogy gátőr már van. A gátőrnél kezdjük a közszféra könyörtelen átalakítását. És ott is végezzük. A létnek és a nemlétnek, a kezdetnek és a végnek mostantól kezdve, az európaiság nevében megfogant és testet öltő államreform nevében értelme lesz. És van neki, a gátőrnek – az állam ő maga – fizetése, alacsony ugyan, de van, meg van társadalombiztosítási hozzájárulása is (amit részben teljesít a munkáltató, ebből részben él az egészségügyi rendszer), van még nyugdíja is. Ez a kis minimálnyugdíj, a fantomgát igazi őrének félig valós juttatása majd jól meg lesz adóztatva most az árvizek után és arra való tekintettel. Nehogy azt higgye bárki is, hogy akkor most lehet kunyerálni, haladékot kapni. Nem, most már nem úgy lesz, mint eddig, hanem most már rend lesz. Olyan rend lesz ebben a mocsárból kilábaló hínáros országban, hogy még a gátőrt ellenőrző hatóság is megkezdi a működését. Sőt a gátőrt ellenőrző hatóság ellenőrzése is meg van oldva. Főleg azért, mert soha nem lehet tudni, államfői, címeres, nemzetiszín gumicsizmájában mikor jelenik meg majd rajtaütésszerűen, öklét rázva, felelősöket keresve és megoldást ígérve az államelnök, akinek az a dolga, hogy rajta tartsa a szemét a gátőrön, a gáton – ami még nincs, de majd lesz, és a folyón, a folyón túli Unión és megregulázhatatlan országot is megregulázó katasztrófaveszélyen. Ettől a hónaptól minden más lesz. A változást meg, elegánsan, európai eleganciával kivárjuk. Esetleg elmegyünk pecázni egy kicsit – merthogy nyár van, ilyenkor így szokás –, kifekszünk a partra, nem esünk pánikba. Mélyeket szippantunk a halszagból, végül is a víz szintje visszavonulóban, és hova sietni. És minden más lesz. Aztán, majd.

 

 

Kapcsolódó írások:

Parászka Boróka: (…) Az emberek általában nem használnak pontot. Mondta Krasznahorkai László október...

Parászka Boróka: Magyarvallás Októberben népszámlálási kampány volt, rosszul sikerült. Sokáig próbáltam úgy tenni,...

Parászka Boróka: Szivárgás Éppen kiszivárog az MSZP választási programja, amikor ezeket a...

Parászka Boróka: Ripacsok Mondanám, hogy szórakoztató módon lebukott a Jobbik szóvivője, a teljes...

Parászka Boróka: Túlélők A magyar sajtóban reneszánsza van az apokalipszisirodalomnak. Egyre-másra jelennek meg...

 

 

Cimkék: Parászka Boróka